Már az egész héten látszott valami kedvetlenedés a töltésen a nép közt, mert ez néha úgy van, hogy bal lábbal kelnek az emberek, és ilyenkor mindenbe fönnakadnak. Alig találkozik egy is, aki ne morogna. Olykor, ha álla lent a gödörben a földet, megáll munka közben, és maga elé tekint, azután nekivetve a mellét a talicskahámnak, dacos némasággal halad föl a meredek járón, ami a magas töltésre vezet. A munka, amit végez, a legnehezebbek közül való, és aki nem benne nőtt fel, nem bírja csinálni. Ha belekezd is, kidől, vagy félmunkát sem végez. A kubikos tudja ezt, és a tudás önérzetet ad neki, amit emel az is, hogy többet keres, mint a napszámos. Munkája akkor kezdődik hajnalban, mikor már látni lehet a járót, amin föltolja a talicskát, és este akkor végzi, mikor már a járót látni nem lehet. Munkája olyan, hogy a húst, amit télen át magára szedett, egy hónap alatt ledolgozza, szikárok és soványok valamennyien, csak a lábuk szárán állanak hatalmas csomóban az izmok.

Mert télen nem dolgozik. A munkás szintén rangokba van osztva; zsákoló tétlen áll télen, mikor befagy a folyó, és nem járnak a hajók, s ha megszorul is, más munkát nem vállal, tavasszal sem megy fölásni valamely kert földjét. Ő zsákoló, azt csinálja, ha van munka – ha nincs: nincs, akkor várni kell, míg lesz. Hasonlóképp van a kubikos. Hogy mit hord a talicskán, azt is keresi ugyan, de nem föltétlenül, ellenben talicska nélkül nem megy semerre. A munka csak abból állhat, hogy talicskán valamit valamerre el kell tolni. Vagy föl, vagy el. Földet föl a magas töltésre, vagy nehéz követ a megapadt nyári vízen az alacsonyan álló hajóba. Várat épít-e, vasutat vagy vízi töltést, neki mindegy. Utóbb már a kazlakat is kubikolja a pusztahelyeken. A csalamádétakarmányt újmódiasan sok helyen már nem ássák földi verembe, hanem fönt rakják kazalba, s ezután beterítik földdel, hogy abban érjen.
Mint lehetne a kazal tetejére földet hordani, ha kubikos nem volna? A béresféle ilyesmihez nem ért. Jön a kubikosnép, a gödörgazda föltekinti a kazlat, számítgat, hümmög, valamely összegért fölvállalja, s nekiállnak. Járót támasztanak a kazal oldalához, s azon a deszkán, amely oly meredek, hogy más ember rajta egymagában nem tudna fölmenni, a kubikos föltolja a talicskát. Estére kelve kész a munka, a gödörgazda átveszi és szétosztja az árát; minden emberre esett akkora napszám, hogy sok diplomás úr vállalná jószívvel fizetésnek. A talicskába berakják a cókmókot, a bőrzsákot, korsót, gyékényt, subát, az oldalba kerül az ásó, a szélre a bogrács, s haladnak odább a kubikosok egymás után, mint a libát, más munkát keresni. Szikár és alacsony emberek, rövid pipákkal, bocskorban, tótnak is nézheti őket, aki akarja, bár alighanem belehalna a tót, ha egy napra versenyt próbálna velük. Haladnak sebesen, mert soha lassan nem járnak a talicskával; úgy tetszik, mintha a talicska húzná őket, pedig ők tolják.
Nem beszédesek, hallgatagok; ha nem haragszanak, munkában kiállják szó nélkül. Levelet sem írnak haza, csak utalványokon küldik az asszonynak a pénzt, úgyis ez a legjobb üzenetvivő. Sokáig odavannak, hónapokon át, olykor tavasztól őszig. A lakás a gyékényponyva, a bútorzat a suba, az élelem szalonna és kenyér; ha meleg ételre vágynak, a közös bográcsban főz a bokor tarhonyás húst szolgafán. Bokor szerint oszolnak meg, mint a halászok, minden bokor főnöke a gödörgazda, aki munkát vállal és számol.
