|
|
Üdvözöljük a Szózat oldalán!
A folyóirat webes változata megjelenik minden hónap 4-én. A letölthető formátum az archívumból érhető el.
|
| Tartalom |
Fekete István: Nagyszombat
A vadász kedvetlenül állt a telefonnál. Fülén a kagyló, és mivel szemben állt az ablakkal, hát ki is nézett rajta. Az udvaron túl az erdő. A fák közt egy kis köd.
- Délig megkocsikáztatod – mondta a vadászmester, – és ha találtok selejt bikát, hát lője meg, ha nem találtok – úgy is jó… amúgy rendes gyereknek látszik… és hát boldog újesztendőt is kívánok.
- Köszönöm, nektek is.
De a fiatal vadászvendég valóban rendes gyerek volt. Bocsánatot kért, hogy még szilveszter délelőttöt is elrabolja, de mára kapta az engedélyt és a szabadságot is.
Nem tesz semmit – mondta a vadász csekély meggyőződéssel –, majd megpróbálunk valamit. Kocsival cserkészünk, jobban bevárják…
A kocsi unottan kattogott a süppedős nyiladékokon, a lovak unottan csaptak egyet-egyet farkukkal; itt-ott hófoltok, egy-két bámészkodó őz, és már majdnem dél volt, amikor a vadász azt mondta:
- …alighanem … Józsi bácsi, kanyarodjon balra, ott a fenyő mellett… a fél agancsát leverekedte… de amúgy is rossz bőrben van. A bokor mögött lépjen le a kocsiról, mi továbbmegyünk…
A félagancsos bika mozdulatlanul állt, és szemével a kocsit követte, amikor csattant a lövés… a bika pedig kényelmesen beballagott a bokrok közé.
- Lehetetlen! – hüledezett a vendég – Lehetetlen! Ott kell feküdnie a bokrok között…
- Elszívunk egy cigarettát – mondta a vadász –, ha sebzett, elfekszik, bár a bika nem jelzett semmit. – De később nem is találtak sem vért, sem szőrt. A vadász a fiatal fákat kezdte vizsgálni a szarvas magasságában.
- Ide nézzen!
A golyó átvágott egy fiatal fát, és millió darabra freccsent, mielőtt a bikához ért volna.
- Majd máskor – vigasztalta a vadász a vendéget –, én meg utánacsapázok, hátha mégis sebzett…
De ebédre azért hazaért, és lassan mégis ünnep lett az ünnep. Az asszony is lenyelte mérgét, hogy az urát még ilyenkor is elhurcoják, a szél is északira fordult, hogy ő majd megmutatja… a két kutya is „vigyázz”-ban ült a konyhasarokban, mert az ebéd illatai lakodalmat ígértek, s végül a kislány is felkéretőzött apja ölébe ebédelni, ami csak kivételesen volt lehetséges.
Hol a szarvas, apa?
Elment… pedig szép, nagy félagancsos volt. És most már nem is kell senkinek.
Senkinek? – gondolkozott a gyerek – …akkor add nekem, apa.
A vadász melegen nézett az asszonyra, aztán komolyan a gyerekre.
- Hát… ha jó lennél, Jutka… meginnád a tejet…
- Megiszom, apa… igazán!
- Akkor tiéd a bika! Majd meg is mondom neki, hogy mától a tied…
- A vadászoknak is mondd meg, apa…
Az asszony nevetett, a kutyák közelebb húzódtak az asztalhoz. Az ablak előtt pedig kemény, apró pelyhekben hordta a havat a szél.
És a lagymatag, öreg December után kopogós csizmában érkezett az ifjú Január. Hozott havat, hozott hideget, és táncolt a tavak jegén, mert ahhoz volt gusztusa.
A puskák most otthon ásítoztak, mert a vadász szánon hordta a szénát a vadetetőkre, amelyeket úgy kellett a hóból kiásni. Ilyenkor bizony összefagyva érkezett haza a vadász is, és fel sem tűnt neki, hogy a kislány milyen csendesen, illedelmesen ül a kisszéken – felesége pedig elfordulva tesz-vesz a konyhában.
- Apa! – szólalt meg később a kislány – Megérkezett… és Miska lesz a neve… úgy gondoltuk.
A vadász csak most neszelt fel, hogy történt valami, tétován nézett mosolygó feleségére.
- S most már mondjátok meg, ki az a Miska, és hol van?
- A trágyatelepen fekszik – magyarázta Jutka. – Kicsit sovány, és el is fáradt…
- A fenét! Hát akkor hozd ki a papucsom…
A vadász nem tartott jószágot. Az öreg trágyatelep inkább szalmatörmelék volt már, és a törmeléken, a hóban ott feküdt a félagancsú
szarvasbika. Csont és bőr! Kicsit távolabb, jobbról-balról a két kutya, minden ellenséges szándék nélkül, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon.
- Beteg! – gondolta a vadász. – Ki tudja mit akar… és a kutyák most őrzik. Úgy látszik, a szépfröccsent golyó szilánkjai mégis elkapták.
Füttyentett, a szarvas felkapta a fejét, a kutyák pedig odarohantak hozzá.
Gyertek enni, a szarvas pedig – mutatott a bikára – a házhoz tartozik. Megértettétek? – És megfenyegette őket.
Este pedig, mikor a gyerek már aludt, jelentette az esetet a vadászmesternek.
