Versdal

 Elsirattuk már százszor a hős nemzetet,
mikor a szél, lyukas zászlókat lengetett.
Repülőkből bombafelhők törtek a magasba,
gyászoltunk, sírtunk, magunkba roskadva!

Talán az elfogyott erőnk még újra nőne,
ha lenne még magyar, aki bízik a jövőben.
De zokognak a nyírek, görbülnek a tölgyek:
lelkesebb ifjúság kell most istenünknek!

És a szívünk, amikor rettegve megremeg,
félve dobban a koldusért, aki kéreget.
Értjük a valóságot, s tűrjük a másságot,
de nem vesszük észre, az igazvalóságot!

Imádkozzunk magyarok! - az örök Jézusért,
akit a képmutatók, keresztre feszítették.
S hagyva így bennünk örökös fájdalmat,
véres történelmet, amiről a világ hallgat!

Csendes vizű folyóról, a Trianoni gyászról,
nem szólhat énekünk a magyarszabadságról!
Amíg bókolva siratjuk hős nemzetünket,
addig Ők a mások, elorozzák szentföldjeinket.

Lesz-e még Ugar - amely majd sírhelyül szolgál,
a Duna - Tisza közén, - szőke hajú lány.
Húsz év elteltével, lesz e még magyar?
Vagy elvész, mint egykoron, a hun és az avar!