A nagyböjt lényege: Hazavár az Isten!

A nagyhét a vallásos népnél az előkészületeknek, és vallásos megindulásnak, testi, lelki tisztálkodásnak ideje:
A palóc megtisztítja egész portáját. Kihordja az istállót, kijavítja a melléképületeket, söpör, tapaszt, meszel, egészen megfiatalodik a háza. A gazdasági eszközöket is rendbe hozza, néha ki is fényesíti. Minden dolognak, még a legkisebbnek is ragyognia kell a tisztaságtól. Mikor a házával rendbejön, akkor elhalt hozzátartozóira gondol, felfrissíti sírjukat. Így van ez különben az ország többi vidékein is. A tisztálkodás főképpen nagypénteken és nagyszombaton éri el a tetőpontját.
Igyekszik emellett lélekben mintegy átélni az Üdvözítő szenvedéseit. A stációjárás mellett más, érdekes nagyheti ájtatosságot is ismer: virágvasárnap negyven Miatyánkot és Üdvözlégyet, egy Hiszekegyet mond el Krisztus negyven napi böjtölésének emlékezetére. Nagyhétfőn harminchárom Miatyánkot és Üdvözlégyet, egy Hiszekegyet annak emlékezetére, hogy az Üdvözítőt földi életének harmincharmadik esztendejében tulajdon tanítványa eladta. Nagykedden harminc Miatyánkot és Üdvözlégyet, egy Hiszekegyet, hogy harminc ezüstpénzen adta el. Nagyszerdán tizenöt Miatyánkot és Üdvözlégyet, egy Hiszekegyet azoknak a fájdalmaknak emlékezetére, amelyeket Jézus fején a töviskorona okozott. Nagycsütörtökön tizenkét Miatyánkot és Üdvözlégyet, egy Hiszekegyet azért, hogy Jézust éppen legszomorúbb állapotában hagyta el tizenkét tanítványa. Nagypénteken öt Miatyánkot és Üdvözlégyet, egy Hiszekegyet öt szent sebének tiszteletére. Nagyszombaton negyven Miatyánkot és Üdvözlégyet, egy Hiszekegyet annak emlékezetére, hogy Jézus negyven óráig feküdt a koporsóban. Húsvét napján szintén ugyanannyit azért, hogy az Üdvözítő feltámadása után még negyven napig társalkodott tanítványaival és az első hívekkel. Iparkodik abban is méltóvá lenni a föltámadás megünneplésére, hogy ő is mintegy feltámad, új életre kél a bűn halálos rabságából. A szentségekhez járulást keresztény népünk a húsvéti időben igen szigorúan veszi, az egész háznéptől megköveteli. Aki hanyagságból mégis elmulasztaná, nem méltó a húsvéti szentelt eledelek vételére.