Ha már az embernél keres menedéket, a végét járja… – mondta a telefon. – Lődd agyon, és a trágyatelepbe mindjárt el is álhatjátok.
Igen ám, de tréfából Jutkának adtam…
Egy kis csend lett a hallgatóban, távoli lélegzés, mint a gondolatok lassú szárnycsapásai.
Arra gondoltam – mondta a vadászmester –, hátha nem is a golyótól beteg. Próbálj neki szénát adni, erősen megsózva… ott vannak a próbatápszerek… keverd a széna közé… Más pusztulás nincs?
Két gida. Kint hagytam a rókáknak.
Okosan. Jutkát csókolom, a bika az övé, de ha elpusztul, dugd el valahogy aztán mondd azt, hogy elment…
De a bika – egyelőre – nem pusztult el. Amikor a vadász odavitte a szénát, elment ugyan az erdő felé, de később visszajött, s lefeküdt előbbi helyére. A szénát megszagolta, de nem nyúlt hozzá.
Majd éjjel eszik – mondta a vadász Jutkának, akit ölében tartott az ablaknál. – Nem szereti, ha nézik.
És reggelre a széna szét volt hányva, mintha Miska a sót kereste volna még alatta is.
Megittad a tejet? – kérdezte a vadász Jutkától, mire a kislány felmutatta az üres poharat.
Látod, Miska ezt is tudja, úgy látszik, csak akkor eszik, ha te is szófogadó vagy…
És ettől kezdve Jutka életét Miska irányította, aki, úgy látszik, végleg beköltözött a vadász udvarába. Néha ugyan elballagott – talán inni a patakra –, de mindig visszajött, és csodálatos! – mindig tudta, ha Jutka nem itta meg a tejet, mezítláb mászkált a konyha hideg kövén, sőt, amikor gyufát gyújtogatott, olyan mérgesen rázta meg a fejét, hogy az a szép félagancsa is leesett…
Itt van! – mondta komoran a vadász, felmutatva a leesett agancsot. – Nagyon haragszik rád, és mérgében még az agancsot is ledobta…
Jutka ezek után nem nyúlt többet a gyufákhoz, de akadt más játék is, mert közben kitavaszodott, és mintha Miska is erősen gyógyult volna, mert nem volt már olyan bőregérsovány, és a szőrét is hullatta.
Most már meggyógyul – mondta a vadász a telefonba –, és lehet, hogy őszre erős, lőni való bika lesz belőle.
A szarvas a Jutkáé! – hangzott a válasz. – Ne csalódjék a gyerek, van elég szarvasunk.
De Miska még nem is szándékozott elhagyni a trágyadombot, a házat, az embert, főleg a sót és a lucernaszénát… hiszen erdőben volt itt is, és ha éppen friss rügyekre támadt gusztusa, hát odaballagott az élősövényhez, hiszen csupa bomló rügy volt az egész világ. De ekkor már búgott a vadgalamb, s a pintyek csattogó dalában mintha maga a napsugaras tavasz énekelt volna.
Így aztán Miskával nem is volt semmi baj, azonban a kislány nagyon csendesen üldögélt a pitvarban, és csak suttogva mondta, hogy fázik.
Miért suttogsz, kislányok?
Valami van a torkomban…
Igen – mondta a doktor is, aki autóval loholt ki –, igen… Mariska bejöhet a gyerekkel, ha akar, úgy látom, operálni kell…
A szülők dermedten néztek össze, s ez a döbbenet ott maradt a házban, még akkor is, amikor már az autó régen elment, mögötte árnyék szaladt, és a szobában suttogva járt az üres csend.
Este az asszony telefonált a kórházból
Holnap – mondta, de alig lehetett hallani… – holnap… nem altatják…
Enni kellene valamit – gondolta reggel, de csak egy pohár vizet ivott, mert gyomrában a csontkezű aggódás mintha valami nyúlós iszapot kavart volna.
Aztán elmúlt a dél, el a délután is. Jött-ment az udvaron, az ablakot nyitva hagyta, hogy meghallja a telefont, de árnyékok nőttek már a szélerdőben, amikor megpendült a telefon.
Itt vagyok – mondta rekedten.
A készülék zörög, mintha a kagylóval játszana valaki.
Laci… Laci… mindjárt… a tanár úr… – és utána a dercés férfihang.
Minden a legnagyobb rendben… én operáltam a gyereket. A felesége csókoltatja. Most éppen könnyezik örömében… és integet, hogy úgy van… de a telefon másnak is kell. Nyugodtan alhatik!
A kagylót letették.
„Minden a legnagyobb rendben” – gondolta, amikor leült a ház előtt, és csak most vette észre, hogy a cseresznyefa kivirágzott közben, és még a sötétben is mintha a méhek zsonganának… de mintha nem is méhdongás lenne ez, hanem nagyon távoli harangszó. Innét is, onnét is hosszú, lágy hullámok úsznak a ház fölött, a fák között, elhalkulva, felujjongva, messze és közel… nagyon messze és nagyon közel: a legyőzött halál foszladozó árnyéka.
El is felejtettem – döbben meg a vadász – nagyszombat van… feltámadás… béke – és leveszi a kalapját.
Az erdő felett akkor kezd integetni a vacsoracsillag. |
|
| Szózat |
|
| Statisztikák |
Tartalom
4
Oldalak
1489
Kategóriák
11
Tagok
41
Új tagok
qtlysrm
Partnerek
3
|
|
