A havason

Abban az időben a felsőháromszéki székelyek messze fel, egészen az Oláh-patakig mentek lábán száradt bikkfáért, pedig annyi patak van a közeli hegyek közt. Jóval közelebb, egy-két órai járásra itt van a Lassú-ág, a Veres-víz és mindenik fölött hatalmas bikkerdők vannak. Mégis a bélafalviak, kurtapatakiak és esztelnekiek, de néha még a szentlélekiek is fürge lovaikkal vagy nagy lomha ökreikkel elmentek a Lassú-ág és a Veres víz erdei alatt és meg sem álltak az Oláh-patakig.
Köszönjük a jó öreg kerekesnek, a kicsi öregnek, Nagy Lajos bácsinak, hogy kemény kerekeket csinált, ami kibírta a Közbérc meredek szikláinak döccenőit, amin úgy kellett fölkaptatni, hogy már föld sem volt a kövön, csak a csupasz szikla. De Istennek legyen hála, utána jött a Lassú-ág lankája, a Kovács-gátja fenyvesei, ahol már föld is volt az úton. Fent a havason a Veres-víz iszapja úgy elcsúfította a lovakat, ökröket, mint a farsangi karnevál a szomszéd falu kultúrházában futkosó gyermekeket.
Hiába volt olyan messze az Oláh-patak, mi azért sohasem mentünk bikkfáért fiatal, csintalan, fürge lovakkal, hanem legalább úgy húszéves, hatalmas nagy, öreg lovakkal, a kocsmaszerető és nótás kedvű Fekete Jóska bácsi lovaival. Most legutóbb, de fájdalom, tényleg legutóbb, utoljára még a Babos Antika ökreit is kivezettük a kollektív istállóból és úgy indultunk el tűzifáért, hogy elől ballagtak nagy unottan és lomhán a hatalmas, fiatal ökrök, akik után ültünk mi is a szekéren és utánunk a Jóska bácsi öreg lovai araszolgattak.
Aki ilyent nem látott, el sem hiszi, hogy miként menegetnek az ökrök a szekér előtt az erdei úton, a bikkerdő irányába. Látszik a mozdulatukról, hogy nekik a néhány mázsás erdőlő szekér, a rajta ülő másfél székellyel nem okoz gondot, pont így sétálnának üresben, magukra is, mint a szekérrel. Szügyük, marjuk meg sem érzi a tehert, ez nekik nem munkavégzés. Egyedül a megszabott irányról és a nagy marhalegyekről mondanának le, de oda se neki, ha már így van, akkor így van, így kell jó legyen.
Az út az ökörnek is adott és az ököréletnek a marhalégy is tartozéka. Ki törődik vele, ők semmi esetre nem, mert annyira még ők sem ökrök, hogy néhány marhaléggyel bíbelődjenek. Néha egy-egy marhalégy célt tévesztett és a lábam szárába szúrta a fullánkját. Erősen sajgó fájdalom volt és ilyenkor ökörbőrt kívántam magamnak.  Hogyha a fullánkjuk mélyebbre talált menni az ökör bőrébe, akkor egyet-egyet csaptak a farkukkal, de a nyakukig elé mégsem értek. Persze ezt Babos Antikáék tudják, és éppen ezért hagyják olyan hosszúra az ökör farkát, hogy ha lehet, a nyakáig is elérjen.
A két jó ökörnek az is mindegy, hogy mikor érünk el az Oláh-patakig, kapunk-e lábán száradt bikkfát vagy nem, mennyire rakjuk meg a szekeret. Az ember mindig fél, aggódik, és ha látunk egy másik isteni teremtményt, amelyik nem aggódik, nem fél, nem ideges, akkor elintézzük azzal, hogy ő ökör. Ki az ökör? Én nem bánom, én nem, de itt, a havasi úton felfelé tartva rájöttem, hogy igazából ők sem. Csak egy apró darabot tudnék átlopni az eszükből, hogy tudnám vállalni az életet úgy, mint ők, lomhán, nyugodtan, magabiztosan.
A mi utunk, útvonalunk is adott és az utánunk való szekeret sem mi rakjuk meg, hanem a Jóisten, és mindig csak annyit rak rá, amennyit elbírunk, amivel biztosan hazaérünk. Pontosan úgy haza, mint az ökrök az istállóba, ahonnan kivezettük őket, csakhogy mi a Jóistentől indultunk el és oda is fogunk visszatérni.
Édesapám sohasem kellett lovakat vagy ökröket kérjen a kollektívből, csak egyszerűen leküldött az indulás előtti nap az ökrös Babos Antikához és az állatgondozó Jancsó János bácsihoz. Megmondtam nekik, hogy jóval virradat előtt elvisszük a két fiatal ökröt és a két, kemény lovat. Ennyi volt az egész, mert édesapám csak döntést hozott, nem kért, ő volt a két falu kollektívjének a főkönyvelője.
Hiába volt rajta kívül még elnök, mérnök, mert azokat olyan gyakran cserélgették, hogy senki sem vette őket komolyan. Édesapám mellett szólt az is, hogy ő az ismert és tisztelt ember, Részeges Zonda Géza fia, aki egyébképpen nagygazda volt, és mégis a faluban mindenkinek előre köszönt. A mérnöknek, az agrármérnöknek senki még egy egerésző macskát sem adott volna oda, nemhogy hatalmas, fiatal ökröt, kemény öreg lovat, mert a mérnök mindig vagy albérletben lakott, vagy a városból járt ki busszal. A tetejében még nyakkendőt is viselt, és kakukktojás a székelyek között az, aki nyakbogot köt.
