Egy hódmezővásárhelyi előadásán, hallgatósági kérdésre válaszolva azt mondta, hogy én vagyok a legfontosabb tanítványa. Évekig ízlelgettem ezeket a szavakat, büszkeséggel töltöttek el, mindvégig sokat számított Pali ezen mondta, hiszen Biegelbauer Pálnak (1945.03.10-2001.02.20.) számtalan tanítványa volt, akik szorgalmas igyekezettel követték a Mestert, az emelkedett tudás birtokosát…
Pali kivételes képessége volt, hogy az általa újrateremtett és teljességében koherens világot le tudta írni, megélhető létélményeit át tudta adni, éreztetette, befogadhatóvá formálta a legelvontabb fogalmakat is. Valóban úgy érzem, minden misztifikálási szándék nélkül, hogy jézusi volt, amit és ahogyan tett.
A legfontosabb tanítvány persze nem csak megtiszteltetés, hanem felelősség és feladat is. Ha Pali nagy nyilvánosság előtt tett választása, reményeim szerint az ő világának vívódó, értelmező befogadásáról visszatükrözött megértésről, az érte való kiállásról és világlátásának szerkesztőként való kihangosításáról szólt is a továbbélésének, a világgal való megismertetésének gyönyörű terhét is örökül hagyta.
Palit ezrek ismerték, járta az országot, sokan rajongtak érte, természetességéért, sármjáért. A lányok, a nők különös ráérzéssel szerették, és Pali nagyon szépen, emberien fogadta is ezeket a gesztusokat. Tudott elfogadni és adni, de vigyázott is az ajándékra. A csillogó szemek és remegő ajkak gyakorlati képzése, az önátadás misztériuma nem tudott napi szintű törődést, felelősséget vállalni, hisz a vándor lényegét veszti, ha egy helyen marad. Felelőssége egyetemes (katholikosz), messze túlmutat az egyéni érdekek és vágyak hálóján, ő tanító volt, zarándoklata a megélés választásának lehetőségét hirdető misszió. Pali volt a fénythozó!
A szeretet szónak a fogalmát rajta keresztül sokan újra kellett fogalmazzák, mint ahogy másléthazugságunk illúzióit is, a boldogságkeresésük délibábjait. Az elvont szeretet szó, általa az eredeti cselekvést jelölte újra. A szeretet: áradás, s az ezzel szemben nem a gyűlölet, hanem a félelem áll: a szeretet gátlása. Ez a két legfőbb erő áll szemben Pali világképében, ez volt nála a világot mozgató érzések dialektikájának alapképlete.
„Amikor úgy döntöttem, hogy odaajándékozom magam és áradok, abban a pillanatban kiszolgáltatottá válok, mert az elvárásaimból épült védelmi falam azonnal megszűnik. Kiszolgáltatottá válok, mert a másik szabad, így nem éntőlem függ, hogy ő elfogadja-e ajándék mivoltomat. Én egyirányú utca vagyok. Minden önátadásom és cselekvésem egyirányú utca, mely nem az én szándékomtól válik kétirányúvá, hanem a másik szabad döntése révén. Minden szeretetaktus, szeretetcselekvés egy halálugrás, és nem tudod ki van-e feszítve a háló. Én csak egyet tehetek: önként odaajándékozom magamat. Semmi mást.” Mert „senki se úgy a miénk, mint egy megvásárolt cipő, hanem úgy, mint a napsütés, amiért semmit sem tehetünk, mert önként adja magát.”
Pali tanította a házasság szentségét választóknak a párkapcsolat megélési módját, hogy kedvesükkel valódi együttélés, s ne egymás mellett élés legyen, bölcsessége a civilizációk bölcsességeinek megélhető esszenciája volt, használható tudás, igazi immunitást jelentő védőoltást a számtalan belénk sulykolt manipulációval szemben.
Az ő szavaival élve „áradt”, s hirdette az áradni tudás fontosságát. Ha fiókokban keressük, akkor Pali természetgyógyász volt, pap, főiskolai tanár, fényadó, filozófus, életvezető, Egész-ségre nevelő, aki könyvet írt a szeretetről, a párkapcsolatokról és az aromaterápiáról. De mindezeknél fontosabb, hogy önmaga csodájával ajándékozta meg a másikat, miközben csodának tekintette mindazt, amit a másikban felfedezett. Ezen interakció volt a személyes találkozások katarzisa. Pali megfogta a másik kezét, mindig felvette a stopposokat és sosem akart megfelelni az intézményesített kereteknek. Még sem volt lázadó, szelídsége, szerethetősége, adni tudása kiemelte környezetéből. Allűr és sallangmentes személyiség volt, nem voltak ellenségei, esetenként irigyei, bírálói, akik önzésüktől nem látták a szándékot, amely éppen az önzetlenségében volt tiszta.
Különleges ember volt. A dolgozószobámban beszélgettünk, ott néha megpihent, az állandó készenlétből kicsit kikapcsolt, mert egyébként óriási belső energiákkal bírt, odafigyelt a másikra, a szemekkel kommunikált (nevezzétek csak íriszdiagnosztikának) és koncentrált erővel ott volt. A leg lényegit adta, önmagát. Szórta dús élte kincsét… nem bírt lassabban égni, ez okozta korai halálát is.