Ez a nép hát már az egész héten kedvetlennek mutatkozott. Már a múlt hét végén, szombaton, valami összezördülésük volt a számolásnál. A mérnök nem úgy számolta ki a gödröket, ahogy ők jónak tartották volna. Kevesebb föld esett ki a számítása végén, és azt mondta némelyik gödörben, hogy csalnak, mert nevelve vannak a bubák. A buba kerek, toronyforma földoszlop a gödör közepén, amit a gödör ásásakor egy helyben hagynak, s annak magasságából számítják ki munka végeztével a kihordott földet kubik szerint.
A mérnök a maga módja szerint számol, a kubikosok gödörgazdája pedig csak ásónyéllel, de azért, ha a gödör hamisság nélkül való, leginkább össze szokott vágni a két számadás.
A kubikos azonban ért ahhoz, hogy mint kell nevelni a bubát. A kis földtornyot éjjel finoman elmetszik a közepén, s egy-egy arasznyi földet építvén hozzá, a tetejét ismét ráteszik. Azon ott zöldell a fű, amely akkor is rajta élt, mikor még mező volt a gödör helyén, s annak ott is kell lenni, mert az a bizonyosság arról, hogy nem történt csalás a bubával. Ezért úgy a közepibe építik bele a földet olyan ügyességgel, hogy aki nem járatos benne, soha észre nem veszi, hogy a buba nevelve van. Így furfangoskodnak is ott, ahol lehet, mert ez szokás. Mikor a csángókat hazahozták Moldvából, kubikosmunkát adtak nekik, hogy keresetük legyen. Ahhoz tanító kellett, adtak is melléjük öreg kubikosokat, akik legelsősorban arra tanították meg az atyafiakat, hogy mint kell nevelni a bubát, és csak azután fogtak a mesterség egyéb tudományához. Nem valami jeles dolog, de nekik is van furfangban részük, mikor becsapódnak. Elviszik messze vidékre, munkahely gyanánt jó földet ígérnek, ahhoz képest alkudnak, s amint odaért, látja, hogy be van csapva. Vagy agyagos a föld, vagy kavicsos, de hát hiába, most már hogy jöjjön onnan a messziből vissza? Nem lehet. Csak vágja hát ásójával a földet, és szótlan munkájában az esze azon jár, hogy ennek az ásónak az élét más helyre is bele tudná vágni.
Ilyenkor lassú mozgások támadnak köztük, és összesúgnak a gödörgazdák. Munkájuk, mely úgy folyik, mintha gép végezné, lassúbb. Az arcok elkomorodnak, és más munkásokkal, kik nem kebelbeliek, hamar összecsapnak az emberek. A nehéz hangulatot észre lehet venni. Mint ezúttal is, mikor nem oda messze vannak Galíciában, Romániában vagy Boszniában, ahova vasúti töltést építeni viszik őket, hanem otthon, magyar földön építik a gátat a víz ellen. Azok a magas, széles töltések, amik a Tisza partján végighúzódnak, mind az ő munkájuk végtől végig.
Mint nagy lomha kígyók fekszenek esztendőkön át a parton, anélkül, hogy valami hasznukat lehetne látni. Oldalaikra odarakva a sok karó, a rőzse, a szalma, hombárokban áll a tömérdek zsák, és semmi látszatja nincsen annak, hogy ezek valamire kellenének. A víz messze van a töltések lábától, túl a füzeseken, mélyen alant az árkéban, hogy a fák közül még a gőzhajó kéménye is csak alig látszik ki, ha arra megy. Így áll esztendőkön át az elhagyott várfal. Párját, a túlsó oldalról valót, nem is látni, szürkeség vesző fűzfák takarják. Nagy néha egy kocsi vagy nehéz ökrös szekér megy a túlsó oldalon, s úgy látszik, mintha a fák hegyein mozogna. Körül, a messzeségben tornyok látszanak, a sík, lapos táblán meg gőzmalmok kéményei füstölnek igen távol. Közelebb óriás vetések, néhány ér a zsilipekkel, itt-ott egy nádas, megmaradva a régi világból. Ami élő mozgás látszik, csak abban van, ott szárcsák, kacsák és vízibúvár vöcskök laknak.

