A magyar középkorban a végvárak jelentették a győzelmet vagy a kudarcot, a területi nyereséget vagy veszteséget. A nándorfehérvári diadal, melyből egész Európa lélegzete elállott, egy ilyen végvár megmentése volt, csakhogy ennek a várnak a kulcsaival igen sokáig ki lehetett nyitni Közép-Európát…
A végek! A végek! A végházak és végvárak! Lenyúlnak a magyar történelmi élet gyökeréig és felnyúlnak a magyar irodalmi élet koronájáig. Hunyadi és Kinizsi hőstettei, Balassi és Zrínyi költeményei e falak körül szárnyalnak.
A mai magyar végházak a nagy magyar színpadok és a békeszerződés hat ilyen végvárat szakít le a magyar művészi élet területéről- és ez a hat végvár: Arad, Kassa, Kolozsvár, Nagyvárad, Pozsony, Temesvár – a kisebbekről hallgatnak, bár azzal a gyászunk nem kisebb.
Ha a magyar színházakat egy sorba helyezem is a magyar végházakkal: nem hunytam szemet a tény előtt, hogy az utolsó tizenöt-húsz esztendő erkölcsi és művészi lazasága a színházakat sem kímélte meg, sőt hogy a színházak nem egy esetben buzgó terjesztői voltak a ledérségnek és a léhaságnak. De nem szabad elfelednünk, hogy a végházak katonái sem voltak mindenkor hű és igaz katonák, néha ott is nagyban folyt a dorbézolás, és ha szűk volt az ellátás, néha rablókalandoktól sem rettentek vissza. De a nagy veszedelmek órájában nemcsak megállották a helyüket, hanem a vitézség olyan vakító próbáit adták, hogy egész Európa belekáprázott.
És ebből a szempontból kell megítélnünk a mi elveszített, modern végvárainkat is, azt a hat nagy színházat, amelyek nemcsak a nemzet kulturális és művészi életébe kapcsolódtak ezer szállal – hanem – s ez nem kevésbé fontos és jelentős – nem egyszer a nemzetmentés szörnyűfeladatát vállalták és a feladat megoldásához is volt erejük.
A magyar „játékszín” ugyanis, amint régebben nevezték, igazi értelmében és mivoltában alig másfélszáz esztendős és végső kifejlődése nem az európai mustra szerint bonyolódott le. Magyar földre nem plántálódtak át a régi, római pogány világ száz ronggyal cifrálkodó, meszeltképű bohócai és tréfacsinálói, a magyar igricekből sohasem váltak komédiások, a magyar színjátszás csak mint műkedvelő próbálkozás jelent meg az iskolák falai között – a tulajdonképpeni igazi játékszín Magyarországon német volt, vendégjárás, betelepülés – végül bitorlás, mint sok más egyéb. De mikor Mária Terézia bársonyos, és II. József acélos keze nyomán az egész magyar szellemi világnak mindenestől németté kellett volna átvedlenie: egyszerre olyasmi történt, aminek párját nem ismerem a világon. Amikor mindennek meg kellett volna halnia, minden újjászületett, magyarrá született, kitermett az ősi földön, látható előkészület, lassú fejlődés nélkül, mint valami csodavirág.
A nemzeti játékszínt mindenütt sok évszázados fejlődés előzi meg, amely egész különös módon kétágú s egyszerre indul el a templomból és a piaci bódékból, hogy azután valahol összefonódjék és drámává, és színjátszássá alakuljon át. Nálunk ezt a fejlődést – mint annyi mást is – a török hódoltság végképpen megakasztotta. Európában mindenütt az utcáról, a piacról, a sátorokból és bódékból, a kezdetlegességnek és nyomorúságnak szellős tanyáiról indultak el azok a komédiás csapatok, amelyek végül mint fejedelmi udvarok dédelgetett színjátszótársaságai annyira vitték, hogy Baron, Moliére híres színésze már úgy nyilatkozhatott, hogy a színészt hercegasszonyok térdén kellene fölnevelni. Nálunk ez éppen megfordítva történt. Jó családokban nevelt és dédelgetett nemes úrfiak és kisasszonyok leszállottak a piacra, a bódékba és sátorokba, hogy komédiázzanak a népnek.
