Elöljáróban

Feltámadt Krisztus!  – ez görög katolikus köszöntésünk húsvétkor. Válasza: Valóban feltámadt!
A Mottó a nagyszombati  Feltámadási Szertartásban  énekelt Húsvéti Kánon  záró sztichírája , amit magyar, román, szlovák, szerb, horvát, ruszin, rutén bizánci szertartású keresztények egyaránt énekelnek, mégis a Kárpát-medence – amelynek egésze a magyaroknak Mária Országa, egy része pedig a románoknak Mária Virágoskertje – keresztény népeit kibékíthetetlen konfliktusok terhelik. Ez főleg Erdélyben nehezedik drámai súllyal egyrészt a különböző felekezetek, illetve különböző katolikus rítusok magyarjaira, másrészt az egyazon szertartású katolikus románokra és magyarokra, valamint a görög katolikus románokra és ortodoxokra egyaránt. A tudathasadásos állapot egyik következménye, hogy az erdélyi bizánci szertartású katolikus magyarok ezer éves kálváriája is a trianoni  keresztre feszítésbe torkollott – látszólag megsemmisülve a „nagyszombati síri nyugalom bizalmában”  reméli feltámadását. Ennek tudatában értelmezendő, hogy már több mint két éve Gyergyószentmiklós eredetileg magyar görög katolikus templomának  oltára fölött Szűz Mária, karján a Gyermek Jézussal, könnyekre fakadt.
A címben – az 1050 éves erdélyi bizánci szertartású magyar örökség a feltámadás örömhírének fényében – jelzett valóságot csupán az adott közösség egzisztenciális tapasztalatában érhetjük tetten. Az erdélyi bizánci szertartású magyar egyházmegye alapításának ezerötven éve, a gyulafehérvári római szertartású egyházmegye Szent István-i alapításának milleniuma, a hajdúdorogi bizánci szertartású egyházmegye alapításának centenáriumi készülődése, a papság éve és a gyergyói könnyezés második évfordulója ölelkezésében a Szűzanya könnyei a kegyelmek gyűjtőlencséiként közvetítik a vigasztalást család, egyház, nemzet, haza fájdalmaira. A történelemben egyedülállóan hosszú ideje tartó könnyezéssel a Szűzanya képes a Reá figyelőkkel megértetni magát. Ha nem rekedünk meg a könnyezés felszínes fürkészésénél, megérthetünk mindent, ami ezekben a könnyekben aláereszkedik a Mennyből, hiszen az Istentől közvetített kegyelem által a könnyek belső suttogással csodálatos dolgokra tanítanak, mert az Istenre nyitott lélekbe az Ég alászáll és Isten lakást vesz benne, hogy együtt háljon az emberrel a Szűzanya Szívében. Aki engedelmeskedik a tanításnak, abban a Szűzanya bánatkönnyei kegyelmi újjászületést hozó örömkönnyekre fordulnak.

Nem véletlen, hogy manapság történelmi paradoxonként – arra üdvtörténeti magyarázatot is szolgáltatva – a magyarság öntudati ébredésének erősödő hullámában kezd újra nyilvánvalóvá válni, hogy Mária Országa Isten Országára nyíló transzcendens  valóság, amelynek immanens  vetülete a Szent Korona Országa. Szent István apostoli királyunk tette, amellyel Isten Anyjának örökségül  hagyta a Szent Koronát – minden hozzá tartozó néppel, területtel és minden javaival – messze túlmutat annak páratlan alkotmányjogi jelentőségén is: „teljesült Szűz Mária kegyelmi uralmának Istentől kijelölt feltétele.”  Szűz Mária égi és földi királynői  művét a nyugat-európai szekularizálódott mentalitással megérteni éppúgy lehetetlen, mint a misztériumot helyesen megközelíteni a tudományosság, művészet vagy képzelet eszközeivel; erre csupán azok misztikus egységében formálódó belső látással vállalkozhatunk eséllyel. Ha figyelembe vesszük, hogy a bizánci keleti, illetve a római nyugati egyházi központok éppen a magyar Árpád-korral egybeesően élték sajátságos arculataik és egymás iránti viszonyuk vajúdásának kritikus időszakát, rádöbbenünk, hogy ennek következtében került háttérbe, merült feledésbe a keleti ág, és vele együtt a sajátos máriás lelkület, illetve a sajátosan Szent Koronás ábrázolású ikonosztáz.  Az sem véletlen, hogy az Egyház a létező koronák közül máig tartóan kizárólag a magyar Szent Koronával engedi ábrázolni Szűz Máriát. Legfontosabb, és egyben legbeszédesebb nemzeti ereklyénk tanítja,  hogy a helyes magyar önértelmezés csakis a keresztény magyar sajátosságoknak az őstörténeti tényekkel történő őszinte és objektív kiegészítése által lehetséges. A Nemzetünk öntudati érlelődését tápláló spirituális gyökérzet csupán a keleti gyökérágával – a keleti szertartású keresztény magyar valóság sajátos jegyeinek ismeretével – együtt teljes. Nagyasszonyunk agóniába gyötört Népének helyesen kell látnia múltját és kereszthordozását egyaránt, hogy jövőjét Istenének kezébe ajánlhassa.

