Volt gimnáziumi énektanárom, Anker Antal karnagy és főiskolai adjunktus egy régebben adott interjú[1] során mintegy mellékesen említette, hogy Petőfi Sándor életrajzához tudna szolgálni néhány kevéssé ismert történettel illetve adattal. Természetesen érdekelt a legmagyarabb költőnk életének minden mozzanata – az idei március 15. közeledtével felkerestem régi tanáromat, hogy mondja el mindazt, ami érdeklődésre tarthat számot.
– Feleségem a csáfordi Tóth család leszármazottja volt – kezdi az érdekes történetet Anker Antal tanár úr. – 1998-ban amatőr módon kutatni kezdtem e család felmenőit, s a kemenesaljai Csöngén lakó csáfordi Tóth Róza, csáfordi Tóth Ferenc főstrázsamester lánya is a látókörömbe került. (A strázsamester a mai őrnagyi rangnak felel meg, a főstrázsamester ennél valamivel magasabb rangot jelentett.) 1839-ben járunk: az akkor  tizenhét éves Róza a leírások szerint a vármegye legszebb lánya volt. (Szépségét édesanyjától, nemeskéri báró Andrássy Teréziától örökölte, akit Kisfaludy Károly le is festett – de a kép holléte ismeretlen.) Ugyanezen év májusában a tizenhat éves Petőfi (akkor még Petrovics) Sándor elkerült a Csöngével szomszédos, onnan négy kilométerre lévő Ostffyasszonyfára, egy gazdag földmérő, Salkovics Péter családjához. (Földmérésre a tagosító nagybirtokosoknak volt szüksége, akik a közbirtokosság, a tulajdonközösség régi formáján változtatni akarván, az egykor közös földeket újra mérették, immár saját nevükre. A mérés pontosságán sok múlott – a nagybirtokosok pedig hajlandók voltak némi anyagiakat áldozni egy kis pontatlanságért, ha az a pontatlanság az ő javukat szolgálta…)
– Hogy került Petőfi Ostffyasszonyfára, és miért éppen Salkovics Péterékhez?
– Vissza kell ugornunk a költő apai nagyapja, Petrovics Tamás koráig. Tamás feleségének Salkovics Zsuzsanna volt a leánykori neve: Zsuzsannának, vagyis Petőfi nagyanyjának volt egy fivére, Salkovics Pál. Neki négy gyermeke született: Karolina, Péter, Mihály és Károly. Ők Petőfi Sándor apjának, Petrovics Istvánnak unokatestvérei voltak. Karolina, miután férjhez ment, Orlay Petrichné lett, s született egy fia, Orlay Petrich Soma, a későbbi híres festő, aki a mi Petőfinkkel másod-unokatestvéri viszonyban állt, s igen jó barátság alakult ki köztük. Karolina idősebbik öccse, Péter lett az a módos földmérő, akihez Petőfi Sándor került tizenhat éves korában.
Tudnunk kell azt is – folytatja Anker Antal tanár úr –, hogy Petrovics Istvánnak illetve családjának valamikor jól ment sora. Láttam a kiskőrösi, boltozatos épületet, amelyben a vágóhídjuk volt: mérete arra utalt, hogy ott valóságos húsnagykereskedést folytattak. A családfőnek aztán mégis kölcsönt kellett felvennie unokatestvérétől, a már említett Salkovics Pétertől. Nem tudni, mire kellett a pénz, de tény az, hogy 1838-ban árvíz vitte el a család szabadszállási házát. A kölcsön törlesztése akadályokba ütközött, a bankárlelkű unokatestvér-földmérő pedig, ha pénzről volt szó, nem ismert tréfát: a Petrovics-család elszegényedett. A költő A jó öreg kocsmáros című versében így ír apja sorsának rosszra fordulásáról: "Pénzét a hitetlen emberek csalása / Házát a Dunának habjai vitték el". Lehet, hogy a csapások sorrendje valóságosan is ez volt…
1839 tavaszán a szinte gyermek Sándor statiszta volt a Pesti Magyar Színházban. A Salkovics testvérek közül a Székesfehérváron lakó Mihály többször felutazott Pestre a színházba, ahol találkozott Petrovics Sándor nevével: érdeklődött a név viselője iránt, s megtudta, hogy az illető bizony rokon, Petrovics István fia. Mihálynak eszébe juthatott bátyja, Péter könyörtelensége is, és mintegy jóvátételként, a szegénységben élő Sándort magával vitte Fehérvárra. De nem volt türelme Sándorhoz, és májusban továbbadta Ostffyasszonyfára, bátyjához, Péterhez. Péterben is feltámadhatott a lelkiismeret-furdalás; a kényelmes, ma is álló házban otthont adott leendő költőnknek – persze nem ingyen: elemi iskolába készülő, rakoncátlan fia mellett Sándor házitanító lett, az irodában ellátta a titkári teendőket, készítette a földmérés rajzait. 
