Hogyan kezdődött…

1848-ban a forradalom vihara száguldott végig Európán. A párizsi februári események hírére Európa különböző fővárosaiban felkelt a nép, hogy lerázza magáról a zsarnokság bilincseit.
Az Európa szerte fellángoló forradalmak hatására Pest-Buda radikális ifjúsága is szervezkedni kezdett s célul tűzte ki a Magyarország számára legfontosabb jogok kivívását. Az ifjúság a Pilvax-kávéházban tartotta gyűléseit. A királyi helytartó, miután neszét vette e törekvéseknek, feloszlatta az ifjúsági kört. Ezzel csírájában akarta elfojtani a szervezkedést. A fiatalok azonban nem engedtek. Nyíltan síkraszálltak az alkotmányos reformokért, a magyar nép számára szabadabb életet biztosító jogokért.
A Pilvax-kávéház lassan valóságos parlamenti csatatérré vált. Az ifjúság vezetői az ú. n. "tízek társaságá"-nak tagjai voltak: Petőfi Sándor, Jókai Mór, Tompa Mihály, Kerényi Frigyes, Pálffy Albert, Lisznyai Kálmán, Pákh Albert, Obernyik Károly, Bérczi Károly és Degré Alajos. Kávéházi asztalukat a haladó polgárság »a közvélemény asztalá«-nak nevezte el.
A gőzhajók, amelyek Pest-Pozsony-Bécs között közlekedtek, rendszeresen hozták a fővárosba a pozsonyi országgyűlést megnyitó királyi leiratra fogalmazott válaszáról, az úgynevezett »felirati javaslat«-ról is, amely kimondhatatlan lelkesedést váltott ki belőlük. De ugyanakkor szívükben haragos indulat gyűlt a főrendek ellen, akik a felsőtáblán halogató tárgyalásaikkal akadályokat gördítettek az alkotmányos reformkövetelések felterjesztése elé. S az ifjúság lelkesedése és haragja magával ragadta Pest-Buda népét is.
A pozsonyi hajó érkezése idején a Pilvax-kávéház előtt minden nap hatalmas tömeg verődött össze. Az embereket elfogta a forradalom láza. Mindenki érezte, hogy valami hatalmas, alapvető változásnak kell történnie. A pest-budaiaknak ezt a felbuzdulását az ifjúság fel akarta használni: a tömegek erejével akart nyomást gyakorolni a tétovázó országgyűlésre. Elhatározták tehát, hogy a párizsi reform bankettek mindenkinek mintájára Rákosmezején forradalmi lakomát rendeznek, amelyre meghívják a haladó szellemű polgárságot és a népet. E bankett előtt néhány nappal pedig népgyűlést tartanak, abból a célból, hogy az ifjúság refomköveteléseit a polgársággal megismertessék.
S az ifjúság az előkészítés lázas munkájában hathatós segítőtársra talált az ú. n. Ellenzéki Körben, amely készségesen csatlakozott a fiatalok mozgalmához. A népgyűlést március 14-re hívták össze, a szabadtéri bankettet pedig 19-ére tervezték. A népgyűlés és a bankett megrendezésére alakult bizottság mindent elkövetett, hogy Pest-Buda népének ez az első nagyszabású tüntetése fényes sikert arasson. A bizottság március 11-én este, hosszas tárgyalás után megszerkesztette a népgyűlés elé terjesztendő határozati javaslatot: az ú. n. 12 pontot.
Március 14-én, egy keddi napon, délután 2 órakor széles sorokban özönlött a nép az Ellenzéki Kör helyiségei felé, amelynek a nagytermébe a népgyűlést meghirdették. A termet ebből az alkalomból nemzetiszínű lobogókkal díszítették fel.
S míg bent a közönség lelkes izgalommal várta a gyűlés megnyitását, addig az Ellenzéki Kör helyiségei előtt, az Uri (ma Petőfi Sándor)-utca és a Zsibárus (ma Párisi)-utca sarkán, kinn az utcán, többezer főnyi tömeg verődött össze, kíváncsian várva a fejleményeket. A beszélgetés tárgya az ifjúság akciója volt, amelynek nyomán századok óta először került sor politikai népgyűlésre.
3 óra után Fényes Elek, az Ellenzéki Kör alelnöke, nyitotta meg a népgyűlést. Utána Irányi Dániel szólalt föl és ismertette a politikai helyzetet. Beszámolt a külföldi mozgalmakról és követelte, hogy a magyar nép is vegye kezébe jövőjének kialakítását s haladék nélkül terjessze jogos kívánságait az országgyűlés elé. A népgyűlés szűnni nem akaró tapssal és éljenzéssel fogadta irányi szavait. Különösen a 12 pont váltott ki nagy lelkesedést. Ennek láttán az elnökség határozatot hozott, hogy a felolvasott 12 pont a nép megmásíthatatlan kívánságait tartalmazza s azok megvalósítása a nemzet legfontosabb feladata.
Az ifjúság nevében Vasvári Pál, a 21 esztendős, daliástermetű magas homlokú, tüzes szemű ifjú szólalt fel, és lelkesen pártolta Irányi indítványát. Kijelentette, hogy a kérvényt – lehetőleg számos aláírással – a legrövidebb időn belül küldöttség vigye fel Pozsonyba és terjessze az országgyűlés elé. S amennyiben az országgyűlés nem hajlandó a kérvénnyel foglalkozni, a küldöttség menjen egyenesen Bécsbe a királyhoz.
Vasvári indítványa, különösen annak utolsó része, rendkívül nagy tetszést aratott a hallgatóság körében.
-    Úgy van! Nagyon helyes! – kiáltották innen is, onnan is. – Menjünk Bécsbe! Forduljunk egyenesen a királyhoz!
Klauzál Gábor azonban attól tartott, hogy ha a küldöttség nem jár a kívánt eredménnyel, a mozgalomnak kudarc és zendülés lesz a vége. Ezért azt javasolta, hogy a kérelem minden pontját előzetesen küldjék fel Pozsonyba Batthyány Lajosnak, az Ellenzéki Kör elnökének, hogy ő országos aláírási mozgalmat indítson. A nép százezreinek aláírásával ellátott kérvénnyel nagyobb hatást lehet elérni, mert arról valóban elmondható, hogy az egész nemzet kívánsága – érvelt Klauzál.
Az ifjúság azonban nem helyeselte Klauzál indítványát, és végül a népgyűlés az eredeti javaslatot fogadta el. A gyűlés után az elnökség a Pilvax-kávéházba vonult át a további teendők megbeszélésére. Az ifjak kisebb csoportokba verődve tárgyalták a nap eseményeit, midőn egyszerre egy pelyhedző állú fiatalember rontott be az ajtón. Az illendőség szabályait félrelökve keresztültört a beszélgető csoportokon, felugrott az egyik biliárdasztalra s harsány hangon a következőket kiáltotta a jelenlevők felé:

-    Uraim! Most jöttem a bécsi hajóval. A pozsonyi ifjúság küldötte vagyok. Rendkívüli hírt hoztam az önök számára. – Itt kis szünetet tartott, hogy az érdeklődést még jobban felcsigázza, majd hangját kieresztve folytatta: – Bécsben tegnap kitört a forradalom! Metternichet megbuktatták. A nép barikádokat emel és fegyverkezik!...
Ez a hír villámcsapásként hatott a jelenlevőkre. Az ifjú szavait az első pillanatban mély csönd fogadta. A váratlan fordulat összekuszálta az emberek gondolatait.
A hirtelen beállt csendet most egy ércesen csengő hang törte meg:
    -     Íme, a forradalom förgetege már itt zúg a közeli szomszédban! És mi tétovázunk?! Nem! Cselekedni fogunk!
Mindenki a hang irányába tekintett s az asztal tetején, mint a forradalom géniusza, ott állott Petőfi Sándor, mellén összefont karokkal. Máskor halvány arcát most pirosra festette az izgalom heve, tüzes fekete szemében szokatlan láng gyúlt.
-    Igaza van Petőfinek! Úgy van! Cselekedni fogunk! – zúgták Petőfi szavaira az ifjak.
A kedélyek csillapultéval Irányi szólalt fel:
-    Polgártársak! Petőfinek igaza van! Mi nem érünk rá várni. Ne hagyjuk tehát magunkat a formák életölő korlátai közé szoríttatni! Miután a helyzet egész váratlanul megváltozott, a délutáni népgyűlés határozata is fölöslegessé vált. Semmi bankettezés, semmi pericionálás többé! Mondjuk ki, hogy mi a 12 pontnak és a nemzet kívánságainak azonnali életbeléptetését követeljük!
Rövidesen több forrásból is megerősítették a bécsi forradalom kitörésének hírét. A lapok külön kiadásban hozták a hiteles tudósítást. Az újságokat szétkapkodták, a nép izgatottan rohant a Pilvax-kávéház felé. E feszült időben vezetőitől várta a további irányítást.
Klauzál Gábor is a Pilvax-kávéházba sietett. Értesült az ott történtekről és elejét akarta venni az ifjúság »meggondolatlan« cselekedeteinek. Határozatának megváltoztatására kérte az ifjúságot.
Erre az egyik író az asztalra ütve így kiáltott fel:
-    Nagyon szépen, nagyon okosan beszélt Klauzál polgártárs, de most olyan időket élünk, hogy nem kell az okos emberek tanácsára hallgatni.
Erre a megjegyzésre élénk derültség moraja futott végig a termen.
Klauzál látta, hogy minden igyekezete hiábavaló és elhagyta a kávéházat. Lassan a tömeg is eloszlott. Az ifjak magukra maradva tovább tanácskoztak s bár éjfél felé járt már az idő, végleges határozatot nem tudtak hozni. Sokan türelmüket vesztve távozni készültek.
Ekkor Vajda János a kávéház ajtajához rohant, azt becsukta és elébe állt.
-    Uraim! – kiáltotta. – Önök innen addig ki nem mennek, míg nem határoznak.
Ez a fellépés azután hatott is. Az ifjúság vezetői most már gyorsan megállapodtak, hogy másnap az egyetemi hallgatók bevonásával tüntetést rendeznek és azonnal életbeléptetik a nemzet kívánságit tartalmazó 12 pontot. Megalkuvás nincs, tárgyalgatás nincs, ha kell, a császári szuronyokkal is szembeszállnak.
Ezután a 12 pontot a változott viszonyoknak megfelelően újra átdolgozták. Végleges szövegezésük a következő volt:
   
