Aligha tévedés azt állítani, hogy a XX. század nem bővelkedett polihisztorokban. A tudományágak egyre szaporodtak, s egyre kevesebb ember volt képes a tudományok egyre táguló világát belátni. A kor nem kedvezett az egyetemes gondolkodásmódnak: az emberek résztudományokba, szakágakba vetették bele magukat, s ahogyan a szak szó mutatja is, kiszakasztották magukat az egész látásából és érzékeléséből. A polihisztorokat bizonyára az különböztette meg másoktól, hogy más világlátásra tettek szert: olyanra, amely észrevétette velük a tapasztalt jelenségek távoli, rejtett összefüggéseit. A múlt század megfogyatkozott polihisztorai közé tartozott Jócsik Lajos, a tehetséges szépíró és lapszerkesztő, a nemzeti érdekekre figyelő politikus, szociográfus és közgazdász, az ökológia tudományának európai úttörője. Gazdag tudományos munkásságának apróbb terméseire, feljegyzéseire, vázlataira, leveleire ma már aligha lehet rábukkanni. Gyermektelenül halt meg, s jegyzetei, fényképei halála után elkallódtak.
Az 1910-ben Érsekújvárott született Jócsik a gimnáziumi vakációk alatt – alig néhány évvel Trianon után – diáktársaival bebarangolta a Felvidéket, Kárpátalját és Erdély egy részét. Faluról falura járva, esti tábortűz mellett regöléssel, vers- és mesemondással, színielőadásokkal erősítették, táplálták a hitet a falvak lakóiban – s talán önmagukban is: vagyunk, leszünk, amíg magyarul énekelünk és szavalunk, amíg a gyerekek magyar mesét hallgatnak esténként. Az előadásokhoz néprajzi megfigyelések is kapcsolódtak: rajzolták a temetők korhadó keresztjeit, másolták a sírverseket, feljegyezték a bakternótákat, népdalokat, lerajzolták a házorom-díszeket, kapubálványokat, a szobákban a tulipános ládákat. Az Iskola a magyarságra című könyvében számol be Jócsik ezekről a barangolásokról, s írja le igen érzékletesen és valósághűen azt a semmi mással össze nem hasonlítható érzést, amely a hazájukat vesztett magyarok életérzése volt: „A csendőrség mindig éber figyelemmel kísért utainkon. Már első vándorlásunk első állomásán is éreztük ezt. Szimőn, amikor engedélyt kértünk a csendőrségen a mesedélután megtartására, megfenyegettek, hogy lecsuknak, ha a mesedélutánt megkíséreljük. Lejjebb ezt írja: „Máshol az engedélyt azzal tagadták meg, hogy ha ennek a népnek azt mondjuk, hogy Kossuth Lajos, akkor kaszára és kapára kap, mert 'sakramentsky národ', vagyis magyarul: 'krucifix' egy nép ez.”
Az igazi fájdalom azonban a könyv végén jajdul ki Jócsik soraiból. Leírja, hogy két társával – akkor már mint felnőttek – cseh szellemi emberekkel beszélgettek, vitatkoztak. Jócsik versekkel, egyebek közt a jelenlévő Győry Dezső verseivel érvelt, azt próbálván bizonyítani, hogy a kisebbségek csupán teljesebb létre, nemzeti létre vágynak. De hiába minden érvelés, a szópárbaj elfajult. Jócsik levonja a fájdalmas következtetést: „Mi az európaiság magasságaiból szerettünk volna elérni valami jobb belátást. A cseh költők tudatát az állam területi alapjai határolták, annak az államnak alapjai, amelyet Ausztria antitéziseként hoztak létre, de amely magában foglalta Ausztria minden nemzetiségi ellentétét”.