A kínszenvedés középkori misztériumából egyes szokástöredékek még a XX. században is az ország több vidékén éltek. Ilyen a „Pilátus-verés”, amelyet leginkább a nagyheti lamentációkkal ((latin, a nagyhéten, szerdán, nagycsütörtökön és nagypénteken a római katolikus egyházban délután tartott vecsernyén énekelt gyász-zsolozsmák közt Jeremiás próféta siralmainak három részlete) egyidőben, szinte velük párhuzamosan történik. Csanádapácán nagyszerdán és nagycsütörtökön délután, amikor a pap a Miserere Mei (Könyörülj rajtam) kezdetű zsoltár után annak jeléül, hogy a templom kárpitja Jézus halálakor kettéhasadt, megütötte könyvével az oltár lépcsőjét. A hívek erre botokkal estek neki a padoknak, és egy kis ideig ütötték őket. Mint mondták azért, hogy ilyenkor Pilátus is szenvedjen, amiért elárulta Krisztust. Eperjesen a nagyhéti lamentációk előtt még a XIX. század végén is az inasgyerekek sorra járták a kereskedők boltjait, és a tőlük összekéregetett üres ládákat és hordókat a nagytemplom elé hengergették. Amikor a lamentációnak vége volt, és a plébános benn a templomban nádpálcával hármat suhintott a főoltár lépcsőjére, künn a bekormozott képű inassereg pokoli lármát csapva, bunkókkal, fustélyokkal, pozdorjává zúzta a hordók, ládák hosszú sorát. Ezeknek a roncsaiból rakták össze nagyszombat reggelén a máglyát, amelyet a tűzszenteléshez gyújtottak. Tolnában több helyen a legénykék egy deszkára Pilátust ábrázoló emberi alakot rajzoltak, és templomozás után a Jeremiás-siralmainak bevégeztével azt verik. Bakonybélben nagycsütörtök este sokan ki szoktak menni a község határában lévő borostyán-kúthoz, különösen a legények, és csak késő éjjel tértek haza. Kinn a kápolna mellett ilyenkor tüzet raktak. Régebben szalmából készített, favázra erősített bábút is vittek magukkal, amely Pilátust jelképezte. E bábút az ott meggyújtott tűzön elégették, sokszor egész éjjel is elidőztek mellette, folyton táplálva a tüzet a tördelt gallyakból. Azt tartották, hogy benne van a Passióban is, hogy amíg Jézust vallatták az udvaron a szolgák és poroszlók tüzeltek és melegedtek. Ennek emlékezetére gyújtották a tüzet, Pilátust pedig azért égették el, mert ő adta a zsidók kezébe Krisztust.

Nagycsütörtökön glóriára megszólal a templomban az orgona, a harangok és az összes csengő, hogy utána egészen nagyszombatig elhallgassanak. A „harangok Rómába mennek” szól a közismert népi szólás.
E hiedelemnek különös népi előzményei vannak. Az 1674-ik évi nagyszombat napján Rómában a Szent Péter bazilikában a sekrestyés a templom tornyában egy idegen öltözetű ifjút talált mély álomba merülve. Amikor felébresztették latin nyelven elmondta, hogy neve Kopeczky Mihály diák, Késmárkról jött, és mindig vágyott arra, hogy lássa az örök várost és híres templomait. Minthogy azt hallotta, hogy húsvétkor a harangok Rómába repülnek, ő is elhatározta, hogy a haranggal együtt megteszi ezt az utat. Felmászott tehát a késmárki templom tornyába, és ott az öreg harang belsejébe bújva szíjjal odakötötte magát a harang nyelvéhez. Egyszerre csak nagy rázkódást érzett, mintha kirepült volna toronyból, amire elvesztette az eszméletét. Amíg a sekrestyés föl nem keltette, nem is nyerte vissza. A diák története nagy feltűnést keltett egész Rómában, ő maga pedig nem is tért vissza hazánkba.
A szertartásra hívogatás ezekben a napokban kerepléssel történik, amelyet gyermekek végeztek a harangozó irányításával. Kacorlakon nagycsütörtökön, nagypénteken délben gyerekek kerepeltek utcáról utcára járva. Nagycsütörtökön van a lábmosás szertartása. Régebben a papok összes híveik lábát megmosták, és ennek a régi gyakorlatnak érdekes maradványa, hogy Gyergyószentmiklóson a pap 12 gyermeknek a lábát megmossa, utána megcsókolja.
Este a hívek sok helyen kimennek Krisztusnak az Olajfák hegyén való imádkozásának példájára a Kálváriára,  temetőbe, vagy egy-egy útszéli kereszthez. Így Szeged-alsóvároson éjfélkor a hívek a Kálváriára mentek régen a gyermekek kezében kis zászló volt. Jászladányon éjjel megkerülték a falut, miközben elvégezték a stációt, fájdalmas olvasót. Garamszentbenedeken nagycsütörtök este a nyitott koporsóban lévő Krisztus-szobrot ravatalra teszik, felvirágozzák, és a hívek késő éjjelig virrasztanak imádsággal és énekléssel fölötte. A nagycsütörtöki keresztjáráskor Galgamácsán a következő éneket is énekelték:




A nagycsütörtök liturgikus eredetű gonoszűzéssel összefonódott szokása volt a „pilátusverés, pilátuségetés”.
