Mikor hazám csak rendőrállam,
félgyarmat, félfegyenctelep
-- személyi kultusz korszakában –
egész pokol lett, s emberek
folytak el, mint a hó leve,
s nem csont, test s eszme erdeje
feszült volna az életekben,
akkor az otthont félretettem,
hogy bőröm mentsem s jelenem...
Azóta egyre keresem :
mi lett volna ?... De nincsen válasz.
A ember újabb hazát választ
s tökben megkapja ugyanazt :
rendőrt, a rácsot, csak a méret
felpuffadtabb s a vér fehérebb,
a tetvek száma kevesebb.
De vissza azért nincsen ösvény.
Nyakát a Mammonhoz kötözvén
maga építi lány celláját
a kispolgár, hogy meg ne lássák :
már szabadon is elveszett.
Ezért többé nem rendszerekben,
osztályban, csak emberekben
határok nélkül kutatom
az oszthatatlan végső választ,
mely összetart és nem leválaszt,
s nem dicsőség, nem hatalom.
Haza, mely sosem enged el.
Mert aki egyszer megtalálja,
hogy minden ember lehet társa,
az nem szorul be önmagába,
s mindenütt otthon énekel.