Tatabánya már a paleolitikumtól lakott hely, területén mintegy 300 ezer évvel ezelőtt megtalálhatóak voltak az emberi élet nyomai. A Gerecse-hegységben lévő Szelim-barlang az ősember szálláshelyéül szolgált. A kőkorszaki leleteket a Szelim-barlang, valamint a felsőgallai homokbánya őrizte meg. Dózsakertben honfoglalás kori leletekre bukkantak.




A legenda szerint Árpád seregei itt győzték le Szvatopluk morva fejedelem hadát: ennek emlékére állították 1907-ben a Turul-madarat, amely a világ legnagyobb madárszobra és Közép-Európa legnagyobb bronzszobra. A XVII. század folyamán a környéken - az elődtelepüléseken gyakran váltakoztak a birtokosok. A Rákóczi-szabadságharc idején hadszíntér lett a vidék. A szatmári béke (1711) után Esterházy Antal majd József a birtokos. A tatai-gesztesi uradalomhoz tartozott Alsógalla, Bánhida és Felsőgalla is.



 
Az egyébként a török hódoltság idején (1529 táján) elnéptelenedett falut 1730 körül Esterházy József külföldi telepesekkel népesítette be. Így került német ajkú lakosság Alsó- és Felsőgallára, szlovák anyanyelvű lakosság Bánhidára. A XIX. században még az állattenyésztés és a gyümölcstermesztés jelentette a fő megélhetési forrást a helyiek számára.

A gazdasági fejlődés szempontjából nagy jelentőséggel bírt az Újszőny-Budapest vasútvonal megépítése 1884-ben. A XIX. század végének bányafeltárásai megváltoztatták a községek addigi életét, arculatát. A Magyar Általános Kőszénbánya Rt. 1891-ben vásárolta meg a szénkitermelés jogát, és 1896 karácsonyán felszínre került az első csille szén. A bányászat gyors fejlődése vonzotta a munkaerőt. A bányatelep közigazgatásilag 1902-ig Alsógallához tartozott, majd ekkor önálló község lett Tatabánya néven. Az újonnan nyíló bányák és ipari üzemek közelében kisebb lakótelepek épültek.

A munkástelepek fejlődésével a községek szinte teljesen összeolvadtak, és a bányák államosítása is meggyorsította az egyesülésüket. 1947. október 1-jével belügyminiszteri rendeletre Tatabánya város lett; 1950-től Komárom-Esztergom megye székhelye, 1991 óta megyei jogú város. A második világháborút követően a régi üzemek, szervezetek, épületek felújítása után újra megnyitották a bányákat. Az 1960-as években a termelés csökkenése ellenére még fejlődött a szénbányászat, de az 1970-1980-as években egyre gazdaságtalanabbá, majd veszteségessé vált a termelés. A szénvagyon csökkenésével, a bányák bezárásával (a városban 1987-ben zárt be az utolsó bánya) vészesen beszűkült a nagyszámú lakosság megélhetési lehetősége.

Tatabánya bányászváros és iparváros jellege egészen a rendszerváltásig meghatározó volt, azóta a bányászat és a nehézipar minimálisra csökkent, a város gazdasági szerkezete megváltozott. Tatabánya a rendszerváltás után a bányászat visszafejlődése, majd elhalása ellenére sikeresen tudott váltani, fejlődése tovább folytatódott.

A város több központú, ahol a telepszerűen épült többemeletes házak jelentik a dominanciát, sok parkkal és zöld területtel a házak között. Múzeuma és az ipari skanzen európai szinten is egyedülálló látnivalót kínál az idelátogatóknak.