Nemzetstratégia és öncsonkítás

Ezerötven évvel ezelőtt Szent István anyai nagyapja, a Bizáncban megkeresztelkedő erdélyi Gyula, Hierotheosz térítő püspökkel tért haza, ahol megalapította a Kárpát-medence első püspökségét. Hierotheosz tehát a Szent István-i alapítású, nyugati latin rítusú püspökségek létrejötte előtt fél évszázaddal, minden bizonnyal az ország jelentős részén tevékenykedett, és bizonyára ennek részeként papokat is szentelt. Az 1054-es nagy egyházszakadás előtt a részegyházak figyelemmel voltak a missziós területek konkrét helyzetére, ami abban is megnyilvánult, hogy a püspökök joghatósági területeinek megállapításánál kerülték az átfedések létrejöttét. Minthogy Hierotheosz a Kárpát-medence egyetlen püspöke volt, ebből következik, hogy abban az időben Erdélyben és környékén a magyar bizánci szertartásúakon kívül nem laktak más szertartású, sem más nemzetiségű keresztények. Az ezerötven éve Erdélyben alapított ősi magyar püspökség jelentőségének elhallgatása, minimalizálása, figyelmen kívül hagyása, történelmi források meghamisítása vagy félremagyarázása a nemzetünk ellen elkövetett égbekiáltó bűn. Az emiatt keletkezett történelem-értelmezési vákuum súlyos visszaélésekre adott alkalmat, amit más nemzetek nem mulasztottak el kihasználni.
„Noha első tekintetre úgy látszott, hogy a görög egyház a térítésre kínálkozó magyar nép elhódításában előnnyel fog bírni a latin felett, mert ennek holt nyelvével szemben amaz az istentiszteletben a nemzet élőnyelvét használhatta, mégis éppen görög forrásokból azt a tényt merítjük, hogy e feltevésnek az ellenkezője valósult. (…) A századok hosszú folyamán sűrűn egymásra következő csapások megakadályozták ugyan e szertartást a terjeszkedésben, de soha semmi vész végleg ki nem irtotta. (…) Szent István király Veszprém mellett maga is építtetett görög szerzetesnők részére kolostort, a görög nyelven írt alapítólevél szavai szerint, a saját, a neje, a gyermekei és az egész haza üdvére (…) Utódai közül I. Endre királyunk (1046-1061) közvetlenül a schizma előtt emeltette Visegrád közelében a Szent Andrásnak szentelt szentendrei kolostort, görög szerzetesek részére. (…) A magyar nyelvű könyvirodalomnak a XIV. század előtti időkből általában alig bírjuk valami emlékét most. A többi nyelvemlékekkel együtt nyoma veszett a görög szertartású magyar szent könyveknek is, de ami megmaradt belőlük, mint például legrégibb nyelvemlékünk a «Halotti beszéd», az ekténiaszerű záradékával és egész tartalmával nagyon emlékeztet a görög szerkönyvekre.(...) Ily körülmények között a szakadástól a tatárjárásig (1054-1241) terjedő időközben is elég nyomát találjuk a görög szertartású magyaroknak. Ezen időközben alapította Radó nádor a száva-szent-demeteri görög apátságot és kikötötte, hogy ott görögök, magyarok és szlávok végezzék a szent szolgálatokat. (…) Imre királyunk (1196-1204) szóba is hozta III. Incze pápa előtt, hogy kívánatos és üdvös volna ezeket a görög szerzetes egyházakat (ecclesiae monachorum), amelyek nagy területen, minden függés nélkül, püspöki joghatóságot is gyakoroltak, egy különálló és közvetlenül az Apostoli Széktől függő püspökségbe beosztani. A király előterjesztése ki nem deríthető okokból eredmény nélkül maradt ugyan, de a görög szertartású magyarságra nézve mégis rendkívüli fontosságú intézkedést szült. Az 1215. évi