Az Erdélyben született lelkész – íróval a Trianoni Béke szerződés következményeiről beszélgettem. Erdély egyik legnagyobb szeletje az anyaországtól elszakított területnek, ahol egy rossz döntés következményeként, Román fennhatóság alatt élnek az erdélyi magyarok.
 
- Mint lelkész, hogyan véleményezné a Trianoni szerződést?
 
- Óriási különbség van az igazság és a jog között, a kettő egyáltalán nem ugyanaz. Igaza csak annak az országnak lehet, amelyiknek meg van a hatalma, az ereje ahhoz, hogy igazának érvényt szerezzen, a hatalommal nem rendelkezőnek csak joga lehet. Joga, hogy elfogadja azt, amit a birodalmak már eldöntöttek róla, no meg joga ahhoz, hogy szóvá tegye a sérelmeket. A Trianoni „békeszerződés” a valóságban egy olyan diktátum volt, mely az igazságosság látszatát is mellőzte, célja az antant világhatalmi pozíciójának megszilárdítása, és a „konkurencia” felszámolása volt. Sokat hangoztatták a nemzetek önrendelkezési jogát, amikor a „győztes” hatalmak érdeke úgy kívánta, például, amikor a szlovák, román, szerb területi követelések szóba kerültek. A magyar nemzet önrendelkezési joga, hogy népszavazás döntsön arról, a lakosság melyik országban kíván élni, már süket fülekre talált. Rengeteg jogsértést lehetne felsorolni, csak példának két tényt említsünk meg:
-1919 elején a béketanács „semleges” bizottságokat jelölt ki az etnikai határok megállapítására. Ez a Felvidéken például úgy történt, hogy a semlegesnek nevezett delegáció két tagja cseh születésű amerikai állampolgár volt (Jan Karmezin és Robert Kamev). Ők hamisított jegyzőkönyveket vettek fel, amelyek később a tárgyalásokon döntő érvként szerepeltek az elcsatolás mellett. Ugyanakkor a Teleki - féle etnikai térképeket figyelembe sem vették.
-A béketárgyalásokra meghívott magyar küldöttség 1920. január 7-én érkezett Párizsba, gróf Apponyi Albert vezetésével. A delegációt azonnal a Château de Madrid nevű szállóba internálták, és ott házi őrizetben tartották, nem vehettek részt a tárgyalásokon. Csak 1920. január 16-án – a béketervezet végleges lezárása után – nyílt lehetőség arra, hogy a magyar küldöttség is előadhassa az álláspontját, ami  már semmit sem számított, mert ekkorra mindent eldöntöttek az antant hatalmak.
 
- Nagyszülei, szülei életét mennyire befolyásolta, hogy átszabták a határokat, és Romániához csatolták Erdélyt?
 
- Érmelléki ember vagyok, azok voltak a nagyszüleim is, itt érmelléken alakult ki a mai irodalmi magyar nyelv, az elcsatoláskor ez teljes egészében magyar lakta terület volt. Emiatt Magyarországhoz kellett volna, tartozzon a Nagybánya-Temesvár vasútvonal, azonban itt halad át, lényegében a sínek miatt ragadtunk Romániában.  Deák nagyapám annyira el volt keseredve, amikor bejöttek a román csendőrök, hogy odament a csendőrség épülete elé és olyan népdalokat kezdett énekelni, melyeket a románok nem szívlelhettek. Őrizetbe vették, jól megverték, de ettől még nem kedvelte meg a román fennhatóságot. A hivatalos nyelv a román lett. El lehet képzelni, milyen nehézkessé vált az ügyintézés, mikor az emberek egy szót sem értettek abból a nyelvből, melyet a hivatalnokok beszéltek.
 
 
- Voltak konfliktusok a nemzeti értékek megőrzése, valamint a magyar nyelv használata miatt?
 
