A hazai sajtóra illetve annak szabadságára gondolva mindig eszembe jut az az újságíró, akinek hangjára 1951 októberétől kezdve emlékszem; huszonöt éven át hallhattuk, hallgathattuk a Szabad Európa Rádió adásában. Bő két évtizedig hetente háromszor, később kétszer sugározta a rövidhullámú adó a müncheni stúdióban szerkesztett tíz perces műsorokat (1956 őszén gyakran naponta, vagy naponta többször is jelentkezett e programmal az adó). A szerkesztő a Reflektor című rovatában a Rákosi- majd a Kádár-rendszer diktatúrájának hazai eseményeit elemezte. A Reflektor hallgatói Gallicus néven ismerték a szerkesztőt, pontosabban a hangját. A lendületes beszédmód, a hibátlan mondatszerkesztés és hangsúlyozás, az elemzések szerkezete, felépítése, az összefüggések feltárása és a következtetések levonása, de főleg az igazság kimondása emelte a Reflektort a leghallgatottabb műsorrá.
l990. március végén jött a hír: Gallicus, távol a hazájától, meghalt. Kilencven évet élt; egyidős volt a XX. századdal. (Akkor annyit megtudtam, hogy régebbi újságírói neve Mikes Imre, eredeti neve pedig Győri Imre volt; kollégái általában Mikes, a rádióhallgatók Gallicus néven emlegették.) '90 őszén sikerült megtudnom a szerkesztő özvegyének, Vera asszonynak címét, s ezután közel tíz évig leveleztünk; távoli lakhelye és Pest között ezalatt száznál több levél ment és jött. Hamar megtaláltuk egymáshoz a hangot: egy-egy levél több oldalra rúgott, veszélyekkel teli idők leírásával, fényképekkel, dokumentumokkal. Előbb csak férje életének egy-egy részletére derült fény, de aztán munkásságának egész íve kirajzolódott. A Pesten született tehetséges, de roppant kritikus szellemű fiatal újságíró huszonkét éves korában ment Erdélybe. Több ottani lapnak volt munkatársa, szerkesztette a Nagyváradi Naplót is; ugyanaz lett a szerkesztői szobája, amelyben Ady Endre is ült szerkesztő korában, és amelyet Ady távozása után Mikes megjelenéséig a laptulajdonos Fehér Dezsőné lezárva tartott. A neves publicistát aztán magyarsága és markáns igazságérzete miatt kitoloncolták Erdélyből.

A küldött anyagok nyomán Mikes kevéssé ismert munkásságáról vagy azzal kapcsolatos témáról írtam néhány cikket.[1] Többször céloztam Vera asszonynak arra, hogy a Reflektor-kéziratoknak itthon lenne a helyük – így talán van részem abban, hogy 1993 óta az anyag az Országos Széchényi Könyvtárban kutatható.
A sajtószabadságot illetően Mikes Imre munkásságának legjelentősebb szakasza  1946-ra és '47 elejére esik, a Párizsi békeszerződés tárgyalásának illetve aláírásának időszakára. A publicista háború után a Magyar Nemzet című lapot tudósította Párizsból. '46 folyamán a békekonferencia idejére a külügyminisztérium szervezett egy Párizsba kiküldendő különleges sajtószolgálatot; ennek a tizennégy tagú csoportnak Mikes is tagja lett, vezetőjének pedig Rákosi Mátyás kedvelt emberét, Boldizsár Ivánt tette meg a minisztérium. A csoport tagjai havi 102000 (százkétezer) frank fizetést kaptak a minisztériumi pénzalapból, ami akkor – Mikes szavaival – "megkülönböztetett anyagi helyzetet jelentett". Ő azonban ezt az összeget visszautasította, mondván, hogy az befolyásolja újságírói munkásságát, függetlenségét és elfogulatlanságát; így továbbra is csak a Magyar Nemzettől kapott fizetését vette fel. [Ugyanekkor családjának tagjai igen szűkösen éltek itthon, a Váci úti lakásban – TAI.] Boldizsár a busás összeg visszautasítását tudomásul vette, de figyelmeztette a publicistát, hogy a csoportot egy bizonyos "fegyelmi kör" köti. Egyéb okokból is támadt közöttük ellentét, de a leglényegesebb ok a Szovjetunió küldöttének, Visinszkij külügyminiszter-helyettesnek az élesen magyarellenes beszéde váltotta ki. A sajtószolgálat tagjainak tilos volt ezt a beszédet közölni, Mikes azonban áthágta ezt a tilalmat – lelkiismereti okokból, ahogy visszaemlékezésében írja –, és telefonon beolvasta a beszédet a Magyar Nemzet szerkesztőségének. Ezután kénytelen-kelletlen a sajtószolgálatnak is közölnie kellett. Az év végén a Magyar Nemzet szerkesztőségi titkára, Horváth Zoltán telefonon tudomására hozta Mikesnek, hogy több cikket nem fogadhatnak tőle, mert a főszerkesztőt, Hegedüs Gyulát Rákosi figyelmeztette, hogy ha Mikes neve vagy cikke még egyszer megjelenik a lapban, "a felháborodott tömeg magatartását nem szavatolja" – vagyis a plebsszel szétvereti a szerkesztőséget. [Mindez még a kékcédulás választás előtt! – TAI.]
Rákosi '47 február 10-én üzenetet küldött Mikesnek: "…magára vessen, hogy ilyen helyzet alakult ki közöttünk. A támadásokat és intézkedéseket azonban nem kell véglegesnek tekintenie. Amennyiben engedményeket tesz, az affért elintézettnek tekintem." Mikes válaszának lényeges mondata – ami miatt élete végéig nem jöhetett haza – a következő volt: …"ragaszkodom lelkiismereti szabadságom integritásához, s meggyőződésbeli kérdésekben kompromisszumot nem kötök."
Megszívlelendő magatartás minden tollforgató embernek. De jó lenne, ha a hazai  bértollnokok példát vennének a lassan elfelejtett Mikes Imréről, Gallicusról!
 
2010. február 23.
Török András István
 
________________________________________
[1] Pl.: Vakáció Viroflay-ben  Szózat, 2007. március-április