Azaz, hogy nem! Azok a nemes úrfiak és kisasszonyok nem komédiások voltak, hanem apostolok, azok a bódék és sátorok nem komédiásházak voltak, hanem a „hamvaiból feltámadott magyar nyelvnek” fellegvárai. A magyar játékszín megteremtése legelső sorban nem művészi, hanem hazafias cselekedet volt, nem annyira szórakozás és mulatság, mint inkább támadás és védekezés. Azok az úttörő magyar színészek, akik a nemes vármegye szolgáinak, a szellem hajdúinak tekintették magukat – nem voltak rokonai a nyugat-európai komédiásoknak. A magyar színjátszás nem a magyar nép mókás vagy komédiás lelkéből sarjadzott elő, hanem a magyar úri osztály hazafias félelméből és aggodalmából. A magyar úri osztálynak értelmisége ráeszmélt arra, hogy az eleven szónak félelmetes és döbbenetes az ereje s az eleven német szó erejével szembehelyezte az eleven magyar szó erejét.
Hogy az milyen emberfölötti feladat volt: mindenki tudja, aki a XVIII -ik század hazai német játékszínével csak kevéssé is foglalkozott. 1970-ből két adalék mindennél jobban megvilágítja a magyarság szomorú, sőt szégyenletes helyzetét a német világ közepette: a „Pannóniai Félix v. a hamvaiból feltámadott magyar nyelv” szerzője azt ajánlja, hogy a kártyaasztal nyereségeiből építsenek minden városban egy-egy közönséges nézőházat, a külföldieskedő magyarok pedig a víg és szomorú játékoknak és mesterséges éneklésnek hallgatására ne menjenek idegen városokba, hanem adják eddig tett haszontalan költségeiknek csak egytized részét magyar játéknéző helyeknek építésére. Gyakoroltassák ifjaikat a víg és szomorú játékoknak játszásában, a mesterséges éneklésben és táncokban s meg fogják látni, micsoda játszó mesterek válnak közülük… A magyar nőkhöz fordulva pedig felszólítja őket, hogy most, amikor az anyai nyelv hamvaiból feltámadott, mutassák meg ahhoz való szeretetüket, ha igaz magyar vér forrong szép kék ereikben…
De a valódi helyzetet az első magyar színjátszó-társaság Pestmegyéhez intézett kérelme tárja föl, amelyben többi között ezek foglaltatnak: A mi hazánkban is annyira megszaporodtak a német teátrumok, hogy majd csaknem minden népesebb városban vagynak affélék, melyek által a német nyelv hathatósan terjed és magyarul, de igen hibásan és igen keveset. A férfiak szörnyű hévvel erősítették, hogy ámbár tótul beszélnek, ők szívvel-lélekkel magyarok és nagyban fogják pártolni a magyar színészetet. És szavuknak állottak. A magyar színészeknek nagyon jól folyt dolguk Kassán.
De Kassa nevelői szerepe csak a múlt század húszas éveinek végén kezdődik el igazán, amikor Kolozsvárt megvolt már az állandó magyar színház, csakhogy állandó pénzzavarral is küzdött, s amikor Pesten még csak tengődniük lehetett az oda felmerészkedő vándorszínész társaságoknak. A pesti színjátszók után – most a kolozsvári színjátszóknak adott Kassa nemcsak menedéket és kenyeret, hanem ami ennél döntőbb és tiszteletreméltóbb, olyan fejlődési lehetőséget, amelyet sem Pest, sem Kolozsvár nem tudott nyújtani a magyar játékszínnek.