Nagycsütörtököt „zöldcsütörtöknek” is nevezték, ilyenkor a jó termés reményében spenótot, fiatal csalánt főztek.

Nagypéntek. A húsvéti ünnepkörhöz fűződő hiedelmek között számos pogány képzet lappang, illetőleg módosított formában a kereszténység eszmeköréhez simulva tovább élt.
Mindenfelé szokásos nagypéntek hajnalán az ünnepélyes mosakodás. Bársonyoson a patakban fürödtek, és az volt a hiedelem, hogy minden betegségtől megszabadulnak általa. Kajáron nagypéntek reggel az asszonyok kimennek a kereszthez, ott az olvasót imádkozzák, majd megmosakodnak a patakban. Szeged-Alsóvárosban a Tiszára vitték mosakodni még a beteg kisgyerekeket is, hogy a bajt lemossák róluk.
Nagypénteken szokták a férgeket is kiűzni a házból. A féregűzés szótlanul, néha lármával, olykor meztelenül történt, hogy a gonosz szellemet, amely a Paradicsomi kígyó módjára csúszó-mászó férgekben lappang, annál biztosabban el lehessen riasztani.
A felső-Ipolyvidéken napfölkelte előtt a gazda, bal kezével a házzal ellentétes irányban körülsepri a portát, hogy megszabaduljon a kártevő állatoktól. Göcsejben a házat kora hajnalban meztelenül, kezükben pálcával fenyegetve körülfutották, hogy a férgektől megszabadítsák: Patkányok, csótányok, egerek, poloskák oda menjetek, ahol füstös kéményt láttok!
Ősi hagyomány, hogy nagypénteken a tűz az Üdvözítő halálának emlékezetére minden háznál kialudt. Aki azonban vakmerőségében mégis begyújt, megérdemli, hogy a férgek ellepjék. Békésszentandráson nagypéntek hajnalán a lányok egy fűzfa alá mennek a Körös partjára, ott kibontják hajukat és körülfésülik a fűzfa ágainak hajlása szerint a föld felé. Közben háromszor mondják: Kígyó, béka távozz el a házunktól. Néha a fát is megrázzák, hogy lehulló harmat érje a hajukat, mert attól nőni fog.
A nagypénteki szigorú böjtöt különös meghatottsággal, valamint naiv, de annál bensőségesebb átéléssel ünnepelte meg vidéki népünk. Teljes volt a csönd, a tűz kialudt, a tükröt fekete kendővel takarták el. Úgy jártak-keltek, mintha halott volna a háznál. Az egész család már korareggel, jóval az isteni szolgálat előtt elmegy a templomba. Az apátfalviak lovat sem fogtak a kocsiba ilyenkor, hanem még a messzebb tanyákról is gyalog jönnek be a templomba, mert ezen a napon a kocsira ülést is illetlennek tartották. Délután körmenetben fölkeresték a hívek a Kálváriát, és ott ájtatoskodtak. Ez szinte mindenütt szokás volt. Mások a templomi Úr koporsóját veszik körül, amelyet Tápén rozmaringgal, az örök szeretet jelképével ékesítettek. Pannonhalmán az 1700-as években ilyenkor még önostorozást is végeztek. Máshol a temetőben halottjaikat keresték föl.
Sajátos szentelményféle a „nagypénteki kenyér” Szögeden és környékén. Nagypénteken csak akkora kenyeret dagasztottak, mint egy libatojás. Ezt később megszárították, és akkor vették elő, amikor valaki vízbe fulladt. Ekkor a közepét kifúrták, és égő gyertyát állítva bele, mert ahol a vízre eresztik, és a gyertya belefordul, ott kell a holttestet keresni.