    MIT KIVÁN A MAGYAR NEMZET?

    Legyen béke, szabadság és egyetértés
1.    Kívánjuk a sajtó szabadságát, a cenzúra eltörlését.
2.    Felelős minisztériumot Buda-Pesten.
3.    Évenkénti országgyűlést Pesten.
4.    Törvény előtti egyenlőséget, polgári és vallási tekintetben.
5.    Nemzeti őrsereget.
6.    Közös teherviselést.
7.    Az úrbéri terhek megszüntetését.
8.    Esküdtszékeket, képviseletet egyenlőség alapján.
9.    Nemzeti bankot.
10.     A katonaság esküdjék meg az alkotmányra; magyar katonáinkat ne vigyék külföldre; a külföldieket vigyék el tőlünk.
11.     A politikai statusfoglyokat bocsájtassan szabadon.
12.     Kívánjuk az uniót Erdélylyel.
Egyenlőség, szabadság, testvériség.






Éjfél elmúlt, mire felosztották egymás között a feladatokat s nagy cselekedetekre készülve, lázasan tárgyalva a következő nap teendőit, kettesével-hármasával hazaszéledtek. Lépteik kopogása a macskaköves utcákon itt is, ott is felverte az álomba merült város csöndjét…
Másnap, 1848. március 15-én – egy szerdai napon – még alig pirkadt, mikor az ifjúság a Pilvaxban gyülekezni kezdett.
Komor, nyirkos, hideg télvégi idő volt. A látóhatárt szürke fellegek borították, a Duna fölött sűrű, áthatolhatatlan köd gomolygott. A rügyfakasztó tavasznak még semmi nyoma.
Havaseső esett, az utakat latyakos sár borította. Reggel 6 órára a vezetők legnagyobb része már ismét együtt volt. Átnézték a 12 pontot, aztán másolatot készítettek róla s kiszögezték az Úri- és a Kígyó-utca sarkára. Ez volt a forradalom első – még kézzel írott – plakátja…
Amint az utcán az első járókelők megjelentek, kíváncsian álltak meg a plakát előtt s olvasni kezdték. Az egyik polgár, ki az előző napi gyűlésen is résztvett, hangosan ismertette a jelenlevőkkel az egyes pontokat. Azt a titkosrendőrt, aki a pontokat magyarázó polgárt be akarta kísérni, az összeverődött sokaság elűzte. A városban futótűzként terjedt el a hír, hogy az ifjúság a Pilvaxban valami nagy dologra készül. Az érdeklődők pillanatok alatt ellepték a helyiséget s a környező utcákat. Ekkor Jókai Mór felállt egy asztalra és rövid, lelkesítő beszéd kíséretében felolvasta a 12 pontot. Petőfi ezután elszavalta a Nemzeti dalt, amelyet két nappal előbb írt s még előző este is igazított rajta. A költemény hatása leírhatatlan volt. Az ifjúság elragadtatásában vállára emelte Petőfit s körülhordozta a teremben.