Zonda Laci tisztviselői státusának ágyát Vitéz Nagybányai Horthy Miklós hadseregében vetette meg, ahova önkéntes leventekatonaként vonult be. Mi, a család úgy tudjuk, hogy igaz magyar hazaszeretetből vonult be, de az irigyeink azt mondták, hogy csak azért, mert az apja, Részeges Zonda Géza két társával cséplőgépet akart venni és a magyar állami hitelt inkább jóváhagyják annak, akinek a fia önkéntes magyar katona.
A magyar hadseregbe írnoki posztért pályázatot hirdettek, ami abból állt, hogy majdnem egy gyufás skatulyányi helyre be kellett írni a Szózat első sorait, persze emlékezetből. Ezzel nem is igen volt gondja egy kézdivásárhelyi székely katonának sem, mert mindenik ismerte nemcsak a Himnusz minden sorát, hanem a Szózatét is. Ha másképpen nem ment, a jó öreg Barabás tanító bottal verte beléjük a Szózat minden szavát és betűjét.
Most a betűket, a Szózat betűit igazi tollal, lúdtollal kellett beírni a szűkre szabott kockába. Akinek a legszebben sikerül, az lesz az írnok. Szépen, simán síkultak a papíron a székely leventekatonák izzadt ujjai közt a lúdtollak. Most az egyszer egyikük sem figyelt Vörösmarty Mihály gondolataira, valahányan a legszebben akarták leírni, mert tudták, hogy közülük csak egyetlen egy lesz a győztes, egyetlen egy lesz az írnok. Pedig milyen jó tanácsot ad Vörösmarty Mihály és milyen rossz annak, aki valamilyen okból kifolyólag nem hallgatja meg, vagy nem tartja be. Talán ő is, a nagy költő is nem saját magától, hanem Jézus Krisztustól tudta:

„Hazádnak rendületlenül,
Légy híve, oh magyar,
Bölcsőd az s majdan sírod is,
Mely ápol s eltakar.

A nagy világon e kívül
Nincsen számodra hely,
Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élned, halnod kell.”

Bevallom, büszke vagyok arra, hogy annyi szorgos székely katonakéz közül az én édesapámé lett a legjobb, ő tudta beírni legolvashatóbban és legszebben ezeket a sorokat, a legszebbeket, amit magyar ember elolvashat. Talán az is számított, hogy jó éles bicskája volt, amivel jobban meg tudta hegyezni a lúdtollat és így formásabb, olvashatóbb betűket tudott írni.
Ha már írnokká lett Vitéz Nagybányai Horthy Miklós seregében, akkor a két, vagy talán három falu öreg bölcsei nem is gondolkoztak sokat, hogy kiből csináljanak főkönyvelőt.
Ahogy volt, úgy volt, de önkéntes leventekatona volt és a magyar hazát szolgálta egy véres háborúban, egy nagy világégésben négy esztendőn át a fronton és utána, ami annál is rosszabb, négy év orosz hadifogság következett. Ez nem olyan csokoládés fajta volt, mint az amerikai hadifogság, hanem vad, barbár és kegyetlen: oroszfajta. Mikor a néhány ezer fogoly ember megérkezett a nagy orosz pusztába, tízes csoportokba kötve, rozsdás fésziket dobtak be közéjük, és tolmács útján megmondták, hogy ezekkel a fészikkel kell fát vágjanak az erdőből, bekerítsék magukat és lágert csináljanak, de olyant, olyan magas falakkal, hogy senki ki ne tudjon szökni belőle. 
Előttünk a két nagy lomha ökör lassan, talán unottan, de biztos léptekkel ballagott. Mi ketten a feszesre tömött, hatalmas sarjútartó surdén ültünk és az volt a jó, hogy érezni lehetett a zölden száradt havasi sarjú illatát. Oh, dehogy hoztunk mi magunkkal hazulról sarjút! Csak visszahoztuk ide, a Kovács-gátja béli kaszálóra, ahonnan lekaszáltuk és hazavittük. Nem hoztuk, visszahoztuk.
Miközben a vékony nyírfaággal az ökrök farára legyintve maga elé nézett, édesapám mesélt. Arról már nem egyszer hallottam, hogy hogyan építették fel a lágert, hogyan fenték meg a fésziket, hogy fát vághassanak önmaguk bekerítésére. Most a rosszféleségeikről mesélt, arról, ahogy nem akarták szolgálni az ők háborús ellenségüket, fogva tartóikat, az oroszokat.
Az orosz katonák sok mindent loptak, raboltak a szép magyar fővárosból, Budapestről. Egyikszer egy csodálatos, gyönyörű, lopott-rabolt bécsi zongorát kellett átrakjanak az egyik vonatról a másikra, hogy aztán majd vigyék őt Oroszországba. A rakodómunkások éppen ők voltak, a foglyok, talán éppen a kiraboltak, de mindenféleképpen magyarok. Elhatározták, hogy ha nem is teljes, de féligazságot azért mégis szolgáltatnak a muszkának. A budapesti magyar ember, akit talán legyilkolva kiraboltak már úgy sem kapja vissza az ő bécsi zongoráját, hát tesznek azért valamit, hogy rajta a muszka se zongorázzon. Összeegyezett vagy hat-hét magyar és „no most” jelszóra „elejtették” a sínek közé a hatalmas zongorát.
Ott, a sarjútartó surdén a volt magyar katona nem tudta hitelesen visszaadni nekem azt a hangzavart, amelyet egy sínek közé dobott bécsi zongora elpattant húrjai csináltak. De elképzeltem. Talán sírtak is, talán pattogtak is, talán döngtek is a vastagabb húrok.
Ilyen szívszorongató fájdalmas rapszódiát csak az hallhat, aki világháborút harcol, aki elveszíti azt, akit megcsúfolnak, akinek a fajtáját is megcsúfolják, és akit a végén még haza nélkül is hagynak.
