Félnem kellene a második házasságtól. Ráadásul, ahhoz az emberhez feleségül menni másodszor is, akihez először férjhez mentem, elgondolkodtató magamnak is. Azt mondják, hogy csak a káposzta jó többször is felmelegítve. Bevallom magamnak: némi tartózkodás van bennem. Nade, vágjunk bele! Nem kell itt nagy hajcihő, elhatározás kérdése csak, és csendes esküvő a polgármesteri hivatalban. Nem verem nagydobra, még a fiam sem tud róla. Van bennem gátlás, de az erkölcsi nomenklatura erősebb, mert az nem lehet, hogy az unokáinknak elvált nagyszülei legyenek!
Gyerünk! Indulunk. Kimegyünk a buszmegállóba, felszállunk a buszra. Az utazás ideje alatt azon jár az eszem, hogy elrontom-e vagy sem az életem. Majd elhessegetem a gondolatot, mert az unokám, ha felnő, mégse kelljen szégyenkeznie senki előtt azért, hogy elváltak voltak a nagyszülei.
Leszállunk a buszról és bemegyünk a közeli polgármesteri hivatalba. Megkeresem az anyakönyv-vezetőt. Elmondom szándékunkat, hogy itt, most és azonnal öszze akarunk házasodni.
*
Meghökkenve hallgatott végig, és közölte a hivatalos okfejtést, miszerint egy hónap várakozási idő kell hivatalosan, meg mindenféle orvasi vizsgálati dokumentum beszerzése, stb.. Nincs semmi papírunk, csak egyetlen bírósági határozat, amely kimondta 1995-ben a válásunkat. Kérdésére, hogy miért akarunk újra összeházasodni éppen 2000. augusztus 18.-án, elmondtam, hogy unokánk fog születni és mégsem járja az, hogy elvált nagyszülei legyenek. Mosolygott és kérdezte, hoztunk-e tanukat. Persze, hogy nem, mert nem akarjuk egyelőre senkinek elárulni tettünket.
Rendes volt. Hozott két tanut. Egy idősebb hölgyet és egy fiatal lányt. Minden ceremónia nélkül összeházasodtunk újra. Hivatalosan. Majd, kisétáltunk a polgármesteri hivatalból, mintha mi sem történt volna. Leültünk egy padra a hivatal előtt.
- Azért az mégsem illdomos, hogy a felnőtt fiunk ne tudjon semmit. Valamit sütnöm kellene és főznöm, ha hazaérünk és elhívjuk gyermekünket vacsorára – mondtam az immár ugyanazon, de másodszori férjemnek.
Helyeselt.
- Jobb lesz, ha te hívod fel telefonon és közlöd vele a tényeket – szóltam újra.
Kínos feszengését a padon a gondolat vajúdásának véltem.
- Na, jó. Majd otthon megbeszéljük a részleteket. Mindjárt jön a busz, és jobb lesz, ha sietünk, mert egyébként nem lesz az ünnepi vacsorából semmi.

Otthon megtörtént a telefonálás. Menyem, áldott állapotban a helyi kórházban feküdt. Fiam, éppen ott volt nála. Meglepődött a hír hallatán és elfogadta a vacsorára szóló meghívást.
Hármasban ünnepeltük meg a házasságkötésünket.

- Miért is házasodtatok újra össze, ha annak a régi szerelemnek nyoma sincs, amelynek gyümölcse én lettem? – tette fel kérdését a fiam.
- Tudod gyermekem, a szerelem, ha el is múlt, de a szeretet összeköt bennünket apáddal, veled és a majdani unokáinkkal. A szeretet a legerősebb kötelék. Nos, ezért házasodtunk össze újra. Így kívánja a tisztesség.
…és koccintottunk a szeretetre…

/ Komárom-Szőny, 2000. augusztus/