Az utóbbi években a szellemi élet kedves kültagjai, ágyrajárói és vigécei több ízben rendeztek nagydobú és terjedelmes képű vitát e kérdés felől: szabad-e az írónak bevinni műveibe a politikai, közéleti problémákat. És hogy: kárára vagy hasznára van ez az irodalomnak.
A csodálkozásra hajlamos ember ugyan bőven csodálkozhatik az ilyen vitán. Azt mondhatja: micsoda irodalomtörténeti és történelmi analfabétaság kell egy ilyen kérdés felvetésére! Hiszen a múlt fejlődése már régen döntött ebben a kérdésben. Tudjuk, hogy az életalkotás előfutáros munkálatait mindig az irodalom végezte el. Az új történelmi korok az irodalom felderítő szolgálatai, terep-előkészítései és pergőtüzei nyomán tudtak új uralkodó jogrenddé hatalmasodni. Aztán: Vergilius, Dante, Morus Tamás, Rabelais, Manzoni, Dickens, Puskin, Gogol, Turgenyev, Tolsztoj, Dosztojevszkij, Diderot, Rousseau, Hugo, Balzac, Zola, Katona József, Vörösmarty, Jókai, Eötvös, Petőfi, Ady és ezer mások elég tűrhetően tehetséges „pamflé-írók” voltak ahhoz, hogy bizonyítékok legyenek ebben a vitában. Kárára vagy hasznára van az irodalomnak az, hogy az írók írtak a szerelemről, a természetről, az elmúlásról, az üres bugyellárisukról, az anyjuk tyúkjáról? A tehetséges, a hivatott íróknál és költőknél: az irodalom hasznára volt. A tehetségteleneknél: kárára. A fennebb ötletesen, csak úgy véletlen kapásra felsorolt nevek mutatják, hogy az ember lehet valamilyenecske író, vagy legalább is meglehetős „pamflé-író” akkor is, ha törődik a közösség életproblémáival.
A csodálkozó ezt is mondhatja: a művészi alkotás pszichológiájának milyen abszolút nem ismerése szükséges e vita felvetéséhez. Az író kifejezi az énjévé gyűlt világ azon elemeit, melyek az ő fizikai és pszichikai meghatározottságában kifejezést követelnek. Hogy aztán ezt a kifejezési kényszert a babája kisujja vagy egy közösség történelmi sorsa váltja ki belőle: az függ az író arányaitól, életgazdagságától, lelki horizontja tágasságától: egész fizikai és pszichikai milyenségégtől.
Azt kérdezni: szabad-e az írónak politikai, közéleti problémákat vinni műveibe: olyan bölcsesség; mintha ilyeneket kérdezek: szabad-e az írónak barnaszeműnek lennie? Szabad-e az írónak százhetvenhat centiméter magasnak lennie, stb.
Mégis: miért ismétlődnek meg újból és újból ezek a zömök ostobaságú vitácskák? Válasz: a lelki kozmetika mély szükségeiből. Ezért: hogy a gyávákra ne azt mondják, hogy gyávák, hanem: művészek. Hogy a közömbösökre ne azt mondják: nemtörődők, hanem művészek. Hogy arra, ha valaki megszökik a magyar szenvedések segítséghívásai elől, ne azt mondják: dezertálás. Hanem: l’art pour l’art* És ezért is: hogy a kicsiknek ne ez legyen a nevük: pirinyók. Hanem: tiszta művészek.
Az utóbbi sorok értelmét a történelmi regények esetével teszem megfoghatóvá. A világháború óta lázas és állandó turkálások történnek a magyar temetőkben. A szerencsétlen Apafyak, Báthoryak és Bethlenek, sőt: az egyszerű halottak nem lehetnek békén a múlt elpihent szereplői: regényíróvá tóduló éhesek ráncigálják ki őket regényhősökké, pontosabban: mindennapi kenyérré, lakbérré, a hentes, a suszter, a szabó-számla stb. kiegyenlítőjévé.
