Nadányi Zoltán, 1892-ben született Feketegyörösön. Középiskoláit Nagyváradon végezte. Tanár szeretett volna lenni, de apja kívánságára jogi pályára ment. 1914-ben adott ki először kötetet. 1917-ben Nagyváradon újságíró, 1920-ban a fővárosba jön, a Pesti Napló munkatársa. Megélhetési nehézségek miatt családi birtokukra, Bakonszegre költözik. 1926-tól Bihar megye főlevéltárosaként Berettyóújfalun, 1944-től ismét Budapesten él. Itt hal meg 1955-ben.




Versolvasó ember nemcsak nagy költőket, nemcsak az emberi és közösségi sors váteszeit olvassa, hanem a pillanatnyi gyönyörűségeket és kellemes emlékeket adó jó költőket is. Az örök és ezerarcú szerelem idézői pedig kedves barátaivá lesznek minden egészséges ösztönéletű embernek. Ezért halhatatlanok a trubadúrok felső fokon, és ezért népszerűek a táncdalszöveg-írók alsó fokon.
Nos, a múlt század hazai költészetének egyik legkellemesebb, igazán mesteri, már-már a nagyság határáig emelkedő kis költője, világégések közepette tiszta lelkű, szelíd trubadúrja volt
Ő is abból a bihari dzsentrivilágból indult, mint oly számosan az utóbbi száz év hazai irodalmában. Ő is Nagyváradon járta iskoláit, ő is jogász lett, majd nagyváradi újságíró, mint oly sokan írástudó kortársai között. Igaz, eleve tanár szeretett volna lenni, de apja úgy kívánta: legyen jogász, azután szolgálja az államot vagy a vármegyét, mint az elődök. Emellett akár költő is lehet, ha már úgy szereti az irodalmat, és olyan kedvvel, korán bontakozó formabiztonsággal versel.

Már joghallgató korában, 1914-ben Nagyváradon megjelent első verseskönyve: játékos szerelmi élmények bravúrosan játékos verseléssel. Tetszik mindenkinek; a Nyugat körülieknek azért, mert olyan mesterien komponál és fogalmaz; a konzervatívoknak azért, mert végre egy fiatal jó költő, aki ha nem is áll mellettük, de legalább nem az ellenségük - vagyis nem politizál. Annyi bizonyos, hogy Nadányi már indulásakor birtokában van az egész modern magyar költészet technikájának, formai színvonala semmivel sincs a Nyugaté alatt, de hangütése, nyelvezete mégsem a Nyugathoz kapcsolja, sokkal inkább a századforduló „nagyvárosi” költőihez, A Hét nem kevésbé bravúros verselőihez, vagyis a Heltai-Ignotus-Makai típusú költészethez. És éppen Nagyváradon akkor ugyanúgy lehet nagyvárosi a költő, mint Budapesten. Mire 1917-ben jogi doktor lesz, már ismert költő. Könnyed, szellemes prózáját is szívesen közlik az újságok. Nem is akar egyelőre közhivatalnok lenni, inkább újságíró. Előbb Nagyváradon. Ott éli át a háború végét, onnét messziről vesz csak tudomást forradalmakról, majd ellenforradalomról. És csak a Monarchia végleges szétbomlása után, amikor Nagyvárad is Romániához kerül, költözik fel Budapestre. Most már családos ember, szeretteit is el kell tartania. Igaz, Budapesten is kap újságírói állást, egy ideig a Pesti Napló munkatársa, de ebből azokban az inflációs években nehéz megélni. Otthon pedig, Bihar Magyarországon maradt részén van egy kis birtokuk is, a megyeszékhellyé előlépett Berettyóújfalu közhivatallal kínálja. Úgy lett tehát, ahogy apja eleve elképzelte: dr. Nadányi Zoltán rangos vármegyei tisztviselő lett, Bihar megye főlevéltárosa. Ott is él a második világháború végéig. Rangja, címe tekintélyes, hivatala műveltséget igénylő. Élhet közben a költészetének. És akkor kiderül, hogy nem is olyan mindenestül politikamentes, mint ahogy eleve képzelték. A kisvárosi élet furcsaságait, elmaradottságait szatirikus versekkel pellengérezi ki. Ezt a jelképes kisvárost Piripócsnak nevezi, és egy egész ciklust ír a piripócsi emberekről és közállapotokról. A Nyugat egyre közelebb érzi magához. Kosztolányi és az oly szigorú Schöpflin Aladár szinte versengve ír jobbnál jobbakat könyveiről. De költészete is egyre igényesebb lesz, a szerelmi játék mellett egyre erőteljesebb hangot kap a szerelmi szenvedély; a szatíra játékai mellett néha megjelenik a történelmi látomás is. A Bessenyei György emlékét idéző költemény, A testőr - talán egész életművének művészi csúcspontja - a két világháború közti kor legszebb magyar versei közé tartozik. Olykor novellákat is ír, egy egész kötet kerekedik ki belőlük. Nem nagy jelentőségűek, de hibátlanok és mindig érdekesek. Mégis: a kirándulás a nagyobb témákhoz, a szatíra, a széppróza csak alkalmi elágazás. Nadányi mindenekelőtt a szerelem költője. Erotikától szelíd idillig, szerelmi ódától könnyed sanzonig, testi beteljesüléstől halk ábrándozásig, szenvedélytől játékig, hűségtől hűtlenségig, meztelenségtől agyonöltöztetettségig a szerelmi élmények csengő-bongó enciklopédiája ez a költészet. Nem egy versét megzenésítették, és divatos színésznőktől falusi műkedvelőkig országszerte énekelték. Az idősebb nemzedékek tán még emlékeznek az "Ez lett a vesztünk, mind a kettőnk veszte" refrénű sanzonra, amelyet az akkor országos népszerűségű Karádi Katalin énekelt filmen, pódiumon, rádióban, és nyomában az egész ország énekelte városban és falun, szalonokban és kocsmákban. Ennek a szövegét Nadányi írta.

Amikor pedig elkövetkeztek a német megszállás napjai, a trubadúr mögül előlépett a humanista. Ott ült a vármegyei magas hivatalban, és az emberségesség nevében hamis iratokat gyártott az üldözötteknek. Nem is kérdezte, kit miért üldöznek: származása, politikai magatartása, katonaszökevény volta miatt. Ekkor derült ki, hogy mennyire igazi trubadúr: azok a hajdani páncélos-dárdás szerelmi dalnokok is életeszményüknek tudták az ártatlanok védelmét. De közben még költészetében is felcsendül egy merőben új hang: a felháborodott tiltakozás az embertelenségekkel szemben. A háború vége után haláláig Budapesten él. Mint sok író megalkuszik a kommunista rendszerrel, az új irodalmi körülmények között. Műfordítói feladatok végrehajtásánál van rá szükség. Orosz költőket és szovjet forradalmi műveket kell tolmácsolnia, Heine, Burns, Moore, Mickiewicz, Lermontov mellett. A szovjet kortársak fordítása közben verses mesejátékot ír, a Hét falu kovácsát. De ennek bemutatóját már nem éri meg. 1955-ben, hatvanhárom éves korában hirtelenül ragadja el a halál.