A nagy orosz pusztában még aratásra is használták a foglyokat, de attól sem lettek ők sokkal boldogabbak és kövérebbek. Magyarok lévén úgy arattak, mint itthon, kötelet vettek, a búzát kévébe kötötték, a kévéket kalangyába rakták. Olyan lett az orosz puszta, mint a Borzás búzatáblája aratás után Kurtapatak végében. Csakhogy a foglyokban, a magyar foglyokban nem csitult a bosszú tüze. Összebeszéltek behordáskor, hogy a búzakévéket, amiket kézben vittek, a kalászával lefelé, az erős tarló között húzzák, és ha már ekképpen az alsó felét jól kicsépelték, akkor vezényszóra egyet fordítanak rajtuk, hogy most már a felső fele kerüljön alól, és abban se maradjon egy szem búzaszem sem a magyar foglyok keze után a muszka belébe.
A rabmunka ilyen és nem csak az orosz láger rabjai, a rabok, hanem mi is rabok vagyunk láger nélkül is a saját szülőföldünkön, Romániában. Ennek egyszer vége kell legyen, mert a rabság, a rabélet senkinek nem jó, nem csak a rabnak nem jó, hanem a rabul ejtőnek, a rabtartónak sem.
Tönkre megy, elvész az az ország, amelyiknek népe rab.
A Jóisten úgy forgatja a világ kerekét, hogy az sehol ne nyikorogjon, az ő ritmusán szépen előre haladjon. Erdélyországban egy alacsonyabb rendű civilizációban élő nép tartja rabságban a szorgalmas és büszke magyarokat. Nagyon nyikorog a világ kereke itt, Erdélyországban és a Jóisten fülének ez nem tetszik. Emiatt nem lassulhat le a nagy, világkerék. Nem megy ez már így sokáig, mert minden a Jóistentől függ, és ő alkotó boldog életet akar az ő minden kertjébe. Miért lenne ez másképp Európa tündérkertjében is, szép Erdélyországban?
A havasi sarjúval megtömött surdén én ezt a mesét elhittem édesapámnak, éreztem, hogy minden szava igaz. Persze a hazugságra is ráéreztem, mert az is volt benne. Azt hazudta ott a havasi poros földúton fölfelé, hogy úgy volt ő magyar tüzér, hogy nem ölt embert. Ezt azért hangsúlyozta, hogy nehogy elkotyogjuk az iskolában az ő háborús bűneit, mert akkor nemhogy egyetemre nem mehetünk, hanem még középiskolába se és akkor egyéb nem marad, csak fejenként két ökör a kollektívben, mint Babos Antikának.
Amit nem hittem el, azt elnéztem, megbocsátottam. Úgy tettem, mintha a világháborús ártatlanságát is hinném, mert formailag minden rendben volt az ő nyilatkozatával. Aláírás is volt rajta és pecsét is, mint az igazi dokumentumokon, kordokumentumokon. Rajta az aláírás a Babos Antika ökrei szájából széthimbálózó ökörnyál, amely néha érdekes mintákat alkotott már a levegőben is és úgy esett le a földre, és a pecsétet az aláírás mellé az ökrös szekér után ballagó jó öreg lovak hatalmas patkói nyomták. Ki merné vitatni egy ilyen dokumentum hitelességét?
Nem volt messze, egyáltalán nem volt messze ilyen útitársakkal a kurtapataki házunktól az Oláh-patak. Annál szebbet soha az életben nem kívánhatnék, mint hogy még egyszer felüljek Babos Antika ökrei után a havasi sarjúra édesapám mellé és hallgassam, vagy legalább képzeljem el a sínek közé dobott bécsi zongora tragikus hattyúdalát, sírását, halálhörgését vagy éppen örömkiáltását:   
- Úgy sem megyek Oroszországba, úgy sem zongorázik rajtam a muszka!
Jó lenne újra hallani vagy szinte látni, ahogy az orosz puszta kemény tarlója közt pattog ki a száraz búzaszem és vész el nyomtalanul a tarló sűrűjében. Azért egy kicsit most újra hallom, újra látom, és egy kicsit mintha a sarjú illatát is érezném.
Azt vettem észre, hogy egy hegyi patak mellett, egy sűrű bikkerdő aljában édesapám már gyakrabban figyelőzött és egyszer csak azt hallottam:
-Ho, nye!
Az ökrök szájában zabola nem volt, kezünkben sem volt gyeplő, de ők mégis rögtön megálltak és Jóska bácsi öreg lovai sem szaladtak belénk. Ez a piros pisztrángokkal díszes hegyi patak már az Oláh-patak. Halászásra idő nem volt, de nem is baj, mert minket köszönteni csak a kisujjamnyi apró pisztrángok jöttek elő, mert ők nem rettegtek a tepsi forróságától. A nagyobbak, amelyikek még középen is átérték volna a tepsit, valahol el voltak bújva, nem voltak kíváncsiak ránk.
Nézegetve a meredek sziklafal alatt kanyargó patakot, nem tudtam eldönteni, hogy mitől oláh. A vize, a kristálytiszta vize pont olyan, mint a Lassú-ágé, csak a Veres-víztől különbözik, mert abba valahogyan belefakadt a borvíz és attól olyan vörösesek a kövek. De ez a patak mégis csak Oláh-patak, mert meglehet, hogy a forrása valahol az oláh részen, a vízválasztó hegygerincen túl buggyant a felszínre és onnan csordogál erre, Szent István országába. Mert a határ, az határ, és az ország, az ország. Az a jelzőtábla, amit kiírnak a politikusok egy műút mentére, hogy az ország meddig tart és hol kezdődik a másik, az annyit sem ér, mint egy fanyelű bicska. Az igazi ország, a hazát jelentő ország kezdetét és végezetét apák mondják meg, mesélik el illatos havasi sarjún ülve, addig, amíg magyar ember él ezen a földön.
