Kisgyermek voltam még, amikor szüleim az 1941-es erdélyi utazásukon készült fényképeket nézegették, s közben Trianonról, a trianoni szerződésről és következményeiről beszélgettek. Mint minden ötéves gyerek, aki a világból még nem sokat ért, de annál többet érez meg anyja és apja arckifejezéséből, tudtam, hogy valami baljós dologról esik szó. Aggodalommal, ügyetlenül formázva az idegen szót, kérdeztem, hogy mi az a Trianon. Elmondták, amit erről egy magam korabelinek el lehetett mondani: hogy Trianon egy nagy ház Franciaországban, s a más országbeliek ott döntötték el, hogy elfoglalják a mi országunk nagyobb részét, ellopják erdővel, mezővel, házakkal, emberekkel együtt. Így sem értettem egészen, de a Trianon szó keltette riadalom rögzõdött bennem. Még ma, évtizedek múlva is, mint valami idegtépő, harsogó trombitahang hasít belém a három szótag, és hallatán tiltakozás ébred bennem az igazságtalanság ellen, a jogfosztottság ellen, és minden ellen, ami a magyaroknak kárt okoz.
Évek múlva aztán sok mindent megtudtam az 1920. június 4-én, a versailles-i kastélyban kelt úgynevezett békeszerződésről, de a tiltakozás érzése ettől nem szűnt meg, sőt… Hiába intettek a bölcs öregek ifjúkoromban és azóta is sokszor, hogy legyek tárgyilagos: tudom, a tárgyilagosság dicsérendő tulajdonság, de lehet-e az ember tárgyszerű akkor, amikor személyekről, szubjektumokról van szó, emberek millióinak sorsáról, és a saját sorsomról is? Hiszen én is magyar vagyok, Trianonban engem is megraboltak.

Mint minden szerződést, a trianonit is szavakkal írták le, s a szavak értelmezésén sok múlik. Woodrow Wilson, az Egyesült Államok elnöke 1918 januárjában meghirdette a 14 pontját, amelyek alapján kívánta megvalósítani az I. világháborút lezáró békeszerződéseket. Pontjait februárban néhánnyal kibővítette. A pontok tartalmazták a népek önrendelkezési jogát, így Ausztria-Magyarország népei autonóm fejlődésének biztosítását, továbbá azt, hogy a népek és tartományok nem tolhatók át önkényesen egyik fennhatóság alól a másik alá, meg hogy a területi kérdések mindig az érdekelt lakosság javára intézendők el, és hogy a nemzetiségi igények a legmesszebbmenő módon kiépítendők.
A szavak pontos értelmére éles szemmel figyelt fel a sokoldalú, a nemzet életét és érdekét mindig szem előtt tartó g. Gálocsy Árpád kohó- és bányamérnök (1864–1934). „A népek önrendelkezési joga” címû dolgozatának 1920 márciusában megjelent második kiadását így kezdi: „Soha még egy mondást úgy félre nem magyaráztak, mint Wilson mondását a népek önrendelkezési jogáról, és soha még egy jelszó félremagyarázása oly pusztítást nem végzett, mint ez.” Akkor már szinte biztos volt a június 4-ei végkimenetel, Gálocsy azonban mintha még bízott volna Wilson szakértelmében, ügyvédi jártasságában, jellemében és jóakaratában. Hogy bízott-e az elnök személyisége mellett pontjai sikerében is, az már kétséges, hiszen az idézett mondatot tartalmazó fejezet végén ezt írja: „(…)Wilson a népek önrendelkezése alatt teljesen mást ért, mint a mi politikusaink”. „Az önrendelkezésre jogosultak” című fejezetben pedig ezt írja Wilson elvéről: (…)„csak úgy lehet értelmezni, hogy azok a népek gyakorolhassák önrendelkezési jogukat, (…) amelyek valamikor önállóak voltak, és önállóságukat valamely náluknál erõsebb hatalom erõszakkal szüntette meg, vagy nyomta el (…). Azaz az egykor megvolt, de elveszett önrendelkezési jog felélesztésérõl (…) lehet csak szó.