A kitűnő stílusban megírt könyv 1939-es kiadását máig sem követte újabb: a kerületi, városi könyvtárakban nincs meg, a fővárosban a központi Szabó Ervin Könyvtárban is csak helyben olvasható. A kérdésre, hogy miért, nem kaptam a könyvtárostól  szóbeli választ, de arca, gesztusa mégis felelt: azért, mert az a címe, ami; mert aki elolvassa, közben tényleg kijárja a magyarság iskoláját. A hangtalan, de mégis beszédes válaszból kitűnt, hogy vannak kérdések, amelyek feltevése ma éppoly szentségtörés, mint amilyen volt ötvenegynéhány évvel ezelőtt. (A közelmúlt korának természetrajza jól kiolvasható a Jócsikhoz való viszonyulásából. A ‘70-es évek elején történt: egy budapesti egyetem bölcsészhallgatói megkapták a kötelező olvasmányok listáját, amelyen egy Jócsik-könyv is szerepelt. A professzor aztán mindnyájuk előtt hangosan kihirdette: Jócsikot húzzák ki! Később, bizalmasabb légkörben, mégis ajánlotta elolvasásra. Tilos volt, ami kötelező, de közben, valamilyen ki nem mondott megegyezés alapján, mégis ajánlott…)
Mint annyi más felvidéki diák és fiatal értelmiségi, Jócsik is alapító tagja lett az 1928-ban Gombaszögön megalakult Sarló mozgalomnak. Jogi egyetemet végzett Párizsban és Prágában; a ‘30-as évek elején a Kolozsvárott megjelenő Korunkban láttak napvilágot tanulmányai, majd szerkesztője lett Az Út című lapnak. Budapestre való költözése után Móricz Zsigmond lapját, a Kelet Népét szerkesztette. 1943-ban a szárszói találkozón A Közép-Duna-medence közgazdasága címmel tartott előadást.
1946-ban, mint parasztpárti politikust és képviselőt az alakuló új rend kinevezte a csehszlovák-magyar lakosságcsere kormánybiztosává.  Kinevezését egy alkalommal rálőcsölésnek nevezte, de ez a rálőcsölés inkább bosszúállás volt: idegen hatalom szolgálatába szegődő, otrombalelkű emberek bosszúja egy tisztán gondolkodó, hazáját szerető, felvidéki születésű magyar humanista ellen. Olvasva az Iskola a magyarságra című könyvét, képzelhető, milyen lelki gyötrelmeket okozott számára a kormánybiztosság. Az áttelepítés szelleméről és gyakorlatáról, s Jócsik kényszerű szerepéről hallgatom dr. Skultéty Csabát, aki a szlovákiai magyarság legkritikusabb idején, mint fiatal diplomás, előbb külügyi feladatot látott el, majd a kormánybiztossá kinevezett Jócsik Lajos titkára lett.
– Az 1946 februárjában Magyrországra rákényszerített lakosságcsere-egyezmény alapján vagy nyolc-tíz csehszlovák, gyakorlatilag szlovák delegáció érkezett Magyarországra, hogy előbb hat, majd újabb hat hétig toborozzon Csehszlovákiába való áttelepülésre jelentkezőket. A jelentkezés egyetlen feltétele az volt, hogy az illető – még ha egy kukkot sem tud ezen a nyelven – érzelmében szlováknak vallja magát. Ahány ilyen személy vállalkozott az áttelepülésre, ugyanannyi magyart utasítottak ki Csehszlovákiából. A csehszlovák kormány célja a területén élő magyar etnikai tömb megbontása volt. Én a magyar külügyminisztérium megbízásából, egy társammal együtt, a Miskolcon működő csehszlovák delegáció mellé kerültem, mint a minisztérium összekötője.