És ez a halálos kosztolás, a dögevésnek e modern változata mikor történik? Mikor az Ádám csukája óta a világtörténelem legnagyobb változásait éljük. Mikor a közösség és az egyén minden problémái egyszerre körülállták a napi küzdőket, hogy követeljék tőlük a jövőbe vezető utak megmutatását. Mikor mitologikus arányban, millió arc rágásában, az anyag gigantikus evolúcióiban vajúdik, forr, lávázik, bomlik, alakul a jövő arca!
Hogyan van az hát, hogy mikor a világtörténelmi felhőszakadás a most fájó, most mozdító, most vágyasító élet millió témáját zuhogja az író lelkére, ez a szerencsétlen félszegúszó egy ilyen kis hulla-ipar kapirgálásaiból üzemez morzsákat magának?
Két oka van. Két igen egyszerű, de igen gyökeres oka:
Az első: mert ez a legkönnyebb mesterség, és nincs az Istennek az a külön, szándékosan legtökkelütöttje, aki ebben mester ne lehetne. Kihúzunk a temetőből egy Szapolyai Jánost, vagy egy Rákóczi Ferencet, aki már így egészen kész, cuit á point**, tőle telhetőleg piacképesen valóságos Szapolyai vagy Rákóczi. Adunk hozzá húsz deka enyhén fűszerezett szerelmi ügyet, huszonöt deka lelki küzdelmet erős magyar mustárral keverve, az egészet leöntjük felhígított turáni átokkal, és máris gurul a pengő a Singeréswolfner és rokon börzék felé. És az író: nagyszerű jellemfestő, pompás korszak-rajzoló s más efféle.
A másik ok: mert így lehet a legjutányosabban, a leghazafiasabban gyáva és felelőtlen lenni, így lehet nemzetiszínűen dezertálni a magyarság élet-halál harcából. Mert ha a mát mered meglátni, ha a mai életet engeded átáradni műveden: minden arcával, minden megidézett bűnösével, minden problémájával: akkor súlyosan megbűnhődsz az idegen kitermelésben vergődő Magyarországon minden igazságodért, felriasztó magyarságodért. Ennél már mégis jutányosabb regénybe kapirgálni a hozzánk legközelebbi temetőt. Jobb odahúzódni kukta-kollégának a tűzhöz, melynél a Most hungarica tömör markotányosnéja: a jó Gulácsy Irén singe-üstben szabályszerűen fűszerezett bőlevű gulyást főz a magyar temetők hulláiból. És a minden felelősségtől  elriadó, a magyarság minden problémájához gyáva középosztályú csökevény nagyon hazafiasnak, turánosan magyarnak duzzasztja a lelki pocakját, ha ezt a makábris lőrét zabálja. Hogy szakadna meg belé!
Igen, ezért kell jól irányzott vitácskákkal, nyakatekert apró teóriákkal a Tiszta Szép orvosilag nem ellenőrzött lokáljává bűnözni a művészetet, ezért kell tiszta művészekké magtalanítani a jövő magvetőit: hogy elkerítsük, elmaszlagoljuk, elriasszuk őket az Istentől, úrtól, történelemtől elhagyott kirabolt, koldus, tétova magyarság sorsa mellől. Hogy az irodalom se lehessen megmondó kiáltás, jövőt törő tank, küzdelemre mozdító hit az árva magyarság számára. Ezt az egyetlen menedékét is le kell rombolni. Ezt az egyetlen fegyverét is ki kell csavarni a kezéből.
De mert sem a Tiszta Szép apró mocskosságai, sem a történelmi dögipar dömpingje nem tudják eltorlaszolni az új hívású napokat, és mert Európából innen is, onnan is különös serkentésű szelek fújnak: a magyar munka, a magyar vetés ügyes tolvajai egy új, igen alkalmatos taktikához folyamodnak. Erre különösen fel akarom hívni a magyar ifjúság és a látásra elég becsületes és bátor magyar lelkek figyelmét.