Arra is gondoltam, hogy az Oláh-patak itt nálunk is eredhet, forrása magyar bikkerdő alatt, magyar szikla tövében van, csakhogy valamilyen okból kifolyólag rossz irányba vette az útját.  Talán nem vállalta az ő keresztjét, a hosszú, zuhatagtól nehéz utat az Olt vízéig és a rövidebb, könnyebb utat választotta. Keletre tért, elhagyott minket és oda ment, ahol minden papnak nagy szakálla van és fején minthogyha nagy kormos fazakat hordana. Ez a patak is jól láthatta, hogy elérkezett az ezeréves határig és ez már egy másik ország, de ő nem törődött, csak folydogált tovább és átvitte, átlopta magával a szép, piros-pettyes pisztrángokat, Nagy Lajos bácsi kerekeinek mély nyomait, görgette magával a gömbölyűre csiszolt, székely szikladarabokat.
Ezt nem tudták neki elnézni, megbocsátani az ezelőtti székelyek és Oláh-pataknak keresztelték el és így csúfolkodtak vele, és csúfolkodnak a mai napig is a hazáját elhagyó patakkal. A pásztorok, a havasi pásztorok még átkot is szórtak rá:
- Átkozott légy, hűtlen patak, mert elhagytad a hazádat és idegen országba vitted a piros-pettyes pisztrángjaidat! Soha vissza ne térhess a te szülőföldedre, soha meg ne lásd a szép Olt vizét, és soha ne értsed a partjaidnál juhait legeltető pásztor bánatos dalát! Légy oláh, ha nem tetszett neked nagy királyunk, Szent István országában megmaradni, benne szépen csordogálni!
Itt a patak még nem volt túlságosan mély és az erdőlő szekérről lelógatott lábunkat, ha felemeltük, az ökrök száraz lábbal át tudtak vinni a túlsó partra. Üresen a patakon mentünk át, megrakódva, terivel csak fahídon lehetett visszajönni, kerülő úton. Kifogtuk az ökröket és lovakat és zölden száradt, illatos sarjút tettünk elejükbe.
A havasi úton felfelé nem tudtam örvendezni, hogy ők dolgoznak, és én csak ülök, most pedig az emberek kell dolgozzanak, ők csak esznek és utána jót isznak a hegyi patak kristálytiszta, finom vízéből. Még vaegy apró pisztrángot is lenyelhetnek ivás közben, de én nem aggódok sem pisztrángért, sem ökörért, sem lóért. Magamat sem sajnáltam, hogy ilyen messze feljöttem, mert az egész havasi úton felfelé ilyen szép hegyet, erdőt, patakot még nem láttam. Egy gyönyöröket habzsoló városi turista is biztosan, hogy ezt a helyet választotta volna magának, lelke megörvendeztetésére.
 De mi nem turisták vagyunk, ezért hát a csatlólánccal szorosan lekötött fésziket kihúztuk és nekiindultunk a rengeteg erdőnek. Az erdő szélén, úgy V betű formában elváltak az útjaink. Én jobbra tartottam Szent István országa felé, édesapám pedig balra, Oláhország felé. Gondos volt az én édesapám, nem engedett a rossz felé, egy idegen ország irányába kóborolni még akkor sem, hogyha vállamon ott volt a pengeélesre fent fészi.
Az volt a feladatom, hogy megtaláljak minél több lábán száradt bikkfát, de olyan sokat, hogy azzal nemcsak Babos Antika ökrei után tudjunk jó terit rakni, hanem a nótás kedvű Fekete Jóska bácsi lovai után is jól megtudjuk rakni a szekeret. Nem volt könnyű feladat megtalálni a lábán száradtat, mert mindenik olyannak tűnt. Lombja, koronája mintha egyiknek sem lenne, mert ha volt is egy tincsecske, az olyan magasan volt, hogy azt ember alig láthatta. A földről, a törzséről kellett eldöntsem, hogy melyik is a száraz. Először azt hittem, hogy az a száraz fa, amelyik alatt száraz ág van, de ez nem vált be, mert az élő fa alatt is volt néha száraz ág. Az igazi az volt, hogyha a törzsét néztem, mert a száraz fa törzséről itt-ott le volt pattogva a kéreg és alatta barnás volt a fa. Az ilyenhez már hozzá is csaphattam a fészi fokával és ő egy elnyújtott, de bánatos hanggal válaszolt.
Szigorúan meghagyta édesapám, hogy a fát ne ott vágjam ki, ahol nekem kényelmesebb lenne, derékmagasságban, hanem a tövénél. Ha muszáj, akkor inkább térdeljek le, de illetlenség az erdőben tátongó magas törzset hagyni. Hát, ha ez a szabály, akkor letérdelek, pedig én csak a ferencrendi zárda templomában szoktam letérdelni, az oltár előtt, amikor ministrálok. Ha már így van, így van, legyen ez a magas bikkfa oltár, mert az igazi oltár is havasi fából való és ez még inkább havasi fából való. Mind a kettő Szűz Mária országából indult el és az ég felé tart, a Jóisten felé. Sem az igazi templomoltár, sem ez nem ér fel az égig, hiába hinnénk azt.
Az égig csak az emberi lélek érhet, hogyha eltűnődik a teremtés dicsőségén, és közben nem mindenre talál választ. A folyton folyvást keresésben lévő emberi lélek azért tart az ég felé, mert azt reméli, hogy ott majd rátalál arra, ami neki itt a földön nem adatik meg. Földön élő ember lelke egyszer biztosan fölszáll az égbe, de égbe került ember lelke egészen biztosan nem kerül vissza ide a földre. Vagy talán mégis?
