Amióta szétszaggatták a magyar hazát, kettő van márciusból, az egyik az összmagyarság főterén, a Kossuth téren, a másik egy székely fővárosban. Ez nekem így tetszik is, mert ha az egyik arcon csap, a másik megsimogat. Talán olyan is lesz egyszer, hogy egy március lesz, és az is simogató.
Itt, Magyarországon már réges-rég kinyíltak a hóvirágok és a verőfényesebb helyeken egy-egy izmosabb ibolyabimbó is követelni kezdte az élethez, a kibontakozáshoz, a naphoz való jogát. Pedig megbánja szegényke, mert minél nagyobbra nő a virágja, annál nehezebben bírja az ő gyenge szára, lehúzza a fejét, le végig, ahonnan kihajtott, a virágtermő, kövér anyaföldig. De akkor ő már nem is virág, csak egy emlék, egy fájdalmas emlék.
A szabad székely mit tehetne annál szebbet, jobbat, mint felveszi az ünneplőruháját, elindul Budapestre és ott is irány a Kossuth tér. Budapestnek, de főleg a Kossuth térnek igézete van, magyar szívet simogató, kedves kisugárzása, hívó szava, bája. A székely úgy érzi, hogy itt megkapja, ami neki hiányzik, a Kossuth téren, a magyar nemzet főterén végre belőle is, a hazátlanból hazás lesz, és ha csak az év egyetlen napján is, de szabad és büszke magyar.
Azon a március 15-én vagy nagyon rosszul sikerült a szabad székely találkozása a Kossuth térrel, vagy inkább egyáltalán. Az a március 15-e volt, amikor a vaskordonok és a hatalmas, kigyúrt rendőrök még a meglepetés erejével hatottak.
Tűnődtem, hogy melyik utcán közelítsem meg a Kossuth teret. Végül úgy döntöttem, hogy teljesen mindegy, mert ott úgy is már sokan vannak, nagy a tömeg, könnyen megtalálom. Egy biciklis hadonászva, idegesen jött velem szembe és én azt gondoltam, hogy biztosan kiment a levegő a gumijából, a szeretőjével vagy a feleségével veszett össze, vagy az anyósa öntött túl sok vizet a muskátlijára és attól mérges.
A végén már kezdtem kételkedni, hogy biciklibelsőről vagy muskátli öntözésről lenne szó, mert igen sokan jöttek szembe és mindenki ideges volt. Megvetettem őket, haragudtam rájuk, mert hát milyen magyar az, aki március 15-én reggel fél kilenckor hátat fordít Kossuthéknak, jön visszafelé a Kossuth térről, és nem adja meg az illő tiszteletet a márciusi ifjak örök dicsőségének.
Nem kellett sokáig tűnődnöm, mert az egyik utcasarkon már nagyon sok ideges ember állott és majdnem valahány hadonászott, vitatkozott. Jó lett volna szó szerint megjegyeznem, ami ott elhangzott, de mivel ez nekem nem sikerült, tartalmilag nem idézem.
Az utca embermagasságnyi vastag vaskordonokkal el volt zárva és a biztonság és hatékonyság kedvéért még sok rendőr is ott állt. De én tudtam, hogy ezek a rendőrök nem olyan rendőrök, mint otthon, ahol politiat ír, de ők valójában milicisták. Otthon sohasem állítom meg őket, nem kérdezek semmit tőlük, mert minden székelyföldi magyar tudja, hogy ezek nem értünk vannak, hanem ők a bukaresti országmentők kinyújtott karjai. 
Úgy tudtam, hogy Magyarországon, a magyarok maradék országában a magyar rendőrt meg szabad állítani, és ha nem tudod, hogy melyik utcán kell betérjél, szépen magyarul megkérdezheted őket és ők szépen magyarul útba is igazítnak. Én magam is megtapasztaltam már többször ezt, még egy darabig el is kísértek.
Az emberek idegesen kérdezték, hogy miért zárták le az utat, hogy ilyen nincsen Magyarországon és legtöbbjük reménykedve indult el egy másik utca irányába.
Odamentem hát én is az egyikhez, a legnagyobbikhoz, és köszöntöttem:
- Adjon Isten jó napot!
- Jó napot!
- Csak azért zavarom, hogy megkérdezzem, miért nem lehet bemenni a Kossuth térre ünnepelni?
- Így döntöttek a parancsnokaink és ezt mi végre kell hajtsuk.
- De hát a ti parancsnokaitok is magyarok, úgy, mint én, mint te, mint mindannyian. Mitől haragudnának ők Kossuthékra?
