A huszárokat mindig valamiféle mítosz ölelte körül, így az alább felsorolt történetek szubjektív válogatás eredménye. Amikor belefogtam ebbe a kis összefoglalóba, ennek a különleges magyar lovasalakulatnak a méltatásával emléket akartam állítani. Emléket azoknak a közhuszároknak, tiszthelyetteseknek és tiszteknek, akik valaha is a huszárok közt szolgáltak, és minden körülmények közt teljesítették kötelességüket a haza iránt. Köztük van édesapám is, aki a Magyar Királyi Ludovika Akadémia utolsó huszár évfolyamának volt hallgatója 1944-45-ben. A közeledő háborús összeomlás, a nagyarányú veszteségek arra ösztönözték a magyar hadvezetést, hogy gyorsítsa a képzést, emelje az aksok (akadémikusok) létszámát. Így a hagyományos, tehát közvetlenül a középiskolai érettségi vagy a hadapród iskolai képzés (cőgeráj) után felvételt nyert hallgatókon kívül, később jelentkezetteket, a tartalékos tiszti iskola legjobb hallgatóit, a karpaszományosokat is egyre nagyobb számban felvették. Ezek nagy része az erősödő kommunistaellenes, hazafias szellem, néhányan az azonnali frontra kerülés elódázása miatt vállalták a tisztképzést. Itt is voltak azonban kivételek, hiszen édesapám úgynevezett méneskari tisztként szeretett volna szolgálni, így az akkori szokásrend szerint érettségi után előbb állatorvosi egyetemre járt már két éve. A háborús helyzet miatt azonban megszakítva tanulmányait, soron kívül, aks. jelöltként előbb 1943. október elején csapatgyakorlatra küldték Pécsre, majd innen került 1944. áprilisában az Üllői útra, a Ludovikára, majd Lengyelországon és Németországon keresztül Dániába, itt érte a harcok befejezése. A háború után a volt akadémikusokat a hadifogságban eltöltött rövidebb-hosszabb idő után itthon megvetés és kitaszítás fogadta. Nem folytathatták megkezdett tanulmányaikat, sokukat, - köztük édesapámat is- különféle hamis vádak alapján a Rákosi terror összesküvés vagy kémkedés vádjával börtönbe zárt. Többüket ki is végezték, - csatlakozva a kommunizmus áldozataihoz-,  ezzel is osztozva a már felavatott tiszttársaik sorsában.







Hogyan kezdődött: a huszárt, mint a magyar nép hadi reprezentását a török védelmi vonal napi szükséglete termelte ki. A magyar nehézlovasság a XVI. század folyamán mindegyre háttérbe szorult miután a török beütések, portyázások visszaverésénél és megbosszulásánál könnyű, gyorsan mozgatható fegyvernemre volt szükség. Ugyancsak gyakorlati szükségből a könnyű lovas öltözete mindinkább keletivé, törökössé vált, miután a folytonos harcokban, ellenséges területre becsapásokban fontos érdek volt, hogy a török az utolsó pillanatig ne vegyen tudomást a magyar csapat közelségéről. Az 1500-as évek végén már olyan nagy a hasonlóság a magyar és török lovasság között, hogyha a magyarok süveg helyett turbánt tettek a fejükre, még a török maga sem ismerte fel őket. A nyugati népek könnyedén összetévesztették a magyart a törökkel, a schmalkaldeni háborúban Nyáry Ferenc és Bakits Péter huszárjai elől ijedten menekült Szászország lakossága, török portyázóknak tartva őket. A magyar lovasról a páncél darabonként leválik, csak a könnyű, hegyes huszársisak marad, amely tőlünk terjed el nyugat felé, kardja visszagörbül a késő középkor egyenes pallosából az ősi keleti formába, buzogányt, hosszú lándzsát hordoz, testhossznyi pajzsa több színre van festve, lándzsáján apró lobogó még lova is gyakran be van festve. A lovak fajtája is változik, a nehéz, páncélosokat is elbíró nagytermetű hidegvérű lovakat egyre inkább felváltja a keleti, melegvérű arab fajták és a szílaj, pusztai magyar lovak kereszteződéséből kitenyésztett fürge és mozgékony huszárlovak. Ezek a keresztezések egyre tudatosabbak és így jön létre (az 1800-as években az arab és angol telivérek bevonásával) előbb a magyarnak tekinthető nagyobb testű nóniusz majd a kisebb testű gidrán fajta. A  török háborút következő háromszáz év folyamán a lőfegyverek fejlődésével előbb a buzogányt és a pajzsot, majd a lándzsát és a hosszúnyelű fokost is lassan elhagyja, csak karddal, pisztollyal, rövid karabéllyal szerelve föl magát, a sisak helyett pedig csákót hord. A posztó fejfedő és a dolmány font arany díszei némi oltalmat nyújtanak az ellenséges kardcsapásokkal szemben, azonban a huszárok védelmét elsősorban mozgékonyságuk biztosítja. A tisztek és altisztek mindig próbáltak példát mutatni. A huszártiszteket jellemző egyéni bátorság  szép példája ami a tápióbicskei csatában történt 1849. április 4-én.