Tovább már nem gondolkodhattam a teremtés rejtelmein és dicsőségén, aminél nagyobb dicsőség sem Istennek, sem embernek nem adatik meg, mert kellett igyekezzek, hogy minél több száraz bikkfát összegyűjtsek. Miután kidöntöttem őket, össze is kellett hordjam hármas-négyes csoportokba, hogy majd lófarkon a szekérhez húzassuk.
Egy pillanatig se higgye senki, hogy a lovat annyira szerető és tisztelő székelyek ilyen súlyos bikkfákat a lovak farkához kötnék, és úgy húzatnák ki inkább a lovak farkát a tövéből, mint a bikkfát! A terit a ló a szügyivel húzza oldalt két erős lánccal, és a háta mögött legalább egy méterrel van a késefa, ami távol tartja a ló testétől a láncot, amikor megfeszül. Mivel néha, inkább az öregebb lovaknak a hasuk kinnebb áll, mint a szügyűk, ezen a részen puhára zsírozott bőrrel veszik körül a láncot, hogy ne marja föl a ló bőrét. Az erdőlő ember mindig „lófarkon” húzatja a fát, mert távolról nézve tényleg úgy néz ki, mint hogyha az a néhány bikkfa valójában a ló elnyújtott farka lenne.
De a bikkfák összehordása kisebb csomóba, az nem a ló, hanem az ember dolga, sőt a gyermekemberé. Ezt csak vállon lehetett megtenni. Válogathattam, vagy a bal vállamon, vagy a jobb vállamon viszem, vagy úgy, hogy a végét az avaron húzom, vagy úgy, hogy a hosszú, nehéz bikkfa komponál a vállamon. Egyik változat sem volt valami élvezetes, mert így is, úgy is a vállamat marta, mégpedig pogány módra, irgalmatlanul.
Csak az volt biztos, hogy addig nem szabad letenni, amíg egy csapáshoz, egy vadösvényhez el nem érek, ahol az őzek és a medvék a patakra járnak inni. Azért kellett odáig elvigyem, mert ott már lófarkon könnyebben lehet elhúzatni a szekérig. Általában úgy vittem a hosszú bikkfát, hogy a vége az avaron csúszott és a törzse a vállamat marta, az ég fele mutatva. Leesett volna magától százszor is, de azt úgy kellett szorítsam, mintha jó volna, mintha illatos, meleg, frissen fosztott, könnyű tollúpárna volna. Pedig nem volt az.
Bevallom, hogy hiába mardosta véresre az én hetedikes vállamat, azért mégis szerettem, mert benne éreztem a faházunk februári melegét, a Karácsony kedvességét, a tűzénél főtt töltött káposzta kimondhatatlan illatát és bár régen volt, de az ízét is.
 Nem, nem vagyok én ostoba és buta kölyök sem, hogy véresre maratom a vállamat a havason, az Oláh-patak mentén, a bikkfaerdőben egy kiszenvedett, többmázsás bikkfával! Jól van, nekem kamasz gyermeknek ennyi az eszem, de Jézus Krisztusnak, akinek az atyja maga az Isten volt, aki embert, ökröt, lovat, halat, őzet, medvét, füvet és fát teremtett, biztosan elég esze volt és mégis ugyanúgy cipelte a vállán a keresztet, mint én itt, most a lábán száradt bikkfát. Láttam én ezt a múlt vasárnap a templomban, a templom falán függő képeken. Még arra is emlékszek, hogy Húsvét előtt a Nagyhéten Pacifik atyával a Golgota minden állomásánál letérdelünk, imádkozunk és énekelünk:

„A keresztfához megyek,
Mert máshol nem lelhetek,
Nyugodalmat lelkemnek…”

Ha Jézus Krisztus, kinek az atyja maga az Isten, cipelte a hegyre fel az ő súlyos keresztjét, akkor lehet, hogy nem csak Isten fia, Jézus Krisztus, hanem az Isten által teremtett ember is kell vállalja a keresztjét, kell cipelje, még akkor is, ha nehéz és a válla sajog. Nem dobhatjuk le a vállunkról, mert nem egy külső akarat teszi ránk, hanem emberhez méltó és Istennek tetsző életünk egyetlen lehetséges módja a kereszt. Csalóka remény, önámítás, életünk legnagyobb tévedése lenne, ha engednénk lecsúszni a vállunkról a terhet, vagy mi magunk dobnánk le.
A kereszt, az kereszt akkor is, ha nem fából van, hanem az élet más megpróbáltatásaiból. Átölelve, a vállunkon a helye akkor is, hogyha származásunkat, őseink törekvéseit, hitünket kell megvédjük, megtartsuk, akár a bikkfát a vállunkon, akár Isten fia az ő keresztjét a vállán, amire majd később fölfeszítették.
Isten legyen irgalmas ahhoz, aki nem szorítja az ő keresztjét magához, hagyja lecsúszni, ledobja, vagy a szeretet nevében mások válláról csúsztatja le a legszentebbet, a krisztusi és emberi keresztet!





Azóta talán már húsz telet is átpattogott a bikkfa a házunk kályhájában és mind a hárman keresni próbáltuk az utunkat és helyünket a világban. Kerestük annyira, amennyire egy gyanútlan, havasok lábánál felcseperedett gyermek keresheti, de legtöbbször inkább belecseppentünk a mások által megjelölt helyünkre.
A legnagyobb, az elsőszülött gyermek Ildikó volt, a szülők kedvence és ígérete, aki már az óvodában is tudott parancsolni a társainak. Nekünk is, a két öccsének ő volt a főnök, a tanár néni. Korán fejlett létére meg is verhetett és még gondolnunk sem volt szabad a lázadásra, a visszaütésre. Kicsengetési ruháját a háromszéki medence leghíresebb festőművésze, Kosztándi Jenő tervezte. Természetes, hogy révbe jutott, nagyra, nagyon nagyra vitte.
