A csónakdeszkán egy siheder ült, és a partot rugdosta. A csónak minden rúgásnál megbillent, a víz ingerülten loccsant, a kikötőlánc mérgesen  zörrent, és az öreg cölöp keservesen nyikorgott, mintha azt mondta volna:
 -     …nee… neee… nee…
 -     Kuss! – mondta a siheder, és vigyorgott és újrakezdte a sivár játékot. Pedig nem volt rossz arca a gyereknek, csak olyan elnagyolt,  kelekótya, kielégítetlen, mint az elkényeztetett ifjaké általában.
A parton a Szél hevert – mint bizalmas, hitvány szolga, aki komiszkodni tanítja a fiatalembert, amit majd később letagad. Amikor egy terhes, öreg 
szarvastehén jött inni, suttogva intett:
      -     Majd akkor rúgja nagyot, ha iszik…
A vén tehén szimatolt, csobbanás nélkül állt meg a vízben, és szelíden nézett a sihederre.
      -     Iszom pár kortyot, aztán megyek… – elmerengve nézett maga elé –, és nekem kisfiaim lesznek…
A siheder nem válaszolt, a Szél sunyin hallgatott, s a tehén szívni kezdte a vizet.
Ekkor rúgta el a fiú a csónakot, a víz a szarvas orrába csapott, amitől ijedten ugrott a partra. A tehén szelíd szeme ekkor már feketén haragos 
volt, de a Szél hentergett a nevetéstől.
A szarvastehén a sihederre nézett.
      -     Taknyos! – mondta minden félelem nélkül – Taknyos! Bolond volt minden ükapád, hát bolondnak bolond kölyke is.
A siheder arca torz lett a gyűlölettől.
      -     Hallottad – ugrott fel, hogy a csónak majdnem felborult –, hallottad, törd ki a nyakát, vágd ki a szemét…
A Szél sikoltva ugrott talpra.
 -     Parancsodra, amit lehet, megteszek – s utánaloholt a szarvasnak, aki már a csalitban járt.
 -     Hahahuuuu – ordított, és tölcsért vájt az avarban, őrjöngve vágta a száraz leveleket a szarvas szemébe, gáncsot vetett neki a lehajtott  suhángokból, hasa alá nyomta a szúrós galagonyát, és vakon nekiment egy óriás tölgynek is, aki meg sem rezzent a Szél okvetetlenkedésétől.
 -     Mi a bajod, Szelecske?
-     Ez a vén szatyor megbántotta az én fiatal gazdámat. Azt mondta neki, képzeld, azt mondta: Taknyos… meg bolond…
 -     Hiszen az! – orgonált mélyen a Tölgy – Taknyos is, meg bolond is. Nem igaz?
A Szél bizalmasan megállt.
-     Hát, szó köztünk maradjon; de mit tehetek én?
 -     Egy kis tisztesség kellene beléd is, öreg lakáj…
-     Miii? – hördült fel a Szél – Miii? Megtáncoltassalak?
 -     Hooó – zsongott a tölgy –, ez kellene nekem! Egy kis tavaszi nagytakarítás! Egy-két korhadt ágam szívesen ledobnám…
-     Kérlek – feledte el a sérelmet a Szél, aztán körülnézett –, hova lett ez az öreg kofa? A gazdám azt parancsolta: törjem ki a nyakát…
-     Hát nem bolond? – mondta a Tölgy – Majd mondd, hogy kitörted…
 -     Annyira azért nem bolond – sziszegett óvatosan a Szél –, de azért valamit majd mondok neki. – Ezzel megfordult, és harsogva állt meg a  parton.
 -     Uram – lihegte –, azt hiszem, megvakítottam, mert nekirohant a vén tölgyfának, és lehetséges, hogy kitörte a nyakát…
 -     Hihihi – nyerített egy harkály az erdő éles visszhangjából –, hihihi, hogy nem hazudik? Mindig hazudik!
A Szél a sihederre nézett:
-     Engedd, hogy sértegessen?
A legényke kajánul vigyorgott.
-     Nem engedem. Hozz egy kis darát a nyakába.
-     Huh – ijedt meg a Szél –, ha tudnád, milyen hideg van odafent…
 -     Darát! – rúgott a csónakba az ifjú – Kemény, pattogó jégdarát!
 -     Vessz meg! – gondolta a Szél – De lejár majd a te időd is; és felvágódott ötezer méter magasra, ahol felhőbárányok legelték a zúzmarát.
-     Ide a gyapjút! – huhogott a Szél, és borotválni kezdte az égi falkát, lent pedig kristályos jégdarával verte az erdőt s a nagy folyót az Idő.
A suhanc felleghajtója alól nézte a szürkére hidegült világot, és vigyorgott a part felé, ahol egy kis lány szaladt dél felől, és riadtan kapkodta  mezítelen lábait.
-     Szaporán! Szaporán! – rikkantott a fiú komisz, kamasz hangon, de valahogy nem telt most ebben semmi öröme. – Az a szép kislánymégiscsak fázik… a fene egye meg – gondolta, de aztán azt mondta: - Bújj ide, a köpeny alá, nem tart már sokáig. Egy nyavalyás szélfázik odafent… siet lefelé.
 -     Tudom – mondta a kis lány, de a köpeny alatt már nem didergett, mert átölelte a fiút, akinek arcáról eltűnt a kamaszos hányavetiség. 
Álmodozó lett, mégis legényes és gunyoros szeme most szeretettel nézte a világot, amelyet suhogva vert a jég.
-     Én akartam – intett kifelé, a csónakdeszkán pattogó jégre –, de most már sajnálom. Nem fázol?
 -     Ha átölelnél…
-     Hát, ha megengeded?
-     Azért jöttem – súgta a virágos leheletű lány –, hiszen veled leszek teljes… és nélküled nem is lehetnék.
A nagy víz némán ringatta a nászágyat, a felhők eltűntek, és a földhöz melegen közel hajolt a Nap.
Az erdőben diadalmasan felzendült a madárdal, a vén tölgy ledobta korhadt ágait, amikor a Szél megérkezett a csónak mellé.
Nem értem – sóhajtott, aztán tátva maradt a szája, mert a köpeny gallérja kivirágzott, s a köpeny alatt egy csodálatos szép lány ült.
Bocsánat – súgta a Szél –, hol az én gazdám, Április?
Megölelt, és belehalt a boldogságba – mondta a lány –, és most már velem marad örökre. A szívemben, az időben, ami nem múlik el soha.
A Szél leborult a földre.
Akkor köszöntelek, teremtő, virágos, békés, dalos, fészekringató Május!