Mígnem aztán egyszer játékos kedve támad a víznek, és nagy sokaságban kezdenek úszni lefelé hallgatag tömegei. Honnan jön az a sok? Ha eddig volt, hol rejtőzött esztendőkön át? A víz a kérdésekre nem felel, csak elhagyja medrét, és bemegy a fűzfák alá lakni. Azután a töltés lábához ér, s rajta emelkedik. Most már nem csendes, inkább beszédes: zúg a fák koronái között. És oly gyorsan folyik, hogy nagyon, de azért a lefolyt helyébe újból  jön másik, és szőke színe olykor haragosbarna. A föld fölé épített csatorna ilyenkor a két töltés köze, s lent a mélyben virágzó föld, a tanyák, s oda messze falvak és városok… Az a kérdés, hogy van megcsinálva a töltés. Ha rosszul, akkor kitörik az oldala, és hamarosan temető lesz minden. Városokban, falvakban peregni kezdenek a dobok, közerők haladnak kifelé, és kocsikon viszik sebesen a kubikosnépet. Gyors és nehéz munka áll be a töltésen. Karóznak, magasítanak, erősítenek. Két-három sor karót meghág a víz, elviszi a rőzsét, és mossa a töltést, akkor újból jön a negyedik sor karó. Egy hét előtt innen a töltésről még nagyon szép akácerdőt láthattál, amint enyhe színével kivált a haragoszöld vetések közül. Most ha keresed, nem látod, a helye üresen és kopáran áll: az erdőt elvitték karónak, s talán azt sem kérdezték, hogy kié.

Nincs úr. Senki sem úr, csak a kubikos meg a mérnök. Van ott katonaság is, amely távol falvakból és a tanyák közül odahajtotta a munkaerőt, de az csak mellékes munkára való. A kubikos rangban előlép, a kétkezi munkásból kiválik a mesterember. Már nemcsak az izmai erejénél fogva több, mint más, hanem az értelemnél fogva is. Ő látja meg legelsőbb a szivárgást vagy ama veszedelmességet, mikor a nagy lomha töltés arra készül, hogy néhány ölnyire elcsússzon a helyéről. Nem ismeri az éjjelt, nem a nappalt, sárban és esőben áll, áztatja az átcsapó hullám, s munka közben szárad meg rajta a ruha. Nem bírná azt meg más, csak ő, aki tavasztól őszig szabad ég alatt táboroz. Mérges daccal feszül neki a dolognak: ha kérdik, csak morog, s úgy áll fogai között a kurta pipa, mintha a világot akarná fenyegetni vele; egyik szerszámot csak azért teszi le, hogy fölkapja a másikat. Pedig hát mit neki ez az egész tájék, s mit neki az a nép, amely már elfáradva, kétségbeesett közönnyel áll?

A morgás végighalad a töltésen. A mérnökök sejtik, hogy valami készül, de még nem tudják: mi. Egy gödörgazda azt kiáltja a töltés tetejéről: – Huja!
A bokorba tartozó emberek megállnak. Aki tolta épp fölfelé a járón a talicskát, annak a közepén ott hagyja. Az ásót belevágja a földbe. És sorban, mint valamely elrontott sortűz ropogása, hallatszanak a kemény, rekedt szavak:
– Huja!
– Huja!