Folytatva a fenti gondolatmenetet, „A korlátlan önrendelkezési elv hatása” című fejezetben olvashatjuk, hogy a népek korlátlan államalkotó önrendelkezési joga állambontó jog lenne. Példával is szolgál: „(…) nézzük, hogy mi történne a wilsoni elvek félremagyarázása esetén azzal a 17 vármegyénkkel, amelyeket a tótok önrendelkezése alapján a csehek maguknak követelnek. Jól értsük meg: a tótok jogán a csehek követelik, de nem a tótoknak, hanem maguknak. (…) Észak-Magyarországnak ez a része, mely önkényesen lett kikerekítve a csehek részére, abban a pillanatban faképnél hagyná a cseheket, amint önrendelkezési jogát megkapná, mert többsége magyar lévén, a csehekhez való csatlakozásból természetesen semmi sem lenne. Erre a csehek, igényeiket lejjebb szállítva, most már csak a nyugati tíz megyét követelnék, s minthogy itt a tótság számaránya 61%, Wilson ezt a területet a tótoknak oda is ítélné. Az állam csonkítatlanul azonban igen rövid ideig állhatna fenn, mert Pozsony vármegye igényeit még történelmi jogával is megerõsítve, hiszen 1000 év óta magyar volt, az önrendelkezés alapján önállósítja magát, s a tót kisebbséget leszavazva, különálló magyar államot alkot. De ennek élete is rövid lesz, hiszen Pozsony városa maga is igényt tart az önrendelkezési jogra, s miután itt a németség van túlsúlyban, kikiáltja a független német köztársaságot. A városban van olyan terület, melyben ismét a magyarságé a többség, tehát ez is elszakadhatna, aztán függetleníthetné magát egy utca, ebben ismét egy ház, ebben az emeletek, sõt lakások és végeredményben ott lenne a cselédszobában a tót szolgáló, mint a sorban utolsó állam az »önrendelkezési jog« következetes elismerése alapján.”
A szerző a következő, „Kérdezzük meg Wilsont” című fejezetében így folytatja: „Ha pedig azt senki józan eszű ember nem kívánhatja, hogy így zülljünk széjjel, kérdezzük meg magától Wilsontól, hogy érti ő maga ezt az elvet? (…) Hisz’ még azt sem tudjuk, mit ért Wilson népek alatt.” A következő hét fejezeten keresztül azt olvashatjuk, hogy a ragyogónak látszó elvek nem adnak gyakorlatilag is végrehajtható megoldást, hacsak nem győzedelmeskedik a józan értelmezés. A nemzetóvó mérnökembernek azonban fenntartásai lehettek a józan értelmezést illetõen, ezért az utolsó fejezetének ezt a címet adta: „A rendezéssel várnunk kell.” Ebbõl csak néhány jellemzõ mondat: (…)minden államnak van nemzetisége, és eddig szabadelvűség tekintetében az egész világon a mi 1868. évi törvényünkkel mi vezettünk.”. (…) „Dolgozzunk, várjunk, és ne feledjük Deák mondását: »Amit erővel vesznek el tőlünk, azt még visszaszerezhetjük, csak az veszett el végleg, amiről önként lemondtunk.« (…) De jegyezzük meg magunknak azt is, hogy Deák Ferencet eddig csak az a kevés, a Dráván túl maradt magyarság átkozza, kiket ezeréves hazájukban hazátlanná tett a »fehér lap«. Azokat, akik ez ország politikai feldarabolását készítik, a magyarság milliói fogják átkozni úgy a magyarságnak maradt, mint a nemzetiségi kantonokban.

Hetvenhét évvel Gálocsy Árpád után Kovács Mária történész is írt e témáról „A nemzeti önrendelkezés csapdája” címmel (Rubicon, 1997/2.). Gondolatmenete több helyen megegyezik Gálocsy Árpádéval. Leírja, hogy Wilson, két évvel az Európához intézett üzenete után, amikor Írország azt kérte tőle, támogassa az Angliától való elszakadási szándékát, így válaszolt: „Önök napjaink legnagyobb metafizikai tragédiájára mutatnak rá. Amikor én azokat a szavakat [a népek önrendelkezéséről] kimondtam, anélkül tettem ezt, hogy akár csak tudtam volna azoknak a nemzetiségeknek a létezésérõl, amelyek most nap mint nap elénk járulnak. Nem is tudják, nem is mérhetik fel, micsoda szorongást élek át amiatt, hogy azzal, amit mondtam, sok millió ember reményét felkeltettem.” (A zseniálisnak kikiáltott elnök életének hátralévõ négy évében egyre erõsödõ agybántalmakkal küszködött.)