A Dunántúl egyes vidékein a legények elmennek ugyan nagypénteken is a lányhoz, de nem beszéltek vele, hanem egy fekete szalagot kötöttek a fára. Ezzel jelezték, hogy ott voltak.
A nagypénteket különösen szerencsétlen napnak tartották, nem végeztek állattartással, földműveléssel kapcsolatos munkákat, nem sütöttek kenyeret, nem szőttek, nem fontak, nem mostak, mert a ruha viselőjébe villám csapna.
A nagypénteki szertartásokat Passiókkal egészítették ki. A nagypéntek ünnepe, a szenvedés misztériuma mindenkor mély hatást váltott ki a hívekből.
A csíksomlyai nagypénteki misztériumok a népi katolicizmus szép példája. Tudjuk, hogy a székely katolikusok központja Csíksomlyó, s a maga elszigeteltségében a középkori Egyháznak számos jellegzetességét egyedül őrizte meg. Maguk a barátok is, akiktől e népies gyakorlat eredt, mély belátással ápolják a mai napig a misztériumjátékok kultuszát. A darabokon megcsillan ugyan valami iskolás, tudós íz, azonban jeleneteik erősen emlékeztetnek a középkori misztériumokra, moralitásokra. Sok részük a középkori, Székelyföldön is több helyen fennmaradt freskóciklusok módjára az egész Üdvösségtörténetet magába foglalta. Középkortól a XX. századig eltelt idő azonban bizonyítja, hogy a szigorú következetességben, amellyel Csíksomlyón csak Passiót játszottak, régi középkori tradíció ereje nyilvánult meg.
A szertartások között a Mária-siralmakon kívül és azok mellett egyéb énekeket is hallhatunk. Egyikben Jézus, Mária és Ádám beszélget a keresztfa alatt. Jézus isteni hivatásáról, Szűz Mária anyai keserűségéről, Ádám pedig, akinek a sírja a legenda szerint a Kálvária hegyén van, az embereknek a megváltáson érzett öröméről szólt. Egy másik ének a szent keresztfát „gyümölcsfának” magasztalja, amelynek Jézus a gyümölcse, örök életnek szerzője. Több ének szól a szenvedésről, mint Jézus Krisztus misztikus menyegzőjéről:



   
A nagyszombati szertartások egy részében megfigyelhetjük azt az érdekes jelenséget, hogy az Egyház primitív-pogány képzeteket, hiedelmeket, szokásokat adaptál, megszentel. Ezzel a bölcs alkalmazkodással azonban a nép körében újabb laikus tradíció kialakulását kezdeményezte.
 Így van ez a tűzszenteléssel is, amelynek eredetét többféleképpen magyarázzák. A nagyhét három utolsó napján az Ősegyházban Krisztus halálának emlékezetére eloltották a gyertyákat, és csak a feltámadás ünnepén gyújtották meg újra. Ez a gyakorlat ma is él: a gyertyát, a diadalmas Krisztus jelképét megszentelt tűz lángjánál gyújtják meg. Egyes magyar vidékeken a tavaly szentelt barkára tüzet csiholtak, és így gyújtották meg az örökmécsest, illetőleg a gyertyákat. Megállapítható azonban, hogy a tűzszentelés ősi germán szokásra megy vissza. A pogány germánok ugyanis isteneik tiszteletére tavaszi tüzet gyújtottak, hogy földjeiknek termékenységét biztosítsák. Szent Bonifác, a németek apostola, ezt az ősi szokást a nagyszombati tűzszenteléssel helyettesítette. Az egyházi szimbolikában a kialvó, majd újra fellángoló tűz jelképezi Krisztust. Magyarországon az erre vonatkozó első feljegyzés a Pray-kódexből való.
