Budapesten, a VIII. ker. Baross utcai kórházban születtem 1935 január 19-én.Apám  Plivelic Emil, díszlettervező volt, apja Milán horvát származású (Gospic), anyja Eisemann Margit magyar születésű, stuttgarti családból ered. Anyám Borsi Jolán varrónő, apja Borsi István, nagyon régen  bevándorolt olasz családból, anyja erdélyi születésű Pozsonyi Amália. Mindebből ered Európa iránti szeretetem. A budapesti Petrik Lajos Technikumban végeztem 1954-ben mint vegyésztechnikus, utána rögtön az Egyesült Gyógyszergyár, volt Wanderben dolgoztam, majd a Kőbányai Gyógyszergyár, volt Richter Gedeonban 1955. november 11-ig, bevonulásomig a 2960. légelhárító ezredbe, Pestszentlőrincen. Kilenc hó kínlódás után az ellátási irodát kaptam meg, itt kb. 1100 személyt kezeltem 9 különböző helyre szétosztva. A Forradalom kitörése idején elzárva voltunk a hármas kaszárnyában, így nem vettük részt benne. Az utána következő napok alatt volt alkalmam megismerkedni forradalmárokkal és felismerni; ezek nem a Gerő által rágalmazott huligánok, hanem tisztességes fiatalok. Átadtam nekik lőszereimet, talán megkockáztatva életemet is. A november 4. orvtámadás felbőszített néhányunkat, kivontattunk pár 85 mm kaliber ágyút a közeli Béke térre, ahol hamarosan megkezdődtek a harcok az oroszokkal. Nem térek a részletekre, könyvem jól ecseteli őket, az utolsó napon az egyik lövegünket szétlőtték az oroszok; két halott és három sebesült lett az áldozat. Magam részéről, már mint előző nap megválasztott vezető, folytattam két bajtársammal az egyenlőtlen harcot mindaddig míg az én lövegem harcképtelenné vált egy beszorult lövedék miatt. Lefegyvereztük magunkat, másnap kalandosan,  ápolónak öltözve tudtam átmenni az orosz védőövezeten, „elsétálni” egy autóval a Kilián laktanya és a Corvin mozi előtt és tíz óra hazaérnem, hajszálsérülés nélkül. Munkám az élő történelmünk szerves része. Az 1956-os szabadságharc egy apró, de nem jelentéktelen epizódját tárja az olvasók elő a résztvevő-szemtanú hitelességével. November 25-én indultunk ketten a határ felé. Délután félháromtól meneteltünk egy tömeggel együtt az egyiptomi sötétségben. Sikerült egy motoros véd övezeten átsurranni, de aztán hála a dohányzóknak, elfogtak és ideiglenesen bebörtönöztek egy szerencsétlen paraszt házába. Onnan másnap sikerült megszökni egy  szabadtéri vécé és egy disznóól segítségével. Utána kicseréltük ünnepi ruhánkat rongyokra, de ez nem volt elég elálcázni magunkat, meg kellett hamisítanom egy bélyegzést a visszaszerzett személyi igazolványomban. Most, mint igazi földművelők, átmehettünk az utolsó orosz őrsoron november 27-én. Ausztriában a kaisersteinbruckki menekült táborban voltam két hétig, majd egy vonattal Itáliába hoztak. Útközbe megálltunk a ferrarai vasútállomáson, nem sejtve mi vár a jövőben. Két hónap Igea Marina menekült táborban, közel Riminihez sok oly ismeretséget hozott, ami még ma is létezik.1957 február 6-án Ferrarába érkeztünk barátommal egy ösztöndíj keretében a Vegyi Tanszékre.1962 decemberébe felvettek a Montecatini céghez, a következő év januárjában megérkezett édesanyám és az év augusztus 31-én megesküdtünk Lisetta Magri egyetemistával. Mindketten ledoktoráltunk és rá hat évre, megszületett Vanessa kislányunk. Davide 1971-ben jött a világra. Ők is doktoráltak, lányom olasz irodalomból, fiam építészetből Velencében. Dolgoztam „az ember által előállított legmérgezőbb vegyi anyagokkal, sikeresen megötszöröztem a szintetikus gumiszintézis hozamát, a poliészter területen Európai szintre értünk, ezt képviseltem az Európai CEN Szabványintézetnél is 1985-92 között. Munkáim végett megkaptam a „scientist” kitüntetési címet, pályám utolsó részét mint könyvtáros az Enichem  Kísérleti Intézetben folytattam kutatásokkal, azon, ami évekre rá megszületett az Internet név alatt. Nyugdíjba 1993 júniusába mentem, utána még néhány évig, mint tanácsadó egy észak-olaszországi ragasztógyárban. Klasszikus zenével és irodalommal foglalkozom, de ugyanakkor kézművességgel is: hosszú évek alatt átépítettem, tataroztam egy 1500-ból való családi házat. A távollét miatt már 1957-ben kezdtem írni emlékeimet és röviden rá olaszul is, manapság mindkettőt folytatom. Mindezekről írtam meg „Az én forradalmam” könyvemet olaszul 17 évvel a bemutató előtt. Ez Ferrarában 2006. október 24-én volt a városi könyvtár dísztermében. Így, mintha az irodalomból is ledoktoráltam volna… mondtam a jelenlevőknek. Előtte és utána is írtam verseket és rövid történeteket, elnyerve néhány díjat is velük.
Könyvem magyar változata a www.nemenyi.net honlapon a Könyvtár ablakból is elérhető.