Bolyongások Irodalom Eszmék és tények Líra Értékeink Emlékezet Portré Porta Kitekintő Levél az olvasóhoz Ajánló 
Menu
  • Nyitólap
  • Mozgókép
  • Archívum
  • Könyvesbolt
  • Impresszum
  • Tagok blokkja
    Üdvözöljük Vendég!

    Felhasználónév:
    Jelszó:

    Még nem regisztrált?
    Regisztráljon most!

    Elfelejtette a jelszót?
    Kattintson ide!
    Partnerek
    Fülöp

    Szentjánosi Csaba

    Baka István honlapja

    Nagy-Magyarország tájai

    Erdélyi tájakon

    Jóna Dávid honlapja

    Polgár Info

    Átpingált március

    Copyright
    Szózat
    Copyright Szózat
    2009
    Szózat.
    Üdvözöljük a Szózat oldalán!
    Tartalom
    Cságoly Péterfia Béla: Az ártatlanul kivégzett medika, Tóth Ilona szelleme tovább él!
    A Rákosi rendszerben évekre börtönbezárt nagyanyám és édesapám emlékének ajánlva






    Az 1956-os forradalom és szabadságharc utáni bírósági perek a hazugságok és félrevezetések jegyében zajlottak. A sors kegyetlen fintoraként a kommunista elnyomók megtorlásként az ártatlan hősöket börtönbe zárták vagy felakasztották. A rendszerváltás után bíráik és hóhéraik, a forradalom vérbetiprói és a szovjet gyilkosokkal együttműködők közül legtöbben, mindennemű zaklatás nélkül, jólétben és magas nyugdíjjal éltek tovább.

    Tóth Ilona minden bizonnyal kiváló orvos lett volna, hiszen a summa cum laude végzettség várományosa volt. Biztos, hogy leendő orvosi esküjére gondolt, amikor önként segített a sebesülteken, nem pedig arra, hogy ezért később kivégzik. A jogsértő perek felülvizsgálatát szinte minden esetben a volt elítélteknek, bajtársaiknak vagy a hozzátartozónak kellet kezdeményeznie. Ne higgye senki, hogy ez simán ment, az egykori pufajkás ügyészek utódai mindent kitaláltak immáron jól szabott divatos öltönyeikben, hogy ellehetetlenítsék a gyors ügyintézést. Tóth Ilona esetében féltestvérének, Tóth Ferencnek 2001. januárjában kellet felülvizsgálati kérelemmel fordulnia az akkori legfőbb ügyészhez, Polt Péterhez, mert évek óta mindenhonnan elutasították. Ha testvére és Wittner Mária nem szorgalmazza az egykori orvostanhallgató rehabilitálását, valószínűleg még az alábbi ítélet lenne érvényben.












    Tóth Ilona ítéletét nagy keservesen végül 2001. februárjában mondta ki semmisnek a fővárosi bíróság.

    A helyzet cinizmusára jellemző, hogy az ügyvédi kamarából egykoron kizárt dr. Kardos Jánost, Tóth Ilona védőjét, a mai napig nem rehabilitálták. Leánya, Kardos Judit belefáradva a kamarával folytatott hiábavaló harcba, 2001-ben öngyilkos lett. Így Őt is méltán sorolhatjuk a kommunizmus áldozatának. Hogy mi történt valójában a 24 éves medika koncepciós perében, arról álljon itt néhány sor attól, aki legrészletesebben foglakozott az üggyel, vagyis védőjétől, aki Mindszenty József hercegprímást és Esterházy Pált is védte.

    »Már 1956 decemberében világszenzációként harsogta a sajtó és a budapesti rádió, hogy egy ellenforradalmár orvosszigorló nő létére --- az orvosi hivatással visszaélve altatással, injekciókkal és szívszúrásokkal meggyilkolt egy ártatlan munkást pusztán azért, mert ÁVH-snak tartotta! A kommentárokból az is kitűnt, hogy az orvosnő és bűntársai az ellenforradalom földalatti sajtómunkásai közül kerültek ki, akik a börtönből szabadult közönséges bűnözőkkel vették magukat körül.