A cikkíró idéz az ’50-es évek angol politikusától, Sir Ivor Jenningstől, aki így foglalja össze a népek önrendelkezésérõl alkotott véleményét: „Első látásra egyszerűnek tűnt: döntsön a nép. Valójában azonban képtelenség volt, mert a nép egészen addig nem tud dönteni, ameddig valaki más el nem dönti, ki a nép.” Kovács Mária egy sorral lejjebb ezt írja: „Lehetséges volna, hogy ezt az egyszerű kérdést (…) senki sem tette fel?” Bizonyára feltették, ahogy Gálocsy is – de az amerikai elnök nem hallotta meg; és túl sokan voltak olyanok, akik a kérdés hallatán süketnek tettették magukat.

Mikes Imre könyve, a Brassóban 1931-ben kiadott Erdély útja Nagymagyarországtól Nagyromániáig, részletesen foglalkozik Erdély Trianonhoz vezető útjával. A könyv anyaga először a Brassói Lapokban jelent meg folytatásokban, s a riportszerűen megírt mű a tények mellett beszámol a bonyolult folyamat apró részleteirõl, számos dokumentumot, párbeszédeket, gesztust idéz, s fel-felmutatja a történések lélektani természetrajzát, lélekindító pillanatait is. Mindehhez negyvenkilenc forrásmunkát használt fel.
A szerző végig figyelmeztet arra, milyen erős volt a románok összetartása, a pénzzel való bánás tudománya és a román érdekek mellett való rendíthetetlen elkötelezettsége. A XX. század első tizedében már megszületett, és Erdélyszerte is rohamosan terjedt a „12 pont az igazi román kötelességeiről” címû felhívás, amelyet később a Gazeta Transilvaniei is közölt. Néhány a pontokból: Minden román csak román nõt vegyen feleségül. Minden román csak románul beszéljen gyermekeivel. Vésse minden román atya gyermekei szívébe, hogy csak román lehet románnak igazi testvére. Ha fölösleges pénzed van, kizáróan román bankba vidd. Tiltsd meg gyermekeidnek zsidó korcsmák látogatását, s magad is kerüld õket, mint a gyehenna tüzét. Bármi kevéssel, de erõdhöz képest támogasd a román egyházakat és iskolákat. Istent kivéve senkitõl se félj, és vakon kövesd vezetõidet – és így tovább. Hogy e pontok nem voltak hiábavalók, mutatja gróf Bethlen István háború elõtti tanulmánya: (…) „a magyar pénzintézeteknek nincs érzékük a nemzeti érdekek iránt(…), közcélokra és nemzeti érdekekért semmit sem áldoznak. Velük szemben a nemzetiségi pénzintézetek (…) nemzetiségi célokra (…) nagy összegeket áldoznak.” Mikes a Brassói Székely Társaság kimutatásával bizonyítja Bethlen igazságát: a magyar pénzintézetek száma közel másfélszerese a román kézen lévõknek, a tiszta nyereséget tekintve a magyaroké majdnem kétszer annyi, a jótékonysági – értsd: nemzeti érdekeket szolgáló – pénzfelhasználásban azonban a románok vezetnek; közel 80%-kal adományoznak többet, mint a magyarok. Mikes levonja a következtetést: a román pénzintézetek altruista [adakozó] tevékenysége megvalósította a faji birtokpolitikát. Ismét Bethlen szavai: „Erdélyben a magyar birtok pusztulóban van, és ha így haladunk, egy-két generáció múlva Erdély csak névleg lesz magyar föld.” Rövid tíz év alatt, 1905 és 1915 között, 166 ezer 394 katasztrális hold birtok került magyar tulajdonból román tulajdonba. (Tamási Áron is ír hasonló folyamatról a Címeresek című könyvében.)