Görgei, ágyúink fedezésére, Sebő alezredes parancsnoksága alatt két század császárhuszárt rendelt ki. A huszárcsapat egy kis nyírfaerdő szélén helyezkedik el, s védelemre készen áll. Legelöl maga Sebő, egy 30-32 éves nyúlánk, barna férfi. Csákója féloldalt szemére húzva.
Ágyúink mint rendesen, most is pompásan dolgoznak. Csaknem minden lövésük talál. Rastics, az ellenséges tábor vezére, legott parancsot ad báró Riedesel lovas-őrnagynak, hogy két század báni huszárral üssön ágyúinkra, s ha lehet, foglalja el azokat.
Riedesel, egy hatalmas termetű, tagbaszakadt óriás, csapata élén elszántan vágtat az üteg felé. Nagy, nehéz lovának patái alatt szinte dübörög a föld.
A mi huszárjaink kissé lejjebb húzódnak, hogy illő módon fogadhassák az érkező vendégeket.
A két lovascsapat immár alig van harminc-negyvenlépésnyire egymástól, amidőn Riedesel hirtelen megáll, s kardjával int Sebőnek, mintha mondaná: »Jöjj ki velem egy szál kardra, ha van bátorságod«.
Sebő egy pillanatig habozik, jól ismeri ő Riedesel bárót még a régibb időkből; azt is nagyon jól tudja, hogy ez az óriáserejű őrnagy a császári hadsereg leghíresebb kardforgatója; rettegett párbajhős, aki néhány esztendő előtt egy angol vívómestert halálra sebzett.
De habozását legyőzi magyar büszkesége. Nem akar huszárjai előtt gyávának feltűnni. Visszaint tehát a kardjával, hogy »igen«, elfogadja a kihívást. S elszántan előugrat.
Riedesel már várja: kevélyen, hideg kegyetlenséggel, jobbjában nagy, széles kardja, akár egy pallos.
Összecsapnak. Karjának teljes erejével, szívének egész haragjával vág mindkettő. De egyik is, másik is sértetlen marad.
Sebő azonban észreveszi, hogy az ő lova fürgébb és erősebb, mint a Riedeselé. A ló erejében bízva most tehát szemben támad. A két nemes állat felágaskodok s kitáguló orrlyukakkal, mintha ők is ellenségek volnának, tör egymásra. E pillanatban ismét összecsendül a két kard. Mintha két villám találkoznék: szikrát vet az acél. Így tart a rettentő küzdelem négy-öt percig. Sebő karja már zsibbadni kezd, de íme, segítségére siet hű paripája. Olyat harap a cseh ló nyakába, hogy az fájdalmasat nyerítve visszahőköl.
A két bajnok harmadszor is összecsap, most még nagyobb dühvel, lankadó erejük végső megfeszítésével. Sebő is, Riedesel is tudja, érzi, hogy egyiküknek a küzdőtéren kell maradnia. A kengyelben fölemelkedve egyszerre csap le mind a kettő. S ezúttal mind a két ütés talál. Sebő jobbkarjából kibuggyan a vér, Riedesel pedig holtan fordul le a nyeregből. Szörnyű volt a vágás, amelyet Sebő kapott, de még szörnyűbb az, melyet ő ellenfelének a fejére mért. Olyan volt az, mint a mennykő. Keresztülvágta a csákót, s behatolt a koponyába egészen a halántékig.
A magyar huszárok ajkáról felzúg az "éljen", az ellenséges csapat pedig sarkantyúba kapja lovait, s ijedten elvágtat.
