Megindítónak, sőt humorosnak sem nevezhető kisfilm került fel március közepén a videómegosztó portálokra, amelyet gondolkodás nélkül szinte mindenki feltöltött a világhálós lapjára. Futótűzként terjed, – lehet – elektronikus levélben már megkapta a kedves Olvasó. A címe: Felvidék, én így szeretlek!
A készítők, az Anyanyelvünkért Polgári Társulás képviselőjével Cúth Csaba ötletgazdával az élen, -azt mondják-, hogy az volt a céljuk, a kisfilmben megfogalmazzák, mit is jelent a XXI. században felvidéki magyarként élni. A nyelvész-jogásznak saját vélekedése szerint a csúfos december 5-i népszavazás azt üzente, ki kell találják, hogy valóban mit is jelent szlovákiai magyarnak lenni. „Ha nem tesszük ezt meg, s nem fogalmazzuk meg, hogy milyen pozitívumokat hordoz a szlovákiai magyar lét, akkor eleve két út áll a szlovákiai magyarság előtt, vagy asszimilálódik és szlovákká válik, vagy átköltözik Magyarországra és magyarországi magyarrá válik. Mi azt szeretnénk, hogy a szlovákiai magyarság a szülőföldjén maradjon, s itt maradhasson meg magyarnak. Ez csak úgy fog menni, ha mindezt pozitívan fogjuk megfogalmazni. Nem senki ellenében, hanem magunknak megfogalmazva azokat a dolgokat, amire büszkék lehetünk, azt a közös tudást megfogalmazni, amitől valaki szlovákiai magyar lesz. Ez a kisfilm ráébreszthet minket arra, hogy nagyon sokat köszönhetünk annak a ténynek, hogy mi Szlovákiában élünk, s magyarok vagyunk.” - mondja Cúth a kisfilm sikertörténetében fürödve. A rövidfilm gyors terjedése és felkapottsága, média által erőszakolt terjesztése láthatólag bizonyította számukra, hogy valamit nagyon eltaláltak,-ezért úgy gondolják- sokan tudtak azonosulni ezzel a másfél perces üzenettel.
Sokan, mert bár sok a nép, ugyanakkor nincs büszke- összetartó nemzet! Ennek a filmnek a megálmodói a magyar történelemre és ősi hagyományainkra, mint a múlt feledhető emlékezetére tekintenek, ezért a sörre, a juhtúrós galuskára, a kofolára*, a halászlére, a két himnusznak való örülésre, a kétnyelvűséggel járó állítólagos kulturális gazdagságra építenek. Úgy tartják, attól lesznek nagyobbak a magyarok, ha befogadóak, és arra büszkék, hogy szlovák szavakat használva a Trianonban Csehszlovákiának jogtalanul odaítélt magyar Felvidéken megértik, amit mondanak.  Számukra ugyanekkor az nem érdekes, hogy érti-e ezt a többi magyar. Fontos aktuális kérdés továbbá, (amikor tiporják édes magyar anyanyelvünket), a szlavizálás – szó szerinti fordítás, és a gyakori idegen szavak belekeverése a magyarba. Főleg itt Közép-Szlovákiában egyre több a nagyon veszélyes vegyes párválasztás. Lassan az utcán már csak szlovák szót lehet hallani, az irodákban magyarok magyarokhoz inkább szlovákul szólnak, a magyar szülők gyerekeiket szlovák iskolába adják, a központi rendezvényszervezők sem gondolnak színvonalas magyar programokra. Ennek eredményeként gyermekeink beszédét hallva, szókincsén elgondolkodva kell szomorodnunk. Ráadásul a felnőttek sincsenek jobb helyzetben, keresik a szavakat, s anyanyelvüket feladva, inkább váltanak a szlovákra, vagy visszafordítanak a szlovákból magyarra, helytelen magyarsággal, szó szerint. Csodálkozhatunk-e ezért, ha a legtöbb magyar a közbeszédben egyre inkább több idegen szót használ, mint magyart, hisz mindnyájan tudjuk az anyanyelv a lélek tükre! A felvidéki magyar lélek elsorvasztására már sajnos nem kell várnunk, már közöttünk-bennünk él. Pedig még csak pár hónapja lépett életbe a szlovák nyelvtörvény-módosítás, ami nem más, csak egy lélektelen szórakat, kapálódzás a szlovák nyelv védelmére. Sokkal veszélyesebb, hogy legtöbbünkben itt a Felvidéken semmilyen tudatosság sincs anyanyelvünk védelmében! S hogy megállítható-e ez a folyamat az nem csak az itt szenvedő tollforgatókon, hanem mindannyiunkon múlik. Kérdés, hogy képesek vagyunk-e magunkon önfegyelmet gyakorolni, hogy választékosan, helyesen beszéljünk-írjunk magyarul.