A románok azonban nem csak Erdélyben, és nem csak a pénz és a vagyon világában mozgolódtak. 1914. február 23-án bomba robbant Debrecenben, a Deák Ferenc utcában, ahol a hajdúdorogi görög katolikus püspökség székhelye volt. A robbanószerkezet postán érkezett; a detonáció három embert roncsolt szét. A bombát Miklóssy István püspöknek szánták, aki azonban megmenekült, mert magánlakásán betegen feküdt.
A görög katolikus püspökség körül már régóta dúlt a harc, mert román álláspont szerint a magyar kormány több, románok lakta községet csatolt a hajdúdorogi püspökséghez, azzal a céllal, hogy azokat elmagyarosítsa. (A görög katolikus vallást a románok ellentétbe állítják a saját görögkeleti vallásukkal, mondván, hogy az előbbi „elmagyarosítja” a románságot.) A vizsgálat során bebizonyosodott, hogy a bomba készítői és feladói: Catarau bukaresti egyetemi hallgató, továbbá egy Kiriloff nevű, pánszláv eszméket valló orosz, valamint Catarau barátnője, Salamon Mariska, akinek anyja román. A románok hevesen tiltakoztak a vádak ellen, rendõrségük nem mûködött együtt a magyar rendõrséggel, s a tetteseknek nyoma veszett.
1914. július 28-án kitört a világháború. Románia bő két év múlva adta át hadüzenetét Ausztria-Magyarországnak. A két év alatt sok minden történt Románia és Magyarország viszonyában. Bukarest eleinte semlegességet mutatott, néhány hónap múlva elvben Franciaország oldalára állt, bár időnként ezzel ellenkező kijelentést tett. Czernin [csernin] Ottokár, osztrák diplomata ’14 szeptemberében ezt írta jelentésében Berchtold külügyminiszternek: [a románok] „attól tartanak, hogy elmulasztják a kellő pillanatot, és így a monarchia felosztásánál nem lakmározhatnak majd a többivel. (…) A kiáltás, »Fel Erdélybe«, napirenden van.” Czernin október első felében újabb jelentést küld: „Az ellenünk való háborús beavatkozás terve szeptember 20-án készen állott.” Az értesülés nem volt téves, a késlekedést csupán Hindenburg német hadseregparancsnok sikerei okozták: Románia tehát egy idõre visszaállt a semlegesség álláspontjára. 1915. november 15-én a román parlament ülésén izzó hangú kiáltások hangzottak: „Le a magyarokkal! Erdélyt akarjuk!” Ebben az évben Románia lázasan tárgyal az antant hatalmakkal, benyújtja igényét: határait az öt év múlva kialakult határoknál is nyugatabbra akarja tolni, s nagy kaliberû ágyúkat, hadianyagot követel a hadba lépés fejében. Egy újabb sikeres német offenzíva miatt azonban Bratianu, Románia miniszterelnöke ismét vár. 1916 közepén, bár részérõl a háború már elhatározott dolog volt, még hitegetni próbálta a központi hatalmakat. Czernin, a bukaresti követ 1916 június 25-től augusztus 26-ig öt táviratot küld Burian külügyminiszternek, egyre aggodalmasabbakat. Az utolsóban ez áll: „Bratianu, akivel még az éjjel hosszan beszéltem, a leghatározottabban kijelentette, hogy akar is, tud is, és fog is semleges maradni.” De a követ érzékelteti, hogy a nem hisz Bratianunak…
Rá egy napra, augusztus 27-én reggel a Bukarest közeli cotroceni [kotrocsényi] királyi palotában összeül a román koronatanács, és este 9 órakor Románia hadat üzen Ausztria-Magyarországnak.
Czernin több hetes késéssel, nagy kerülővel indult haza. Stockholmból küldte a következő jelentést: „Követségünk és konzuli hivatalunk tagjai, valamint családtagjaink és kolóniánk néhány tagja, összesen mintegy 150-en, tíz napon át a követségen internálva voltunk. Minden közlekedéstõl eltiltottak bennünket. Úgy bántak velünk, mint rabokkal, és uzsoraáron, szûkösen élelmeztek. (…) Román katonák behatoltak a követségre és letartóztattak négy szolgát, akik csak a németalföldi követ közbenjárására nyerték vissza szabadságukat.”