 Az 1848-49. forradalom bukása után a honvéd-huszár alakulatokat felszámolták, legénységét és tisztjeit kényszersorozták, majd az országtól távollévő helyőrségekbe állomásoztatták. A helyzet fokozatos konszolidálódása után, de még a kiegyezés előtt már egyre inkább nőtt a császári alakulatoknál a magyar többségű legénységgel bíró huszárszázadok száma. A porosz majd olasz háborúkban jelentős haditetteket hajtottak végre magyar huszárezredek.
Az 1859. év Itáliában találja a magyar huszárokat. Az olasz francia-osztrák háborúban három huszárezred vett részt a harcokban: az 1., a 10. és a 12. Ez utóbbi nádor hiányában már nem viseli a nádor-huszárezred nevet, Haller-huszárezrednek nevezik. A három huszárezred majdnem hétszáz kitüntetés tulajdonosa lett a háború folyamán. (A kitüntetések huszárok esetében a vitézségi érem arany, illetve két ezüst fokozatát és tiszti kitüntetéseket jelentenek.)  A 10. ezred tiszti kitüntetései között egy Mária Terézia-rend is előfordult. Az ezred legnagyobb hőstettét Magentánál hajtotta végre. amikor a visszavonuló osztrák IV. hadtestet az a veszély fenyegette, hogy útját elvágják a franciák. Az ezredparancsnok nem várt parancsra, hanem tartalékban lévő 4 századával rárontott a franciákra, melyek élén a harcedzett afrikai zuávok és a francia idegenlégió haladt. A huszárok az ellenséges kartácstűz dacára szétverték azt a francia dandárt, mely alig félórája három osztrák dandárt szórt szét. A magyar lovasok halált osztó kardcsapásai alatt a franciák teljesen harcképtelenekké váltak. A fergeteges huszárroham láttára az osztrák-magyar csapatok is feleszméltek, és újból támadásba lendültek. Bár a vesztes csata kimenetelét nem tudták megfordítani, de lehetővé tették az osztrák sereg zavartalan visszavonulását. A franciák legázolása után a huszárok egy hadtestparancsnokságot is megleptek, és majdnem elfogták Canrobert francia tábornagyot. Vezérkari főnöke és törzskarának egy ezredese a huszárok fogságába került.
Öt évvel később a porosz-osztrák-dán háborúban komolyabb lovassági akcióra, összeütközésre csak 1864. február 6-án került sor, amikor három huszárszázadot összevontak a Flensburg felé visszavonuló dán csapatok üldözésére. Az elővédet alkotó fél 3. század váratlanul egy kétszer akkora dán dragonyos századdal találkozott. A huszárok nem haboztak. és a jéggé fagyott úton megrohamozták az ellenséget, amely fejvesztetten menekült. Egy koppenhágai dán újság többek között az alábbiakat írta erről az összecsapásról: Egy dán dragonyososztag az egyik magaslaton találkozott az ellenséggel. A magyar huszárok nagy ordítással, vágtatva száguldottak és rontottak a dragonyosokra, csöppet sem törődve azzal, hogy a dán gyalogság folytonosan tüzelt rájuk. Bátorságuk bámulatra méltó. Mialatt katonáink kardjukkal egy vágást tettek, azalatt a zömök termetű, ügyes magyarok fürge lovaikon vágtatva tízszer is odacsaptak."
                                                                                                                                                                                                                                                       A porosz-olasz-osztrák háború 1866-ban zajlott porosz és olasz hadszíntéren. A háború porosz és olasz érdekekért folytatott (védő) háború volt. Északon, a poroszok ellen 10 huszárezred, Olaszországban 4 huszárezred állt: az 1., 3., 11. és a 13. Bár Ausztria a háborút elveszítette, az 1. császár-huszárok vérrel írták be nevüket a magyar vitézség aranykönyvébe június 24-én, a custozzai csatában. Az ezred hajnalban indult harcba, és néhány kisebb lovas összecsapás után egy előrenyomuló olasz dandár feltartóztatására kapott parancsot, melynek élén a híres bersaglierik, ezek a kiváló lövészek haladtak. Mögöttük az olasz gyalogság négyszögei állottak, sündisznószerűen előremeredő szuronyerdővel. Az ezredparancsnok rohamot fúvatott, és áttörte a biztos fedezékből lövöldöző ellenség első vonalát, azután a gyalogságra rontott. A rohanó huszárokat ezek sem tudták feltartóztatni. A négyszögek sarkait megbontották, az előreszegzett szuronyos puskákat kardjaikkal lecsapkodták, mire az előbb még félelmetes négyszögek felbomlottak és szétszóródtak. A tovavágtató huszárok oldalában erős olasz lovasosztag tűnt fel, amit egy odakanyarodó század elűzött. Mikor az ezred már mindent legázolt, az ezredparancsnok lassan visszavezette vitézeit Villafrancára, ahová este 6 órakor értek be. De itt sem pihenhettek sokáig, mert három és fél századot a megvert ellenség üldözésére küldtek. Az olaszokat annyira megriasztotta a huszárok közeledése, hogy fegyverét elhányva 800 katona megadta magát.                                