Bizony-bizony ez manapság nem könnyű! De felismerni a veszélyt csak fél siker, ezért tegyünk is érte, hogy tiszta magyarsággal beszéljünk! Ugyanis Felvidéken sok esetben akkor sem esünk gondolkodóba, amikor – hogy csak a leggyakoribbakat említsem- a bordel, darebák, nálepka, tepláki, tramki, tricsko, párki, spekacski, horcsica szavakat használjuk, ugyanis utóbbinál, ha a boltban azt mondom, mustár, rám néznek furcsán: mit is akarok? Akárcsak az ügyintézés kapcsán használatos kifejezéseknél. Elgondolkodtató, vajon hány magyar polgártársunk ismeri fel, hogy amikor a csóró, gógyi, csávó, csaj, lóvé, sukár, csumi, manus, dzsanel, dzsukel, papus, dikhel, kaja, pia, kéró, dzsuva, dumál, dilinyó, purdé –inkább nem sorolom –  szlenget használjuk, hogy cigányul beszélünk? Nem tudom. De azt tudom, hogy mindennapi beszédünknek a nagyarányú, tudatos, gyors elidegenítése egyenlő anyanyelvünk elsorvasztásával. Még akkor is, ha a nyelvészek nagy örömmel jegyzik ezen szavakat, s illesztik a szótárakba mint jövevényszavakat, hozzá téve, hogy a szlovák meg tele van hungarizmussal.
Ébresztő felvidéki magyarok! Ne engedjük ezt a gyakorlatot elhatalmasodni. Elég, ha mindenki csak a saját környezetében veszi védelmébe anyanyelvét, külső vagy belső lelki sugallatra: most, azonnal! Mindannyian tudjuk, hogy nyelvében él a nemzet, ezért előbb házunk táján tegyünk rendet. Ebben semmilyen aláírásgyűjtés, semmilyen tüntetés, tiltakozás vagy szónoklat sem segít, csak a tudatosság. A helyesen és szépen beszélt anyanyelv az elsődleges fegyver, hogy megmaradjunk-megmaradhassunk magyarnak továbbra is itt a Felvidéken. Ellenkező esetben be kell látni, hogy a beolvadás és a csendes elszlovákosodás útjára lépünk. A „Felvidék, én így szeretlek” film készítői is épp az ellenkezőjét sugallják, hogy majd így maradunk meg felvidéki, vagy ahogy ők szeretik használni szlovákiai magyarnak. Talán ezt is akarják hinni. Mert szerintük így tesznek jót, mert nem verik a mellüket nyilvánosan, hogy magyarok, hogy egy olimpián örülnek a szlovák himnusznak, miközben a szlovákiai „magyar” politika, kultúra ennek a langymagyarságnak pont ezért tapsol.
