Árpád-házi királyaink korában honosodott meg Magyarországon a bányászat, többnyire német nyelvterületről érkező szakemberek voltak, akik e munkához értettek. Országunk akkori területein, a Felvidéken volt a sok bánya okán, legszükségesebb a szakmában az iskolázottság feltételeinek megteremtése. III. Károly uralkodása alatt, 1735-ben alapították az első középszintűnek nevezhető oktatási intézményt (Berg-Schola). Mária Terézia ezt 1762-ben Akadémia Montanistica néven felsőfokúvá emelte. Itt hangzott el először a Gaudeamus igitur kezdetű búcsúdal, és a hozzá kapcsolódó, mindenütt meghonosodott ballagási ceremónia.




Bár kéziratban 1852-ben, majd nyomtatásban először az 1870-es nótáskönyvben bukkan fel, németországi dalgyűjtemények jegyzete szerint 1849-ben került e dal a selmeci Bányászati Akadémiáról németföldre. Másfélszáz éve volt szakestélyek és mulatozások hangulata árad felénk a sorokból, amelyek talán épp e kocsmát látogató firmaősök jókedvéből születtek. Ma is ez a diákság egyik legkedveltebb dala.

A bányászdalok ehhez a foglalkozáshoz kötött munkásdal egy csoportja, a bányászok életével vagy gazdasági, politikai, kulturális megmozdulásaival kapcsolatos ének. Eredete a munkadalig nyúlik vissza, a céhszerű bányászszervezetek kialakulása után előbb az ún. egyleti énekekhez, utóbb pedig a munkásdalokhoz közelített. A magyar bányászat s vele együtt a bányászdal is mindvégig erős nemzetiségi, elsősorban német hatás alatt állott, fő közvetítői az ún. telepi (telepített) munkások voltak. Bányászdalaink harmada idegen eredetű, a többi átalakított népdal és műdal. A dalok többsége a közös szervezetek, ünnepek és az intenzív zenei élet révén általánosan elterjedt. A bányászdalok nem csupán a munkához, hanem társas összejövetelekhez is kapcsolódnak: a spontán jellegűekhez inkább nép- és mű-, a szervezett alkalmakhoz pedig egyleti dalok. A komoly bányászdalok témája maga a bányászélet, a bánya, a munka, s különféle bérviták.







A vidám bányászdalok leginkább a szerelmi dalok vagy a mulatónóták műfaját képviselik. Elképzelhetjük, hogy a mindennapos halálfélelemmel vegyes kemény munkát követően miképpen mulathattak a bányászok, mintegy kieresztve a gőzt.





Essen szó a Szent Borbála kultuszról is. Mint minden veszélyes szakma képviselőinek, a bányászok is lelki segítséget nyújtott egy választott védőszent. A bányászvárosokban Borbálához fűződött a legtöbb hiedelem, hagyomány. Az 50-es évekig, minden akna (a bánya liftes lejárata) előterében volt egy oltár, amelyen a szent szobra vagy képe volt, s a bányászok rövid fohász után szálltak le a bányába. A rákosi- majd a kádár érában, természetesen eltüntették ezeket az imádkozó helyeket, de otthon, a bányászok lakásában, szinte mindenütt megtalálhatóak, még a mai napig is.

Egyik fohászuk így hangzott:

Szent Borbála, védj meg minket,
Nagyon szépen kérünk.
Lenn a földben, ott a mélyben,
Légy Te a reményünk!

Minden reggel alászállunk,
De hogy visszatérjünk,
Segíts minket Szent Borbála,
Szent szívedre kérünk.

Óvjad, védd a bányászokat,
Oly sötét a tárna,
Hogy a mélyből feljöhessünk,
Segíts, Szent Borbála!


A bányászdalok irodalmának elmúlt több mint fél évszázadát beárnyékolja a kommunizmus kultúrpolitikája. Az énekek túlnyomó részének köze sincs a magyar népdal stílusjegyeihez, zenéjében a német hatás dominál, szövegeiben egyértelműen a szovjet munkadalok hatása nyomja rá a bélyegét, mindezek miatt alkalmatlanok arra, hogy a magyar kultúra gyümölcseinek tekintsük, ugyanakkor nem tekinthetünk el attól a ténytől, hogy ezek az énekek több tízezer bányász életének voltak meghatározó lelki táplálékai. A munkásmozgalmi dalok között számos bányászdal is van, szerzőjük részben ismeretlen (Te dolgozol a mélyben; Ütemre cseng a csákány…), részben ismert (Hidas Antal–Reinitz Béla: Salgótarjáni induló), ezekben azonban nem a mélyben dolgozó bányászok élete, hanem egy diktatúra személete tükröződött.

Források:
Heilfurth, Gerhard: Das Bergmannslied (Kassel, 1954); T. Szerémi Borbála: Magyarországi munkásdalok (Bp., 1955);
Katona Imre–Maróthy János–Szatmári Antal: A parasztdaltól a munkásdalig (Bp., 1968)
Magyar Néprajzi Lexikon