Kassa, a maga erős és eleven kulturális érzékével s időközben megerősödött magyarságával kitűnő miliő volt a sokat próbált magyar színjátszás számára s megjött a gondviselésszerű ember is, aki a nagy feladatot gyönyörűen megoldotta. Berzeviczy Vince báró volt az a különös férfiú, aki, mint annakidején a legtöbb főnemes, ifjú korában nem is tudott magyarul s ezt a sokáig barbárnak mondott édes anyanyelvet, mint katonatiszt sajátította el, századjának magyar legénységétől. Mint katona Olaszországba került, Velencében és Milánóban bolondja lett a drámának és az operának. Dramaturgiai tanulmányokba merült s minthogy a kártyát egy szerencsétlen imádó vak szenvedélyével szerette, végre meg kellett válnia a katonaságtól is, szülei levették róla kezüket s a fiatal arisztokrata Ausztriában kénytelenségből fölcsapott színésznek.
Ez a Berzeviczy báró volt az, aki mint tékozló fiú, a húszas évek végén megtért Kassára, a szülei házba, aki 1829-ben átvett a kassai magyar dal- és színjátszó társaság kormányzóságát s akit az Akadémia pusztán azért az érdeméért választott tagjai közé, hogy olyan kitűnő intendánsnak bizonyult. Berzeviczy, aki a nyomor iskolájában tanulta meg a színjátszás minden csínját-bínját, a legnagyobb koncepciójú emberek közül való volt, akik Magyarországon valaha is foglalkoztak színházzal. Megítélhető ez abból, hogy mit akart ő a kassai színjátszó társasággal. Világosan kimondott célja az volt, hogy „lassan-lassan olyan színészi generációt neveljen fel, melyet rövid időn lehessen valamivel művészibb készülettel Pestre átplántálni, hogy ott aztán természetileg jobban, könnyebben és hamarább tökélyesűlhessen.” Kassa egyesítette a magyar színjátszás legfényesebb erőit: Udvarhelyi, Pályi, Szerdahelyi, Megyery, Szilágyi, Szentpétery s a külföldön is híres Déryné ott játszottak. Apostoli szövetkezésnek nevezték a hetek e társaságát s ebben az elnevezésben nem volt semmi túlzás.
Aztán Kolozsvár és Pest is visszakívánta színészeit s Kassa nemcsak hogy megnyugodott ebben, hanem tovább nevelte a magyar színészeket Pestnek: Egressy Gábor, László, Lendvayék, Fáncsy innen kerültek a budai társasághoz.




Pozsony és Temesvár, Arad és Nagyvárad szerepe nem ilyen gyökeres és jelentős a magyar játékszín kifejlesztésében; de nemzeti küzdelmük a nyelvért, a magyarságért nem kevésbé fontos, kivált ami Pozsonyt és Temesvárt illeti, ahol a legutóbbi időig a magyar színjátszásnak úgyszólván állandóan verekednie kellett a némettel. De talajt nyert, meggyökeresedett, megerősödött ez a színjátszás mind a hat helyen a Csonka-Magyarországon mindössze két vidéki színházunk maradt, mely amazokkal egyenrangú: a debreceni és a szegedi.
A száz év előtti küzdelem tehát új alakban és sokkal súlyosabb körülmények között föléled. A magyar színpadnak, mely az utolsó évtizedek alatt – legkivált a vidéken, de a fővárosban is – jobbára a szórakozás eszközévé süllyedt: magára kell eszmélnie, a rég elhagyott oltárok tüzén kell újra fölmelegednie, hogy megfelelhessen annak a rendkívüli hivatásnak, mely rája vár a jövőben s mely megint csak azzal az egy szóval fejezhető ki, amelyet már föntebb leírtam: – nemzetmentés.
A mohácsi vész után következő évtizedek alatt, amikor három részre bomlott az ország s mindegyik része mást uralt, az akkori íródeákok – a kor literátorai és diplomatái – a szétdarabolt Magyarország egységes öntudatát fölkeltették és ébren tartották magyar levelezésükkel, mely a nemzeti nyelv csodálatos megújhodása és kivirágzása volt. E csak legújabban fölfedezett s méltányolt rendkívüli jelenség a mi történelmi horgonyunk, amelyben meg kell fogódznunk, amikor az elszakított magyar színházak szerepét a jövőben kiformálni próbáljuk magunk előtt.