- Ott ahol felnőttem, a hetvenes, nyolcvanas évek alatt a lakosság 97%-a magyar nemzetiségű volt. (Ma is 90% fölött van). Édesapám magyar nyelvű napilapot olvasott, a magyar televíziót néztük, magyar tagozatra jártunk iskolába, a barátaink, rokonaink, mind magyarok, a szomszédjaink nagy többsége szintén magyar volt. Gyermekkoromban nem is hallottam román beszédet, csak az iskolában a román órán. Ennek ellenére az iskolaigazgatók, a vállalatok vezetői, a polgármester stb. román ajkúak voltak, akik ráadásul nem is értették az általuk vezetettek nyelvét, a magyart. Bármiféle vezető beosztást csak román nemzetiségű ember tölthetett be. Csak zárójelben jegyzem meg: mai „demokráciánkban” is arra törekszik a román állam, hogy vezető beosztásba lehetőleg magyarok ne kerüljenek. A kommunizmus éveiben pedig minden egyes ünnepségen, iskolai vagy egyéb rendezvényen, a gyűléseken, csak románul volt szabad beszélni, még abban az esetben is, ha minden jelen lévő magyar volt. A szekuritáte (román titkosszolgálat) besúgói mindent jelentettek. Még a házasságkötést is románul kellett levezetni, hiába volt magyar az anyakönyvvezető, a vőlegény, a menyasszony, a násznép és minden jelenlévő magyar.
 
 
- Székelyföld napjainkban is az autonómiájáért küzd. Ön szerint valóra válthatóak ezek az álmok?
 
- Nem lesz könnyű elérni, de Jézus arra tanít minket, hogy „minden lehetséges annak, aki hisz.” Hogy a történelmi Magyarország teljes egészében helyreáll, annak már nincs reális esélye az etnikai arányok miatt, de az önrendelkezést nem csak ki lehet, de ki is kell vívni. Hogy a román hatalom rengeteg kifogást fog találni, az egészen bizonyos, de megakadályozni nem tudja. Az Európai Unióban megvannak a játékszabályok, melyeket nekünk magyaroknak és a többi tagországnak is be kell tartani.
 
- Sikerült közelebb kerülni egymáshoz a két népnek az Európai Unióhoz történt csatlakozást követően?
 
Úgy gondolom, ott, ahol a magyar és a román nép huzamosabb ideje együtt él, egymás nyelvét ismeri, ott csak ritkán szokott probléma lenni. Abban az utcában, ahol felnőttem, számos román ajkú család él, soha nem volt velük konfliktusunk. A tőszomszédunk és a szemben lévő szomszédunk is román család volt, mi is számíthattunk rájuk, ők is a mi segítségünkre. Azt nem mondhatom, hogy az etnikai hovatartozás teljesen mellékes volt, de ha nem került szóba, akkor nem volt gond. Az uniós csatlakozás inkább nekünk, magyaroknak jelent nagyon sokat. Gyermekkoromban csak az úgy nevezett kisútlevéllel lehetett átjönni Magyarországra, legfeljebb 12 alkalommal évente, maximum 7 napra, vagy a nagyútlevéllel két évente egy hónapra. Később, amikor a nyolcvanas évek végén sokan nem tértek vissza Romániába, már nagyon nehezen lehetett útlevélhez jutni. Például Érmihályfalván, ahol majdnem 12 ezer ember élt, csak 600 lakosnak volt útlevele, de férj-feleség nem kaphatta meg. Vagy egyiknek, vagy a másiknak lehetett, egy egész családnak pedig szóba sem jöhetett az utiokmány. Ráadásul az útlevelet le kellett adni a rendőrségnek. Ha valaki át akart kelni a határon, a rendőrségre kellett menjen, kérvényezni kellett, leírni, miért akar Magyarországra utazni, hova fog menni, kikhez megy, meddig lesz ott, mit fog csinálni… Amikor visszatért, 24 órán belül le kellett adja az útlevelet egy beszámolóval, hogy hol járt, kikkel és miről beszélt, mit csinált… A „forradalom” után valamit javult a helyzet, de hogy mennyit, annak szemléltetésére had mondjam el egy személyes „élményemet”: 2002. június 25-én megszületett a nagyobbik gyermekünk Debrecenben. Azért ott, mert számítani lehetett arra, hogy a gyermek tüdő éretlen lesz, mikor a világra jön. Ott voltam a születésénél, azonban este 8-ig vissza kellett érnem a határátkelőhöz, mert csak reggel 8-tól 20 óráig volt nyitva a határ.  Másnap reggel vissza akartam menni Debrecenbe, lássam a feleségemet és a gyermeket. A határőr kérdezősködött, majd kiszállt a fülkéjéből és körbe járta az autót. Észrevett egy pici kőfelverődést a bal oldali lámpán, majd rámutatott, mintha egy katasztrofális sérülés lenne, és közölte, míg ki nem cserélem a lámpát, nem mehetek át a határon. Elmondtam, miért kell Debrecenbe mennem, de hiába, semmit nem ért, ekkor könyörgőre fogtam, de az sem hatotta meg, pár perc múlva már elfogyott a türelmem és rákiabáltam. Ekkor berohant a határőrség épületébe, azzal hogy én megfenyegettem őt, ezért feljelent a főnökénél, aminek komoly következményei lesznek.
 
