Faragó Mönyhért mögunta magát. Úgy vót, hogy ült eddig a tanyaház előtt a kispadon, aztán pipázott. Rossz dohányt pipázott a garasos pipából. Tajtékpipából csak ünnepnap szokás ez. Továbbá faragott a bicskával. Volt ott egy darab fa, epörfa, a pad fölött. Hullajtotta az epörfa az ágát. Öreg mán ügön: ez ettül van. Egy ága levált. Odaesött Mönyhért elébe. Békésen. Nem ütötte mög Mönyhértöt. Mönyhért ültette ezt a fát ötven esztendő előtt. Nem is ötven esztendő előtt, hanem ötvenkét esztendő előtt. Gyükerire zabot szórt, hogy a fa mögfogamzzon. No, adott is ötven esztendő óta ölég epröt a malacoknak.
Ilyen a fa. A fa csakúgy él, mint az embör, csak éppen hogy lába nincs. Lát mindönt, tud mindönt. Tisztán csak azért nyúl magosra, hogy széttekincsön a vidékön. Jó nép a fa, embörök.
Leesött a faág. Mönyhért nézte.
Legyüttél? – kérdezte tülle.
A faág leszáradatt leveleivel zizögött neki.
No – mondta Mönyhért –, ha mán legyüttél, faragok belülled a kis onokámnak kiskést mög fakanalat. Mán úgyis eluntam itt magamat végképp.
A faág zizögött tovább, hogy az de bizisten jó lössz.
Mönyhért mostand elővötte a bicskáját. Mögnézte egyik végrül, mögnézte másik végrül. Akkor kinyitotta a tulajdon ágát. Igenyös, szép ág ez, még az öreg Sziráki csinálta a városban, de tulajdon maga. Haj, még akkor fekete haja vót annak is. Mert lakodalmi bicskának vötte ezt a bicskát Mönyhért.
De mindegy az. A vasát belefeszítötte az ágba, és kettéhasította. Az ág ellent nem szólt, mert tudta, hogy ez a sorsa. Növekvésiben egy ideig eleinte finom levelet adott a sejömbogaraknak, azután epröt termött, később árnyékot vetött alatta pihenőkre, most pedig kanál lött belűle, kis kanál az onokának, úgy híjják, hogy Marci, hanem borzasztó játékos fattyú.
Faragja nagyapó elsőbb laposra, azután az ódalait barkácsolja, utóbb mélyíti, hogy az a valóságos kanálhoz hasonlítson, és löhessen vele merni csakugyan. Ráér csinálni, mert egymaga van a tanyában, a többi odajár kint a földben, Isten áldásáért. Ó, Mária, légy üdvöz.
Csak a sánta varnyú gyün oda fél lábon, de hisz könnyű annak fél lábon járni, akinek csak egy van. Bár azért így is billög a kutyalélök, és olyformán néz nagyapóra, hogy Mönyhért kéntelen szót szóllani hozzá: 
A Marcié lössz – mondja neki. – Hallod-e, Matykó, a Marcié. Kanál.
Matykó fél szömmel adja tekintetit nagyapóra, oszt aszongya a szömtelen:
Kár.
Kár beléd az étel, kutya – fakad haragra nagyapó.  No nézd. Ugyan hogy nem gyün ide a Hattyú, hogy mögtépázna vagy egyször.
Kár – kiabál vissza Matykó, hanem van annyi esze a csudálatos isten bogarának, hogy azonnal odébb is ugrik.
Hanem ugrálhat mán, mikor gyün a Hattyú. Mögneszelte hevertiben, hogy nevét ejtötték, s idekövetközött. Vén kutya mán a Hattyú, egészen fehér, de ez nem az öregségtül van, mert mindig fehér vót, azér is lött a mostani neve a neve neki.