A fegyvernem fontossága a haditechnika folyamatos fejlődésével is fennmarad, csak feladatai változtak. Az első világháború során az automata lőfegyverek és az állóháború fokozott elterjedésével feladata mozgékonysága miatt főleg a mélységi felderítés, a gyors járőrözés és az ellenség állásainak folyamatos zaklatása. A lovak segítségével olyan nehéz hegyi vagy mocsaras terepen is viszonylag gyorsan mozogtak, ahol a gyalogosalakulatok megrekedtek. Ugyanakkor a hagyományos huszárrohamok sem maradtak el, ahogy a nyíregyházi huszárokról írt könyvben is olvashatjuk: az 5. Nyiregyházi honvéd huszárezred 1914. augusztus 15-én Stojanownál esett át a tűzkeresztségen olyan lovasrohamot produkálva, mely után a kozákok szerte Galíciában már csak „vörös ördögökként" emlegették a magyar huszárokat. Augusztus 15-én, délután hozták a hírt a 24. dandárnak, hogy Stojanowtól északkeletre az erdőben orosz lovasság, tüzérség és géppuskás osztagok nyomulnak előre. Erre a dandár is odaindul, s Jóny László parancsnok a 9. ezred I. osztályát és az 5-ösök II. osztályát az erdőn át az ellenségre küldte, a többieket az erdő északi szélénél gyülekeztette.
Adjuk át a szót most dr. Berend Miklósnak , az ezred későbbi orvosfőnökének: „Hegedűs ezredes, Ghyczy , Füzesséry és Rabong szakaszaival az eredeti parancs szerint hosszirányban vágott át az erdőn. Kisietnek, tüzet kapnak...még az erdőben voltak, amikor a „Rajta! Rajta"-t hallották: azalatt megtörtént a roham.
Az erdőben a sűrű fák és keresztárok miatt meglazultak a kötelékek; előbb az 5-ösök, azután a 9-esek bukkantak ki a sűrűből...előbb ellenséges lovasság áll az útjukban; de csak egy percre, mert a következő percben már szét van szórva és menekül.
Előttük egy völgy, attól jobbra majdnem a hátuk mögött egy domb, azon ágyúk. A domb aljában tüzel három orosz gépfegyver; az ágyúk mellett sűrű lovascsoportok és rajvonalban orosz gyalogság mint ágyúfedezet tüzel ahogy bír.
Alig hogy megforgatja a kardját az erdőből legelői kiugrató huszár a feje fölött - jeléül, hogy látja az ellenséget - Jorgati mán!" - zúgja a többi, és még az sem bizonyos, hogy ki adta ki a roham jelszót, valószínűleg az első huszár, aki nekivágtatott!
Rohamra hí a kürt; torkaszakadtából fújja a két kipirult arcú ezredtrombitás a halálosan izgató rohamjelet a vágtató lovon; a huszár jól beleül a nyeregbe, megszorítja a kardot; megfeszülnek az izmok, a „Rajta! Rajtá"-tól megzendül, megharsan az erdő; reng a föld és fújva vágtatnak a paripák - mint réges-régen: Isaszeg alatt.
A tulajdonképpeni rohamot az 5-ik ezred 5. és 6. százada és a 9-esek 1. és 3. százada meg a 9. ezred utászszakasza vívta, verekedte végig...
Olyan hirtelen jött ez a roham, olyan őrültség az, amire a huszárok vállalkoztak, hogy az orosz tüzéreknek... az ámulattól, a megdöbbenéstől elzsibbad a karjuk, eláll a lélekzetük...