    Hozzám az egyetem büntetőjogi professzora révén került az ügy azzal a magyarázattal, hogy Tóth Ilona a gyermekkora óta legkitűnőbb képesítésű és legtisztább jellemű egyetemi hallgató, társai mintaképe és professzorainak reménysége, s éppen ezért az egész orvosi egyetem a legnagyobb figyelemmel kíséri sorsát, a közvélemény pedig általában nem hiszi, hogy az elterjedt hírek a valóságnak megfelelnének. Az orvosprofesszorok a jogi egyetemhez fordultak, s eredetileg talán az lett volna a terv, hogy a védelmet a büntetőjog professzora fogja ellátni.

    Így lettem védője Tóth Ilonának és Obersovszky Gyulának, Gáli József pedig kirendelt védőt kapott, aki azután utóbb a családtól megbízást fogadott el.

    Az első lépésem az volt, hogy ellenőrző orvosszakértők alkalmazását kértem az ügyészségtől, de – mivel az iratok már szinte útban voltak a bírósághoz – az ügyészség csupán azt tudta kilátásba helyezni, hogy kérelmem teljesítését a bíróság előtt nem fogja ellenezni, amely ígéretét be is tartotta. Ugyanakkor értesültem arról, hogy a vádhatóságon széles körű eszmecsere folyt akörül, hogy Tóth Ilona és társai ellen előzetesen megfontolt vagy csupán egyszerű szándékos emberölés címén lehet, illetve kell-e vádat emelni. A vitát a Legfőbb Ügyészség az enyhébb minősítésnek megfelelően döntötte el már pusztán azon az alapon, hogy az előttem akkor még nem ismeretes adatok szerint az előre megfontoltsághoz szükséges időtartam nem forgott fenn.

    Az 1957. január 14-én kelt vádirat az emberölési vádat ekként is minősítette, és Tóth Ilona politikai természetű magatartását izgatásnak tekintette és ellene e címen is, az írók ellen pedig csak ezen a címen emelt vádat. A vádirat szerint tehát Tóth Ilonát 5-15 évi, az írókat 2-10 évi büntetési keret fenyegette. Az összesen tizenkét vádlott közül egyetlenegy sem látszott halálbüntetéssel sújthatónak.

    Ez volt a helyzet 1957. január 14-én. Minthogy azonban evés közben jön meg az étvágy, és menet közben fokozódik a bosszú és a terror, a hó végén az ügyészség a vádiratát már módosította, előre megfontoltságot vitatott, és három vádlott terhére már a halálbüntetés kérdése is figyelembe jöhetett, jóllehet ilyen büntetési tételre akkor még senki nem is gondolt.

    Az elsőfokú ítéletet 1957. június 20. napján kelt legfelsőbb bírósági ítélet már hat vádlottat sújtott halálos büntetéssel! Az elsőfokú bíróság ezek közül egynek három évet, egynek egy évet, egynek pedig tíz évet szabott ki.

    Nem egészen fél esztendő alatt idáig fokozódott a bosszú és a terror! Persze ezt az elfajulást, amit ebben a mintául választott ügyben szemléltetően bemutattam, a bőrünkön és a csontjainkban éreztük valamennyien, éspedig nemcsak a politikai bűnperekben, hanem a mindennapi életben is! Csak a megdönthetetlen bizonyítékoknak köszönhető, hogy ― a szabadságharc kompromittálása érdekében ― lopásban is bűnösnek nem mondták ki azt a Tóth Ilonát, aki a havi 350 forintos egyetemi ösztöndíjából pótolta a vezetésére bízott kórház élelmezési kiadásait. Erre az ítélet az ellenkező végletre ragadtatta magát, és bűnösnek mondta ki a mindössze havi 350 forint ösztöndíjas bevétel felett rendelkező orvosszigorlót ― kinek az édesanyja tanítónő ―, azon a címen, hogy az ellenforradalmi szervezkedést "lényeges anyagi támogatás"-ban részesítette! E bűntettnek éppen úgy halál a büntetése, mint a gyilkosságnak.

