Mint sötét ház áll az éjszakában,
ablakából fény nem néz az útra,
ajtó se csattan, kutya se vakkan,
és lábdobogás nem megy a kútra.

Mellette őskori szörny: a cséplő,
és túl rajta egy sor karcsú nyárfa
suttog, mert így, álmos éjféltájon,
nem lenne illendő semmi lárma.

Hajnalban harmat hull a garádra,
a nyárfák csúcsán lenge pára ül,
az asztag lassan nől a homályból,
s a virradatban egy fecske repül.

Messze a dombháton most kel a nap.
Minden harmatcseppet külön megnéz.
Zöld lesz egyszerre a nyárfák sora
S az asztag teteje aranyló méz.

Aztán egy szekér reccsen valahol,
s emberi szótól némul el a csend.
Az asztag alatt egérke ásít,
s pákosztos verébhad csiripel fent.

Ez már a reggel. Tejszagú lárma,
az asztag körül vén ember söpör,
a csordakútnál tolong a jószág,
s a kútban zörögve jár a vödör.

Az asztag hallgat. Fürdik a napban,
de sötét mélyén érik az élet,
a földből jött, és oda megy vissza,
és sem itt, sem ott sosem ér véget.

Búzából: búza. Életből: élet,
akár a kemence, akár a malom
nyeli el, akár hűs magtár őrzi,
s nem nagy garmada már, csak kis halom.

S kezdődik újra: tavaszi útra
csörömpölnek a megfontolt ekék.
Az élet pedig hallgat a zsákban,
nem érzi még, hogy kint kék az ég.

Csak sokkal később, de akkor már a
dűlőben jönnek az éhes kaszák,
aztán keresztet vetnek a kévék,
s asztagnak mennek a nyárfák alá.