- Nem tudom, hogy haragusznak-e Kossuthékra, de az biztos, hogy nekik is parancsolnak az ők feletteseik.
- Ki a legnagyobb parancsoló, a legnagyobb úr ma Magyarországon, akitől mindenki kellene féljen?
- A miniszterelnök, Gyurcsány Ferenc.
- Hát igen, erről a magyarról én is hallottam. Félni nem félek tőle, de hallottam róla. Nektek ő parancsol?
- Az övé a hatalom ma Magyarországon.
- És ti itt, az utcasarkon mind-mind Gyurcsány rajongók vagytok?
- A frászt vagyok én Gyurcsány rajongó, minket is szívatnak!
- Mi az, hogy szívatnak? Székelyföldi magyar ember vagyok és ez a szó nekem szokatlan, nem értem teljesen.
- Az, hogy nem jókedvemből csinálom. Te aludtál ma éjjel, én négy napja nem.
- És annak a ti híres Gyurcsány Ferenceteknek ki parancsol? Na, ki, na, ki?
A választ nem vártam meg. Ritka eset, hogy elköszönés nélkül hagyok ott valakit, de átvillant az agyamon, hogy ezek a rendőrök mégsem éppen olyan rendőrök, amilyennek én hittem őket. Bevihet, megverhet éppen úgy, vagy annál jobban, mint Szentgyörgyön a regátból betelepített és a román nemzet szolgálatára felesküdt rendőr-politista-milicista. Talán ezek is milicisták, talán ezek is egy nemzet terjeszkedését szolgálják, csak éppen nem az én nemzetemét, és éppen a mi rovásunkra és éppen a mi befizetett adóinkból.
Milyen jót súgott a fülembe a magyarok Istene, mert hallottam, hogy sok érdeklődőt véresre vertek, még olyant is, aki bemutatta a magyar képviselői igazolványát, mint Révész Máriusz, Fideszes képviselő. Én azt hiszem, hogy az volt az ő veszte, hogy egy olyan, magyar rendőr ruhába öltöztetett személyt kérdezett meg, aki nem is ismerte a magyar nyelvet, valami ritkán beszélt, kisázsiai nyelvjárás volt az ő anyanyelve. Válaszolni nem tudott, ezért hát botjával lecsapott a magyar Fideszes képviselő fejére.

De Magyarország nem ekkora. Menjünk odébb, kelet felé egy pár száz kilométert és nézzük meg, hogyan ünnepelnek a háromszéki székelyek Erdélyországban, a megszálltan is szép Erdélyországban, Sepsiszentgyörgyön.
A főtérről a hömpölygő tömeg az Új negyedbe kellett felmenjen a Kicsi Stadionba. Hegyre másztunk és volt, aki a szerpentint választotta, mások pedig torony- vagy inkább tömbház iránt, a rövidítéseken vonultak. Az útkereszteződéseknél és az utak szélén nagyon sok milicista - így- állt. Szakmai feladatuk a forgalomelterelés volt, de nemcsak az.
Arra ügyeltek, hogy nehogy véletlen egy alkoholgőzös „jó román” provokáljon minket, mert akkor ott, abban a helyben egy-kettőre megváltozna Európa térképe. Egy ilyen provokálót már láttam, éppen a főtéri ’48-as emlékműnél, éppen a koszorúzáskor ment át az emlékmű előtt, de csak átment. Roppant vékonydongájú volt, ezért a kabátját szétnyitotta, hogy többet mutasson. Ilyenkor, amikor az ünneplő tömeg fölfelé hömpölyög, csak egy szikrától is lángra lobbanhatna a trianoni kazal.
Fölfelé tartva a rendőrsorfalban megismertem Gyuri rendőrt, no, jól van, Gheorghe-t. Ebben nem vagyok biztos, hogy Gyuri-e, vagy Gheorghe, mert a családneve Ákátrinel. Ez magyar fordításban úgy jön ki, hogy a Kátrinel-é, továbbmenve, a Klárá-é. Az ősei Madéfalváról menekültek ki, amikor az osztrákok rárontottak az alvó székelyföldi, csíki falura és legyilkoltak nagyon sok ártatlan székely embert és még a falut is felgyújtották. Klára nevezetű volt ő, igazi nevén Klára György.
Ott lakik nem messze a közeli tömbházban és pásztorkutyát tart. Ezért sokszor kell sétáltassa és néha a városszéli fenyőerdő tisztásain elbeszélgetünk. Nem könnyű vele beszélgetni, mert ha magyarul szólok, akkor románul felel, ha pedig románul, akkor azzal pirít le rajtam, hogy magyarul válaszol.