Hattyú egy lábával sebösen fejön üti Matykót, hogy mönnyön az útbul. Matykó kiabált, és kétfelé terpesztve a szárnyait, nagyapóhoz futott, hogy védelmözné.
Én nem védlek – mondta most nagyapó –, mert fekete a lelköd. Még Marcitul sajnálod a kanalat?
Hattyú nem is tudta, hogy Matykó ilyen rossz. Most csudálkozik rajta.
Aú! – így szól.
De ügön – felel neki nagyapó –, ijen vót.
No, ez mán sok. Hattyú leül a két hátulsó lábára, és söpri a farka a homokot.
De söpörsz – véli nagyapó –, pedig messzi van még a szombat délután.
Ezzel a vijolenciának vége is szakad. Mönyhért kifaragta a kanalat, és most mán az ág másik feleközetibül villát csinál. Evvel nagyobb gond jár, mert az ágait külön-külön köll farigcsálni. Hattyú nézi a munkát, a szömtelen Matykó mög egyször csak a térgyire ugrik. Nagyapó rá is koppint a fejire a bicskavéggel, de Matykó nem mozdul
No – mongya nagyapó, belégyőződve a dologba –, csakugyan olyan vagy, akár a kullancs. – (Bánnya is Matykó az ijen beszédöt.)
Még kész sincsen tökéletösen Mönyhért a villával, mikor zörögnek az úton. Gyün haza a család. Azért zörögnek, mert babot hoznak valamennyien, most szödték ki a fődbül. Én édös jó Istenöm, de de szépre nevelted az idén. Gyün az embör, az asszony, az Etel lán mög a Marci. Hogy hozza a Marci a babot, hogy alig bírja.
Hozom a paszúrt, öregapám! – kiáltya.
Ó, jó kis lelköm – mosolyog nagyapó, és tekintettyeivel, könnybe lábadt szömeji nézésivel a gyermökre téved. – Hát hozod?
Ahán – feleli büszkén a Marci, és ezön most mán mosolyognak mind valahányan. Zizög a száraz babalj, ahogy apa, anya válláról a földre veti. Anya mingyár vacsora kászolítása után igyekszik. Tüzet rak. Etel az epörfa alá a malamkűre tányérokat hoz ki. Cifra tányérok ezök, kunos kék virág van bennök, Dorozsmán vötték régön. Azután ném egy bögrével az istállóba, hogy egy fejet tejet hoz nagyapónak. Mert Mönyhért nem öszik főtt vacsorát, öreg ű mán ahhon, ű csak úgy mögissza a tejet, ahogy azt a mi jó Istenünk a tehénbe aggya. Azér is az első fejet az üvé.
Hozza is az Etel lán hamarossan, nagyapó pedig olyan szépen iszogatja a porcelán bögrébül, hogy gyönyörűség nézni. Ahogy avval készen van, föl is áll, és mén az ereszet alá, hogy lefekszik. Jó hosszú, sejömszőrű, egész takaródzásra való, törött bőrű subán szokott ott aludni nagyapó. Elsőbb azonban a kis kanalat, kis villát odalopja a huncutságos vén embör a Marci tányérja alá, hogy majd örül rajta a kis kutyafékom.
Avval aztán el is mén az öreg humni. Szépön elnyújtódzik, és fehér hajai a fehér subaszőrbe elegyödnek. A nap mán áldozik, épp most van a földszélrül lebukóban. De akár hiszik, akár nem, a földperemrül még szinte visszaugrik, hogy még egyször ragyogó fehér haját végigöntse piros sugaraival. Mert úgy löhet, mire röggel mögén előkerül, már nagyapót találja. Elszunnyadhat végképp, mert az ijen vén embör röttentő halandó.
Matykó fölmönt nagyapó subája vállára, oszt behumta a szömit. Most úgy tösz, mintha alunna. Pedig igazság szerint neveti magába a kutyalélök, hogy ű mög a nagyapó hogy csinálták mög titokban a Marcinak a kanalat.