A tűznek ez a hazahordása, töredékesen megtalálható volt még a XIX. század végén is hazánkban. Kerekegyházán nagyszombaton addig nem akarták a tüzet meggyújtani, amíg a másik háznál nem füstölt a kémény. Ez a füstnézés azoknak az időknek az elhomályosodott emléke, amikor a szentelt tüzet házról-házra vitték. Pápán edénnyel álltak az asszonyok a tűzszentelés körül, hogy parazsat vihessenek haza. Bakonyszentivánon a hamut is elvitték és kiszórták a földre, hogy jó termés legyen. Lázi faluban szokás volt, hogy a szentelt tűz szenét elvitték haza, majd kivitték a szántóföldekre, hogy termékenyek legyenek. A szenet a libák itatóedényébe is beletették, hogy a jószágok egészségesek legyenek. Vihar idején a szenet tűzbe tették, hogy a villám elkerülje a házat.
Göcsejben a nagyszombaton égetett keresztfának szenét fehérnyár ágával és keserű gombával a szántóföldre viszik, nagyszombaton szentelt vízzel meghintették. Böhönyén hosszabb, Júdást jelképező fadarabot vetettek a tűzre. A megszentelt parázsból vittek haza, hogy a házról minden veszedelmet elhárítsanak.
Általánosnak mondható nagyszombati szokás, hogy amikor újra megkondulnak a harangok, azaz „visszajönnek Rómából”, mindenfelé nagy lármát csaptak. Szegeden, amikor a harangok megszólaltak, rossz bográcsot verve azt kiabálták: Kígyók, békák szaladjatok, megszólaltak a harangok.
A felső-Ipolyvidéken a harangszóra mosakodtak, amely azonban csak addig hasznos, amíg a harang szólt. A harangozót külön megjutalmazták, ha ilyenkor hosszút húzott.
Magyarországon különös fénnyel szokás nagyszombat délután a föltámadást megünnepelni. A körmenet közben négy világtáj irányában szentségi áldásban részesítették a processió (menet) mély csendjében térdeplő résztvevőket. Szeged-Alsóvárosban azonban a nép az általános hazai szokástól eltérően hosszan elnyújtott, panaszos, éneklő hangon ezeket mondja: Jézus, Jézus, Jézus, Mária, Mária, Mária! E szokás eredete a helyi hagyományok szerint a török időkbe nyúlik vissza.
A szabadságharc idején Boldogasszonyfalva ostrománál a „szögedi” honvédzászlóalj azt kívánta, hogy támadásban a legelső legyen. Nagyszombat napja volt (1849) és a rohamra induló csapatban felhangzott az ének: Feltámadt Krisztus e napon! Erre az egész zászlóalj „Alleluja-harsogás” közben véres közelharccal be is vette a sáncokat. Ez a jelenet a középkori magyar vitézi szokásoknak kései felvillanása. A „Gemma fideiben” (a Hit Gyöngye) a következő olvasható: Amikor a jámbor magyar katonák csatába indulnak Krisztus keresztjének ellenségei, a török ellen, önmaguk bíztatására ezt mondogatták – Hálát adunk az Úristennek, hogy az igaz hitben vagyunk és ezért harcolhatunk. –
Tápén és Jászladányon a nők még a legöregebb asszonyok is a feltámadt Krisztus tiszteletére tiszta fehér ruhában vettek részt a körmeneten. Sándorfalván azt tartották, hogy annál több gyümölcs fog teremni, minél többen mentek el a föltámadásra.
Az egyházi böjt fegyelme a középkorihoz képest sokat enyhült, a húsvéti eledeleket a hívek már a feltámadási körmenet után magukhoz vehetik. Miután azonban az ételek megáldása húsvét reggelén szokott a templomban lenni, hogy szentelményük megmaradjon Szeged-Alsóvárosban szokás volt a XX. század elejéig, hogy a családfő szentelte meg az asztalnál őket. Érdekes szokás volt, hogy Sándorfalván nem a sonkából, hanem a szentelt kolbászból ettek, hogy a kígyó ne másszék a szájukba, azaz a gonosz lélek ne kísértse őket.