A bolsevik internacionálé a közelmúltban megállapította: nagy taktikai hiba volt részükről, hogy az egyes országokban nem tanúsítottak semmi megértést a nemzeti és faji lelki tényezőkkel szemben. Pedig sokszor éppen e lelki tényezők ereje tette volna eredményesebbé munkájukat. Ezért ügynökeiknek ezentúl ajánlatos lesz magukra öltözni a nemzeti problémákat, érvényesülést követelni a faji pszichék számára, lelkesedni, etnografálni, szociografálni, Dózsa Györgyöt emlegetni a parasztság körül. E mögött a radikális nemzetiszínű maszk mögött aztán ügyesen le lehet járatni azokat a gondolatokat, melyek alapfeltételei a történelmi közösségek, nemzetek, fajok fennmaradásának. Le lehet építeni, szét lehet rágalmazni a lelkekben azokat a kimagasló egyéneket, kik ezeknek a közösségeknek az élet, az egészség, a jövő útját mutatják. Ha aztán az aláfúrások kellően sikerültek: a fenébe lehet dobni az egész felkozmetikázott frazeológiát faju pszichéjével, parasztjával, szociográfiájával együtt, s nyílt arccal folytatni a hatalmi tényezővé erősödött üzletet.
Ezt a taktikát elfogadta Magyarországon az a titkos idegen fajú szervezettség, mely az utolsó évtizedekben annyi tragédiát okozott a magyar munka, a magyar termés, a magyar szellem millióinak irtózatos éhségű imperializmusa megépítésében. És amely a maga ókori, vadtörzsi sovinizmusa hódító fegyveréül egyre gyártja a különféle –izmusokat minden más emberi szolidaritás szétbomlasztására. És íme, falankszok és kohorszok jelennek meg sajtóban és ifjúsában, harsogóan magyarok, sőt: néha ténylegesen magyarok, hogy elfalazzák a mélyén mozgató idegen ügyeseket. Zalánt futamító hangos fegyverbehívások történnek az egyetlenül drága magyar parasztság s a pusztuló magyar faj megmentésére. Az első rohamokra igen alkalmas fegyvertárnak találtatott egy magyar író ideológiája, aki végre teljes horizontban mutatta meg a magyar megmaradás feltételeit s egyszerre vette fel a harcot minden magyar betegség ellen. Nosza, szétcibálták mondatait, hol szuronynak, hol gépfegyvernek vagy más alkalmatosságnak, de úgy, hogy minden kölcsönzésre kicsinyítettek, rágalmaztak, haraptak egyet a nagy adakozón, hogy történelmi mozdítását kilopják a magyar lelkekből. Ugyanakkor az agyonadóztatott, agyonvégrehajtott, agyon-zsidóárendásozott, agyon-svábplébánosozott és szolgabírózott parasztság agyon-agyonszociográfoztatik, úgyhogy lélegzetének törvényesen védett része is kifullad belőle. Vak iramú nemzeti fojtogatások történnek a Hitler nyaka táján, locsolások locsognak az Alföld felé, őstehetségek hajuknál fogva emeltetnek sunyin jövedelmező perselyek tetejére, vérző szívek különóráztatják vérzési üzemüket a magyar paraszt szenvedéseiért. Még az sem baj, ha ez új honmentés szédítő sodrában a rohamozó reformerek összevétik a mókát és Hitlert locsolják, az Alföldet fojtogatják, vagy perselyek tetején szív-véreznek.
Mi ez a nagy „baloldali” gezéresz** a „magyar faj, a magyar parasztság” megmentésére? Ugyanaz, ami a „jobboldali nemzeti egység, reformkorszak, tempó, jobboldali kisgazdapártiság. Ugyanaz: ami az óriáspók, a százötvenkilós szakállas asszony, a fején táncoló impresszárió a ponyvasátor kasszája előtt. Ügyes mókák, kipróbált maszlagok, hogy a nép-pali azt higgye, milyen szörnyen mozognak és verejtékeznek az ő érdekében. És a nagy ráfigyelésben ne vegye észre, hogy régi és új kezek tovább zsákmányolnak a zsebében, a vetésében, minden munkájában.