Következett a bukaresti magyar kolónia több ezer tagjának internálása, majd augusztus 27-én, este 7 órakor, tehát még a hadüzenet előtt, a predeáli konfliktus. A támadók román katonák voltak, a halottak pedig vasutasok, vámtisztviselők, a határállomás gyanútlan magyar szolgálattevői. Megindult a menekülés: a vonatokon tíz meg tízezrek mentették életüket.
Hihetetlen, de a monarchiát a román hadüzenet a legnagyobb meglepetésként érte. Ennek oka talán Freiherr von dem Busche német követ optimizmusa volt, vagy a Hohenzollern-ház abbéli hite, hogy Ferdinánd román király ellen fog állni a háborús áramlatoknak. Jellemző, hogy Vilmos német császár hosszú órákon át nem akarta elhinni, hogy a román hadüzenet valóság. Tisza István magyar miniszterelnök, mikor egy ellenzéki képviselő megkérdezte, hogy maradhatott a határ magyar oldala őrizetlenül, azt felelte: a monarchia látta a román hadsereg hiányos felszereltségét, gyöngeségét, ezért nem tartottunk a hadüzenettől.
Három román hadsereg kerítette be karéjszerűen Erdélyt, és tizennyolc helyen betörve nyomult előre, immár az orosz hadsereggel egyesülve. Magyar részről úgyszólván semmi ellenállás, hiszen Arz tábornok vezénylete alatt csupán a Galíciában, Volhyniában és a Somme melleti ütközetekben kivérzett, lerongyolódott, kis létszámú, jórészt sebesültekből álló csapatok állomásoztak. A megszállott területeken rémület és nyomor, hosszú sorban túszok menetelnek Munténia felé.
Mintegy három hét múlva, szeptember közepén, megindult a központi hatalmak ellentámadása Falkenhayn tábornagy vezetésével – s hetven nap elmúltával egyetlen román katona sincs Erdélyben. Igaz, a románok a falvak népeiből sokat agyonlőttek, agyonvertek, túszokat hurcoltak magukkal – de Erdélyország szabad. Október 10-én a központi hatalmak haderői a román királyság földjére léptek; a kormány december 3-án Jasiba [Jászvárosba] menekült, december 6-án a központi hatalmak elfoglalták Bukarestet és Ploestit. [Plojestet]. December 9-én Románia Focsaniban [Foksányban] fegyverszünetet kért és kapott. Aztán kétszeri román kormányváltás következett, majd 1918. március 22-én megkezdõdtek a béketárgyalások a kotrocsényi palotának ugyanabban a termében, amelyben a koronatanács ült össze ’16. augusztus 27-én. A Románia, Németország, Bulgária, Törökország és a monarchia által aláírt békeszerződés hat pontjából számunkra a harmadik lényeges: Határkiigazítás Ausztria-Magyarország és Románia között.
Németország, kezdeti sikerei után, 1918 tavaszán hátrálni kényszerült. A nyár folyamán a monarchia serege a Piavénél szintén vereséget szenvedett. A Balkánon Franchet d’Esperay francia generális nyomult előre, és szeptember végén a bolgárok Szalonikiben aláírták a fegyverszüneti egyezményt.