lateráni zsinat utasította a latin szertartású püspököket, hogy a Tisza mentén levő görög szertartású magyar egyházakba igazhitű papokat küldjenek, akik azoknak anyanyelvén végezzék az egyházi szolgálatokat, hogy őket a szakadárságtól elvonják. (…) Vannak azonban történeti nyomok, amelyek igazolják, hogy az erdélyi részekben is, különösen pedig a székelyek közt már a Szent-Unió megkötése előtt minden időben volt görög szertartású magyarság. (…) Ilyen történeti adat az is, hogy II. Endre királyunk uralkodása alatt a milkói püspök 1226. körül levelet intézett a székely «dékánok»-hoz (ad Decanos Siculorum), de ezek már az ellen is tiltakoztak, hogy «archipresbyter» helyett «dékánoknak» neveztessenek. Ilyen adat az is, hogy, midőn Zsigmond király 1435-ben hadat vezetett Erdélyben a husziták és schizmatikusok ellen, ez utóbbiaknak a három éven át folyt hadakozásban Nagy Antal, Nagy Pál és Kardos János, tehát székely nemes férfiak voltak vezéreik. Megemlítjük még azt is, hogy hagyományaink szerint a későbbi Bocskai-féle hajdúk leginkább azon székely «darabontok»-ból toboroztattak, akik előbb a székely nemesség harmadik rendjét képezték, de Zápolya János Zsigmond erdélyi fejedelem által jobbágyságra vettettek.”
„A brassói és segesvári begina perekben például a vizsgálók kezébe került a begina irodalom kiirtandó könyvei között számon tartott négy: Antióchiai Szent Margit, Szent Elek (Alexiosz) és Alexandriai Szent Katalin hagiográfiája, valamint «Az együgyű lelkek tükre» (a nyolc boldogság egyike van mögötte). Mind a keleti egyház szentjeinek sorába tartoznak. Árpád-házi Szent Margit boldoggá avatási perének 1271. augusztus 1-ről dátumozott jegyzőkönyvében az «egyik tanú szerint a kolostorban ősidők óta, még mikor az apácák a veszprémi közösségben éltek, tehát a 13. század legelején, magyarul olvasták a Passiót, Krisztus szenvedéseit. Fel kell tételeznünk, hogy az első okiratszerűleg említett magyar nyelvű bibliafordításról van szó.» Az is tény, hogy a «Szent Elek-legenda» a Nyulak-szigeti kolostor könyvei között is szerepelt. Csupa eltüntetett, vagy megsemmisített görög vonatkozású és magyar nyelvű irat.”  Pirigyi István, a görög katolikus magyarság történelmének szaktekintélye, Görög katolikusok Erdélyben és Kárpátalján című könyvéről joggal írhatta méltatója: „Az erdélyi és a kárpátaljai görög katolikusok történelmét olyan sokszor (…) meghamisították. Végre kell, hogy legyen olyan tárgyilagos bemutatás, mint ez a könyv, amely elfogultság nélkül tudja az igazságot feltárni! Legalább azok tudják a teljes igazságot, akik elolvassák ezt a művet. S bárcsak minél többen lennének!”  Hogy konkrétan milyen körök érdeke lett volna a keleti szertartású keresztény magyar múlt meghamisítása, jelenének ellehetetlenítése? A kérdésre adható válaszunkat legfeljebb a manapság divatos összeesküvés-elmélet bélyegével seperhetik szőnyeg alá akiknek erre hatalmuk van, de a tapasztalatok alapján nagyobb az esélye, hogy az elhíresült kontinuitás-elméletek mentén gerjedő feszültségek újabb hullámai csapjanak magasba. Hol kaphat így lehetőséget az Isten akarata szerinti megoldás érvényre jutása? Szolgáljon elégséges magyarázatként az ősevangélium ígérete: „Ellenkezést vetek közéd és az asszony közé, a te ivadékod és az ő ivadéka közé. Ő széttiporja a fejedet, te pedig a sarkát veszed célba.”