A lakosságcsere csak egyike volt Prága és Pozsony akkori stratégiájának, amellyel, az alkalmat kihasználva, Csehszlovákia egész magyarságának a felszámolására törekedett. Ez már a csehszlovák csapatok bevonulásával megindult. Önkényesen válogatva ezreket tettek át a határon. Majd a Csehországba való deportálás következett: a Csallóközben és Mátyusföldön az éjszaka leple alatt falvakat vett körül a karhatalom, a nap folyamán aztán családostól vagonba rakták az előkészített listán szereplő gazdákat, akiket, teljes vagyonelkobzás után, kényszermunkásként a kiürült Szudétavidéken szórtak szét. Közben már folyt az úgynevezett „reszlovakizálás” akciója: aki vállalta, hogy magyarságát feladva ezentúl kész szlováknak lenni, jelentkezhet, és megszabadul a magyarellenes intézkedésektől. A lakosságcsere-egyezmény egyik bevezető paragrafusa pedig kimondta: a csere nem vonatkozik a háborús bűnösökre, azok, vagyonuk elkobzásával, kvótán felül áttoloncolhatók Magyarországra. Ezt a csehszlovák hatóságok leegyszerűsítve úgy alkalmazták, hogy a falvak legmódosabb magyar gazdáit eleve erre a listára tették. Minderre felhatalmazva érezték magukat ama „benesi dekrétum” alapján, amely mindenkit, aki az utolsó népszámláláson német vagy magyar anyanyelvűnek vallotta magát, megfosztott csehszlovák állampolgárságától.
A felvidéki magyarság e totális jogfosztottsága és kiszolgáltatottsága közepén kerültem miskolci feladatom végeztével Budapestre, az akkor felállított áttelepítési kormánybiztosságra, ahol Jócsik Lajos maga mellé vett titkárnak, majd novemberben a még ideiglenes magyar külképviseletre, Pozsonyba delegált. A lakosságcsere magyar részről való lebonyolítását irányító kormánybiztos mellett, majd az ő bizalmából Pozsonyban, illetve a magyarlakta szlovák területeken járva, közvetlenül átélhettem mindazt a gátlástalan brutalitást, amit egy államhatalom, és nem kis mértékben annak többségi népe magának megengedett. A felvidéki születésű Jócsik Lajos kényszerű feladatából eredően azt tette, amit tennie kellett; a lehetőségek szűk korlátai között pedig – mentve a menthetőt – azt, amit megtehetett.
Rákosi szalámipolitikája azonban őt is utólérte. Még pozsonyi időszakom alatt, 1947 tavaszán – Nagy Ferenc miniszterelnök drámai lemondatásához kapcsolódó, illetve a Magyar Közösség ellen irányuló letartóztatási hullámban – őrizetbe vették Jócsik legközelebbi kormánybiztosi munkatársát, Szabados Mihály osztályvezetőt. Nem sokkal ezután Jócsikot leváltották. Ezután következett az én hazarendelésem is, amely elől – kihasználva egy adódó lehetőséget – Párizsba emigráltam.
Jócsik Lajosra úgy tekintek vissza, mint európai szellemben gondolkodó magyarra, aki történelmünk egyik legvészesebb szakaszában a számára kijelölt keserű poszton becsülettel igyekezett helytállni.  
       
***

Az európai szellemű magyarra azonban a háború után a lakosságcserével kapcsolatos feladatain kívül, de azzal jórészt egyidőben, egy másik, alig hálásabb munka is várt: mint parasztpárti képviselő, megbízatást kapott a Kereskedelem- és Szövetkezetügyi Minisztérium államtitkári teendőinek ellátására: a szövetkezetekkel kapcsolatos ügyek felelőse lett. A feladat nem volt számára ismeretlen, mivel Párizsban szövetkezeti ismereteket is tanult. A szovjet minta szerint kialakuló új rend azonban az ő törekvéseivel ellentétes pályára terelte a magyar szövetkezetek életét. Olykor veszélyekkel, máskor kényszerű kiegyezésekkel járó évek voltak ezek, mígnem 1949-ben, a minisztérium megszűnése után a Szervestrágyagyűjtő és Kereskedelmi Vállalat igazgatójává nevezték ki. (A korabeli cégjelzéses borítékon és levélpapíron távirati címként a „TRÁGYÁÉRT” szó szerepelt, így, idézőjelben, csupa nagybetűvel.) Nem volt ez más, mint megszégyenítés a hatalom részéről. A korabeli élclap, a Szabad Száj Jócsikot – a vállalata nevére célozva – bilin ülő gyereknek ábrázolta. Ő azonban ebben a munkakörben is, mint ahogyan később, a Fővárosi Talajerőgazdálkodási és Értékesítő Vállalat főmérnökeként, olyan célokat tűzött ki, amelyek az országban akkoriban – de talán azóta is – egyedülállóak voltak. E célok az akkor még alig ismert, de ma már világszerte a legégetőbb – ökológiai, környezetvédelmi, talajjavítási – feladatok megoldására irányultak. Jócsiknak erről az úttörő munkájáról egykori barátja és tisztelője, Fábián Gyula újságíró beszél.