Én azt hiszem, hogy csak azért sikerült ez a roham, mert - lehetetlen volt...
Kattognak az orosz géppuskák, a srapnell-zivatar szembevillámlik, szembe dörög, de a domb aljából is villám cikázik a kardok acélján és ott is dörög a „Rajta! Rajta!"
Az orosz tüzérség, az első zsibbasztó rémületet leküzdve, gyorsan lead egynéhány ágyúsortüzet, de könnyebb megállítani a lezúduló zivatart, a gátjaszakadt folyót, mint ezeket...
Az orosz tüzérek érzik, látják, hogy ezt a rohamot föltartani nem lehet; beszüntetik a tüzet és legalább az ágyukat akarják megmenteni; előre hamar a vezetéklovakat! Addig pedig, amíg befogatolnak, előrerohannak a fedezet ulánusai és dragonyosai.
Csakhogy egy perccel azután, hogy a huszárkard először hányt szikrát az orosz pikán vagy összecsókolódzott a muszka acéllal, le van tiporva, taposva, levágva a lovasság... Ki veszi azt ilyenkor észre, hogy itt^-is ott is a levegőbe dobja egy-két kis huszár a két karját, tágra nyitott szájában az utolsó megfagyott sikoltással; kidűlő szemében utoljára tükrözik élve az ég, aztán véres hab dől ki a száján, meginog a nyeregben és lassan lefordul? - Senki!...
A zivatar odaért, a forgószél lezúdult, a mennykő lecsapott, a huszárok ott vannak már a lövegek között...
Elől vágtatnak az osztályok vezetői, Virányi alezredes már sebet kapott, de helyét nem engedi, Czimmer őrnagy a véres kardjával mutatja az utat. Messze elől, a századok előtt a kapitányok; mellettük hűséges trombitásaik, őrmestereik - a rettegett orosz pikától már nem fél senki: annak, meg a kozák hírnévnek az esttel együtt alkonyodik! egy vágás félreüti, s a következő percben fölemelkedik a nyergében a huszár és éktelen káromkodás közt csap le a nehéz acél...
Hatan fogják körül Serédy kapitányt, egyet levág, egyet lelő, de egyik karja átlőve, másik keze elvágva, tele pikaszúrásokkal, védtelenül állana; de mire leesnék a lóról, huszárjainak kardja veszi körül, az ellenség nem fér hozzá többé!
Egymásután sebesülnek meg az ádáz viaskodásban Máriássy , Kovács István főhadnagyok, Szentiványi zászlós. Daday önkéntes teljesen összevágva viaskodik, amíg egy lövést kap és haldokolva esik le a lóról...
Amig a dombon a tüzérséget, addig a domb alján a géppuskákat, a mai háború legfélelmesebb fegyverét, rohamozták egy szakasz huszárral Maczky és Serly főhadnagyok. Ez a biztos halál; ez ellen csak egy orvosság lehet: a villám gyorsasága.  Egy perc alatt ott vannak a huszárok; repül utánuk a mente, előttük jár a kinyújtott kardacél, aki kibukott a nyeregből, azt még el is tapossák a lovak...

A második világégés előestéjén kevesen hitték volna a katonák közül, hogy a gépesített fegyvernemek gyors elterjedésével ilyen sok lovas alakulatot használnak még végig a háború folyamán. Azonban az ipar nehezen tartott lépést a mennyiségi követelmények fokozásával.  Az oroszországi hadműveletek kényszerítette nagy távolságok, a rossz utak,az esőzések és a por miatt nehezen járható füves sztyeppék miatt ismét szükségesé tették a lovasság bevetését az első világháborús tapasztalatok alapján, ismét módosított feladattal. Nem véletlenül szervezetek a magyar huszárok mintájára újabb, a szovjet csapatok kozák, a németek pedig SS és Wermacht lovas alakulatokat. A huszárok a visszacsatolt területek megszállásában is részt vettek, majd részleges feladatokat kaptak a II. Magyar Hadsereg keretében 1941. november és 1942. áprilisa között a Szovjetunió magyar megszállásakor. Azonban a Királyi Honvédség legféltettebb és egyik legdrágábban felszerelt seregtestét az I. lovashadosztályt csak 1944-ben vettették be Fehér-oroszországi és Kelet-lengyelországi területeken, valószínűleg a német Közép Hadseregcsoport hadműveleti tartalékaként, Horthy Miklós kormányzó minden tiltakozása ellenére.