A hamisítások  következményei odáig fajultak, hogy az elmúlt néhány évszázadban a magyarok által alapított első Kárpát-medencei bizánci szertartású püspökség területén az őshonos magyarokat a román görög katolikusok  elmagyarosodott románoknak, saját magyar testvéreik pedig oláhoknak vagy oroszoknak tartották!? A legnagyobb bizánci szertartású magyar tömb, a hajdúság terültén 1912-ben felállított magyar görög katolikus püspökség a felvázolt anomáliákat lett volna hivatott orvosolni.  Az új egyházmegye első püspöke, Miklósy István, ideiglenesen Debrecenben állította fel rezidenciáját. Az egyházmegye életét már a kezdetekben megrázta az első világháború kirobbantását célzó pánszláv érdekkörök által megrendelt bombamerénylet,  amelynek „robbanása azt kiáltja bele a magyarság lelkiismeretébe, hogy a magyarság ellenségei tökéletes tisztánlátással éppen a magyar görög katolikusságban látják a magyar nemzeti gondolat legerőteljesebb hordozóját, legértékesebb védelmezőjét, leghivatottabb zászlóhordozóját – az évszázadok óta szabadon grasszáló elnemzetietlenítő törekvések egyetlen megakadályozóját, a magyarság életére törő terveknek csak bomba-robbanás erejével eltávolítható gátját. S éppen ezért nem a legmagasabb polgári és katonai hatalom birtokosainak – nem is a római katolikus, református, vagy evangélikus egyház nagyjainak, hanem a magyar görög katolikus egyház újonnan megalapított egyházmegyéje püspökének címére küldik a pokolgépet. Erre a történelmi valóságra világított rá a debreceni bomba rőt fénye, bár még mindig vannak olyanok a magyar közéletben, akik ezt nem akarják meglátni, nem akarják tudomásul venni s a debreceni bomba történelmi jelentőségű tényével szemben sem akarják elismerni, hogy a másfélezer éves múltra visszatekintő magyar görög katolikusságnak szerepe és hivatása van e földön.”
Ami a trianoni országcsonkítás után, valamint a második világháború idején történt a székely görög katolikusokkal, az előrejelezte, hogy megfelelő egyházpolitikai változás híján hová vezethet a Romániába rekedt görög katolikus magyarság iránti ellenszenv. A bécsi döntés után, 1940. novemberében két székely görög katolikus pap  több levelet intézett a hajdúdorogi püspöki hivatalhoz, amelyekben a székely parókiák trianoni leválasztását követő tragédiájáról tudósítanak: „A Székelyföldön, Szépvízen papi családból születtem, s alig hogy kikerültem az utca porába, «oláh»-nak tekintettek. B. e. apám elvitt Balázsfalvára az elemi iskola III-IV. osztályába, hogy sajátítsam el a liturgia nyelvét, és ott «székelynek» tituláltak; és visszatérve a csíksomlyói római kath. főgimnáziumba újra «oláh» lettem. Beiratkozva a balázsfalvi teológiára ismét «székely»-lyé vedlettem, hogy pappá szentelésem után a székelyek előtt «oláh» legyek, és a románok «székely»-nek tartsanak. A dorogi püspökséghez való csatoltatásom után, az ottaniak inkább «oláh»-nak tartottak, míg régi egyházmegyém papjai «székely»-nek tekintettek. Balázsfalvához való visszacsatoltatásom után a románság «székely»-nek tartott, míg a magyarság román papnak titulált és most Erdélynek a hazatérése után ismét csak "oláh" pap lettem. Nem sok paptársam járta meg ezen tekervényes utat. (…) Meg vagyok győződve, hogy a civil közigazgatás beálltával minden a régi kerékvágásba fog zökkenni, és az elkövetett hibák orvosolva lesznek, mert ha tovább tartana ez az egyoldalú eljárás, a parókiáink kb. négy kivételével (3 vármegyében) teljesen hívek nélkül maradnak.” A levélírók mindenekelőtt az erkölcsi és öntudati rombolás megállítását és orvoslását remélték a hajdúdorogi püspöktől, ugyanakkor a székely főesperesség parókiáinak Hajdúdoroghoz történő visszacsatolása esetére kívánták biztosítani a helyzetismeretet. Sajnos csak súlyosabb lett a helyzet, és Erdély ősi bizánci szertartású magyar püspökségének területén oda jutottunk, hogy a hivatalos egyházi nyilvántartás nem is számol Erdélyben élő bizánci szertartású magyarokkal. Mialatt csángóink, akik sajnálatos szenvedésükkel legalább a figyelem előterében vannak, addig a Gyula és Sarolt kései utódainak a csángóknál is rosszabb helyzetéről szó sem esik!