- Volt ekkor Önben valami félelemérzet?
 
-  Nem ijedtem meg, gondoltam csak neki lehet kellemetlensége abból, ha jegyzőkönyvbe kerül milyen pofátlan. Mielőtt belépett az épületbe, visszafordult és közölte, a mai napon nem fog átengedni, az útlevelembe pedig bejegyzést tesz, emiatt sem Borsnál sem máshol nem tudom elhagyni az országot. Annyira nyugtalan voltam a gyermek állapota miatt, hogy nem hagytam magam, berohantam utána az épületbe, magamban imádkoztam, hogy az Isten segítsen valahogy átjutni. Amikor beléptem, láttam, a feleségem egykori iskolai padtársa volt az ügyeletes tiszt. Mikor belekezdtem volna a „védőbeszédbe” csak annyit kérdezett, hogy fiunk vagy lányunk született, majd intett a határőrnek, hogy engedjen át. Annak ez nem tetszett, ezért tovább akarta folytatni a magáét, a tiszt azonban rászólt, hajtsa végre a parancsot. Így jutottam akkor át a határon. Úgy gondolom, ez a történet jól szemlélteti, milyen nehéz volt Magyarországra utazni. Ezzel szemben manapság, ha valaki át akarja lépni az államhatárt, minden további nélkül megteheti.
 
- Mint lelkész lát valami esélyt arra vonatkoztatva, hogy a „magyar név megint szép lesz, méltó régi nagy híréhez?”
 
-Nagyon remélem, hogy a „merjünk kicsik lenni” gyurcsányi gondolkodása örökre a múlté. Bízom az Orbán kormányban, mert azokat a dolgokat vállalta fel, amelyeket mi magyarok elvárunk: a nemzet egyesítése, a bűnözés, a korrupció megfékezése, a gazdaság, az oktatás, az egészségügy, a művelődés helyreállítása. Nem mindegy, hogy 10 vagy 15 millió magyar állampolgár él Európában. Nagyon fontos az is, hogy végre olyan emberek vezetik az országot, akik bíznak az Istenben, az ima erejében, hívő emberek, és nem olyan paprikajancsik, akik a saját zsebüket és klientúrájukat akarják hizlalni. Ne felejtsük azt sem, a szocialista párt évtizedeken keresztül tanította, hogy nincs Isten, a vallás pedig ópium a lélek számára. Az egyház, a papság és a hívő emberek osztályidegen ellenségnek számított.
 
- Az elmúlt nyolc év mennyire volt nehéz a keresztény egyházaknak?
 
- A demokrácia sem változtatta „szentté” a pártot, az elmúlt nyolc évben is ott tettek keresztbe, ahol csak tudtak. Százmilliós végkielégítésekre, szükségtelen beruházásokra azonban felfoghatatlan összegeket tudtak áldozni, a történelmi, kulturális és egyéb értékeink megmentésére pedig nem jutott. Ennek reméljük örökre vége. Visszatérve az előző kérdésre, az Isten már sokszor megmutatta, hogy „akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a saskeselyűk, futnak, és nem fáradnak el, szállnak, és nem lankadnak el”. Mennyei Atyánk alapvetően azt akarja, hogy eredményes, boldog, sikeres életet élhessünk egymással és a vele való szeretetközösségben. Ő adni akarja az áldást, ha népünk nem fordít hátat, hanem Istenhez tér, az Ő segítségével bármi megtörténhet.