Azt nem tudom, hogy Turcsány Péter és a Kráter kiadó gondos kutatásnak vagy a szerencsének köszönheti, de Nehéz Ferenc kötete igazi kincs. Ez a szinte ismeretlen, Dunamocsról a felvidéki Mátyusföldről, a távoli Los Angelesbe elszármazott író rövid, de annál velősebb tartalmú novellái képekben vetíti elénk mindazokat a szívének kedves embereket és tájat, amely betöltötte ifjúkorát. A mű kiválósága egyszerűségében rejlik, történetei nem bonyolultak, hű tükre az akkori vidéki mindennapoknak. A falusi élet egyhangúságát megszínesítő események és egyéb személyes történetek leírásaiból két fejezet kiemelkedik. Köszönhetően a verejtékes munkának, amivel előteremtették a lisztet és a kovászt, az „Újkenyér” című novellában olvashatunk arról a mérhetetlen megbecsülésről, amit évszázadokon át a magyar parasztemberek éreztek a kenyérnekvaló iránt. A szinte mágikus tisztelet miatt a katolikusok a búzaszem végén a benyomódásban Krisztus arcát látták, a jó liszt és a kovász pedig féltett kincse volt minden gazdaasszonynak. A kenyeret annyira megbecsülték, hogy még a morzsákat is megették az asztalról, aki pedig leejtette büntetésből meg kellett csókolnia. Ajánlatos lenne ezt a kis mesét felolvastatni minden olyan mai iskolással, aki unott arccal hajítja a szemétbe a szülei által előteremtett tízórais zsömlét. Ugyancsak máig érvényes üzenete van a „Madárlátta ifiúr”-nak. Számtalan jómódban élő ember szégyellte vagy tagadta meg nyilvánosan falusi édesapját vagy édesanyját, akiktől lakást és a pénzt kaptak a fővárosi élethez. Sokaknak kellemetlen bevallani honnan jöttek, pedig szinte mindent annak a vidéknek és szüleiknek köszönhetnek, ahonnan elszármaztak. Az írásban szereplő büntetés nekik is kijár, olvassák és szeressék meg Nehéz Ferencet, akinek hamarosan újabb kötete jelenik meg. Méltán sorolható a jelentősebb magyar írók közé, itt a karácsony lepjük meg magunkat és szeretteinket.