Ami meg a magyar katona virtusát illeti, azt a németek nem egyszer olyan haditény alapján ismerhették meg, mint amely 1941 augusztus elején Umántól délre, Pervomajszk körzetében történt. Egy német szemtanú ezt a háború után visszaemlékezéseiben így írta meg: 'Reggel ismét kemény harcban álltunk a kétségbeesetten védekező ellenséggel, akik egy magas vasúti töltés mentén ásták be magukat. Már négyszer rohamoztunk és mind a négyszer visszavertek bennünket. A zászlóaljparancsnok káromkodott, a század parancsnokok azonban tehetetlenek voltak. Ekkor a tüzérségi támogatás helyett, amit számtalanszor kértünk, egy magyar huszárezred jelent meg a színen. Nevettünk. Mi ördögöt akarnak ezek itt csinálni?!  Ez egy kicsit túl sok lesz ő kecses, elegáns lovaiknak! Hirtelen megdermedtünk: ezek a magyarok megbolondultak! Lovasszázad, lovasszázad után közeledett felénk. A bronzszínűre sült, karcsú lovasok szinte odanőttek a nyereghez. Ezredesük, fénylő, arany parolival nyakán, kirántotta a kardját. Négy, vagy öt páncélgépkocsi vágódott ki a szárnyakra,  ezred pedig a délutáni napban, csillogó kardokkal végig vágtázott a széles síkságon. Seydlitz rohamozhatott egykoron így!  Minden elővigyázatosságról megfeledkezve kimásztunk állásainkból. Olyan volt  egész, mint egy nagyszerű lovasfilm! Eldördültek  első lövések, aztán mind ritkábbak lettek. Kidülledt szemmel, hitetlenkedve láttuk, hogy a szovjet ezred, amely eddig oly elkeseredett fanatizmussal védte ki támadásainkat, megfordul és pánikszerűen hagyja ott állásait. A diadalmas magyarok pedig maguk előtt űzték oroszt és csillogó szablyájukkal aprítják őket. A huszárkard úgy látszik kicsit sok volt orosz muzsik idegeinek!  Most  egyszer a primitív fegyver győzedelmeskedett a modern felszerelés felett.
Jármy Tihamér huszár zászlós az 1944. augusztus 20-i ludovikás évfolyamnak volt a tagja, de fegyelmi okok következtében nem került felavatásra. Még a nyár elején, a Ludovikáról való leszerelésekor Nyíregyházára rendelték katonai szolgálatra. Először hadapród őrmesteri, majd zászlósi rangban, mint az 1. pót huszár ezred IV/5. századának hamarosan Aradnál bevetett egyik szakaszparancsnoka, 1944. szeptember 13-án a város előtt húzódó román védelmi vonalat (kiépített támpontok és kiserődök) Pécskánál, a saját tüzérség romboló tüzét szorosan követve, egységével elsőnek törte át.
Benyomulva a faluba, megrendült románok közül nagyszámú foglyot ejtett, valamint sok fegyvert (szovjet eredetű géppisztolyt és páncélöklöt) zsákmányolt. Többek között egy 20 mm-es gépágyút is, amelyet önmaga kezelve az ellenségre fordított, és sorozataival a román granicsárok (határvédők) soraiban nagy veszteséget okozott.
Pécska birtokbavétele után a Marostól délre a huszárok hídfőt képeztek, majd a következő nap, délkeleti irányban, Temesillésdig törtek előre. Ezt a helységet éjjeli harccal foglalták el. Két napig tartották birtokukban, majd – mivel az általános helyzet megváltozott – parancsra visszavonultak a Maros-folyó északi partjára.
Jármy zászlós a harcokban többszörösen kitűnt bátorságával. Példamutatásával támadásban huszárjait magával ragadta, ezért közvetlen parancsnoka, Scossa Pál főhadnagy azonnal felterjesztette a Magyar Tiszti Arany Vitézségi Éremre.
Megjegyzendő még, hogy a Jármy nemzetség ugyancsak kivette részét a háborús áldozathozásban, mert Jármy Tihamér ikertestvére, Attila mint huszár hadnagy (L. A. 1944. aug. 20.) szeptember 23-án, az édesanyja fivére, Újfalussy Géza huszár százados (L. A. 1932) október végén hősi halált haltak.