Máriapócs és Csíksomlyó kegyelmeiben

Ha bizánci szertartású keresztényekről esik szó, aligha van Krisztus-hitű magyar testvérünk, akinek legalább Máriapócs ne jutna eszébe – Mária Országában az első Nemzeti Szentéllyé nyilvánított kegyhely, és a legjelentősebb nemzeti Mária-kegyhelyeket tömörítő Európai Máriás Háló első magyar tagja. A kegykép harmadik könnyezésének  centenáriumi évében, 2005-ben éppen Máriapócson  tartották a Máriás Háló találkozóját.
Külön kegyelem, hogy ezen a találkozón nyert felvételt Csíksomlyó tizenkilencedik, utolsó előtti tagként, és így a magyarság elsőként szerepel két nemzeti kegyhellyel a Máriás Hálóban. A Rózsafűzér húsz titkára való tekintettel az Európai Máriás Háló már csak egyetlen taggal bővülhet.  Az évszázadok folyamán a Pócsi Könnyező Szűz közbenjárására történt számtalan csoda közül a témánkra vonatkozó tanulságai miatt kettőt  mindenképpen fontos kiemelni:
A XIX. század közepe táján gyilkosság történt egy Máriapócshoz közeli községben. A körülmények és a nyomok arra utaltak, hogy egy ottani ember követte el a gyilkosságot, aki teljesen ártatlan volt, de ezt az embert mégis halálra ítélték. Utolsó kívánságaként még egyszer elmehetett Pócsra imádkozni. Amikor a megfelelő őrizet mellett belépett a templomba, a bilincsek lehullottak róla. Ez bizonyította ártatlanságát, s ez mentette meg az életét. Ugyancsak a XIX. században egy bizonyos férfi sokat szenvedett a lábát sújtó köszvény miatt, mankó nélkül járni sem tudott már. Egyik szomszédja biztatására elvitette magát Pócsra, hátha ő is meggyógyul. Útközben töprengett, hogy gyógyulása esetén mit tehetne hálából? Mivel méhész volt, elhatározta, hogy egy család méhet ajándékoz a templomnak. A templomban imádkozva megszűntek a fájdalmai, és már gyalog ment haza, miközben addig győzködte magát, míg a méhek templomnak ajándékozásáról letett. Hazaérve igencsak meglepődött, amikor meglátta, hogy az elígért méhek rajzanak ki a kasból, és egyenesen Pócsnak tartanak. A méhek a templom északi falán egy földrengéskor keletkezett repedésbe szálltak be, éppen a kegykép helyéhez közel, s azóta is ott élnek anélkül, hogy bármilyen gondozásban részesülnének. Ősszel hamarabb húzódnak vissza, tavasszal később kezdik a munkát mint más méhek, valószínűleg a hideg falak miatt.

Figyelemre méltó, hogy ugyanazon földrengéskor a templom déli, melegebb falán is keletkezett egy repedés, a méhek mégis az északi falban vettek lakást, pedig a melegebb helyet szeretik.
A bemutatott csodák, bár első látásra a két érintett személy környezetén túl legfeljebb a népi jámborságra lehetnek ösztönzőleg, megrendítő következtetések levonására köteleznek mind jelen témánkra, mind az alapvető keresztény szemléletmódra vonatkozóan: egyrészt, a Szűz Mária földi életét jellemező páratlan egyszerűség az igazságosság égi oltalmazójaként is sajátja, másrészt, amit az ember Szűz Mária által, az Ő szeplőtelen, feltétel nélküli bizalmához hasonlóan ajánl fel Istennek, nemcsak, hogy elfogadja Isten, hanem arra igényt is tart, és nem tréfál azokkal, akik tulajdonára szemet vetnek. Ami pedig a felajánlásban Istené lesz, az végső soron Krisztusban átminősül éppúgy, mint az oltáron bemutatott adományok. Ez a Máriás felajánlottság szeplőtelen lelkületének gyümölcse, ami az erények királyi ajtaja  Krisztus művére az emberben és a teremtett világban. Így érhető tetten az átmenet az emberiből az istenibe, amit oly csodálatosan énekelünk meg a húsvéti görög katolikus szertartásainkban, a szabadulást, a halálból az életre való átmenetet,  illetve magát Krisztust értve alatta: „Feltámadás napja a Pászka,/ az Úrnak pászkája,/ világosodjunk fel népek,/ mert a halálból az életre,/ és a földről az égbe átvitt minket Krisztus Istenünk,/ kik az ő győzelmét énekeljük. (…) Tegnap veled temetkeztem el, Krisztus,/ veled ébredek ma a feltámadóval;/ tegnap veled fölfeszíttettem:/ dicsőíts meg engem is, Üdvözítő,/ a te országodban! (…) A halál legyőzetését ünnepeljük,/ a pokolnak megrontását,/ más, örök életnek kezdetét,/ és örvendve magasztaljuk ezek kegyes eszközlőjét,/ egyedük áldott/ és dicsőített Istenét atyáinknak.”
