Mint lubickoló gyermek jöttem Siófokra.
Tengernyi a víz.
Kálmán Imre kottáiból szemeimnek:
tavaszi nyár a tó!
Langy’ dallamszellőkkel váró déli parton
minden arcon a csíz.
Lelkem visszatükrözi a fénytáncokat.
Úszik a sorshajó.

Lábam előtt a sióparti hullámok
csettintenek néha.
Fegyelemőr belül jót kacag! Ki brekeg?
Ugrándoz egy béka.
Láttam magam felhők között, hanyatt fekve
a partról a Napban.
Azóta vak vagyok. Most, a balatoni
szellő súg csak halkan.

Nekem súg. Csábít. Engem, a Duna
szerelmesét elkápráztat.
Amíg a Duna víze apám-anyám
lábanyomát elvitte,
Addig ez a Tó itt maradt, az ő lábanyomukat
is megőrizte.
Csallóközből átterjedt a győkérzet
a tápláló föld alatt.

Maradj! Súgják megint a szellők, a habok,
a parti nádasok.
Haladj! Balaton állóvízén felhőrepítő
gondolatok:
Maradj, s haladj! Siófok, Füred, Györök, Boglár
és Badacsony vár.
Mély gyökér Vághoz, Dunához húz. Új gyökér
Siófokig ér már.

Jövök. Amíg kellek, addig maradok. Megyek,
ha vár a Duna.
Már látok. Szemem nyílt. Minden vers hajszálgyökere
szívemet húzza.
Halljátok? Dobog a Föld szíve! Gyökérhulláma
éltet mindent:
rosszat, jót. Búzát, szőlőt, bort, dalt, mosolyt:
Balaton és a Duna.

Esthajnalcsillag mindig ott, az égen. Ha nem
látjuk, akkor is.
Parti Hold kacsint. Itt még a nyár, indul
az éjszakai élet…
Viharos tánccal szörföznek a hullámokon.
Hajnal elküldi
Éjszakai Ámort. Első nap sugara
nyilait széttöri!