    Tóth Ilonával 1957. január végétől a kivégzéséig, tehát 1957. június végéig voltam érintkezésben. Ez alatt az idő alatt foglalkozott az ügyével és a személyével az ügyész, egy háromtagú bírói tanács, négy orvosszakértő, egy jegyző, majd a Legfelsőbb Bíróság tanácselnöke és négy népbírája. Ezek közül levonom a négy népbírót, akik szerintem egészen különleges megítélés alá esnek, és állítom, hogy a felsoroltak, az ügyész, a bírák és az orvosszakértők valamennyien éppen úgy Tóth Ilona életben maradásáért izgultak, mint az egész társadalom! De ha így van, miért kellett ennek a tiszta jellemű, hófehér lelkű, szellemileg és testileg egyaránt kitűnő emberpéldánynak huszonnégy évesen, szűzleányként a bitófára kerülnie? Azt hiszem, meg tudom adni a választ: azért, mert olyanok döntöttek az élete fölött, akik soha nem is látták és a tárgyalás anyagával nem hagyták magukat befolyásoltatni. Bizonyítani tudom, hogy így történt.«


    Tóth Ilona rehabilitálásának ügyét azonban nem lehet elvonatkoztatni Wittner Máriától. Ha volt valaki, aki igazán szerette, az ő volt. Megalkuvás nélkül folytatta sokszor magányos küzdelmét egykori harcostársáért, így nem is csoda, hogy a kivégzett medika ügyében a hamburgi Magyar Házban, egy mindent elsöprő, megrázó beszédében hívta fel a figyelmet a hálátlan nemzet sokadik mulasztására.

    »Nagyon sokszor feltettem magamnak a kérdést: miért maradtam életben? A kérdés, túl az ügyészi indokláson, hosszú éveken át megválaszolatlan kérdőjel maradt, melyre nem találtam magyarázatot.

    Ma már tudom, életben maradásomhoz feladat kötődik. Azoknak követeként állok itt, akik ma már nem szólhatnak. Úgy érzem, nem tettünk meg minden ÉRTÜK. Vádolnak a bitófák és vádolnak a kopjafák a 301-es parcellában. Ezzel a tudattal viszont nehezen lehet élni. Ezért választottam ezt a harcot és leszek a követük, ha kell, a lelkiismeretük.

    Úgy érzem, az igazság a halottnak is kijár, ezért kérem a segítséget utolsó lehetőségként annak a fiatal szigorló orvosnak, Tóth Ilonának, aki már nem tudja megvédeni önmagát, becsületét a súlyos, gyalázatos rágalmak ellen.

    Arra nincs szükség, hogy gyilkosai mentsék fel Őt, de arra igen, hogy tudja meg a világ azt a gyalázatot, amit Vele elkövettek.«

    Ha azonban azt hisszük, hogy ekkortól egyező akarattal fogtak hozzá az illetékesek, hogy soronkívűl pótolják az elmulasztottakat, akkor tévedünk. Harcot kellet vívni, hogy egyáltalán felavathassák mellszobrát Budapesten, és hosszas utóvédharcokat a gúnyolódó rágalmazókkal szemben is. Egykori lakóházáért néhány ember küzd csupán az Árpádföldi Kalot mozgalom "Tóth Ilona baráti köré"-ből, hogy múzeumként működjön tovább, méltó emléket állítva az egykori szabadságharcosoknak, ahogy boldogabb társadalmakban ez szokás. Wittner Máriát pedig naponta gyalázzák nyilvánosan az egykori gyilkosok leszármazottai és szellemi utódai, akik mindent elkövetnek, hogy Tóth Ilona emlékének befeketítésével átírják az igaz történelmet. Azért gyűlölik Wittner Máriát, mert minden szava igaz!







