Megemlékezés a tíz éve elhunyt Verseghy Erzsébetről, a szlovákiai magyar gyermekirodalmárról

1915. március 12-én, koraszülöttként érkezett Kürt községbe, Jungmann Karolina és Verseghy Imre harmadik lánygyermekeként (ötödik gyerekként, a két első fiú pár napos korában meghalt).Azért született, hogy az ellentétek logikáját felismerve a harmóniát megteremtse. Már születésekor megadatott számára a szóbeli és írásbeli kifejezőkészség, az intuíció, a kommunikációs, kombinációs és koncentrációs készség, a fogalmak megértése, együttérzés másokkal, érzékenység, megvalósítási készség, egyéni mentalitás, találékonyság, ügyesség, rafinéria, diplomáciai, és kritikai érzék. 
A  s t a b i l i t á s megteremtése és a  s z e n v e d é l y  határozta meg alapjellemét. Ezért maximalistává kellett válnia önmagával szemben. A tökéletességre törekedett mindenben. Így aztán sokan nem értették szándékait.
Korábban kezdett beszélni kortársainál. Kombinatív készsége hamar megmutatkozott. Már kisgyermekként remek megfigyelő volt és manipulálta környezetének tagjait. Sajátos humorérzékkel rendelkezett. Pontosan tudta,  mikor kell egy grimaszt vágni és bohóckodni azért, hogy oldja környezetében a feszültséget. Szeretett ábrándozni, álmodozni, tervezgetni, játszani a szavakkal, ízlelgetni értelmüket és új fogalmakat kitalálni. Érzékenyen rácsodálkozott a világra. Sokoldalú érdeklődése nyitottá tette. Minden és mindenki érdekelte.
Tizenkét évesen lépett a serdülőkorba. Beszédkészsége, kifejezési stílusa sokkal jobb volt az átlagnál. Írással, költészettel, zenei- és ritmusérzékkel sajátos világot alakított ki önmaga számára, mely lüktetés meghatározó lett egész életére, életvitelére. Soha nem rejtette véka alá véleményét. Nem azért tette, hogy kiemelkedjen, hanem belső kényszerből. Remek beszélgetőpartnere volt minden korosztálynak. 
Érsekújvárba járt gimnáziumba. Vonzották a gyermekek, mert bennük az őszinteség virágait, csillagszemeikben pedig a romlatlanság sugárzó fényét látta. Úgy gondolta, hogy gyermekeket fog tanítani. Pozsonyba került a tanítóképzőbe, majd meggondolta magát. Miért? Azért, mert ő nemcsak egy-egy osztály gyermekeiben gondolkodott. A jövendő korok magyar gyermekeit akarta játékosan „tanítani” az anyanyelvükre. Érezte, hogy ez a  feladata.
23 éves, amikor belépett az ifjúkorba. Érdeklődési köre kitágult. Hitén és meggyőződésén keresztül olyan ismeretek és tapasztalatok birtokába jutott, amelyeket nem tanítottak iskolákban. Már akkor tudta, hogy az egyszerűség sokkal bonyolultabb probléma, mint azt bárki hinné.
25 évesen köt házasságot. Férje energikus, művelt, roppant érzékeny, intuitív személyiség. Gyönyörű párként kezdték nem küzdelemmentes életüket.
Erzsébetet boldoggá tette két gyermekének születése. Újra átélhette a gyermeki tisztaságot, őszinteséget. Ihletett állapotai a hétköznapok taposómalmába is elkísérték. Önmagát, családját képes volt szójátékaival, rímeivel szórakoztatni és boldoggá tenni. A bábozás, a költészet, az irodalom, a színművészet – a színjátszás - és a zene mindannyiuk lételeme volt. Ebben a családi háttérben lett a betűvetés mestere és olyan felnőtt nő, aki megőrizte gyermeki hitét az emberekben.




Pszichomatikai módszer alapján végzett számítás szerint harminckét éves, amikor a felnőttkorba lép. Kilenc éven át a családdal, a problémák megoldásával, a hétköznapok ünneppé varázsolásával foglalkozik. A gondok közepette is voltak újabbnál újabb tervei. Alkotóenergiája óriási volt, de vigyáznia kellett arra, hogy másokat ne irritáljon, ezért visszafogott lendülettel írt.
41 éves, amikor elhatározza, hogy az önmegvalósítás útjára lép. Ennek eredménye lett az 1961-ben Mocskos Palkó, Cifra Olga, 1964-ben a Mesét mondok, gyerekek és 1973-ban pedig a Tavaszi szél vizet áraszt címmel megjelent kötetei.
Ezután 18 nehéz év következett. Erzsébet rájött, hogy e komor helyzetből egyetlen kivezető út van: a szellemi fejlődés, és a szellemi munka. Az érzelmi diszharmónia oldószere pedig az egymás iránti szeretet kimutatása, az egymásra figyelés, az egymásról való gondoskodás.
 



76 éves, amikor megjelent az Óka, bóka, libikóka című kötete gyermekeknek. Alkotóenergiái teljében, 82 éves korában látott napvilágot a Kacsatánc.
Szellemi frissessége megmaradt, de fizikuma már jelezte, hogy néhány éve van csupán e földi létben. Még megírta a Nyelvelő ÁBÉCÉ és a DÁRIDÓ című gyermekvers-köteteket, de érezte, hogy tucatnyi színművét, bábjátékait, verseit már nem lesz ideje rendezni.
2000. szeptember 15-én, 85 éves korában végleg útra kelt a gyermeki lélek kiváló ismerője, a gyermekversek költője, akinek versei nélkül szegényebb lenne gyermekirodalmunk. Sokáig lesz még ő, a kishercegnők és kishercegek királynője, aki verseivel harmóniát teremt gyermekolvasói lelkében.