Júniusban, amikor közeledett a tanév vége, Salkovics Péter levelet írt a soproni evangélikus líceumban tanuló unokaöccsének, Orlay Petrich Somának és Károlynak, a kamaszkorban lévő testvéröccsének. A vakációra hívó levélben egyebek közt el állt: ha megérkeztek, "ott fogjátok találni Petrovics Sándort is. (…) Ha látom, hogy színészi ábrándjaival felhagy, szándékom őt taníttatni tovább, s ha majd ősszel visszamentek Sopronba, őt is elküldöm oda veletek. Kár volna elvonni őt az iskolától, mert kitűnő eszű gyerek. Jól beszél németül, a latin classicusokat úgy érti, mint a magyar írókat, csinosan rajzol, írása kitűnő szép, zongoráz egy keveset és verseket is csinál…" A két fiú meg is érkezett, s Orlay Petrich Soma erről így ír: "Midőn kocsink a hosszú udvarra begördült, s az agarak csaholása megérkeztünket jelezte, a számos tagból álló család fogadásunkra a lak elé sereglett, s köztük ott állt egy középmagasságú, szikár, fahéjszínarcú, sörtekemény barna hajú ifjú: villogó fekete szemei fehérét vércsíkok futották át: dacos kifejezésű duzzadt ajkai fölött a bajusz csak most serkedezett; hosszú nyaka leeső vállai közül meztelenül nyúlt fel, s nadrágjával egyszínű cérnakabát födte tagjait."

Sándor  hamar összebarátkozott a két, vakációról hazatérő gyerekkel. Kellemesen telt az idő, Károly szívesen barátkozott Róza öccsével, Józseffel, aki Csöngéről járt át. A közös ének, zene és beszélgetés összetartotta a fiatalokat; Somának szép hangja volt és gitározott. A társaságban Róza is gyakran megjelent: a felszabadult, poétalelkű Sándor szerelemre lobbant a tizenhét éves, szép szőke lány iránt, s egyre több Róza-ihlette vers jött ki a tolla alól.
– Mit szólt Róza a versekhez?
– Nem tudjuk, hogy Sándor strófái meghallgatásra találtak-e; a Petőfi-kutatók némelyike szerint a költemények nem jutottak el Róza kezeihez. Egy másik kutató szerint a lány elfogadta a verseket, de nem viszonozta a hevét. Más emlékezés szerint Róza a strófákat tartalmazó papírlapokat kis hengerecskékké gyűrte, s erre csavarta fel a haját. Volt, aki azt állította, hogy az apa a versek megtalálása után felpofozta lányát, s tűzbe dobatta vele a költeményeket. Mindent összevetve nagy valószínűséggel állíthatjuk, hogy az egy évvel fiatalabb "mészárosfiú" költeményei nem hatották meg Rózát – talán azért, mert a lány inkább Somához vonzódott…
A Petőfi-kutató Dienes András szerint a Róza-versekből nagyon kevés maradhatott meg, a versek többsége elveszett. Azt tudjuk, hogy nem minden Petőfi összes versei című kötet tartalmazza a költő 1838-39-ben írt költeményeit. A Szépirodalmi Könyvkiadó által 1974-ben megjelentetett "Petőfi összes" az 1842-től írt versekkel kezdődik. Az 1986-os, ugyanezen kiadó gondozta kötetben viszont hét, Rózához vagy vele kapcsolatban írt verset találtam, s ezekből öt Ostffyasszonyfán született. A Róza című költemény 1839. május 29-én kelt, ami azt mutatja, hogy az ifjú költő már Soma és Károly hazaérkezése előtt beleszeretett Rózába. A versnek két változata is szerepel a kötetben. Különös, hogy Orlay Petrich Soma, a legjobb barát, aki azt a nyarat végig Sándorral töltötte, a versek sorsát nem említi. Azt azonban később, visszaemlékezve az ifjú költő féltékenységére, leírja: "…Petőfi indulatosan támadott meg, s gitárom összetörésével fenyegetett, ha a lány (Róza) előtt még valaha is énekelni merészkedem…" Ettől az egyetlen esettől eltekintve a két fiú mindvégig jó barátságban volt.