Marjay Tamás huszár hadnagy szintén a L. A. 1944. aug. 20. évfolyamának tagja volt. 1945. évi január hó 20-30. között a Vértes-hegység visszafoglalásáért vívott harcokban bátorságával messze kimagasló módon kitűnt. A Gánt, Kőhányás-puszta elleni támadásnál a legsúlyosabb ellenséges tüzérségi és gyalogsági nehézfegyverek összefogott gyilkos tüzében mint szakaszparancsnok, szakasza élén sorozatosan megrohamozta a mélységében elhelyezett ellenséges támpontokat, míg áttörte az ellenség védelmi övét. Személyes példája magával ragadta szakaszát, sőt a mellette küzdő többi egységet is.( a gánti rk. templomban tábla emlékeztet a századból Vajner A t. huszárhadnagy, Undi György huszártizedes és több ismeretlen társa hősi halálára)
A Nagybükk elleni rohamnál egymaga két ellenséges, nehézfegyverrel megerősített támpontot semmisített meg kézigránáttal, majd rátapadva a lendületes rohamtól megrendült ellenségre makacsul üldözte azt, úgyhogy az ellenség nehézfegyvereit hátrahagyva, rendetlenül kényszerült visszavonulni. Szakasza elsőnek ért fel a Katló-hegyre, miközben négy, nehézfegyverrel megerősített támpontot küzdött le.
A Katló-hegyen az ellenség bekerítette a 4/I. huszár osztályt. Marjay hadnagy két napon át, lőszerutánpótlás nélkül, étlen, szomjan, dermesztő hidegben és hóviharban rendületlenül kitartott szakaszával, és egymás után közelharcban verte vissza a nyomasztó túlerő meg-megújuló támadásait. A gyűrűből való kitörési parancsra szakasza élére állt és elkeseredett közelharcban áttörte a két nap folyamán kiépített orosz védelmi övet. Közben szilánkos combcsontlövéssel megsebesült, az orosz védőállás mögött fekve maradt. A dermesztő hidegben keze-lába lefagyott. Ilyen állapotban öt napon át étlen-szomjan, a nagy vérveszteségtől teljesen elgyengülten, hófúvásban, méteres hóban, hegyről hegyre csúszott-kúszott Marjay hadnagy az orosz védőálláson át, amíg saját csapataihoz visszatért. A fagyás következményeként majdnem összes ujjainak ízét, majd rövidesen mindkét lábát térden alul csonkolni kellett. Marjay Tamás hadnagy, a hőslelkű, minden áron győzni akaró, meg nem alkuvó magyar honvéd huszártiszt példáját testesítette meg, aki később megkapta a Magyar Tiszti Arany Vitézségi Érmet.

A hazáért mindhalálig!

Utoljára megemlékeznék gróf Széchenyi Mihály huszár hadnagyról (L. A. 1944. aug. 20.) édesapám első Ludovikás szakaszparancsnokáról.
Az 1. huszár pótezred keretében harcolva, mint a II./1. huszár század IV. szakaszának a parancsnoka 1944. szeptember 28-án, az Arad melletti Szent Márton nevű helységnél hősi halált halt 1944. szeptember 28. Vitéz gróf Széchenyi Mihály Nagycenken van eltemetve. Többek állítása szerint a hadnagy holttestét legénye vitte haza egy szekéren. A temetőben láttam síremlékét, amelyre viszont az van vésve, hogy október 15-én halt hősi halált.
Ezeknek a hősi halált halt, vagy nehézsorsúvá vált embereknek emléket állítani erkölcsi kötelességünk. Tán eljön egy boldogabb világ, amikor a Magyar Honvédség hivatásos katonái és tisztjei - most a békében is- úgy teljesítik kötelességüket, hogy példaként lebeg tetteikben vitéz elődeik szelleme.

 Források: Hóman Bálint- Szegfű Gyula; Magyar történet III. 1935,  Graca György; Az 1848-49. szabadságharc története, Bene János; A nyíregyházi huszárok 1991, A Magyar Királyi Ludovika Akadémia és a testvérintézetek összefoglaló története II. Budapest-Calgary 2001,  A magyar huszárság története; Budapest-Zürich 2004, Ungváry  Krisztián; A magyar honvédség a második világháborúban, Budapest 2004.