Babazsúrt, színlelt lázadást
szőtt körénk félelmük láza,
elénk álltak, mint kolomposok,
mint fájdalmunk segélykiáltása,
s markukba csurgott lelkünk igazsága.

Megvezettek tudomány-ösvényen
fél harcok, fél igazságok, mertek,
mernek hősként tündökölni, s dicső
a lelket taposó talpuk!

Meg vagyon írva, de más a betű,
mást olvas a szem, szapora a tetű,
s farizeusi a tudat, elsiklik minden fölött,
bátor-szent, ön kardjába bukó öntudat.
Tenyerükben, mint lélekmalomban,
őrlődik a szív! – Néha tapsolnak nekünk.
Helyettünk kiálltnak, sírnak, üvöltnek,
reverendát öltnek, visszhangzik keservük,,
írásba hazudják álmaink mezejét,
s könyörtelenül aratnak.


Sámán-táncot járva, révületben,
Júdásbundában hörögve,
gyér hittel, lelket taposó talpuk alatt,
kényük kedve szerint könyörögve
menetelünk a Sátán tornácán,
egyre több szennyet, egyre többet követelve.

Mindent a véletlenre bízva,
bűn-labirintusban vitorlázva,
szeretet-gúnypalástban, elbújva,
anyátlan, apátlan,
tapogatózó magányban,
világosságra vágyva,
rohanok/rohanunk a hitre vágyva,
taposva mindent, mindent gyalázva,
pokol tüzén áthágva,
rohanunk, hiányhegyeket mászva,
piri kelepcékben cikázva,
rohanunk a valóság után,
hazug várandóságunk tudatában.

Babazsúrt, színlelt lázadást
szőtt körénk félelmük láza,
elénk álltak, mint kolomposok,
mint fájdalmunk segélykiáltása,
s markukba csurgott lelkünk igazsága.

Míg dicsőség jár, öntudatlan kábulatban,
falja az embert sete-suta ámor-mámor,
s a csalfát vetített tudat kutat,
addig húz el üstökösként az érzés,
mellettünk az erény-remény,
s a megdicsőülők átok-korbácsa
csendre int. Félelemben tartott állat
baktat a karikás-egységhit, bábtudat-állapotába.

Míg barmokat szégyenít az ember,
elárulja önmagát, Isten elé borul a hit,
vállalja önmagát,
szükség-gyökerébe kapaszkodik
az ember s a tudomány.