Mindig azt csinált, amit kellett, és amikor csak osztályfőnök volt, az osztályát borította be vörös alapon fehér betűkkel írott Ceausescu idézetekkel, de azt olyan jól csinálta, hogy már a felsőháromszéki falusi iskolában, haladó politikai nézeteiért iskolaigazgatóvá léptették elő. Valahogy akkor mi büszkék voltunk rá, sőt örvendtünk is neki, de az almási gyermekek nem, mert ők a cserefa vonalzóval sok tenyerest kaptak a hittanra járásért és tudták, hogy ha igazgatóvá léptetik elő, akkor a cserefa vonalzóval adott tenyeres általános, iskolai pedagógiai módszer rangjára fog emelkedni. A templom annyira közel volt az iskolához, hogy távolról úgy tűnt, mintha össze lennének ragasztva, de mégis igen eltávolodtak egymástól az ő igazgatósága alatt. 
Pályájára és világszemléletére jellemző az, ami az egyik téli estén történt a szülői házunkban. Éppen látogatóban volt és az újabb sikereiről beszélt, amikor szokásos módon és Ceausescuékhoz híven, elvették a villanyt. Ő akkor már egy árvaháznak  volt az igazgatója, volt miről mesélnie. Egyszer csak fölemelkedik az ágy széléről, és azt mondja:
- Jaj, nekem mennem kell! Most egy hete cseréltem le a régi jelmondatot: CEAUSESCU KORSZAK, ARANYKORSZAK. Most az irodámban és a folyóson araszos betűkkel az van kiírva románul és magyarul: CEAUSESCU KORSZAK, FÉNYKORSZAK. Nem hagyhatom ezt így, mert nem jó az, hogy a vaksötétben én fénykorszakozok. Jobb, ha mégis visszateszem a régit (románul és magyarul). CEAUSESCU KORSZAK, ARANYKORSZAK.
 Körbepuszilt mind a hármunkat és elszaladt jelmondatot cserélni.
Mindig csak fennebb, csak fennebb jutott, anyagiakban és karrierben, és amikor utoljára láttam, a tanítók tanítóinak a tanítója, de inkább a főnöke volt. A villájában éppen akkor jelentkeztek be kaputelefonon a Székely Nemzeti Tanács aktivistái, akik a székelyföldi területi autonómia támogatásáért gyűjtöttek aláírást, de be sem engedte őket.
Ez nekem fájt, nagyon, nagyon fájt. Ez nem egy lecsúsztatott kereszt, ez nemcsak egy ledobott kereszt, ez egy kísérlet a kereszt meggyalázására.
Jaj, annak, aki ezt megteszi, mert a Jóisten kezét el nem kerülheti!

Lackó bátyámnak még csak a magyar nyelvű középiskola sem jutott ki, őt már indulásból román tagozatra, román osztályba íratták be a szüleim. Úgy vélték, hogy ez az érvényesülés egyetlen járható útja az akkori Erdélyben. Talán huszonnyolcan voltak a román osztályban, de abból is huszonhét magyar diák volt és csak egy volt vad oláh, és az is brassói volt. A többi huszonhétnek a szülei a szeretet nevében úgy észrevétlenül lecsúsztatták a saját és a gyermekük válláról a keresztet, vegye fel és cipelje az, akinek annyi az esze. A különbség az A osztály és a többi magyar B, C, D osztályok között az volt, hogy az A-ban a brassói román, Virgil és az osztályfőnök, Viorica kedvéért csak románul szabadott beszélgetni, legalábbis bent az osztályteremben.
Négy év múlva a jászvárosi, mostanában inkább iasi-i építészmérnöki egyetemre jó eredménnyel jutott be és kitűnő eredménnyel végzett, mint ipari építész. Aki a malomba jár, az lisztes lesz, aki oláh országban tanul, az ókirályságban, annak oláh lány lesz a felesége. Kihelyezésük után egy pár évet Székelyország fővárosában éltek. De Gabriela nem bírta elviselni, megszokni az „idegeneket”, a székelyeket. Nem értette a munkatársak nyelvét és mindig attól tartott, hogy róla beszélgetnek, őt pletykálják. Magyarul megtanulni csak annyit tudott:
- Kezet csokolom, edesonyo!
Ezt is akkor mondta, amikor belépett a kurtapataki házunkba, hogy elvigye az olajban lesütött hosszú húst, kolbászt, hurkát, májast és egyéb disznóságot és finomságot. Ilyenkor édesapámék nagyon szerették őket és nagyon hálásak voltak nekik, mert nem kellett mindezt lecipeljék a messzi városba.
Nem akart-e, nem tudott-e megtanulni magyarul, de egy pár év múlva, amikor megérintette őt Moldova hívó szava, úgy döntött, hogy hazaköltözik.  Ha megy a férje, azaz az én egyetlen igaz testvérem akkor jó, ha nem, neki úgy is jó.
 Ment és egy néhány hónap múlva kaptuk a telefont a sógornőjétől, hogy menjünk, mert Lackó súlyos beteg és még azt is kimondta, hogy haldoklik. Azon nyomban elindultunk és a moldvai város kórházának intenzív osztályán még szót is tudtunk váltani vele. Tőlem magyar újságot kért és elmondta, hogy a moldvai román városban van egy utca, és abban van egy bolt, ahol az Előre-t, a Román Kommunista Párt magyar nyelvre fordított orgánumát meg lehet kapni.
Az utolsó szava, amit mondott ez volt:
- Jól van, minden rendben, majd reggel találkozunk. Várom a magyar újságot.