Nem is mondtam neki, hogy gyere haza, mert ő már hazajött hazájába, szép Erdélyországba. Üzenni szerettem volna általa a többieknek is, hogy gyertek vissza, gyertek haza, mert a mindenkori Magyarország a ti hazátok! Ne legyetek pénz- és hatalomsóvár, arcátlan, nyakkendős politikusok kampánykellékei, mert Moldvában, az ókirályságban nektek magyar Istenháza vagy Magyaristen ház sohasem lesz! Az román föld és mi a magyart kell megvédjük. Nem jókedvetekből mentetek el, a szabad székely életeteket mentettétek, de haza jókedvvel és örömmel jöjjetek, amíg megszűnnétek létezni, mint „Szent Están” nemzetsége!
Figyeltem a román milicisták sorfalát. A bakancsuk fényes, ragyog. A nadrág és a kabát vasalt, és ha arra néz az ember, majdnem mindenik vigyázban áll. Magyar történelmet, egy órát sem tanultam, de hogy ők mit tudnak Petőfiékről, a márciusi ifjakról, el sem tudom képzelni. Arra tanították őket, hogy a Kossuth vezette magyarok legyilkoltak több ezer ártatlan román embert. Erre tanították őket az iskolában, de vajon mit tudnak ők. Talán sosem tudom meg. De valamit mégis sejtek. Igen fényesek a bakancsok, igen vasalt és tiszta az egyenruhájuk és igen feszes, ünnepi a testtartásuk. Ezek megszimatoltak valamit. Ezek tudják a legfontosabbat a magyar forradalomról, Petőfi Sándorról. „…A hősöket egy közös sírnak adják,
Kik érted haltak, szent világszabadság!”
Ezek a regátból betelepített milicisták éppen azt tudják, amit kell. Sejtésem szerint éppen a székelyektől, a székely szomszédoktól, munkatársaktól, ivócimboráktól tudták meg, hogy honnan van annyi mosoly a sok ezer székelyföldi magyar arcán Szentgyörgyön, március 15-én, délután 15,30-kor.
A Kossuth térre vezető lezárt út sarkánál kockázatos volt felelősségre vonni tettéért egy magyar rendőrt. De itt, a főtér és az Új negyed között a hömpölygő tömegből ugyancsak kockázatos és szokatlan kiintegetni egy román milicistának. Nem szoktam törődni a veszélyesség és a kockázat fokával, inkább az igazság parancsára hallgatok. Most is. A jobb karomat magasra kinyújtva a tömegből integettem Gyurinak, a román milicistának öltözött Ákátrinel Gheorghenak, akinek a neve eredetileg Klára, később Kátrinel, majd Ákátrinel.
„Isten hozott, Klára Gyuri, szép ünnepet kívánok!” De ezt csak magamban gondoltam meg, kinek lett volna bátorsága ilyent kiáltani az ünneplő székely tömegből egy román milicistának.
Hirtelen legalább öt-hat román milicista integetett vissza. Azt hiszem, azok tényleg valódi román milicisták voltak. Pedig én csak a Klára Gyurinak intettem. Egymásra néztek és megrestellették magukat.
Ne szégyelljétek magatokat, fiúk, mert ti is az isteni igazság része vagytok! Petőfiék után az isteni igazság itt, a Kárpát-medencében pedig az, hogy:
„A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!”
Az igazság erősebb még az orkánnál is, még a Kárpátok hegyi patakjának zuhatagjánál is, nem lehet szembemenni vele. Az igazság maga az Isten, mert ő mondta: Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet. És hogy ti is értsétek, román milicisták: Ego sum Via, Veritas et Vita. Petőfi Sándor a Világszabadságért halt hősi halált és talán ezért olyan fényes a milicisták bakancsa, olyan vasalt az öltözetük és olyan ünnepien feszes a testtartásuk.
Ezt kellett volna szem előtt tartsa minden ember a Kárpát-medencében, Magyarországon, és akkor nagyon sok életet és vért és fájdalmat megspórolhattunk volna. Életet és vért és fájdalmat, magyart és románt.
De hogyha erre, a magyarok Istenétől elrendelt spórlásra eddig nem voltunk képesek, akkor tegyük meg legalább most, minél hamarabb. A Kárpát-medencében föltartóztatni vagy megállítani a magyar szabadságharcosokat úgy sem tudta senki. Ehhez minden birodalom törékeny, erőtlen, gyenge volt és a végén mindenik megsemmisült.