A munka zaja után ijesztő nyugalom áll be. A tengernyire nőtt folyó, amelynek nem látni a túlsó oldalát, kavarog, szálfákat vagdos a töltéshez, és átdobálja rajta a hullámait a kitépett karókkal együtt. Már nagyon mérges. Csupa sár az egész töltés, mert hisz a háta mögül is a szivárgó vízből hordták már a földet a tetejére. A végig sáros, csatakos alakból, aki elősiet, aligha nézné ki valaki az urat, mert itt nem érnek rá ruhát váltani.
-   Mi az, emberek, mi az? – kiáltja messziről. – Mi van itten?
Nem felel a kérdésre senki, csak egy gödörgazda mutat gúnyosan a sárga tengerre, és azt mondja:
Víz.
Hát az van csakugyan sok. A túlsó partnak nyoma se látszik, az értér fái mind eltűntek, a nagy folyózuhatagon itt-ott úszik egy házfedél, valamely parti csőszházból, amit elsodort. A végig nedves töltésen olyképp veri át a szél a hullámot, hogy messziről fehér, röpködő vitorláknak látszanak. És úgy látszik (tévedés-e, nem-e?), hogy ez a hosszú sárhegy inogna. Ahol a szél nagyon nekifekszik a víznek, és a parthoz nyomja, ott mintha tágulna a töltés. Mozog, mint a gyékényponyva, ha a szél veri.
Hát mi bajuk van, hogy nem dolgoznak? – kérdezi a mérnök. – Hiszen úgy elszakad a töltés!
El – hagyja rá egykedvűen a kubikosfőnök.
A többiek hallgatnak. A gödörgazda folytatja:
Ha a víz mög nem száll, elszakad bizonyosan. Hiába itt már a munka, hiszen sárra sarat hányunk. Az ásó nyomán fölfakad mán a víz. nézze csak, uram, itt e, ahun most állunk, még ma mögszakad a töltés. Lent a padkája már három hejjön el van repedve.
Hát meg kell fogni – kiáltja a mérnök. – Dologra, mindenki oda! Van zsák, karó elég! Csak sebesen no, emberek!
Csak lassan – mondja a gödörgazda. – Dógozunk, uram, amíg csak út nem szakad a töltés. Ott löszünk rajta, pedig ha nem száll mög a víz az éjjel, valahun átszakad. Hisz úgy mozog már, mint mikor a kígyó csúszik.
Hát mi a kívánságuk?
Nem ögyéb, mint hogy most mán hitelbe nem dógozunk. Nézze csak az úr – magyarázza az ember, és odasereglenek a többiek –, én abba vagyok beleállapodva a cimborákkal, hogy szombatig mán nem löszünk itten. Addig nem várhatunk a pénzzel, mert ha elszakad a tőtés, mindönki szétszalad, amerre lát, osztán sönki se fizet ki bennünket.
Dehogynem – szól a mérnök.
Nono – felel nyugodtan az ember –, mink mán jártuk úgy. Hát most azt akarjuk, hogy ami kubik eddig vót a hétön, fizesse ki mingyár. Ezöntúl mög nincsen kubik, hanem napszámba mén a munka fejenkint.
Keserűen felel a mérnök a bocskoros embernek:
Persze, aki meg van szorulva, azzal így beszélni.
Kissé zavarodottan védekezik a gödörgazda:
Szögények vagyunk… Aztán máskor is jártunk mán úgy…
Halad a töltésen errefelé egy másik sáros úrforma alak, egy katonatiszt. A kirendelt fegyveres erő parancsnoka, aki most vizitálja az őrseit. Nagy, hatalmas, nyers őszinteségű ember, ha akrobatának menne, bizonyára jobban élne, mint hogy most itt a töltésen csatangol a havi nyolcvan forintért, és három hete nem látott borbélyt. Maga iránt semmi elővigyázattal nincs, még őrt sem járat a háta mögött, s ha a karóhordó szekér elakad, odamegy segíteni, hogy kirántsa a sárból. Megszerette már mind az itt dolgozó ember hozzá a szörnyű erejével, hatalmas hangjával is imponál. 
Hát itt mi van? – kérdezi, ahogy odaér.
