Az oktatás szavunk azonnal eszünkbe juttatja a szó tövét, az okot, majd az okos jelzőt, amely az okszerűen gondolkodók tulajdonsága – így az is eszünkbe jut, hogy az oktatás révén válik az ember okosabbá. Nyilvánvaló, hogy az oktatás – az okosabbá tevés – közügy, az egész nemzet ügye.
A minap az újságban olvasom, hogy a tokaji írótáborban a nemzet ott összegyűlt írói leszögezték: a magyar nyelv sorvad, szegényedik, elsősorban  a globalizáció, illetve az ezzel járó reklámdömping miatt. Éppen a cikk megjelenése előtti napon hallottam egy magát sokszor hirdető gyógyító intézmény reklámszövegét, amelyben egy férfi így szól hozzánk: „Az ember sajnos néha megbetegszik. Aztán mi pedig meggyógyítjuk.” Tessék végiggondolni, melyik magyarul tudó ember száján csúszna ki az utóbbi, négy szavas nyakatekert mondat? Hamar rájövünk a mondatszerkesztés bántó hibájának okára, ha a két idézett mondatot összevonjuk egy összetett mondattá: legyen az első a főmondat, a második a mellékmondat. A mellékmondatba (tudálékosságból? A nézők elkápráztatása miatt?) két különböző mondat van belegyömöszölve. Közülük vagy a „mi pedig meggyógyítjuk”, vagy az „aztán mi meggyógyítjuk” mellékmondat lenne helyénvaló. A kettő között az a különbség, hogy az első egy mellérendelő, ellentétes összetételű mondat mellékmondata (a pedig szó itt az azonban szóval azonos jelentésű), a második pedig egy alárendelő, időhatározói összetett mondat mellékmondata (azután, vagyis a megbetegedést időben követően történik a gyógyítás). A két mellékmondat merőben más-más gondolatot tükröz, így a magyar fül számára fájó anyanyelvi hiba a gondolatok zavarosságából ered. (A pedig és az aztán különbözősége akkor is fennáll, ha az idézett mondatokat nem vonjuk össze, de úgy az összeférhetetlenség nehezebben indokolható.)
Ne higgyük, hogy csak az anyanyelvi tudással vagy a humán tudományokkal van baj. Egy volt iskolatársamtól, aki egyetemi tanár, hallom, hogy az oda bekerült diákok közül többnek ismeretlen a másodfokú egyenlet megoldóképlete. A televízióban arról beszél egy professzor, hogy a felvételre jelentkezők közül sokan nem tudnak első ránézésre egy ötjegyű számot kiolvasni. Egy másik hír szerint a leendő építészmérnökök az egyetem első évében kezdenek ismerkedni a Pitagorasz-tétellel.
A mai gyermekek illetve ifjak számára hihetetlen, mennyi mindent meg kellett tanulnia egy iskolásnak néhány évtizeddel ezelőtt. Ma is hallom, ahogy első osztályban együtt kántáltuk vagy harmincan: „Egyszer egy az egy, kétszer egy az kettő” és így tovább. Hlinka Sándorné, a tanító néni a pálcájával vezényelte az ütemet, mi pedig mondtuk és mondtuk… Később, felső tagozatban is – a költeményeken kívül – rengeteg matematikai szabályt, fizikai, kémiai törvényt kellett szóról szóra tudnunk: „Ha egy összeget féllel szorzunk, akkor az összegnek a felét kapjuk.” Meg hogy „Törtet törttel úgy osztunk, hogy az osztó reciprok értékével szorzunk. A reciprok érték a fordított érték, vagyis a számlálót és a nevezőt felcseréljük.” Középiskolában a szinusz, koszinusz, tangens, kotangens definícióját is fújnunk kellett, a kúpszeletek meghatározását és az egész számok négyzetét húszig szintén. Magyarból a verselemzést, mondatelemzést sokat gyakoroltuk; mint valami verkli, mondtuk a gyakorító igeképzőket meg az egy szótagból álló, ly-ra végződő szavakat. Oroszból, angolból is meg kellett tanulnunk egy-két bekezdést vagy verset. Megterhelő volt? Dehogy. Az órákon figyelnünk kellett, a leadott anyag rögződött bennünk.
Akkoriban azonban mégsem értettem – ahogy iskolatársaim többsége sem –, hogy miért kell ennyi szöveget szóról szóra megtanulnunk. Évekkel később jöttem csak rá, hogy a memoriterek nem fölösleges, elemi kis tudás-részecskék, hanem az emberi gondolatvilágban egymást kiegészítve, szerves egésszé, szellemi kincstárrá állnak össze, amelyből mindig lehet meríteni. Az érettségi után nyolc-tíz évvel tapasztaltam, hogy az angol nyelvű memoriterekben szereplő, elfelejtettnek hitt szavak, szólások, nyelvtani szerkezetek szükség esetén azonnal előjönnek, mint az egykor tanult verssorok, ha valaki elkezdi. De mintha az egyéb megtanult szövegek, például a matematikai meghatározások is nagyobb szeletét láttatták volna a világnak – pedig csupán a látásmódot befolyásolták. Ha azt kérdezné valaki, mi a kör, sokan úgy válaszolnának, hogy az, ami olyan kerek, karika formájú. Az iskolai meghatározás szerint azonban a kört a síknak azon pontjai alkotják, amelyek egy ponttól, a középponttól azonos távolságra vannak. A megtanult definíció más, megbízható, minden körre érvényes képet vetít elénk, mert pontosan fogalmaz. A megfogalmazás alapja pedig a megfogás, kézben tartás – vagyis a tudásbeli birtoklás.
Az oktatás és nevelés különösen az utóbbi tizenöt-húsz évben fajult el. Ennek egyetlen oka van, amit liberális nevelés néven szoktunk emlegetni. Igazán jó elnevezés inkább az lenne: nemzetpusztító nevelés. A kisdiákokat alsó tagozatban nem osztályozták, megbuktatni nem volt szabad őket, mert akkor lelki sebeket ejt rajtuk a pedagógus. A felsőbb osztályokban pedig a fizikát, kémiát, biológiát egybe akarták venni, és természetrajz néven  tanították volna, illetve inkább csak beszélgettek volna e tárgykörökről. Ilyen szellemben serdült fel egy korosztály, amelytől nem kérték számon nap mint nap az elvégzendő munkát, a mulasztásokért nem vonták őket felelősségre, így nemcsak az ismereteik lettek enyhén szólva hiányosak, hanem a kötelességtudásuk, a lelkiismeretességük sem alakult ki. E hiányok ellensúlyozására az óvodásoknak(!) kakaóbiztos számítógép-billentyűzetet akartak beszerezni, a kisiskolásoknak pedig interaktív iskolatáblákat, vagyis érintésre működő képernyőket a fekete tábla helyett, amelyen olyan jól fogott a hófehér kréta.
Mi lehetett ennek a célja? Csak az, hogy a nemzetet, annak ifjait szellemileg alacsonyabb szintre süllyesszék, megfosszák következetes gondolkodásától, helyes értékítéletétől. Aki ezt szóba hozta, gyakran így kezdte mondanivalóját: „Nem hiszek az összeesküvés elméletekben, de…” Ebben a vessző utáni de szóban az volt benne, hogy dehogyisnem hisz.
Az új kormányzat első, oktatásra vonatkozó intézkedései reménykedésre adnak okot – így bízhatunk abban, hogy a fentebbi idézet a de kötőszó előtt befejeződik.