Az idén júliusban, ahogyan az előző évek nyarán is, megrendezték a homoszexuálisok az úgynevezett melegparádét vagy melegfesztivált, más néven a meleg büszkeség napját. Az Andrássy úton vonultak fel, mintegy demonstrálva büszkeségüket – mire is? Arra, hogy ők melegek, vagyis a saját nemükhöz tartozókhoz vonzódnak.
A nemiség szó – amelyből több nyelvész a nemzés és a nemzet szavunkat is származtatja – természetes és egészséges tulajdonságot jelöl. A férfi és a nő nemisége, mint vágy, a két nem képviselőit az emberiség létrejötte óta egymás felé hajtja, közösülésre, következésképpen szaporodásra készteti. Ez a késztetés olyan erős, hogy az emberi nem mindmáig sokasodott, bár szép számmal voltak és vannak biológiai ellenségei, és a katasztrófák, elemi csapások, háborúk okozta veszteségeket is sikerült pótolni. A nemiség tehát – az eredendő, az egészséges nemiség – a létet, az életet szolgálja.
Az azonos neműek egymáshoz való vonzódása azonban céltalan, vagy legalábbis célt tévesztett tulajdonság: a közösülést nem követi szaporodás, új egyed, új élet nem jön létre, így a homoszexualitás totális zsákutca. Kérdés, hogy a homoszexuálisok, vagy ha úgy tetszik, a melegek, mire büszkék? Hiszen a másságuk fogyatékosság, még akkor is, ha erről nem tehetnek.
Ezeken az évenként ismétlődő felvonulásokon láttuk, hogy az egymás kezét fogó, vagy szorosan összefonódó férfiak közül az egyik nőiesebben öltözködik vagy mozog, s a női párok közül is az egyik valamiképpen jelét adja, hogy ő a férfiasabb. Nem kell valami nagy pszichológusi képzettség ahhoz, hogy az ember észrevegye: tudják ők, hogy valami nincs velük rendben, de mégis meg akarják mutatni, hogy különböznek egymástól, ahogy az igazi férfi is különbözik az igazi nőtől – egyszóval egészséges, elfogadandó párnak szeretnének látszani. Az igyekezet azonban sikertelen, mert a hamis büszkélkedés visszatetsző – s ez a sikertelenség nyugtalanítja őket egy életen át. Az egészséges nemiséggel bíró emberek közben arra gondolnak: minek ez a színjátszás? Ha már ilyennek születtek, éljenek boldogan, de a nemi tulajdonságaikra legalább ne legyenek büszkék, ne próbáljanak jobbaknak, előnyösebbnek látszani, mint akik utódok nemzése illetve szülése által fenntartják fajukat és nemzetüket.
Az emberek nagy része emlékszik rá, hogy ez az úgynevezett büszkeség nem volt mindig divat. Középiskolában, felsőfokú tanintézményben vagy munkahelyen általában tudták, ki milyen „szexuális irányultságú”, de ez nem okozott konfliktust. És főleg nem használtak ilyen hajánál fogva előráncigált meg szerencsétlenül képzett szavakat, mint a „meleg” vagy a „másság”. Hogy a homoszexuálisokat, vagy azoknak egy részét milyen könnyű volt hergelni és mindenféle észnélküliségre rávenni, többek között a 2009-es melegparádé egyik pillanatfelvétele mutatta. Egy meztelen fiatalember egy táblával takarta magát, már amennyire – s a táblára ez volt írva: „Jézusnak is két apja volt”. Vajon miért takargatta magát a meztelen férfi, miután levetkőzött? Talán mégis szégyellte magát? Aztán: mit akart mondani ezzel az ostoba felirattal? Végül: éppen ő tart egy ilyen táblát, aki minden valószínűség szerint sosem lehet apa?
A fő kérdés mégiscsak az: ki, vagy kik vesznek rá némelyeket arra, hogy valamiféle hamis, kérkedő büszkeséget ébresszenek önmagukban? Ne kerteljünk: az álliberálisok voltak azok, akik elsőként álltak elő buta okfejtéseikkel, hogy „ti különbek vagytok, mint a heterók” (vagyis a normális szexuális életet élők). A magukat liberálisoknak nevezők kezdtek el játszatni a mozikban és a televízióban olyan filmeket, amelyekben a „szegény, megvetett” melegről a film végéig kiderül, hogy igen derék, szellemes, jó erkölcsű ember, akire fel kell néznünk. Ugyanezek az önjelölt liberálisok álltak elő azzal, hogy a melegeknek igenis okuk van büszkének lenni, és ezt bátran demonstrálhatják, hirdethetik; aki pedig ez ellen szól, legyen része megvetésben sőt büntetésben. A közelmúltban szintén ők tiltották meg az óvónőknek, hogy a rájuk bízott kisgyermekeknek nemüknek megfelelő játékot (kisautót vagy babaruhát) adjanak: döntse el a hároméves gyerek, hogy fiúvá vagy lánnyá akar-e serdülni. (A kormányváltás, majd ennek az aljas, nemzetpusztító rendelkezésnek a gyors eltörlése a legjobbkor jött.) Az interneten azonban ma is lehet olyan írásokat olvasni, hogy a homoszexuálisok érzése a csúcs, a legnagyobb élvezet, próbálják csak ki a fiatal fiúk: a zuhany alatt tárják fel önmaguk eddig nem ismert, de rejtetten meglévő vágyait. Persze őrültség lenne azon vitatkozni, hogy melyik a legmagasabb rendű érzés: az azonban biztos, hogy a szex nem azért van, mert az jó, hanem azért jó, hogy legyen. Ebben a legyen-ben pedig a teremtés parancsa, az emberiség és a nemzetek folytatásának parancsa, azaz Isten parancsa van benne. Ettől a parancstól eltéríteni a fiatalokat halálos bűn. Az újmódi liberálisok ebbe a bűnbe estek: a természetellenességből és a devianciából próbáltak hatalmat eszkábálni és uralkodni a természet normái szerint élőkön. Ördögi terv, s mint ilyen, kudarcra ítéltetik.