A második világháború vége felé, 1945 januárjában több dunántúli városban és faluban mozgósították a leventekorú, vagyis az 1930 előtt született, még nem sorköteles fiatal fiúkat. Az alábbiakban egyikük emlékeit idézzük fel.

A dunaalmási, tizenhatodik évében járó gimnazista Pintér Gézának is meg kellett jelennie a községháza előtt. Innen fegyveresek kísérték a gyalogmenetet Komáromba. Január 13-án, késő este indult el velük Győrön át egy zsúfolt szerelvény.

- A Prágától nyugatra fekvő Szudéta-vidéki városba, Egerbe kerültünk, ahol egy gyűjtő-elosztó tábort tartott fenn a német hadvezetés – emlékezik a hetvenegy éves Pintér Géza.

- Innen mentünk tovább Aussigba, a mai Ústi nad Labembe. Sötétkék egyenruhába öltöztettek, hasonlóba, mint amilyen a német repülősöknek is volt. Végül március 22-én megérkeztünk a németországi Büsumba. Itt tudtuk meg, hogy légvédelmigépágyús-kiképést fogunk kapni. Először a német vezényszavakat és a főbb alaki gyakorlatokat oktatták, majd lőgyakorlat következett. Mindez alig néhány héttel Németország kapitulációja előtt! Nyilvánvaló volt, hogy a háború utolsó napjaiban golyófogónak szántak bennünket.
Április 19-én sorsdöntő fordulat állt be életünkben: megérkezett a kiképzőtáborba dr. Woynárovich Elek hadnagy. Mint németül jól beszélő, a háború több frontját megjárt, kitüntetett tisztet helyezték oda táborvezetőnek. Néhány nap alatt sikerült elérnie, hogy kikerüljünk a német hadvezetés közvetlen ellenőrzése alól, és engedjenek át bennünket Dánia területére.

- Hogy tudta ezt a hadnagy elintézni? A háború még tartott, s a leventékkel határozott célja volt a német hadvezetésnek.

- Nem tudom, milyen ürüggyel tudott Dániába átvinni. Évtizedek múlva többször is kérdeztem tőle, de nem mondta el. Az akkor harmincéves hadnagy éles eszű, jó diplomáciai érzékű ember volt. Bizonyára ki tudta választani a német tisztek közül azt, aki a háborúban is emberséges maradt. Talán azt mondta nekik: ezek még gyerekek, nem tudják ellátni a légvédelmi feladatokat, kár lenne a biztos halálba küldeni őket. Akárhogyan is volt, április 28-án vonatra szálltunk, május 1-jén a hadnagy vezetésével Flensburgnál átértünk Dániába, és 4-én már Fridrikshavnben, az ország legészakibb részén voltunk.

- Miért mentek észak felé, távolodva az otthontól?

- A közvetlen felettesünk Woynárovich hadnagy volt, de közvetve a német haditengerészet alá tartoztunk. Ha a háború nem ér véget, át kellett volna hajóznunk Norvégiába. Erre azonban nem került sor, mert május 5-én a kikötő német krovettkapitánya napiparancsban közölte Woynárovich hadnaggyal, hogy vége a háborúnak. A hadnagyunk azonnal sorakozót rendelt el, s tudatta velünk a jó hírt. Óriási éljenezés, taps tört ki, s megindultunk haza, délnek. Alborgig úgy hatvan kilométernyit lehoztak autóval, de innen gyalog mentünk át Németországba.

- Átgyalogoltak Dánián? Mit ettek közben? Hol aludtak?

- Még az út megkezdésekor sikerült a hadnagyunknak pénzt szereznie: fejenként 120 dán koronát kaptunk. Ebből tudtunk élelmiszert vásárolni. De nemcsak pénzt szerzett a hadnagy úr, hanem – honnan, honnan nem – nemzetiszínű szalagot is, amit kitűztünk a sapkánkra. Akkor már híre ment egész Dániában, hogy a német tisztek fel akarták esketni Hitlerre a magyar katonákat, de a magyarok erre nem voltak hajlandók. Ezért igen nagy volt irántunk a rokonszenv. Alborgban egy német katonával egyszerre mentünk be egy boltba. Engem – a háromszínű szalagnak köszönhetően – készséggel kiszolgáltak, a németet azonban kizavarták. Egy másik alkalommal egy idős asszonytól pénzt és húsjegyet kaptam: egy fél disznócombot tudtam akkor vásárolni. A hadnagy elvitt a dán partizánokhoz is. Tejet, sajtot, vajat kaptunk tőlük. A szállásunk a tanyák istállóiban, gazdasági épületeiben volt. Július 2-án Tündernél átléptük a határt, s Németországba érve angol hadifogságba estünk. Három hét múlva teherautón Schülpersilbe, egy tanyaközpontba szállítottak bennünket. Itt még egyszer tanúi lehettünk a hadnagy emberségének és szervezőképességének. Tudtuk a szállongó hírekből, hogy nem messze előttünk magyar karpaszományosok vonulnak, s hogy az egyik szőnyi társunknak, Vizúr Lacinak a bátyja, János a karpaszományosok között van. A hadnagyunk el tudta intézni, hogy a fivérek találkozhassanak. Örömkönnyek között ölelkezett össze az idegen földön egymásra talált két testvér. Szeptemberben Lindorfba kerültünk. Három méter magas, dupla drótkerítéssel körülzárt táborban laktunk, a lőtornyokban golyószórós angol katonák őrködtek. Az élelmezés olyan rossz volt, hogy éhségünkben a tölgyfa makkját ettük, sütve. Ettől többedmagammal súlyos mérgezést kapta; a mai napig sem képződik gyomorsavam, életem végéig savpótló gyógyszert kell szednem. Október végén aztán átszállítottak bennünket a holland határ közelébe, Borghorstba, ahol egy textilgyár kiürített, fűtetlen üzemcsarnokában szállásoltak el. 1946. február 1-jén elegem lett a fagyoskodásból és a tizenhárom hónapja tartó megpróbáltatásokból, s egy szőnyi társammal együtt megszöktünk. Sikerült vonattal eljutnunk a bajorországi – tehát amerikai zónában lévő – Laufenbe, ahonnan már kezdték hazaengedni a foglyokat. Az ottani tábor írnoka, nagy meglepetésünkre, a Dunaalmás melletti Neszmély főjegyzője, azaz földünk és családunk jó ismerőse volt. Mivel ő állította össze a hazatérő foglyok névsorát, február 17-én már otthon voltunk.

- Hazatértek-e mind a Dániát megjárt leventék?

- A 450-500 főből ketten haltak meg: egyik társunk fürdés közben egy bányatóba fulladt még Dániában, egy másik levente orbáncban halt meg.

- A hadnagyukkal mi lett?

- 1945. július végén Németországban áthelyezték egy másik táborba, de szerencsésen hazakerült. A közösen átélt időkre emlékezve többször tartottunk találkozót, ahol természetesen ő is jelen volt. A most 85 éves hadnagy úrra mindig úgy gondolunk, mint megmentőnkre.