Az ország több vidékén, főként a peremeken elszigetelődött szokásként élt a határkerülés. Hogy katolikusok is, kálvinisták is egyaránt ismerik, arra mutat, hogy a középkorban e szokás hazánkban általános lehetett.
A XIX. század derekán a határkerülés lefolyása a Székelyföldön ez volt: A legények és fiatal házasok vacsora után a cinteremben gyülekeztek, ahol megválasztották elöljáróikat; a főkirálybírót, dúlókat, bírákat, papot, énekvezetőt és másokat. Utána zsoltárénekléssel megkerülték a templomot, majd az alkalmi pap imádságot rögtönzött: Úristen, áldd meg határunkat, szőlőhegyeinket, kertjeinket, áldd meg falunkat, áldd meg hazánkat, nemzetünket. Távoztass el mezeinkről jégesőt, sáskát, árvizeket, falunktól a tüzet, idegeneket. Adj bőtermő esztendőt, s békességet. Úristen, halld meg imádságunkat. Az imádság után végigvonultak a falun, énekeltek és imádkoztak, ha az idő kedvező volt, az egész határt megkerülték. Ekkor már lassan hajnalodni kezdett. A legények fenyőágat törtek, színes szalaggal, hímestojással feldíszítik, és kedveseik kapujára tűzik fel. Húsvét másnapján aztán a virágtevő legények locsolkodni mentek. A fiatal házasok pedig „dideregnek” azaz elmentek az ablakok alá és ott fázósan bebocsátást kértek. Közben eláldották a házbelieket minden jóval, kibeszélték a falu népének, főképpen a fiatalságnak titkait. A „didergőket” megjutalmazták.
Zalaegerszegen nagyszombat éjfél előtt a város piacán, a templom előtt gyülekeztek a hívek. Puskaropogás verte fel az éjszaka csendjét. A férfiak puskával és baltával gyülekeztek. A pap teljes ornátusba öltözött, a feszülettel a kezében rövid imádságot mondott, majd a menet megindult kifelé. Elől a zászlók, majd a dobos és tárogatós követte. Az asszonyok a pap után mentek. A „határjárókat” a városon kívüleső Kálváriáig elkísérték a pappal együtt a hívek. Itt a pap megáldotta a határjárókat, és útjukra bocsátotta őket, ő pedig a többi hívekkel visszafordult, esetleg a Kálvárián ájtatoskodtak. A határjárás nagy lármával, zajjal elegyített imádsággal, énekléssel egészen reggelig tartott. Újra közeledtek a város felé. Valósággal elborították magukat zöld ággal. A Kálváriánál már várták őket az otthon maradottak ünneplőbe öltözve. A céhek is megjelentek zászlóikkal. A Kálvárián misét hallgattak, miközben ropogtak a puskák és a tarackok. Utána a nagytemplomban az egész hívősereg áldásra vonult.
A határkerülés a nagypénteki „mosakodással” és a nagyszombati „féregűzéssel” ősi képzetekben gyökeredzett. Célja az volt, hogy a körüljárt területet a gonosz ne rontsa meg. Az Egyház bölcs mérséklettel ennek a primitív szokásnak pogány párhuzamait nem törölte el, hanem megfelelő keresztény értelmezést adott neki. A feltámadt Üdvözítő és az újjászülető természet között feltételezett szimbolikus kapcsolat a hívő népnél a sötétség hatalmainak megalázását jelentette.
Országszerte fellelhető szokás a „Jézus keresése”, amely a középkori húsvéti misztérium-drámáknak maradványa.