-    Most menjünk az egyetemre, hívjuk fel csatlakozásra a hallgatóságot! – kiáltotta Vasvári.
Megindult a zsibongó menet. Az első sorban Petőfi, Vasvári, Jókai és Irinyi. Szívük felett kokárda. Előttük egy jogász a nemzetiszínű lobogót vitte. Az eleinte kicsiny csoport az utca népével szaporodva pillanatok alatt hatalmas tömeggé nőtt s a békés felvonulás tüntetéssé vált.
-    Éljen a szabadság! Éljen az egyenlőség! Éljen Kossuth! – kiáltották a tüntetők.
A menet első útja az orvosi egyetemre vezetett. Felszólították a hallgatókat a csatlakozásra. Az orvosnövendékek dörgő éljenzéssel fogadták a tüntetőket s azonnal közéjük álltak. Ezután a mérnökiskolát, majd a jogászokat és a bölcsészeket keresték fel.
Ekkor már az egész főváros talpon volt. Hiszen vásár is volt Pesten, s környékbeli falvakból, sőt az ország minden részéből ezrével lepte el az utcákat a nép. A lelkes tömeg nőttön nőtt s megtöltötte a belvárost.
Zichy Ferenc gróf, a helytartótanács elnöke, habozott. Nem mert tettleg beavatkozni az eseményekbe. Attól félt, hogy a tüntetés itt is zendülésbe csap át, mint Párizsban és Bécsben. A katonai helyőrséget mindenesetre készenlétbe helyeztette. A budai vár tüzérsége a Pestre irányzott ágyúk mellett, égő kanóccal várta a további parancsot.
A 12 ponttal és Petőfi költeményével felfegyverkezett tömeg kész volt arra, hogy útjából minden akaratot elsöpörjön. Az ifjúsági vezetők elhatározták, hogy a 12 pontot és a Nemzeti dalt cenzori engedély nélkül kinyomtatják. Elmentek tehát a Hatvani-utcába (ma Kossuth Lajos-utca) a Landerer és Hechenast-féle nyomdába. A tulajdonos fennhangon cenzori engedélyt kért, de nyomban odasúgta a megtorpant Irinyinek:
    -     Foglaljanak le egy sajtógépet!
Erre Irinyi odament a legnagyobb géphez s kezét rátéve így szólt:
-    E sajtót a nép nevében ezennel lefoglaljuk és követeljük kézirataink kinyomtatását!
-    Az erőszaknak nem állhatok ellen – felelte mosolyogva Landerer Lajos s azonnal kijelölte tíz legügyesebb nyomdászát a kézirat munkába vételére.
Mintegy háromnegyed óra mulva, 11 óra 30 perckor a nyomdagép alól kikerült a szabad sajtó legelső szülötte: a 12 pont első nyomtatott példánya.
Irinyi kikapta a gépből s azonmód, még nedvesen, az utcára rohant vele, hogy bemutassa a népnek.
-    Március 15-e, délelőtt féltizenkettő, nagy nap ez a magyarok történetében! Ime! Itt van a sajtószabadságnak az első példánya, a nép hatalmának első műve. Bármi szabadsága is lesz egykor a magyaroknak, azon dicsőség mindig megmarad, hogy a legnevezetesebbet: a sajtószabadságot magunk vívtuk ki!
S még le sem csillapodott a nép éljenzése, mely Irinyi szavait követte, mikor örömtől sugárzó arccal Petőfi jelent meg az ajtóban, kezében a Nemzeti dal első nyomtatott példányával.
    -     Éljen Petőfi Sándor, halljuk mégegyszer a Nemzeti dalt! – kiáltották a közelben állók.
    -     Halljuk! Halljuk! – harsogta a tömeg.

Petőfi elszavalta a követelményt, majd a nép a Múzeum-térre vonult, ahol Irinyi megmagyarázta a 12 pont jelentőségét s indítványozta, hogy a szabad sajtó két legelső termékét a mai nap emlékére helyezzék el a Magyar Nemzeti Múzeum levéltárában. A közönség ekkor ismét Petőfit éltette és követelte a "Talpra magyar"-t. nem tudtak betelni a nagyszerű vers szépségével. Egyesek már kívülről tudták, az eskü szavait pedig az egész tömeg a költő után dörögte. Petőfi a lépcsőzet baloldali párkányáról szavalta el aznap már ötödször a Nemzeti dalt. "Percekig tartott az éljenzés – írja egy szemtanú – amint a költő a szavalatot befejezte. A nép tombolt, ujjongott elragadtatásában. Őszbevegyült, komoly férfiak szemében megcsillant a lelkesedés könnye, a nép örömében sírt, zokogott, a nők kendőiket lobogtatták."