Kemenesalján azonban nemcsak költemények születtek, hanem más, tárgyszerűbb emlék is maradt a mi Sándorunk után. Mivel Ostffyasszonyfán akkor még nem volt evangélikus templom (a mai 1914-15-ben épült), a Salkovics-házból Csöngére jártak át vasárnaponként az evangélikus istentiszteletre. A fiúkat az ige mellett nyilván Róza látása is vonzotta; a nők a férfiaktól elkülönülve ültek, így a fiúk csak lopva, fejüket oldalra fordítva láthatták a lányt. Sándor ezért felment a karzatra, s onnan gyönyörködött Róza szépségében. A templom karzatán, az orgona melletti pad fájába véste bele az ifjú költő a ma is látható (ma már üveglappal borított), latin nyelvű bibliai idézetet, amely Pál apostol levelének a rómaiakhoz írt 5. rész 5. verséből való: Spes confisa Deo nonquam confusa recedit. Magyarul: Az Istenbe vetett reménység sohasem szégyenít meg. E bevésett mondatból a reménykedés hangja csendül ki, mint a léleknek a viszonzatlan szerelem ellen való önkéntelen védekezése…
A verseknek azonban a mi Sándorunkra nézve nagyon szomorú, majdnem végzetes következménye lett. Róza apja, amikor tudomást szerzett a lányához írt versekről, levélben bepanaszolta Sándort az éppen távol lévő Salkovics Péternél. Mivel a földmérőt a panasz érzékenyen érintette – hiszen a tagosító nagybirtokosokból élt –, azonnal írt a feleségének. A levélben a következő állt: Sándornak "adj egy pár forintot, s menjen, ahová neki tetszik, belőle úgysem lesz egyéb komédiásnál…"  A feleség azonban nem szólt az ifjú költőnek, hanem a zongorára tette a nyitott levelet, mintegy "ott felejtve", gondolván, hogy a fiú majd észreveszi, és tudni fogja a kötelességét. Sándor naponta zongorázott – és természetesen elolvasta a nyitott levelet, sőt felolvasta Orlay Somának, a jó barátnak is. Orlay erről később ezt írta: "…megdöbbenésem miatt nem tudtam hamar szóhoz jönni, Sándor pedig a szokottnál is halványabb lett. Végre azt a kérdést kockáztattam: Mitévő leszesz most? – Már határoztam, volt a válasz. Veletek megyek Sopronba, s beállok katonának." Így is tett. A kora miatt még nem sorozhatták volna, de idősebbnek mondva magát, mégis önkéntes katona lett. A kemény kiképzéshez túl fiatal, vékony, lelkileg is csalódott fiú azonban súlyosan megbetegedett, s hajszál híján meghalt. Ha akkor még egy kicsit súlyosbodott volna a betegsége, ma nincs Petőfink, nincs Nemzeti dalunk, nincs nemzeti ünnepünk március 15-én.

– Tanár úr, óriási munka volt mindezek felderítése… és még azt mondja, amatőr módon kutatott. 