Az elfogadásról beszélt, az Egész-ségről, a belső harmóniáról, a lélek, a szellem és a test triangulumáról, a szívjóságról, a csendről, a létezésünk értő megéléséről.
A zsámbéki Főiskolán ismertem meg, ahol vallástörténetet tanított, de hogy! Farmernadrágban farmeringben, nyitottan (áradón), felült a tanári asztalra törökülésbe és mesélt, és elragadó, és emberi volt. Óráin mindig jóval többen voltak, mint amennyi a katalógus szerint kellett volna… Akkor már mediális tantárgyakat tanítottam Zsámbékon, de közben elvégeztem a közművelődés szakot. Amolyan zongoraórát adok-veszek módra,„Bigibagi” óráira évekig bejártam. A templomi idegenvezetése élővé, szerethetővé tette a hideg monumentalitást, a barokkos hivalkodást.
A helyzet úgy hozta, hogy Zsámbékon az állami tanítóképzés ismét katolikus fennhatóság alá került, az intézményvezetését, a főigazgatói pozíciót megpályáztatták. Palit rávettük, hogy induljon.
Forradalmi tett lett volna, ha a katolikus főiskola vezetését, amire nyilvánvalóan technikai értelemben nem volt alkalmas, megkapja. Akkori főiskolai tanács képviselőjeként érveltem, küzdöttem azért, hogy ez az ember mutasson valamit a világnak. Valaki, aki nem akarja a hatalmat, de lehetőséget teremt a másik odafigyelésére alapuló beszélgetésre, akinek sohasem volt szüksége fegyelmezésre, aki képes lett volna arra, hogy a személye és személyisége vonzásában létrehozzon egy minőségi önképzést, egy emberré válást segítő görögös nevelést.
A teljes hallgatói képviselet mellém állt, néhány tanár is ráérzett a nem mindennapi helyzetre, de a szavazáson a püspökkel egyeztetett lobby a hagyományos keretekben gondolkodókat meggyőzte, elvesztettük a lehetőséget. Pali nem bánta…
A civil kezdeményezésű Art’húr elnevezésű kulturális, művészeti lapban mellém állt, cikkeinek kéziratát amolyan ereklyeként ma is őrzöm. Intellektuális tartást, s ezáltal hiteles rangot adott lapunknak. Óriási megtiszteltetés volt barátsága. Nem egyszer írásainak, cikkeinek korrektúráját bízta rám… a hangsúly a bízni igén volt, az általam javított verziót - első alkalommal megdöbbenésemre - olvasatlanul adta közlésre tovább.
Pali rendszeresen olvasta írásaim, verseim, az idevonatkozó gesztusokat nem spórolta meg, nem hanyagolta el. Ott volt.
Persze ez egyfajta kölcsönös odafigyelés volt. Könyveit, cikkeit, írásait mondatonként ízlelgetve olvastam. Az olvasottakkal, elhangzottakkal kapcsolatos reflexióimat különleges érdeklődéssel fogadta, kérdéseimet meg akarta érteni, nem érvelt rögtön, belehelyezkedett a felvetett nézőpontba, természetes közeggé tette köztünk a lélekvezérelt gondolatokkal való játékot. A gondolat; amikor nem a tintát, a festékpatron lenyomatokat látni, nem a betűket, a szavakat, a mondatokat, hanem a szíven kicsapódó párát, amikor a rezonancia által keltett, nagyon is megélhető történeteket, amelyek részünkké válnak, a világhoz való viszonyunkat megmutató gondolatokat, amely mikrokozmoszként hordozzák lényegünket, amikor a táncos és a táncot egyszerre látod, a szubjektum önkifejeződését, fotográfiáját (fénnyelírását).
Önkifejeződés, a semmivel nem összetéveszthető egyéni látásmód, amely végső soron a megismételhetetlen szubjektumról, az egóról szól, azaz a csodáról, a létezésünk lényegi csodájáról szól.
Ennek lényege az őszinteség, az önmagunkkal való szembenézés, a rácsodálkozás, önmagunk elfogadása és szeretete. Pali a szabad döntésekről beszélt, a bennünk lévő útról, a szabad létező vanni tudásáról! Hogy ne kint keressük, amit belül találhatunk meg!
A jelen pillanatának teljes megélése elhatározás, döntés, nyitott szív kérdése, Pali hitt abban, hogy az ember megváltozásra, megújulásra képes, hogy mutatható neki egy olyan életminőség, ami tovább sugároz, ami megváltást hoz egyénnek, emberiségnek. Szellemgyógyászatának titka az empatikus társi viszony, amiben Pali elindít. A fogáskeresések közbeni öntisztulási folyamat ami segít, ami alapjául szolgál a világot befogadni tudó léleknek, ami a teljességre törekszik, a harmóniára.

"Köszönöm, hogy VAGY, hogy találkoztunk.
Szeretlek.
Elfogadlak – akárki vagy, akármilyen vagy.
Nem várok Tőled semmit.
Nem megváltoztatni akarlak, hanem megváltozni akarok Általad.
Köszönöm, hogy léted arra indít, hogy túllépjem felszíni önmagam,
és a tolakodó lényegtelenen túl felismerhetem
a Benned és bennem lakozó Mindenséget,
azt, hogy a Mindenség Szívében egyek vagyunk."

Biegelbauer Pál