– Jócsik Lajos – ma úgy mondanánk: ökológusként – a Földet fenyegető veszedelemmel, a termőtalaj pusztulásával, a vizek szennyeződésével és a levegőt ért károsodással foglalkozott. Ezekre a veszélyekre Európában elsőként ő hívta fel a figyelmet Az öngyilkos civilizáció című könyvében. A könyvet azonban két évig „elfektették”: megvárták, amíg a német Fritz Baade hasonló témájú munkája, a Versenyfutás a 2000. évért megjelenik, s Lajos bácsi könyve – amely teljesebb, értékesebb elemző mű – csak ez után, 1971-ben láthatott napvilágot. „Megvárták, míg más megelőzhet. Miért egy magyar gondolkodó legyen világelső, amikor az emberiséget, s egyben a bolygót fenyegető katasztrófára figyelmezteti az embereket?” – mondta egyszer nekem Lajos bátyám.
Egy másik figyelemreméltó könyve az 1977-ben megjelent Egy ország a csillagon. Nekünk, magyaroknak ez még érdekesebb, mint az előbbi, mert a címben szereplő ország Magyarország, a csillag pedig a bioszférának, az életnek a planétája: a Föld. A könyv számos adattal s áttekinthető táblázattal adja tudtunkra, hogy környezetünk változásainak milyen fenyegető következményei vannak illetve lesznek. Az életet fenntartó anyagok körfolyamatát léttörvénynek nevezte. (Köteteiben egyébként több olyan, igen ritka szót találunk, amelyek egyikét-másikát talán ő teremtette. A füstköd szó mintájára használta – megalkotta? – a szagködöt, amely a bűzös ipartelepek környékén terjeng. A városok kőszobrain, kőépületein látható, légszennyezés okozta megfeketedéseket kőráknak nevezte. A jobbára a lakótelepek szinonímájaként ismert alvó város kifejezést is az elsők között használta – legalábbis írásban. Egy hatszáz éves tölgyfa az ő szavával famonumentum, a lépten-nyomon hallott mikroorganizmusok helyett pedig ennek magyar fordítását, az aprószervezetek szót használta. Az Öngyilkos civilizáció egyik fejezetének címe A Föld megskalpolása – utalva evvel az erdők megsemmisítésére. Egy másik fejezet az Ami Gargantua asztaláról leesik címet viseli: Jócsik Lajos a reneszánsz Rabelais művére emlékeztetve hívja fel a figyelmet a teremtett világ javainak óvására, a természeti kincseinkkel való takarékosságra, illetve ezek újrafelhasználására.)
Könyveiben leszögezi, hogy a szerves anyagot az ember nem képes elpusztítani, de képes elpocsékolni annak elemeit, azaz képes kitéríteni a körforgásból, az újrafelhasználásból. Mint a Szervestrágyagyűjtő és Kereskedelmi Vállalat igazgatója, legfőbb feladatként a körfolyamatokból az emberi tevékenység során kivont anyagok visszajuttatását, a természetes folymatokba való újra bekapcsolását jelölte meg; önmagát, az ökológust pedig a megszakított körforgás képzett kötözőjének nevezte. Az „elpocsékolt” anyag pedig, amely kiesett a körforgásból, a sertéstelepeken, istállókban, stb. képződött trágya, illetve a minden városban nagy tömegben összegyűlő fekália és csatornaiszap volt. Megszervezte ezeknek az anyagoknak a folyamatba való visszacsatolását: a begyűjtött, szerves anyagban dús, tőzeggel kevert trágyából alig három és fél év alatt – 1949 és ‘52 között – százhatvanezer vagonnyit indított útnak az Alföld sovány, homokos, erodált talajára. De ez nemcsak a mezőgazdaságnak volt nagy segítség, hanem a vizek egy része is mentesült az óriási szervesanyag-szennyeződéstől – mert hát sok sertéstelep trágyája valamelyik patakban vagy folyóban kötött ki, s az árnyékszékek alól a fekália is egyszer belekerül valamilyen vízfolyásba vagy a talajvízbe. Végül főleg Budapest, de több nagyváros egyre szorongatóbb hulladék-elhelyezési gondjai is enyhültek a szervesanyag-begyűjtés folytán. A megszakított körforgás újrakötözése aztán az 1952-ben kezdődött, többszörös át- meg átszervezés folytán mégis hanyatlásnak indult. (A megszakított körforgás képzett kötözője egyszer egy idevágó tanulmányára azt a választ kapta az „illetékestől,” hogy ne mutassunk magunkról ilyen nem előnyös fényképet.)