    2001. február 25-én, a kommunizmus áldozatainak emléknapján Wittner Mária a Parlamentben elmondta: vádolja a kommunista eszmerendszer híveit azért, mert emberek millióit gyilkolták meg, túlszárnyalva ezzel minden más ordas eszmét. Mert a lenini utat honfitársaik csontjaival kövezték ki. Wittner Mária kitért a Kádár-korszak bűneire, a törvénytelen kivégzésekre, a hatmillió meg nem született magyar gyermekre. Arra, hogy kiölték az emberből a hitet, a morált, egy tisztább élet reményét. S ebben a tekintetben alig van különbség a tevőleges gyilkosok, kollaboránsok és azon fiatalok között, akik azonosulnak a baloldali szocializmus eszmerendszerével. »Vádoljuk őket történelmünk meghamisításáért. Vádolnak az élők és vádolnak a meggyilkolt halottak. És vádoljuk őket, mert hitünkben megcsaltak, megloptak. Ezért az áldozatok nevében megállapítom, soha nem lesznek képesek arra, hogy magyar politikusként a nemzet fölemelkedése érdekében cselekedjenek. Itt teszem fel a kérdést: milyen morál alapján ülnek a magyar parlamentben még most is, és alkotnak törvényeket egy általuk tönkretett, kifosztott, megalázott nemzet számára. Éppen ezért a Szent Korona tana és a magyar nemzet nevében erkölcsi hulláknak nyilvánítom őket.«

    Dr. Kliment Ferenc mondta Balás-Piri Lászlónak: »Szomorúan tapasztaltam tavaly (1999), hogy az egyetem évfordulós megemlékező ünnepén az ifjúság nem vett részt. Eszembe jutott, hogy amikor sebészetből szigorlatoztam (1956), akkor az egyetem udvarán éppen temettek, a sírokat gyászolók kis csoportja vette körül. Mindez régen volt, de megtörtént és így történt.«

    Az itt leírtak politikai tanulságai legyen örök figyelmeztetés az eljövendő nemzedék ifjú nemzeti és konzervatív poltlkusainak. Az értelmiség árulása miatt elmaradt a párt és a KISZ vezetőinek felelősségre vonása, elmaradt ugyanezen személyek eltiltása a közügyektől, a politikától, az állami, gazdasági tisztségektől legalább tizenöt évre, így elmaradt maga a rendszerváltás is --- mindezek folytán alakult ki ez a mostani szellemi nihil, a nagy nemzeti ünnepeink semmibevétele. De figyelmeztetőnek szánom az alábbi sorokat is: akkor, amikor a világ sorsa Budapesten játszódott, és nem máshol, amikor magyarok ezrei haltak meg, akkor az angol, az amerikai és a francia kormány süket maradt, nem értették meg az események történelmi jelentőségét. Nem látták, mert nem is akarták látni, hogy a magyar szabadságharc megmutatta a világnak: nem veszett még el minden remény, a legszörnyűségesebb zsarnokság végleges összeomlása megkezdődött…




    ***




    Hálás köszönet a nemzet lelkiismeretének, Wittner Mária szabadságharcosnak, 56-os elítéltnek, akitől felbecsülhetetlen segítséget kaptam.




    ***




    Felhasznált anyagok: Wittner Mária: Ellenőrizve, Semmelweis Egyetem Lapja 2000/3., Dr. Kliment László: Az egyetem udvarán temették el…, Pósa Zoltán: Tóth Ilona ártatlan!,Történeti Levéltár: Budapesti Fővárosi Bíróság ítélete B.VII.1957-46.

    Szózat



    Statisztikák

    Tartalom
    4

    Oldalak
    3976

    Kategóriák
    13

    Tagok
    111

    Új tagok
    Saca-Carolina

    Partnerek
    8