Régi igazság, hogy a magyar embert higgadt nyugodtságából csak az önérdek rázza fel. Kongathatják a vészharangot, legfeljebb utcára szalad megnézni a szomszéd égését. Lophatják a szomszéd jószágát, termését, ahelyett, hogy strázsába állana a kárvallott mellé, nyugodtan mondogatja: „attól viszik, akinek van!” Csak akkor izgul, ha saját háza ég. E veszedelmes egyéni tulajdonsága mellett van azonban a magyarnak egy nagyon szép nemzeti vonása. Az elismert fensőbbségnek vakon tud engedelmeskedni. Erről csodákat tudnánk mesélni a hadvezérek, a lezajlott rettenetes háború rohamainak vezetői.
El akarom mondani, miképpen és mikor szisszent fel a szegedi magyar, mikor és miért ordított fel vad fájdalommal, mikor dobta ki kezéből a kaszát és ragadta meg a magyar irredentizmus lángoló kardját.
Szeged népe ép úgy ment át a forradalmat előkészítő hazátlan és istentelen elvek narkotizáló hatásán, akárcsak más városaink.
Jóval az összeomlás előtt bizonyos letargia terpeszkedett a városra. Én, aki állandóan ezreket láttam hömpölyögni ódon templomom oltára előtt, lassan észrevettem a sorok ritkulását és a még jövőknek renyhe, fáradt, csüggedt járását. Ha utánuk mentem, a portájukat átléptem, s régi biztató szóval ajtót nyitottam rájuk, ijedten néztek rám. Meglátták rajtam a csuhát, melyet pedig azelőtt oly sokszor könnyel, csókkal borítottak.
Csak egy hely lett hangos. A piac. Nem a könnytől, nem a sóhajtól, hanem a kofálkodástól. Megtanult a nép handlézni, árdrágítani. Majd belefulladt az anyagiasságba, a pénzimádásba.
Bánta is ő a háborút. Beszélhettünk neki a végtelen hómezők magyar vándorairól, gyűjtéseket rendezhettünk, amennyit tetszett, bármily címmel, csak üresek maradtak a perselyek.
Egyszer aztán (1918. okt. 31) nagy népcsődület lett a főtéren, ahol a tízezreknek megmondták, hogy vége a háborúnak, itt a szabadság. Soknak igen megtetszett a dolog és amerre csak mentek, a szent szabadság nevében bevertek minden ablakot. Puskák is kezdek ropogni, golyók fütyölni. Egy pár ház, szénakazal is kigyulladt, véletlenül.
A végtelen lövészárkok lakói is kezdtek hazaszállingózni. Az itthoniak örömmámorban, kipirult forradalmi arccal, amazok pedig fáradtan ballagva járnak, sápadt, fájdalmas vonásokkal, mint valami gonosztevők s gyilkosok, avagy megvert megrugdosott kutyák, bujkálva, szégyenkezve fordulnak be utcáikba s bátortalanul nyitnak portát.
Néhány hétig tartott még az őrület, de egyszer csak nagyot dobban a szegediek szíve. Éretlen lövöldözéseiket s a demagógok frázisokat kurjantó szónoklatait jóval túlzajongta a megszálló csapatok lovai patáinak csattogása a szegedi korzón. Az egész szegedi alsó határt megszállották s szerbek, a Tisza túlsó oldaláról a városra merednek a szerb ágyúk torkai.