De Jócsik Lajos a dús szervesanyag-tartalmú háztartási szemétből is gyártott igen jóminőségű komposzttrágyát. A régi szemétlerakók tartalmát felbányásztatta, majd különválasztatta az üveget, fémet, műanyagot, s a komposztálható, vagy a már komposztálódott részből kitűnő, morzsalékos talajjavítót gyártott. A szemétben talált különféle ritka, avítt, feledésbe merült háztartási eszközökből, cserépedényekből, kerámiákból egy kis házi múzeumot rendezett be, bemutatva, mennyi érték kerül ki a szemétbe. De elkezdte gyűjtetni a frissen képződött háztartási hulladékot is, hogy minél hamarabb komposzttrágyává válhassék. Már akkor, bő ötven évvel ezelőtt szándékában állt annak megvalósítása, hogy a háztartási hulladék komposztálható része külön edénybe kerüljön, rögtön a képződése helyén, a lakásokban. A szándék azonban mindmáig szándék maradt. Pedig a szerves hulladékból kisüzemileg komposztált talajjavítót száz- meg százvagonszámra igényelték a mezőgazdasági üzemek. Az agronómusok keresték, kérték, követelték – ahogy akkor mondták – a zagyvaléktrágyát. A sikerek láttán aztán, úgy látszott, megmozdulnak a hivatalos szervek: holland tervek alapján felépült volna egy komposztgyár (vagy inkább humuszgyár) a főváros XVIII. kerületében. A terv aztán a kezdeti nagy fellángolás után mégis megbukott: pénzhiányra hivatkoztak, harminc-negyvenmillió forintra lett volna szükség. Amikor az ötletet végleg sikerült elaltatni, a Köztisztasági Hivatal előállt a szemétégető üzem terveivel: a beruházási költség kétmillárd forintra rúgott. Ennyibe került az, hogy a gigantikus mennyiségű, elégetett szerves anyag ne kerüljön vissza a természetes körforgásba.
Jócsik Lajos említ a könyvében egy 1975-ös hivatalos adatot: eszerint abban az évben országosan öt és fél millió köbméternyi szemét képződésére lehetett számítani. Azóta ez a mennyiség egyre csak növekszik. Főleg a főváros hulladékának elhelyezése jelent mind nagyobb és nagyobb gondot – de a főváros vezetősége ma evvel egy fikarcnyit sem törődik. Pedig, íme, van – lenne – megoldást jelentő módszer.
Lajos bátyám 1980-ban halt meg, de munkásságát ma már alig ismerik. Könyvei nem értek meg újabb kiadást, pedig a jelenkor emberének éppúgy tudnának újat mondani, mint a negyed századévvel ezelőttinek. Ma is figyelemreméltó és példának tekintendő a tudós őkológusnak a természetet és a természetes emberi észjárást követő szellemisége, amelyhez elválaszthatatlanul hozzátartozott a nemzet érdekeinek és értékeinek védelme. Aki felismerte a Jócsik Lajos által vázolt ősi, alapvető léttörvények igazságát, az nem tudja elfogadni a mai, végnélküli fogyasztásra berendezett világot és a velejáró mérhetetlen pazarlást.