Ó, ha volnának szavak, melyek meg tudnák ölni a lelkekben az ősirigység minden csíráját! Ha volnának szavak, melyek által tettekbe mozduló megölhetetlen akarat lenne az élet egyetlen parancsa: ezt mondanám a magyar íróknak:
Elítélt fiai egy szétlopott kenyerű, szétlopott lelkű népnek, itt a pörújítás történelmi pillanata. Itt a sürgető perc, hogy az új napokhoz megfellebbezzük a régi ítéletet. Évtizedek óta éhbérért dolgozik a magyar író idegen érdekek zsoldjában. Ezerszer kell azt írnia, amitől minden ősbecsületessége visszaundorodik. És naponként meg kell fojtania magában azt, amit a felgyűlt századok, az elküldő anyacsók, magyarsága és embersége minden parancsa szerint a lelkek életévé kellene átvinnie magából. Teszi ezt azért, hogy a magyar puszta nagy mostohaságában mentse lelki értékeiből, ami menthető. Teszi családjáért, feleségéért, gyermekéért. És éppen ezzel az odaáldozással öli meg legjobb önmagát és gyermekei jövőjét. Kenyerének nincsen semmi biztosítéka, egészen a kitermelők önkényétől függ. Szabadsága mindennap kevesebb, éhbére mindegyre elégtelenebb. Igazi, ősi tartalmának folytonos megtagadásában felőrlődnek erői s énjének énjét: alkotó tehetségét öli meg e szörnyű elszegődésben. És munkájával megnőtt hatalmat ad azoknak, akik majd gyermekeit még könyörtelenebbül fogják kihasználni, hogy azoknak még nagyobb legyen a rabszolgasága és még kisebb a kenyere.
Ilyen döntő tapasztalatok után nem volna-e jobb egy másik utat választani: a heroikus ellenállás, a mindent-merés, az élet-halál kockázatú harc útját? Mit veszthetnének e küzdelemben? És mindent nyerhetnek általa.
Ha a magyar szellem letéteményesei összefognának egy nagy történelmi feladatra. Ha egyetlen szervezett táborban ők állanának a magyar munka millióinak, a magyar parasztnak, a magyar munkásnak, a magyar szellemi munkásnak az élére. Ha egy végső történelmi leszámolás hősies összefogásában egyszerre vennék fel a harcot minden kizsákmányolás, minden idegen hódítás, minden visszaélés és betegség ellen. Nem selyemfiús szociáliskodással, nem voksra sandító stréberséggel, nem jobb- vagy baloldali reform -szépfiúskodással. Az író ott kezdődik, mikor egyenlően megveti mind e két történelmi lebúj piszkos elhatárolásait. Az új arcú magyar író a magyar munka, a magyar szenvedések, az egyetemes emberi igazságok nagy egységének a katonája.
Igen: ma itt mi, a magyarság, a magyar faj jelentjük a legszélesebb emberséget s az egyetemes emberi igazságok minden győzelme az idegen kizsákmányolásban senyvedő magyarság felszabadulását, érvényesülését jelenti. Ma a magyar sors, a magyar felszabadulás, az új magyar honfoglalás mellé állani annyi, mint: engedelmeskedni azoknak az egyetemes emberi igazságoknak, melyek az egész emberiség érdekét, békéjét, minden emberi együttélés alapfeltételeit, egészségét jelentik.
Olyan sokáig voltunk gyávák és elveszítettük önmagunkat, gyermekeink jövőjét. Nem érdemes-e azért egy kissé hős lenni, hogy mindent visszanyerjünk?

Philadelphia kávéház

*művészet a művészetért
**megfelelőre főzött (francia)
***     siránkozó óbégatás, jiddis