A Húsvéti Kánon az adott igeidők mesteri használatával teszi megragadhatóvá a kinyilvánítandó valóságot. Mindezek tudatában élve meg keresztény mivoltunkat, nyert ügyünk van nemcsak az üdvösséget, hanem az evilági dolgokat illetően is, ami tetten érhető nemzetünk ezer évének tragikus vízválasztóin éppúgy, mint a bizánci szertartású magyarok történelmében. Akkor is igaz ez, ha sajnos gyakran súlyos áldozatokkal, olykor életáldozatokkal is járt, amelyek nem törtek meg bennünket, hanem megtisztítva egyedülálló csodákkal vigasztaltak. Így például a bizánci szertartású magyarság a világon egyedüliként soha nem volt elszakadva Rómától. Ezen kijelentést az Árpád-kor magyar főkegyúri gyakorlata, az Apostoli Szentszék vonatkozó engedményei, a lelkiismereti szabadság  és az egyházjogi sajátságok  egybemutató logikája támasztják alá. Az esztergomi érsekség Szent István-i megalapítása óta ugyanis az esztergomi prímás a világegyház tekintetében is egyedi sajátosságú, pátriárkai jellegű joghatóságot élvezett, ami kiterjedt a Szent Koronához tartozó területek keleti rítusú keresztényeire is, megóvva a keleti szertartású magyarokat az 1054-es egyházszakadás hatásaitól. A kései utódoknak a hajdúdorogi egyházmegyében ugyan el kellett szenvedniük a katolikus egyházra általánosan mért kommunista üldözést, viszont a kommunista államokbeli egyetlen görög katolikus közösségként megmenekültek a felszámolástól. De ide sorolható a Nándorfehérvári győzelem,  és maga a Szent Korona keletkezése,  életútja és fennmaradása az ellene elkövetett támadások dacára, valamint az általa hordozott misztérium egyaránt. Végül, és nem utolsó sorban ide tartozik a gyergyószentmiklósi könnyező Mária-kép és társa, jelenleg a keresztcsókoló állványon levő kereszt. Csoda már az is, hogy a XIX. században teljesen leégett fatemplomból megmaradtak a jelenlegi templom oltára fölött levő Mária-kép és eredetileg az ikonosztáz keresztje. A mindkét oldalán festett kereszt egészen sajátos üzenetet hordoz: egyik Jézus Jordánban való megkeresztelkedését az Atya és a Szentlélek jelenlétében ábrázolja, a másik a keresztre feszített Krisztust, kitárt karjai mellett pedig az ősi székely jelképek, jobbról a Nap, balról a Hold!

Elővételezett feltámadás

A második isteni személy történelembe lépése – az üdvtörténet sűrűsödésének csúcseseménye  – a történelmet az üdvtörténetbe fordító első lényeges korrekció.  A Fiú születése a Szentháromságon belül örök, Isten Igéjének emberi testesülése személyként egyszeri, személyiségként az Egyház közösségében folytatólagos, mint az Atya emberről alkotott tervének megjelenése az emberekben és az emberek között. Ennek lényegét a Karácsonyi Kánon első ódájának katavásziája  énekli meg: „Krisztus születik: dicsőítsétek!/ Krisztus a mennyből jő: ünnepeljétek!/ Krisztus a földön: büszkélkedjetek!/ Énekeljetek az Úrnak minden föld,/ és magasztaljátok őt, ó népek,/ mert ő megdicsőíttetett!” A szent szerző csak folyamatos jelent használva érintheti a misztériumot, amelyben az Örökkévaló megjelenik az időben, az időt jelenítve az Örökkévalóban.