1918. október elején a monarchia békeajánlattal fordult Wilsonhoz. A közös (osztrák-magyar) külügyminisztérium elfogadta tárgyalási alapul az elnök tizennégy pontját, amelyek egyike a népek önrendelkezési jogáról szól. Ez jó alkalom volt arra, hogy a monarchia nemzetiségei megvalósítsák törekvéseiket. Az erdélyi román nemzeti párt nevében Mihályi Tivadar, Vajda Sándor, Goldis László, Pop-Csicsó István, Vlád Aurél október 12-én tanácskozásra gyűltek össze Nagyváradon. Az itt elfogadott határozati javaslatot 18-án terjesztették be a magyar parlamentbe. Vajda Sándor itt elhangzott szavai: „A világháborúnak van egy eredménye: (…) a jövőben nem lesz különbség nemzet és nemzet között, s (…) nagy és kis népek egyazon jogokkal fognak rendelkezni. Mindez Wilson érdeme (…). Azt hiszem, Tisza és Wekerle urak álláspontja és Wilson álláspontja között óriási űr tátong, amit nem lehet rabulisztikával [szócsavarással] áthidalni(…).” Kun Béla közbeszól: „Wekerle a magyar nép veszedelme!” A hosszas vitában a nemzetiségek képviselői egyre élesebben támadják a magyar álláspontot, a magyar képviselők pedig az arcátlan hazudozástól, a gyors lerohanástól, a megszokottnál is erõszakosabb hangnemtõl, Wilson pontjainak egyoldalú értelmezésétől és félremagyarázásától megdöbbenve, alig tudnak szólni.
E viharos parlamenti vita előtt két nappal, 16-án Horvátország, másnap Fiume jelentette be elszakadását a magyar koronától, 19-én pedig a tótok tettek elszakadási nyilatkozatot. Október 23-án a 79. horvát gyalogezred benyomult Fiuméba, megtámadta a honvédlaktanyát, megszállta a középületet s lefegyverezte a karhatalmat.
Október 22-én Isopescu-Grecul, ausztriai román képviselõ szólalt fel a bécsi Reichstagban: „Jaj, háromszor is jaj minden magyar grófnak és pénzbárónak! (…) Azt hiszik Magyarország hatalmasságai, hogy a magyar határon, melyet a véletlen teremtett, meg fogják majd tudni állítani a tűzvészt, melyet nem Ausztria gyújtott fel, hanem Magyarország történelmi fejlődése?”
Október végén a csapatok, különösen a nemzetiségi katonák, fellázadnak. Október 26-án a Károlyi Mihály féle függetlenségi párt, Jászi Oszkár radikális pártja és a szociáldemokrata párt megalakította a Magyar Nemzeti Tanácsot, amely kiáltványt intézett Magyarország népéhez. Ebben többek között ez állt: „A népek önrendelkezési jogát (…) biztosítani kell országunk nem magyar ajkú népei számára a wilsoni elvek értelmében(…)”. Felajánlotta még Károlyi a föderációt, az önkormányzatot, a teljes egyenjogúságot, és megígérte, hogy ha kormányt alakít, a román nemzeti párt egyik tagja miniszter lesz – de mindez hiába volt.
1918. október 31-én Budapesten kirobbant a forradalom. November 1-jén, miközben országszerte tart a szabad rablás és mindenünnen véres incidenseket jelentenek, megalakul a Károlyi-kormány – s november 2-án este kóbor katonák agyonlövik villájában gróf Tisza Istvánt.
Néhány napot visszaugorva: október végén Maniu Gyula, román tüzér hadnagy megjelent Bécsben a román nemzeti bizottság nevében, amely bizottság Aradon alakult meg két héttel azelőtt az erdélyi román nemzeti párt vezéreibõl. Maniu elfoglalta a császárváros legszebb laktanyáját, a Ferdinánd-kaszárnyát, s az ottani ezredparancsnok helyére saját emberét tette. A Prágában állomásozó két román ezred azonnal csatlakozott a „nemzeti ügyhöz”. A bécsi kaszárnyákban húszezer, Wiener-Neustadtban negyvenezer felfegyverzett román katona várt parancsra. Meg is kapták: irány Erdély. Kérdezhetnénk, hogy miért nem állt ellen Bécs? Azért, mert ott is forradalmi hangulat volt, a hazatérő éhes, rongyos katonák fosztogattak, és a felbomlott városban az osztrák kormány a pihent, fegyelmezett román hadsereghez fordult segítségért. Maniu, a hadnagy segített is, annak fejében, hogy katonáit Bécs élelmezze. Az üzlet megköttetett: a császárváros utcáin román járőrök cirkáltak.