Mondani kezdené a gödörgazda, de a mérnök a szavába vág, és elmondja a bajt.
Ebben igazuk van – véli a főhadnagy. – Hát nem bírsz most pénzt adni nekik?
Nem.
Nincsen? – kérdezi ez leverten.
Dehogy nincsen – mondja mérgesen a mérnök –, van itt tízezer forint, de mindet ezresben küldték ide az okosak. Hát hol váltsam én most föl itten?
Hát a többi szakaszon?
Nem tudom. Ha van apróbb pénzük, úgysem adják ide, mert nekik is kell.
A bocskoros, sáros alakok egyre hangosabban beszélnek, hogy mi lesz. Lesz, vagy nem lesz? A gödörgazda rögtön hátrafordul, és csöndet int, de már az ő szava nem sokat ér.
Adj ide egy ezrest – mondja a katona. – Más itt nem segít.
Hát a katonaság? – kérdezi a mérnök.
Az én tizenöt emberem két mérföldnyire van egymástól. A kényszer különben sem használ, több kárt tehet a kubikos, mint hasznot, ha akar.
S az ezrest lobogtatva a kezében, odalép a tiszt az ásós, csákányos kubikosok közé.
Nem lehet fizetni, emberek – mondja. – Nincs aprópénz. Hanem pénz van, itt is az ezres bankó, de van még több is. Mindenki láthatja, hogy itt nincs trafikosbolt, ahol váltanának.
No, az nincs – szóltak a tömegből.
Hát itt a pénzük nálam, a mérnök úr ideadta nekem. Akármi lesz a töltéssel, a pénzüket nálam mindig megtalálják. Megbíznak-e bennem hát, mi?
Honné! Mög hát! – hallatszik mindenfelől, csak a gödörgazda szól:
Hanem…
Nos?
Ha elszakad a tőtés, ami hummink itt vesz, mögfizetik-e?
A főhadnagy rámutat a pénzre:
Az is itt van benne.
Hát akkor gyerünk – int az embereknek a gödörgazda, és mennek a bocskorosok mind vissza az elhagyott munkához. Kopog a nehéz furkó a karókon, nyikorog az ázott talicska, és ásós emberek keresik a töltés háta mögött, hogy hol lehetne még egy kis száraz földet találni. Mérik a vizet szinte percenkint, hogy megszáll-e, de nem száll. Nem az az idő ez, mikor a víz egyszerre apadni kezdjen csak úgy magamagától, hanem apadna, ha a túlsó parton szakadna el a töltés. De ott bizonyosan különben áll, mint itt; itt pedig már olyan, mintha gyerekkéz építette volna játékból. Néz végig kanyargó vonalán fölfelé a gödörgazda, mint aki biztos benn, hogy ami késik, nem múlik.
Ahun a! – mondja.
Jól töntesen, a kis nyárfaerdőn túl kettévált a töltés, és valami nagy darab sárgaság omlik be a zöld mezőre. Az a víz, és a hirtelen beálló csöndben hallatszik a harsogása, amint tépi és szaggatja a partot. Hát most már csakugyan huja mindennek, már nincs többé veszedelem, mert már megvan a baj, amin senki sem segíthet többé semmiféle hatalommal. Csak akkor hátul, messze bent a vidéken, ahol egy kicsit magasodni kezdt a táj, csinálhat nyúlgátat a nép, ha ért hozzá. A kubikostársaság sietve szedi a cókmókját, s mindent talicskába rakván, megindulnak a töltésen, hogy valahol róla letérjenek. Sürgős dolog ez, mert ha előttük is elszakad a töltés, fogva maradnak. Lent a mezőkön kocsik vágtatnak a mérnökkel, lovas zsandárok nagyon sebesen mennek a falvak felé, s egyfelől már hallatszik is, hogy verik félre a harangot. A főhadnagy hol siet, hol szalad, a töltésen szedegetve össze a legényeit. Elhagyja a kubikosokat, mert nehéz a sárban a talicska, de az elhagyás azért nem baj, mert a pénzzel azért majd megtalálják, ha máshol nem: otthon.
