Kitekintek a vonatablakon
a régi város ismerős nagyon.
Az öreg Szamos halkan bandukol
és ballagtában régi dalt dúdol,
a Hója-szélen rügyeznek a fák
s hiszem, mint régen most is van virág,
az ég felettem pompás tiszta-kék,
fecskék suhannak, éppen úgy, mint rég,
a házsongárdi fák is intenek
és lepkét űz egy régi kisgyerek...

A varázs megtört. Tompán. Hirtelen.
Zakatoltunk a váltósíneken.
Az állomás állt szürkén, hidegen...
A régi város más lett idegen.
Az utcalárma zagyva hangzavar.
A szembejövőket hiába lesem
Ismerős arcra nem talál szemem.
Idegen szó. Idegen felirat.
Az embertömeg futkosó, riadt.
(A régi emberek tempósan jártak
s a boldogságra mégis rátaláltak!)

Lassan-lassan a temetőhöz értem.
Fák őrizték némán és sötéten.
Bent minden régi helyet sorra jártam
- itt tanultam... itt írtam... itt leányra vártam... -
Kísért, kísért egy ismerős gyerek
s amerre néztem ismerős nevek...
és megtudtam, amire este lett,
hogy bár kint minden, minden elveszett,
e hely, hol mindent kis halmok takarnak,
Örök Város a bujdosó magyarnak...

Mert míg Kolozsvár utcáit bejártam,
csak egyetlenegy ismerőst találtam,
komor volt, vén volt... mondjam a nevét
rámemelte zörgő csontkezét
Tudd meg, a fecske itt hiába szálldos,
meghalt - mondta -, meghalt a régi város,
annyi maradt csupán belőle élve,
amennyi belefér
szíved egy rejtett, ócska szögletébe!

S míg vágtattam vissza a síneken,
idegen voltam én is, idegen.