Bárminő üldözésnek vannak is kitéve ez idő szerint sok helyütt a magyar színtársulatok, a magyar városokban a magyar szót a színpadon elhallgattatni nem lehet, ha magyarságban csak egy kis ragaszkodás él még e nagyszerű hagyományok iránt. S ahol a magyar színész magyarul szólhat, ott nemcsak a régi gyökérszálak fejlődnek tovább, hanem új gyökérszálak nőnek, új kapcsolatok szövődnek, a színpad fölöttébb alkalmas arra, hogy külön területeken élő nemzetrészekben is teljes virulenciával tartsa fenn a nemzeti öntudat nagy gondolatát.
Ennek természetesen van egy igen mélyreható etikai föltétele, mely mindenestül Csonka-Magyarországon múlik. És ez nem több és nem kevesebb, mint az, hogy a magyar drámairodalom, amely utóbbi időben meglehetősen ledéren és léhán fogta fel a maga feladatát, le tud-e merülni az ezeréves múltba, nagy Magyarország ezeréves megpróbáltatásának szörnyű jeleneteibe, hogy onnan megújhodva és megacélosodva kerüljön ismét fölszínre, teljes és tiszta tudatában annak, hogy a színpadon a nemzet legnagyobb problémáit kell fölvetnie és művészileg kialakítania. A magyar történelmi dráma problémája ma új alakban lép előtérbe s megoldást követel. Csonka-Magyarország drámaíróját csak a régi, a történelmi, a nagy Magyarország egyesíti azokkal, akiket elszakítottak tőlünk. A magyar történelmi dráma, amely hosszú időn keresztül dilettánsok kedvtelése volt akadémiai pályázatok kapcsán, ma vitális kérdésévé lett minden magyar embernek – s kell, hogy vitális kérdésévé váljék minden drámaírónak, akinek van hajlama és érzéke ahhoz, hogy átélje és föltámassza a múltakat.
A magyar érzés teljességét csak a háború előtti Magyarország tudja megadni nekünk s a magyar színpad jövőjét, az elszakított magyar színházakkal való igazi, szoros és termékeny kapcsolatunkat csak az biztosíthatja, ha Csonka-Magyarországon a drámairodalom nemzeti és erkölcsi irányban elmélyül, aminek elsősorban – magyar történelmi dráma reneszánszában kell megnyilatkoznia.
Budapesten kívül – mint mondottam – két nagy színházunk maradt: a debreceni és a szegedi. Leírtam bőven, hogy a múlt században az idegen Pestnek Kolozsvár szült és Kassa nevelt színjátszókat. Ha Budapest saját erejéből nem képes arra a nemzeti megújhodásra, mely drámánknak és színpadunknak is életkérdése, akkor Szegedre és Debrecenre hárul a feladat, hogy szüljön és neveljen az idegen fővárosnak nemzeti drámaírókat.
Ennek a nemzeti drámának nem Kisfaludy, hanem Katona szellemében kell fejlődnie. Nemzetinek kell lennie s nem hazafiasnak, drámainak és nem retorikainak, művészinek és nem propagatívnak. A propagatív erő nem frázisokban rejlik, hanem abban a benső öntudatban, amely a művet áthatja, s amelynek nincs szüksége olcsó, dilettáns eszközökre, mert ha megvan, megdobban tőle minden rokonszív, akármily messze idegenben is, ha pedig nincs meg, a dráma úgysem hat a komoly elemekre s legföljebb a naiv karzati közönség tapsait válthatja ki. A magyar drámának nem új mottókra, hanem új lélekre van szüksége – úgy kell újjászületnie, ahogy Szent Pál kívánja, s akkor a nemzet politikai fejlődésében ugyanolyan része lesz, mint volt a színjátszásnak a múlt század első felében.