– Mint nyugdíjasnak, volt rá elég időm. A magam által készített 100x80 centiméteres családfa-rajzon mintegy háromszáz személy szerepel a csáfordi Tóth családból, holott addig csupán egyetlen személyről tudtam, hogy tagja ennek a családnak. Ez az egy személy feleségem édesanyja, csáfordi Tóth Erzsébet volt. A családfa megrajzolásához számos emberrel kellett beszélgetnem. A legtöbb segítséget Menyes Gyula ostffyasszonyfai evangélikus lelkész úrtól kaptam; a régi anyakönyvekben, keresztlevelekben egyre több értékes adatra találtam. Közben, mivel Rózához kapcsolódóan az ifjú Petrovics Sándor személye is előkerült, természetesen tanulmányozni kezdtem a fellelhető Petőfi-életrajzokat, Dienes András munkáit, Békés István Petőfi nyomában című könyvét,  Orlay Petrich Soma ide vonatkozó írásait.
– Rózának mi lett a további sorsa?
– A Petőfi-kutatók azt még leírták, hogy Róza egy csabdi illetőségű földbirtokoshoz, guttaházi Móricz Ferenchez ment férjhez. Amikor feleségemmel és sógornőmmel elmentünk Csabdira (Bicske közelében van), a polgármestertől kaptunk  elolvasásra egy Csabdi történetéről szóló monográfiát. Figyelemreméltó, hogy abban Róza már Rozinának hívatta magát. Három gyermeke született, 1850-ben, '53-ban és '55-ben. Szerettem volna megtalálni Róza sírját, és belenézni az anyakönyvekbe is. Helybéli evangélikus lelkésze nem volt a községnek, de elirányítottak a templom idős gondnokához, aki nem sok jóval biztatott. Elmondta, hogy az 1800-ban épült templom anyakönyvei 1945-ben elpusztultak; az akkori nagy sárban és vízben az orosz katonák a templomból kihordták száznegyvenöt év anyakönyveit, egyéb iratait, és azt tették a kerékagyig süllyedő gépkocsik kerekei és a páncélosok lánctalpai alá, hogy haladni tudjanak, így az anyakönyvek elpusztultak. De aztán mégis bement a templomba, és egy vékony, meglehetősen gyűrött, szakadozott, a háború sarának maradványaival tarkított iratcsomót hozott ki, mondván: ez mind, ami megmaradt. Hát csoda történt: megtaláltam köztük Róza iratait. Ezekből kiderült, hogy férje, ellentétben bizonyos kutatók vélekedésével, nem jó negyven, hanem csak tizenhárom évvel volt idősebb Rózánál; emiatt valószínűleg nem helytálló az a vélekedés sem, hogy "…a kis Róza kackiás menyecske lett, aki szívesen kurizáltatott magának." Figyelemreméltó még, hogy a férj keresztneve eredetileg Alojzi volt, de mivel akkor divat volt felnőtt korban más keresztnevet választani (lásd: Rózából Rozina lett), Alojzi az apja nevét, a Ferencet használta – és a sírkövére is ezt a nevet vésték. Ebből ered a tévedés: a kutatók a férjet az apóssal tévesztették össze. Erre mutat az is, hogy Róza egyik gyermekének második keresztneve Alojzi lett – utalva ezzel az apa eredeti nevére. Továbbá: a gyerekek születésekor a férjnek hitt személynek már hetven körülinek kellett volna lennie – csakhogy a gyerekek világra jöttekor az após már nem élt.
Természetesen megtaláltuk Róza sírját is, s megtudtuk, hogy a sírt Csabdi és Ostffyasszonyfa általános iskoláinak tanulói felváltva gondozzák.






A beszélgetés után hazaindulva arra gondoltam: de szívesen gondoznánk a mi Sándorunk sírját is, ha tudnánk, hol van…
 
2010. február 19.
                                                                                                 
 
________________________________________
[1]Beszélgetés egy ének- és zenepedagógussal  Szózat 2007. szeptember-október