Maniu kiterjesztette Budapestre is hatalmát, ahol Erdélyi János, általa megbízott miniszter volt a segítőtársa. Bartha hadügyminiszter elismerte az erdélyi románság katonai szervezetének fennhatóságát, és rendeletet adott ki, mely szerint a román nemzetiségű katonákat nem lehetett arra kényszeríteni, hogy a magyar lobogóra esküt tegyenek(!). Közben Erdélyben megalakultak a román nemzeti tanácsok. Nagykárolyban november 18-án volt az alakuló gyűlés, amely megszüntette és a nagykárolyihoz csatolta a hajdúdorogi görög katolikus püspökséget, ahol 1914 februárjában bombarobbantás követelt három emberéletet.
November 3-án a monarchia és a balkáni antant haderő fegyverszüneti szerződést írt alá. Ebből következőleg a demarkációs vonal a magyar határ maradt volna, másnap azonban a szerb csapatok behatoltak Magyarországra. Károlyi Mihály ezért küldötteivel elutazott Belgrádba [az egykori Nándorfejérvárra], d’Esperay tábornokhoz. A tábornok rezzenéstelen arccal, karba tett kézzel hallgatta Károlyit, majd így szólt: „Önök Németországgal együtt haladtak, és vele együtt fogják megkapni büntetésüket.” Mikor az egyébként antant-párti Károlyi érvelni próbált, ezt a választ kapta, már tegezve: „Nemzetiségeiteket a tenyeremen tartom… csak egy intés, és ellenetek mennek. S ezzel el lennétek pusztítva!” A kihallgatás végeztével még egyetlen szót mormolt: „Canaille” [söpredék]. Az újonnan kijelölt határ a Maros bal partja lett. Ez kedvezőbb volt a mainál, de akkor számunkra nagyon kegyetlen intézkedésnek tûnt.
Mintegy ráerősítésképpen, november 10-én a románoktól ultimátum érkezett a Károlyi-kormányhoz, amelyből kitűnt: a román hatalom az Erdély fölötti teljes uralmat követeli. A választ legkésőbb két nap múlva, délután 6-ig várják. Jászi Oszkár nemzetiségi miniszter először is azt kérte, hogy 12 órával tolják ki a válaszadás határidejét, s miután ezt megkapta, november 13-án kora reggel harmadmagával meg is érkezett Aradra vonattal. A legrangosabb személy, aki fogadta a delegációt, az állomásfõnök volt. A megbeszélés a vármegyeházán zajlott; a románok türelmetlen, agresszív stílusban álltak elő követelésükkel: 26 vármegyére tartanak igényt. Jászi, mint a háborúban részvevő országok küldöttei általában, a wilsoni elvekre hivatkozva próbált a követelés ellen érvelni, de sikertelenül. A következõ napon megérkezett Bécsbõl Maniu, aki még jobban elmérgesítette a vitát. Jászi végül azt kérdezte tõle: „De hát mit is akarnak végeredményben?” Maniu így felelt: „A végleges leszámolást Magyarországgal!” Jászi elfordult, köszönt s elment.
1918 októberében a magyar köztudat nem vett tudomást arról, hogy hazája védtelenül áll. Október 29-én mégis mintha történt volna valami: a Polgári Radikális Párt kolozsvári központjában megalakult az Erdélyi Nemzeti Tanács. November elején jön a megrázó hír az új keleti határ kijelöléséről: ez indította el az Önálló Székely Köztársaság létrehozásának ötletét. A köztársaság azonban csak a hadsereg támogatásával alakulhatott volna meg – de hadsereg nem volt.
Románia azonban fegyverkezett: Ferdinánd király november 10-én elrendelte a mozgósítást, s ultimátumot intézett Mackensen tábornokhoz, aki maradék csapataival december 1-ig ki is vonult Erdélyből. A román katonák már november 10-én felderítést végeztek a határ menti székely községekben, s a hó közepén a 7. román hadosztály Mosoiu tábornok vezetésével bevonult Borszékre. Hiába szerveződött a székely hadosztály, jelentős csapást nem tudtak mérni a románokra.
Mosoiu tábornok szónoklata így kezdődött Erdély földjén: „Románok! (…) Átléptük a jogtalan határokat, amelyek tíz százada választottak el bennünket. (…) Testvéri jobbot nyújtunk, hogy megerősítsük a kapcsolatot, melynek most már nem kell többé megszakadnia.”
