A ház

Röpülj lelkem, keresd meg hazámat!
Áll a régi ház még, zöld zsaluja
mögött halkul anyám méladúja:
ősz hajú, de gyermekarcú bánat.
Röpülj, lelkem, keresed meg hazámat!
Itt a szoba, melyben megszülettem,
melyet szemem legelőször látott;
itt a kert, amelyben építettem
homokból az első palotákat.
Amit én emeltem, mind homok volt:
de nagyapám háza áll még
s éveimből, e fojtó romokból
hogy révébe meneküljek, vár még.

A város

Kelj fel, lelkem, keresd meg hazámat!
Nem egy szűk ház, az egész kis város
mint egy árchipelagus vár nyájas
zöldje közt a tenger akácfának.
Szállj ki, lelkem, keresd meg hazámat!
Ott a szőlőhegy, a tömzsi présház,
mely előtt ülve ha szertenéztem,
dallá ringott bennem kétség és láz
s amit látta tejszín napsütésben,
mind hazán volt! Lenn az utca híven
nyúlt alattam, mint a futószőnyeg
és a dombsor hullámzott, mint szívem,
halkan hullva égig a mezőnek.

Az ország, mappa szerint

Röpülj, lelkem, keresd meg hazámat!
Enyhe dombsor, lankatag magyar föld!
S az a róna túl már a nagy-alföld
szemhatártól, ahol a nap támad.
Röpülj, lelkem, röpüld át hazámat!
Szemhatártól-szemhatárig, s újra,
merre emléked, a halk selyempók
vonja szálát, szállj a rónán túlra,
s át hol állnak a bolond sorompók:
és akármit ír a kard a rögre
lankád mellől el ne bérced:
ha hazád volt, az marad örökre;
senkisem bíró, csak ahogy érzed!

Az igazi ország

Szállj ki, lelkem, keresd meg hazámat!
Oly hazáról álmodtam és hajdan,
Mely nem ismer se kardot, se vámot
s mint maga a lélek, oszthatatlan.
Álmod, lelkem, álmodjad hazámat,
mely nem szorul fegyverre, se vértre,
mert nem holt rög, hanem élő lélek.
Galamb álom! s rókák rágtak érte;
odu-féltő kapzsi szenvedélyek.
Az én álmom sohse legyen róka!
Az én tanyám' magassága védje!
Lelkem madár, tág egek lakója,
noha mindig visszajár fészkébe.

Európa

Röpülj, lelkem, röpüld túl hazámat!
Hogy röpültem egykor! Tornyok szálltak,
Montblanc süllyedt, narancsfák kináltak,
láttam népet, mordat és vidámat:
így találtam nagyobbik hazámat.
Rómát fiús tisztelettel jártam,
mintha őseim várossa volna
és Avignon nevetett, mint Tolna,
vígan fürdött egyazon sugárban
és egy lélek font be néptől-népig
messze földrészt eleven hálóba:
egy lélek, egy ország végestül-végig
magát-tépő hazám: Európa.

A glóbus

Röpülj lelkem, tágítsd még hazámat!
Mily kicsiny a Föld! Mily csöpp melegség
fészke a zord Ürben! Bús kerekség!
Szigete a tér Robinsonának!
Óh röpüld át kis csillaghazámat
s mag e hibbant Robinsonok bambák
ölik egymást, szigetük felejtik
és sohasem ér szemük a partig:
te a végső szirt fölé suhanván
a villanyos messzeségbe kémlelj,
tán egy ismeretlen sugarat hoz,
amely úgy jön, dallal és reménnyel,
mint dús hajó vén Robinsonokhoz.

Epilógus

Mégis, lelkem szeressed hazámat!
Nem neked való az ür hidegje!
Itt glóbus, a meleg szigetke
s lélekvágya szent Európának.
Soha el nem hagyhatod hazámat;
útjaidat akármerre bolygod,
egy országot hordozol magaddal,
veled jön egy makacs íz, egy halk dal
viszed mint a kárhozott a poklot;
de halálig, mint ki bűn között él,
várja híven az Édes sugáros
türelme: úgy vár reád a város
és a kis ház, melyben megszülettél.