Amikor Gabriela, az élete párja a biztos halál reményében a jegygyűrűt lehúzta, lecsavarta bal kezének gyűrűs ujjáról, úgy, az ágyon fekve, egyszeriben mind a két szeméből szaporán kezdett csorogni a könny. Az erejéből szóra nem futotta, de én értettem, amire ő gondolt:
- Ez lett a halálig tartó hűségből és szerelemből.
Nem kerestem bizony én Suceava városában a Román Kommunista Párt rossz magyarságra fordított orgánumát. Benne mind a hat oldal Ceausescu beszéd volt és leghátul is az volt. Egy apró időjárás jelentés volt, azaz lett volna politikamentes, de az sem lehetett. Benne nem az összelopkodott ország történelmi országai voltak megemlítve, nem, nem Havasalföld, nem Dobrudzsa, nem Moldva, nem Székelyország, nem Erdély, nem Máramaros, nem Bihar, nem Bánát, nem Kalotaszeg és a többiek, hanem az ország déli, keleti, és ha Erdélyről volt szó, akkor középső és nyugati része. Bármilyen orgánum is volt, de más nem volt, csak ez volt magyarul írva és ezért neki, nekünk, a néhány milliónak sokat jelentett. De ezt megérteni csak az tudja, akit elszakítottak, akit hazátlanná tettek.
Mégsem azon igyekeztem, hogy másnap délelőtt Előre-t vegyek, és a testvérem utolsó kívánságát ezzel teljesítsem, hanem azon, hogy már a hajnali órákban lefizessük a kapust és a szolgálatos nővért, hogy még egyszer élve láthassuk a testvért, a gyermeket.
Elkéstünk. Hosszú, fehérnek mondott lepedővel már nem csak vállig volt letakarva, hanem egészen. A székely delegáció ebből mindent megértett, a lábunk a földbe gyökerezett. Sem lépni, sem megmozdulni nem tudtunk és úgy álltunk volna ott talán az idők végezetéig, hogyha egy kórházi alkalmazott Lackóról engemet fel nem ismert volna. Oda jött és rám mutatva, románul így szólt:
- Úgy-e maga a friss halott testvére?
Miután annyira felocsúdtam, igennel feleltem. Megkért, hogy vigyem le a testet a halottas házba, ő majd nyissa és csukja az ajtókat és mutatja az irányt. Levettem a lepedőt a testvéremről, a jegygyűrűtől megfosztott testvéremről és elindultam vele lefelé az alagsorba.
Nem minden keresztet fából faragnak és nem minden kereszt a válladat marja. Ilyenre azért mégsem számítottam.
- Mi ez? Ki csinálja ezt velem, és kibírom-e egyáltalán?
Azt tudom, hogy többet nekem igaz testvérem ezen a világon nem lesz, de attól féltem, hogy még barátom sem olyan, mint amilyen ő volt.
A székely delegáció többi tagja a kórház folyosóján ment le. Édesanyámat keményen benyugtatózták, és valahova elvitték, mert súlyos szívbeteg volt, csak fél szívbillentyűvel élt. Engemet a kórházi alkalmazott direkt a halottasház oldalsó ajtaján engedett ki, és ott találtam meg édesapámat egyedül. Nem is hasonlított ő akkor Részeges Zonda Géza fiához, egy összerogyott, erőtlen öregecskének tűnt.
Arra nem gondoltam, hogy engemet is baj érhet, csak attól ijedtem meg, hogy mi lesz, ha Lackó után kifogyok édesanyámból is és édesapámból is. Ki maradna akkor nekem? Vigasztalni próbáltam a volt önkéntes magyar tüzért, a lázadót, a büszkét, a konok székelyt. Csakhogy éppen ezzel volt a baj, hogy székely volt és konok. Meg sem érinthettem, csak beszélhettem hozzá:
- Édesapám, ne hagyja el magát, mert láthassa, hogy én még vagyok, és ezt is ki fogom bírni! Élni fogok addig, amíg maguk élnek és élni fogok, ha kell, Lackó helyett is. Magyar újságot is fogok olvasni majd otthon Erdélyben, és talán egyszer eljön az idő, hogy attól a gazembertől is megszabadulunk és olvashatunk minden szépet és igazat Kossuth Lajosról, Horthy Miklósról. Eljön az idő, amikor mindenki előtt magyar himnuszt is énekelhetünk, és a magyar zászlóért sem büntetnek majd meg, nem zárnak börtönbe. Lehet, hogy majd egyszer én magam fogok írni újságban, talán azt is megírom majd egyszer, hogy miért kellett meghaljon Lackó.
- Ne vigasztalj engemet, Attila, mert nem érdemlem meg! Én vagyok a hibás, én öltem meg Lackót. Azt akartam, hogy könnyebb sorsa legyen, mint amilyen nekem volt, érvényesülhessen, mérnök lehessen, megbecsült ember lehessen. Ezek nem hagyják, hogy mi magyarul boldoguljunk, úgy csinálnak, mintha Erdélyország az övéké volna. Erősen félnek tőlünk és közben igen el vannak bizakodva. Ezért kellett meghaljon Lackó.
Az építkezési vállalat, amelyiket ő vezetett, egy tűzpiros autót adott, hogy azt, ami nekik test volt, de nekem testvérem volt, hazaszállítsuk. Ketten ültünk az ablak nélküli teherszállító autó két oldalán: én és velem szemben Titi, a felesége rokona. Moldvai tájakon simán jöttünk át, de ez engemet nem is érdekelt, én azt vártam, hogy mi ketten Lackó bátyámmal minél hamarabb hazajussunk a székelyek által őrzött és védett Szent István királyunk országába és ott is Székelyországba.