A drámai időknek költői támadtak, mint 1848-ban. Ez időben írja Reményik Sándor Erdély magyarjaihoz! című versét. Csak két sor ebből: „Kivándorolni? Elbujdosni? Nem! / Mi innen el nem megyünk!” Politikai program is volt e két sor: az, hogy Erdély földjéről egyetlen magyarnak sem szabad elmenni.
Még novemberben jártunk, amikor a román nemzeti tanács mindenfelé kiragasztotta a hadsereg vezérkarának proklamációját: „Testvéri szeretettel léptünk Erdély földjére.(…) Azonban mindennemű erőszakossági tény vagy engedetlenség teljes szigorral fog büntettetni.” A sok felhívás, kihirdetés, kiáltvány között ez volt az első, ahol az engedetlenség és a teljes szigor szavak összekapcsolva jelentek meg.
A szerbek is nyomultak egyre beljebb: november közepén már az egész Bácska szerb kézen volt; Temesvárra Solonics ezredes vonult be csapataival. Aztán jöttek az angolok és a franciák a színesbőrű katonákkal. A békekonferencia végül a románoknak ítélte a várost.
November 22-én a Maros bal partján Arad vára is a szerbeké lett: a kapu alatt, ahol valaha megvasalva vitték a 13 vértanút, felsorakoztak Popovici alezredes tisztjei. Rövid őrségváltás, és az ősi várban szerb katona silbakol – hogy később, sok vita és gyűlölködés után felváltsa a román…
Később a francia csapatok is megkezdték nyomulásukat a Bánátban, s december 30-án éjfélkor megszállták a folyó jobb partján lévő Arad városát. Egy, az antant katonáit jellemző mozzanat a vasútállomáson: fiatal francia tisztek szállnak le a kocsiból. Valamennyi izgatottan jön-megy a peronon. Vajon mi bajuk? Végül egy fiatal hadnagy melankolikusan elsóhajtja bánatát: „Bah! Az egész állomáson nincs egyetlen nő sem…”
November 23-án Károlyi miniszterelnök kiáltványt intéz a nemzetiségiekhez: „A háború rosszul végződött azokra, akik megkezdték.” (…) A nép rendjét úgy akarja megcsinálni a kormány, ahogy Amerikában a bölcs Wilson elnök tanítja.” Mikes Imre közbeszúrt gondolatai: „Mennyi együgyű kétségbeesés és naiv jóhiszeműség… A bölcs Wilson… akinek világmegváltásába beleférnek az összes békeszerződések, egyoldalú diktátumok, tartalom nélküli jelszavak… Károlyi és Jászi még azt remélték, hogy holmi népszabadsági és föderalizációs programmal megállíthatják az eseményeket… Mikor [a románok] azt hirdették róluk, hogy a magyar oligarchia uralmát képviselik… Mikor jelentéseket küldöttek ellenük Párizsba…”
1918. december 1-jén a románok Gyulafehérvárra gyűlést hirdettek: százezer ember vonult föl a hívó szóra. Minden irányból, északról, délről, a Zsil völgye felől özönlött a nép, bandák harsogták a „Desteapte-te, Románe”-t [a román himnusz első sora: Ébredj föl, román]. Az állomásra vonatok robogtak be – a Károlyi kormány bocsátotta rendelkezésre a szerelvényeket(!). Goldis László felolvasta a kilenc gyulafehérvári pontot. Az első pont leszögezte: a nemzetgyűlés „az erdélyi, bánáti és magyarországi minden románok nemzetgyűlése, mely (…) elhatározza ezen románok és az általuk lakott területek egyesülését Romániával. A nemzetgyűlés különösen az egész, a Maros, a Tisza és a Duna közé zárt Bánátra nyilatkoztatja ki a román nemzet jogát.” Az elnöklő Pop Csicsó István hosszú, fellengzős szövegezésű táviratot kap Ferdinánd királytól; feleségétől, Máriától még hosszabbat. A királyné táviratának utolsó sorai: „Mily fenséges a napok napja, amidőn annyi szenvedés és áldozat után örökre mindnyájan együtt vagyunk, megvalósítva a románság századok óta táplált édes álmát.