Azonban Karácsony lényegileg Húsvétra, a korrekciók csúcsára irányul, az pedig a Szentlélek értünk történő kiáradásában teljesedik be. Amint a tér-időben Isten-emberként születő Jézus az örök Szentháromságban a Mennyei Atya Fiú-Igéje, úgy a Fiú által a Szentlélekben teremtett valóságok a létezés síkján ugyan lehetőségként, de az Atya örök tervében léteznek; a lehetőségtől a megvalósulásig minden rajtunk múlik!
Megértenünk és életünkben megjelenítenünk az Atya akaratát  a Fiúnak rendelkezésére állva lehetséges. Az ember csak saját, egyedi, öntudatos személyiségfejlődési ívét tudatosan megélve nőhet bele Isten róla alkotott tervébe. Éppígy a közösségek – beleértve a nemzeti közösségeket – is csak megfelelő öntudati érlelődés során ismerhetik fel Isten reájuk vonatkozó akaratát. Nemzetünk személyiség-érlelődési ívének jelenlegi szakaszában, a Krisztus-esemény ismeretében, de saját egyéni és nemzeti tapasztalataink alapján is joggal remélhetjük, hogy a jelenlegi krízisben előrelendülhetünk az érettség teljessége, az Egyház és Nemzet újjászületése, és végső soron pedig Isten ereje  – az Úr Dicsőséges megjelenése felé. „Gyönyörű és roppant kifejező megfogalmazását adja ennek az Aranyszájú-liturgia szövege, az alapítás szavai után, amikor megemlékezünk «mindarról, ami érettünk történt: a keresztről, sírról, harmadnapi feltámadásról, mennybemenetelről, jobbkéz felől való ülésről, a második és dicsőséges eljövetelről». Ha elfogadjuk, hogy ez a liturgikus anafóra  a 407-ben meghalt Aranyszájú Szent Jánostól származik, öntudatosan térhetünk vissza a forrás közvetlen közelébe, s érezzük meg az őskeresztények lelkiségének fuvallatát, akik valóban csak ezt és csak ennyit ünnepeltek: Jézus Krisztus élt, meghalt, feltámadt, újra él. Ennyit, és nem többet! És ez elegendő is volt számukra, még akár a vértanúság vállalásához is.”
Őseink már „Krisztus-váró”  népként az Asszonyra figyeltek, várták a megígért Ivadékot, és az Asszony népévé lettek. Ennek fényében sajátosan elő-keresztény módon viszonyultak az Ég Urához, és rendezték fősége alá saját magukat, mindazzal amivel rendelkeztek. Éppúgy, amint a Szent Korona homlokzatán megjelenített Pantokrátor Krisztus fősége mindent alávet a csúcson levő Atyának, Aki mindent vissza is ad Fiának, hogy rendelkezzen vele. Krisztus, az Asszony-ivadék győztesként a mennyben trónol, ahova az Asszonyt felemelte meg is koronázta. Ezért a kígyónak meg kell elégednie azzal, hogy az ivadékaik közötti kibékíthetetlen ellenségeskedésben az Asszony „sarkát”, azaz tulajdonát – a Kárpát-medencét – és népeit támadja. Főleg azt a népet, amelynek apostola, Szent István, a Szent Koronával – minden ikonosztáz szakrális prototípusával – adta az Asszonynak tulajdonát!

Isten akaratát ki fürkészhetné avatottabban nemcsak Erdélyre és a Kárpát-medencére, de a teremtett világ egészére vonatkozóan egyaránt, mint aki tudja, hogy ezt a földet Szent István ajándékozta Isten Anyjának? A Krisztus-esemény teljessége kinek tárulkozhat fel belülről szemlélhető valóságként inkább, mint aki Krisztus papságával léphet a Szentélybe az ikonosztáz királyi kapuján  át? A felajánlottságban elővételezett nemzeti feltámadásról kinek kell tanúságot tennie előbb, mint annak szellemi örökségét hordozó Nagyasszony népének? Velünk együtt a kedves román, szlovák, szerb, horvát, ruszin, rutén testvéreknek is végre fel kellene ébredniük a felszabadító igazságra, hogy ez a föld Isten Anyjáé és következésképpen Krisztusé, és így hiábavaló minden acsarkodás! Ezért bölcsebb kiengesztelődni, és együttműködni Szűz Mária Országában, mint ellenségeskedni. Isten előbb-utóbb úgyis igazságot szolgáltat az igazságtalansággal sújtottnak, és megvédelmezi a Neki szentelt – emberi személyt vagy egyéb – teremtményt. Van-e itt helye konfliktusoknak, szabad-e itt halogatni a kiengesztelődést, van-e itt mentsége annak, aki elvárja, hogy a panaszosa tegye meg az első lépést? „Ha tehát ajándékot akarsz az oltáron felajánlani, és ott eszedbe jut, hogy embertársadnak valami panasza van ellened, hagyd ott ajándékodat az oltár előtt, s menj, előbb békülj ki embertársaddal, aztán térj vissza és ajánld fel ajándékodat.”