A Pray-kódexben latin nyelvű feltámadási misztérium-dráma maradt fönn. Nagypénteken elkészítették Krisztus sírját, amelynek alakja sokszor a jeruzsálemi Szent Sír templomára emlékeztetett. Sokszor egészen kicsiny, hordozható sír szolgált a szertartás céljaira. Ilyen sírja a garamszentbenedeki bencés apátságnak maradt fönn, amelyet a XX. század elején az Esztergomi bazilikába szállítottak. A nagypénteki csonkamise után a Szent Keresztet itt helyezték el. Húsvét reggelén a sírhoz ment a papság, illendően fölemelte a keresztet, és helyébe gyolcskendőt tett a sírba, amely azokat a ruhákat jelképezte, amelyekbe betakarva az Úr teste a koporsóban nyugodott. Pannonhalmán egy 1535 körül írt leltárban egy ilyen fátyol emléke maradt fönn.
A húsvét hajnali Officium nocturnum (kolostorokban az éjjel végzendő imák) harmadik verziculusa alatt két angyalnak öltözött pap, diakónus lement a sírhoz, és ott megálltak, vagy leültek. Amikor a harmadik szakaszt is elmondották, az egész papi kórus levonult a sírhoz, kettő-három a Jézus keresésére induló asszonyokat jelképezte közülük (Mk. 16. 1-7.). E Máriák és a két angyal között folytatódott le a dráma párbeszéde, amelynek végén az angyalok e szavaira: Nincs itt, föltámadt, jöjjetek és lássátok a helyet, – ketten felvették a gyolcsruhát és bizonyságul a nép felé fordulva felmutatták. A szertartást prédikáció és áldás fejezte be. Garamszentbenedeken a Szent Sírhoz hozzátartozott egy szobor is, amely a feltámadt Krisztust ábrázolja olyan helyzetbe, mintha levegőbe lebegne, magasba törne. E húsvét hajnalán eljátszott misztérium-drámának nyomait őrizte népünk körében a „Jézus keresése”.
Felső-Ipolyvidéken nagyszombat éjszakáján, éjfél előtt a templom bejáratánál gyülekeztek a hívek. Ott volt a falu apraja, nagyja. A szülők gyermekeiket is magukkal vitték, mert igen fontosnak tartották, hogy ezen az ájtatosságon mindenki ott legyen. Székelyudvarhelyen a Jézus keresésére régebben a céhek indultak, a zászlókat maguk a céhmesterek vitték. Ez a mozzanat régi hagyomány továbbvivője volt, mert a középkorban a liturgikus játékok rendezése sokszor a céhek feladata volt. Csanádapácán nagyszombaton éjfélkor összegyűltek a hívek a templomban, és egy feszülettel elindultak a temetőbe Jézus keresésére. Amerre mentek azt énekelték: Hol vagy én szerelmes Jézus Krisztusom?… Kinn a temetői keresztnél imádkoztak, majd megkerülték énekelve az egész falut. Akkor az emberek felkeltek, és megcsókolták a Szent Keresztet. Ezután bementek a templomba, és azt énekelték: Föltámadt Krisztus e napon, Alleluja… Végül a Jézus-keresők is megcsókolták a keresztet és hazamentek.
Héhalmon nagyszombat éjszakáján a mi Urunk Jézus Krisztus megdicsőülésének örvendetes stációját járták, amelynek szövege alapján látható, hogy igen régi szokással van dolgunk. Az ájtatosság tizenegy állomásból állt. A tizenegyedik állomás után a Szent Keresztet köszöntötték:




Utána elmondották a hálaadó imádságot, majd ezután három Miatyánkot és három Üdvözlégyet mondottak. A szentséges római pápáért is egy Miatyánkot és egy Üdvözlégyet.




Forrás: Bálint Sándor;Népünk Jeles Ünnepei, Ünnepi Kalendárium, Dömötör Tekla;Magyar népszokások, Katona Lajos;Folklór kalendárium

Összeállította -cspb-