De elfogadhatjuk-e ezt így? Nézzük csak a film szövegét, mert ha halljuk a szándékosan meglovagolt ízes palóc beszédet, amelyen előadják a mondókát, és látjuk a képileg megkapó összeállítást, akkor már sodor magával, s hirtelen fel sem tudjuk fogni, hogy mit is adtak a szájába Varga Anikó Gömörből származó színművésznek: „Nincs gyöngyös pártám, sem bőrbocskorom. Viszont a halászlé és a juhtúrós sztrapacska titkát egyformán jól ismerem, és rajtam kívül többszázezren értik, ha azt mondom, nagy kofi, 12-es bažant vagy éppen borovička. Én is a világ egyik legszebb és legnehezebb nyelvét beszélem, de hősies küzdelmet folytatok a szlovák visszaható névmásokkal is. Szeretném, ha a gyermekeim anyanyelvükön tanulhatnának, és mindenféle nyelvtörvény ellenére is bátran használhatnák azt. Nem örülök, hogy hivatalosan a keresztnevem megelőzi a családnevem, ne adj Isten, még egy ová-val is megtoldják. Nem szeretem, ha a szlovákok a Duna mögé küldenek, Magyarországon viszont csehszlováknak becéznek. Itt élünk Európa szíve fölött. Büszkén gondolok Rákóczira, a fejedelemre, Jókaira, a nagy mesemondóra, Mikszáth jó palócaira, Márai Sándorra és Esterházy Jánosra. Egy olimpián két himnusznak is tudok örülni. Szó se róla, a vízilabdába a magyarok a legjobbak, de nem csoda, hiszen a kaput egy felvidéki srác őrzi. Számomra nem teher határon túli magyarnak lenni. Lehetőség. A két kultúra, a nyelvtudás engem gazdagít. Toleranciára nevel és megerősíti a magyarságomat. Felvidék, én így szeretlek!” Ennyi! Ez az Anyanyelvünkért Polgári Társulás anyanyelvhasználat népszerűsítéséért indított kampány része. A közönség kialakíthatta már erről a véleményét, a fórumokon meg is tehette a hozzászólásait. Volt akit könnyfakasztásig boldoggá tett amit látott-hallott, voltak akik élesen bírálták a kofolát, a borovičkát és a szlovák himnuszt érintő részeket.  De hogyan vezet ez a magyar önazonosság tudatunk megőrzéséhez, hogyan következik be a szlovák kultúra elsajátítása mellett a magyarságtudatunkban való megerősödés, azt talán az sem tudja, aki ezt az egészet kitalálta. Ezért nyilván ő is csak annyit tud, hogy erőszakkal létre akar hozni valamit, bebetonozni a film sugallatával, hogy TE SZLOVÁKIAI MAGYAR vagy! A kérdés az, hogy a XXI. század elején, Európa közepén, miért van erre szükség? Anyagi érdek, agymosás vagy egyéb körülmények vezették ehhez a filmecske kiagyalóit? Egy biztos. Ahogy Wass Albert örökérvényűen megfogalmazta, még mindig csak háromféle magyar ember van. Ez nem felvidéki, délvidéki, erdélyi, kárpátaljai, vagy csonkaországi – mert teljesen mindegy, hogy az oszthatatlan Magyarország melyik területén él a magyar ember. Azon belül azonban sajnos osztódik, három fajtára, ahogy feledhetetlen írónk megfogalmazta: „a sem rossz sem jó arcú népre,  a hatalom kiszolgálóira és a hazáját védelmezőre”.Esetünkben mindenkinek magának kell eldöntenie, ki hová tartozik... Ez ugyanis a kisfilm üzenete, amely egyben a mai hivatalos szlovák „magyarpolitika”. Az, amely hallani sem akar a nyelvi vagy területi autonómiáról, a Benes-i dekrétumok érvénytelenítésének kérdéséről, a felvidéki magyarságot megtartó és megerősítő célkitűzésekről. Ez az üzenet elsődlegesen a nagybetűs NÉP-nek szól, merthogy (…)
 „Aki kissé mindég meghajolva marad, az készen áll arra, hogy újra lelapuljon egy másik láb alatt. Eszébe sem jut, hogy tegyen valamit a rátaposó láb ellen, megvágja, megszúrja, küzdjön ellene, kockázatot vállaljon jussáért, a szabadságáért, bármiért.
Ez a nagy tömeg. Ez a nép! Érted”?**

*kólaszerű édes,szénsavas üdítő
**Wass Albert