Hát megjövendölte kend! – szólt a gödörgazdának, amint mellette elmegy.
A rövid pipaszár mögül csendesen feleli az ember, tolva a talicskát:
Nem először látok én ilyent, uram.

A víz elég gyorsan terül, látszik a csillogása a fiatal vetés közt, amit most már hiába vetettek. Persze ilyenkor nem tudni még, hogy meddig jut el, mert ha egyszer a mély helyeket megtöltötte, azután lassan halad. Mint mondani szokás: legel, mert éppen olyan a haladása, mint a legelő állaté. Hanem ahol ér van, vagy árok, azon nagyon messze elszalad hirtelen, hogy aztán a végén kiöntsön.
A gödörgazda megáll, és azt mondja a társaknak:
Majd ebbe a faluba mönnyünk le.
Bólintanak rá, hogy jól van, és libasorban a talicskák újból megindulnak. Amint a töltésen lekanyarodnak, látják, hogy az árkok vize sárga, a falu laposabb oldalán mozog már a nép, a kétségbeesés erejével rakva a gátat. A toronyban kongatnak. A talicskaszíj melledzőjének erősebben feszül neki a gödörgazda.
Ügyekezzünk embörök, ügyekezzünk.
Oda igyekeznek a tetthelyre. Hát ott csakugyan baj van, mert ha azt a kis darabot gáttal el nem kerítik, a falu közepéig beszalad a víz, és itt szélrül a templomot mindjárt elviszi. Hányják a földet, ahogy lehet, szakajtóval és istállós talicskával dolgoznak. Ott van már a főhadnagy is a legényekkel. A legények a háztetőkön vannak, dobálják és hordják lefelé a nádat, a főhadnagy egy-egy rántással egész kerítésdarabokat tépdel ki, és veti a gát elébe palánknak. De csak erősebb a víz, mert a nyomás egyre nagyobb, s a laza kis földgát a közepén enged. A támadt nyíláson szökve fut át az ár, és sikoltoz az asszonynép, és szomorú némasággal áll a férfi. Két hatalmas karjával magához ránt két katonát a főhadnagy, és a nyílásba ugrik velük. A kubikoscsapat odaért, és nagyot ordít a gödörgazda:
Embörök!
Egyszerre lefordul a talicskáról a suba, a gyékény, és a vízelfogás paraszti tudósai vetik hirtelen latba karjaik erejét. Gyékényt borítanak előbb a derékig vízben állók elé, más felekezet a földet teremti oda nagy gyorsasággal, a harmadik csapat a templomkerítésről kapja le a rácsos kaput, és gyékénnyel borítva letámasztván, mögéje földdel dolgozik.
No! – mondja a gödrösgazda büszkén, mikor kész a tudomány, és betömték a szakadást.
Segítenek még, ahol jónak mutatkozik, azután azt mondja a gödrösgazda a főhadnagynak.
Uram, elázott-e a pénzünk?
Nem ázott az – felel a tiszt –, csak derékig ért a víz.
Akkor fizessön ki, uram, aztán hagy mönnyünk. Nincs mán itt nekünk mit keresni.
A bocskorosok is körülállják, hogy de bizony csak jó lesz most már, ha pénzüket kiadják.
Jól van – mondja amaz, és megindul azon vizesen –, aztán csak tud itt valaki váltani, gyerünk a községházához. Hanem én azt sem tudom, mi fizetés jár maguknak.
Majd tudom én – felel a gödrösgazda. – A kubikot most mán úgyse löhet számítani, hát napszám jár. Három egész napszám: hétfő, kedd, szerda, mög mára röggel kilenc óráig egy fertáj napszám. Fejenként ez esik.
És az a munka, amit itt csináltak?
A gödrösgazda nemet int.
Az nem számos – mondja. – Szögényöknek történt.
A bocskorosok bólintanak rá, hogy valóban úgy van.