'Miért örűltök a tavasznak,
Földnek virágai!?
Ha ismét elhervadva fogtok
A sirba szállani!
Virágtalan fog állni a rét,
Lombatlan lesz az ág...
Mit ér a disz, ha hervadandó?
S a kurta ifjuság?

Mi haszna hordom én pirosló
Virágom, levelem?
Tavasz mindenható tündére!
Vagy oltsd el életem,
Hogy kurta napjaim virúlat
Többé ne érje, - vagy
Az ősz derén, a tél fagyán is
Zöld köntösömbe' hagyj!'

Igy háborogva, mond a tündér:
»Mit kívánsz, balgatag?!
Az ősz derén, a tél fagyán is
Zöldelni hagyjalak?
A hervadás szelid halálát,
Éltedtől elvegyem?
Boldog, vidám megifjulásod
Tavasszal ne legyen...?

Ne bánd, hogy meghervadsz, elalszol,
S ifjuságod rövid;
Ébrenlét s álom alkotják az
Életnek gyönyörit.
Sziklákon a moh száz tavaszt lát, -
Egyet a liliom;
S amaz, rideg tengésben él, - ez
Gyönyörben gazdagon!«

De ő mégis csak zúgolódék...
S mond a tündér: legyen!
S reá zsibbasztó, tompa álmat
Bocsáta hirtelen...
Rideg tél volt, midőn felébredt.
Meghalva volt a föld;
Csak ő állott a holt világban
Zölden, a téli zöld.

És míg örűlt e változásnak,
Bánat rengette meg:
Kis kék virága lőn, az ékes
Piros fürtök helyett.
Meghozza azt is a tavasz majd!
Igy biztatá magát.
Kitől az ősz nem vett el, annak
Diszt a tavasz nem ád!

S egyedül állt... a gyönge társak
Mélyen aludtanak;
Nem zengett víg dal, - és körülte
Nem csergett a patak.

Föltépett lombja nászbokréta
S halotti koszoru...
Ő a rideg, kiholt világban
Leginkább szomoru!

Fagyolvasztó lehelletével
Megjött a kikelet:
Öltöztetvén diszes ruhába
A halmot, réteket.

Örült minden, buzgott az élet
Az új lét ünnepén;
Csupán ő nem tudott örülni
A téli zöld, szegény!

A tündér megjelenve monda:
Remélj...! s türd sorsodat!
Örök zöld vagy, bár elveszítéd
Piros virágodat.
Egyik szivnek reményt ad a sors,
Másiknak örömet;
Ha nem kellett öröm: reményben
Éld át az életet!