Itt-ott felszisszenés, elfojtott sóhaj… Az ősrégi szegedi templomba be-beoson egy-egy elfátyolozott, állig begombolózott alak, majd tizen, százan jönnek, újból hömpölyögnek ezren. De javarészben még csak nők. A férfiak még zárkózottak, még távol. Csak az ő korcsmáikban gyülekeznek. De ez összejöveteleik pipafüstjéből már fel-felhangzik az egyéni érdek éles szava: „Mi lösz a tanyámból, a fődemből, ahova a szerbek telepedtek?” Köztük temettem. Ajtót nyitottam rájuk e szavakkal: -- Kendtek nem gyünnek a templomba, hát én gyüttem a kocsmájukba, hogy mögfelelhessek kérdéseikre. Kérdik, mi lesz a fődjükből, a tanyájukból, akin a szerbek ülnek? Hát bizony, tudják mög, hogy azt úgy öszi mög a f…, ha kendtek össze nem fognak és újból nem lösznek katonák! „De azt nem engedjük!” – volt a borgőzös felelet. – Pedig veszélyben nemcsak a kendtek tanyája, hanem minden, minden, az egész ország. Erdély már elveszett. A bocskoros románok adják ott bőkézzel a huszonöt botot. A Felföldön a csehek garázdálkodnak és bolondítják a tót testvéreket. A szerbek, ugye, idejöttek a Tiszáig. Mi, megmaradt magyarok pedig itt bent, e körülzárt kis területen marakszunk… Hát jól van ez így? Zúgott a férfitömeg, hogy biz ez nem jól van így!... És a régi 46-os bakákban újból felébredt a szögedi virtus, a borgőz és pipafüstös levegőben elhangzott az első ünnepélyes irredenta eskű 1919. év január 26-án: „Szeged alsóváros minden politikai dulakodást félretéve, szent esküvel ígéri, hogy mindent megtesz, mindenre képes a megcsonkított Hazánk épségének visszaállítása érdekében…”
Elég messzi voltunk még ekkor a proletárdiktatúrától.
Lassan eljött ennek is a szerencsétlen dátuma. De a szegedi tanyák népe, a föld embere nem hallgatott rá, hanem eljárt a templomba, a plébánia nagytermébe, hol rendszeres felvilágosításokat kapott.
Nagyban élesztgették a nemzeti ébredést azok az erőszakoskodások, melyeket a megszálló csapatok az alsótanyákon, meg a vörös csapatok a fösőtanyákon vittek végbe. Nap-nap után érkeztek Szegedre e helyekről gazdák, kik sírva-ríva panaszkodtak. Mezítláb jöttek, mert elvették a csizmájukat, rongyokban lógott róluk a ruha, mert elvitték a ruháikat.
A gazda nép tehát elég tisztán látta a helyzetet.
E talajon teremtették meg az emigránsok a Nemzeti Kormányt s e népen kezdte meg Horthy a toborzást.
Rövidesen egy nótától zengett a táj. Utcán fütyörészték, paprikapalántázásnál dúdolták, a mezőkről visszatérő robogó szekereken énekelték:
Horthy Miklós Szögedében fehér zászlót bontott –
Könnyeivel mögírta a toborzó parancsot.
Írás közben kihallatszott nehéz sóhajtása:
Egész ország elvész, ha nem lösz katonája.
És lett katonája. De javarészben csak tisztekből és emigránsokból. Sokan csodálkoztak már azon, miért nem özönlött a zászló alá Szeged százezre? Miért lépett oly kevés szegedi a nemzeti hadseregbe?!
Ennek nagyon egyszerű magyarázata van. Szeged nem ébredt fel egyénileg a nagy veszély tudatára. Várta a tömeg, hogy mikor parancsolnak neki. Parancsszó elhangzása után egy kiadós regrutabált rendez s kivirradtig tartó tánc után jelentkezik a kaszárnyában, kész indulni akár délre a szerbek, akár északra a vörösök ellen.
Ezek után több mint egy év telt el. A vörösök dúlta tanyáit már rendbe hozta a nép. De Újszeged felől még mindig tátongnak a szerb ágyúk. Kélre még mindig rabolnak a tanyákon. Azóta mennyi nyomor hömpölygött dél és kelet felől Szegedre s hány százra szaporodott fel a vagonlakók száma…
Én tudom, elkeseredett gyűlölet él a szegedi tömeg lelkében mindazok iránt, kik miatt nyomorba jutottunk. Én tudom, lángoló rajongás él benne a megmaradt rögért és vágyó tetterő az elszakított területekért.
De ne egyesektől kérdjétek ennek igazságát, hanem a tömegtől. Parancsoljatok. Horthy „dic verbo, et sanabitur Patria” szólj egy szót és meggyógyul Hazánk. Szólj egy szót és újból élni fognak a hős szegedi ezredek, az 5-ök, a 46-ok a csorbítatlan Magyarországért.