A Nemzeti Múzeumtól a forradalmi tömeg a hajóhídon átvonult Budára, a helytartótanács várbeli épülete elé, s követelte a politikai foglyok azonnali szabadonbocsátását. A megszeppent Zichy gróf engedett a követelésnek, s a tömeg vállára emelve hozta ki a börtön épületéből Táncsics Mihály írót. Mikor ez történt, már esteledett. A város gázlámpái halvány világosságot szórtak a ködben úszó utcákra.
A Nemzeti Színházban a Bánk bánt játszották. A népnek azonban nem volt türelme végighallgatni az előadást s rögtönzött műsort állított össze. Azt kívánták, hogy mindenekelőtt Egressy Gábor szavalja el Petőfi Nemzeti dalát, azután a dalkar énekelje el Erkel »Hunyadi László«-jából a „Meghalt a cselszövő…” kezdetű dalt, majd a zenekar játssza el a Himnuszt és a Szózatot, végül pedig a színház énekkara énekelje el a »Talpra magyar«-t, amelyet a lelkesedés hevétől ihletve a nap folyamán ketten is – Egressy Béni és Kálozdi János – megzenésítettek.
Minden úgy történt, ahogy a közönség kívánta. A Nemzeti dal visszatérő »Esküszünk« szavait a nézőtér együtt zúgta a szavalóval. Ezután felállt Degré Alajos, aki a helytartótanácsnál járt küldöttség vezetője volt, s beszámolt Táncsics Mihály kiszabadításáról. Degré jelentése után folytatták a rögtönzött műsort, amelyet a Rákóczi-indulóval és utána közkívánatra a Marseillaise-zel zártak le.
 A színházból kitóduló közönség lelkes hangulatban ellepte Pest utcáit s örömmámorban úszva ünnepelte a magyar nép e nagyszerű, dicső napját.

BÉCSI ÁRMÁNY – MAGYAR VÉR

Amikor a magyar egyetemi ifjúság küldöttsége, a főváros küldöttségéhez csatlakozva, március 18-án reggel elindult Pozsonyba, hogy az országgyűlésnek megvigye a nemzet 12 pontba foglalt kívánságait, a trónját a forradalomtól féltő V. Ferdinánd király, válaszul a pozsonyi országgyűlés feliratára, már ki is bocsátotta pátensét a felelős magyar minisztérium kinevezéséről. Az országgyűlés demokratikus reformokat követelő feliratát az alsóház Kossuth javaslata alapján már március 4-én elfogadta, a főrendiház azonban sem megszavazni nem akarta, sem elutasítani nem merte. Tíznapos huzavona után – miközben Bécsbe szaladtak az udvarhoz tanácsért – a március 13-án kitört bécsi forradalom és Metternich főkancellár – s vele gróf Apponyi György magyar kancellár – bukása feletti rémületükben március 14-én egyhangúan megszavazták a rendi kiváltságok eltörlését és felelős magyar kormányt követelő felirati javaslatot. Másnap küldöttség vitte az országgyűlés feliratát Bécsbe, s a király kétnapi ádáz tusa után, március 17-én aláírta azt a nádorhoz intézett legfelsőbb leiratot, melyben felhatalmazza őt Batthyány Lajosnak, az Ellenzéki Kör elnökének, magyar miniszterelnökké való kinevezésére, azzal, hogy a miniszterelnök terjessze fel hozzá minisztereinek névsorát, jóváhagyás végett.
Immár nem volt akadálya az első független és felelős magyar kormány megalakításának. A miniszterelnök az alsótábla március 23-i ülésén mutatta be kormányának névsorát. A névsor nyolc nevet tartalmazott s az országgyűlés, valamint a király a tárcák megoszlását és a kijelölt miniszterek személyét jóváhagyta. A tárcák és a miniszterek a következők voltak: belügy Szemere Bertalan, pénzügy Kossuth Lajos, közlekedésügy Széchenyi István, vallás- és közoktatásügy Klauzál Gábor, igazságügy Deák Ferenc, hadügy Mészáros Lázár végül a király személye körüli miniszter – utóbb külügyminiszter – herceg Eszterházy Pál.
Az elkövetkezendő napokban V. Ferdinánd adott szavát megszegve kísérletet tett arra, hogy a megalakuló magyar kormány hatáskörét a lehető legszűkebbre korlátozza és a nemzeti függetlenség szempontjából legfontosabb két tárcát – a hadügyi és pénzügyi tárcát – a kormány kezéből kivegye. A forradalmi kitöréssel fenyegető népharag azonban engedményekre szorította a királyt s így április 7-én sor került az első felelős magyar minisztérium (kormány) kinevezésére.