Több száz kilométer után a Keleti-Kárpátok keleti kaptatóin az olcsó, nyitott fenyőfakoporsó hirtelen hátrafelé kezdett csúszni, aminek egy kicsit megörvendtem. Még a huszonöt banisok és az ötven banisok is, amit a románok a koporsóba melléje szórtak, hátragurultak és ebből tudtam, hogy kapaszkodunk fel az Ojtozi-szoros felé, és nemsokára elénk tárulkozik Erdélyország. Nekünk nem, mert nekünk ablakunk nem volt, de aki láthatta, annak igen.
Miután felértünk a hegygerincre és lefelé indultunk, a nyitott koporsó újból visszacsúszott és a beledobált fémpénzek is előregurultak. Nem állhattam meg, hogy hangosan ki ne mondjam:
- Hazaérkeztünk Lackó, ez itt már Erdélyország!
Titi szegény semmit sem értett belőle, csak nézett és csodálkozott, de tökéletesen megértette és átérezte a fájdalmamat. Intett is a fejével, hogy mindent ért, habár egyetlen magyar szót sem ismer, csak azt, hogy „Lacikó”. Merjek beszélni Lackóhoz, vagy ne merjek? A lelkemnek igen jól esett volna, mert így szeretteinket fel tudjuk támasztani. Csak ehhez mit szólna Titi? Azt hinné, hogy Lacikó öccse a nagy fájdalomban megbolondult és akkor neki is ki marad. Barátok voltak, Titi elektromérnök volt és az ő barátja iparépítész. Neki fontos volt, hogy a barátjának maradt egy öccse, akire legalább hiánypótlóan ránézhet.
Jobban szerettem volna, ha egyedül lettem volna a koporsó mellett. Megígértem volna neki, hogy Erdélyországot fel fogjuk szabadítani, mert mi magyarok erősek vagyunk, a legerősebbek az egész Kárpát-medencében. Van magyar Istenünk is, aki velünk tart, és akinek mi vagyunk az egyetlen és édes gyermekei. Országunk is van, Magyarország, Szűzmária országa, és ha sorsunk jobbra fordulása késik is, de nem múlik.
Nem szabadott volna hagynom, hogy egyedül elaludjék, hiszen mi egész gyermekségünk alatt együtt aludtunk az illatos szalmazsákon, a dunyha alatt, a puha tollúpárnán. Ő volt a nagyobb és az ő feladata volt, az ő keresztje volt, hogy minden este elalvás előtt figyelmeztessen:
- Imádkozás.

Ó, édes Istenem
Hálát rebeg lelkem,
Hogy egész napon át
Úgy szerettél engem.
Bánom sok vétkemet,
Szent fiadnak vére
Mossa le kegyesen,
Szívemet fehérre.

Virrasszon fölöttem
Gondviselő szemed,
Kérlek, óvd az éjjel,
Testemet s lelkemet.
Szűzanyám s Őrangyal
Legyetek énvelem,
Ha ti rám vigyáztok
Nyugodt lesz éjjelem.
Ámen.

Esti imádság után már szabad volt elaludni. Hittük és tudtuk, hogy ha álmunkban meg találunk halni, akkor apró bűneink miatt rövid tisztítótűz után biztosan a mennyországba kerülünk és ott majd előbb, vagy utóbb találkozunk, és testvér a testvérrel még a mennyországban is együtt lesz.
Úgy aludt el örökre Lackó, hogy még el sem mondhattuk együtt az esti imádságot, az Ó, édes Istenem-et.
Nagy temetést rendeztek édesapámék, az olcsó fenyődeszka koporsóból kivettük a testvéremet és diófakoporsóba helyeztük. Sok ember volt, sok fotós, feliratozott koszorú és rengeteg virág. A zárdatemplom papja hosszú és fájdalmas beszédet mondott. Mi négyen, a maradék család hallgattuk és hallottuk, de édesanyám, ő nem. Ott volt ő is, de ritkán sikerült magához térnie.
Elteltek a rendkívüli nehéz napok és egyszer, egy délután édesapám odahív az udvar közepére, ahol az a piros autó állott. Azon a helyen, a sűrű kamillával borított udvaron egy nagy keresztforma volt látható. Úgy rajzolódott meg, hogy az autóból kiszivárgott gázolaj egy keresztformában égetett ki mindent, ami élt és maradt nyomában egy kopár kereszt. Ezt a helyet azóta sem lepte be a kamillavirág, de még a szívós pipefű sem. Egy néhány éve, amikor utoljára ott jártam, még látható volt a nyíló kamillavirágok és pipefüvek között a nagy kereszt.
Emlékszem, hogy a temetésen Pacifik atya a keresztről beszélt a zokogó sokaságnak. Azt mondta, hogy tökéletes életet, ami embernek tetszik és Istennek kedves, csak kereszthordozóként élhetünk. Európának ebben a sarkában a keresztet nyersfából faragják, és szárítatlanul helyezik a magyar emberek vállára.
Jézus Krisztus, Isten fia, azért jött le közénk, és élt emberi életet, hogy megmutassa, melyik a járható út,  és aki őt akarja követni, az mit kell tegyen.  Aki Isten fiát, Jézus Krisztust követi és vállalja a keresztjét, csak az élhet teljes életet. Amikor az ember már nem bírja terhét és a keresztje súlya alatt összerogy, mint Jézus Krisztus az ő keresztje alatt a Golgotán, akkor a Jóisten elküldi hozzá is az ő Cirenei Simonját, és segíteni fog, amíg erőt gyűjt, hogy tovább vihesse a  keresztjét egészen az utolsó állomásig. 
De még ennél is fontosabb az, hogy a keresztjét vállaló és hordozó ember feltámad, élni fog és övé lesz az örök élet.