Figyelmezzünk!  Keletelt  Kárpát-katedrálisunk Erdély-szentélyében Székelyföld-oltár, angyali Koronánk keresztpántja baldachin, abroncsa-pártája ikonosztáz, a királyi ajtó függönye koronázó palást ; a Jó Pásztor kapuján idő és Örökkévaló között ki-be járunk, lelkünknek üdvös legelőt találunk;  az Öreg Király Arcán istengyermeki öntudatunk mosolya: Egy Pásztor Egy Nyája számára  Atyánk házában sok hely van.  Görög korona; latin korona? – angyali, szent – amint a Mennyei Atya égi országától az Isten akarata szerinti földi ország, elválaszthatatlan. Szent Hierotheosz első magyar missziós püspök közbenjár: kéri a Mennyei Atyát, hogy nyelvünk édes csendjében bemutatott Szent Liturgiák ébreszthessék Mária Országának papjait, a Szent Korona nemzeteinek üdvtörténeti kiengesztelődésére. Az eredeti bűn hegei lelkünk emlékezésében Isten-képünket elfátyolozza, személyes múltunkat értelmünkben elhomályosítja, közös emlékezetünket a történelmi régmúlt talajrétegeibe földeli. A szentségi emlékezés akadályait azonban elhárítják az angyalok:  Isten az időben, az idő a kegyelemben – egyházunk liturgiájában ez naponta megélt valóság. Templomunk szentélyének határán ikonosztáz,  amely nem elválaszt – összeköt: a királyi ajtón ki-be járó pap személyében a Szentlélek ereje Krisztust jeleníti – Isten elé az embereket, az emberek közé Istent hordozza.
„Elérkezett az idő, hogy a Szentlélek teljes hatalma kiáradjon az egész teremtésre, és mindent Jézushoz vezessen. Rá kell hangolódni erre az áramlatra, és fel kell ébredni. Erről beszél az Evangélium, erről beszélnek az apostolok. Fel kell ébrednünk a mélyből, hogy semmiféle depresszió, semmiféle meghasonlás, semmiféle érvelése a sátánnak ne maradjon bennünk. Semmisüljön meg, mi pedig nyíljunk meg az élet tudatosságára, amelyben eggyé válva a világ Megváltójával a Szentlélek tökéletesen fog szabályozni mindent bennünk, fejlődésünkben és cselekedeteinkben.”  Akit a Szentlélek bevezetett a Krisztus-esemény misztériumába , megtapasztalja az átmenetet az emberiből az istenibe,  és mentes marad az önigazolási kényszerektől, mert birtokolja az Igazságot.  Ősi örökségünk élvezi az egyént és közösséget támadó globális uniformizálás elleni védelmet, a nemzetet és egyházat érő szellemi támadások elleni oltalmat, és hordozza a Kárpát-medence népei közötti Szent Koronás egység létrejöttének kulcsait egyaránt. Ezért mi, erdélyi görög katolikus magyarok a látszólagos közösségi megsemmisítésünk síri nyugalmában bizalommal várakozunk Krisztus ígéreteinek teljesedésére. Isten Anyjának gyergyói könnyei kenetként üdítik a várakozást,  amelyben áthallik: „Angyal kiáltá a Kegyteljesnek:/ legtisztább szent Szűz, örvendezz!/ És ismét mondom: örvendezz,/ mert Fiad föltámadt/ harmadnap a sírból,/ s a holtakat feltámasztá./ Emberek, vigadozzatok!?/ Tündökölj, tündökölj, mennyei Jeruzsálem,/ mert az Úr dicsfénye fölötted fölvirradt!/ Örvendj mostan és vigadozz, új Sion-hegy,/ és te gyönyörködjél, tiszta Istenszülő, Fiad föltámadásán!”

Bazsó -Dombi Attila görög katolikus lelkész,

Kolozsvár