A budai Várhoz hozzánőtt külvárosok ugyanazok, amelyeket a kerületek elnevezése az újonnan fejlődött részek legutóbb történt különválasztásáig megjelölt: az alsó- vagy Víziváros, az Országút, az újváros vagyis Újlak, a rácváros vagy Tabán és a Krisztinaváros. Óbuda még külön mezőváros. Noha a vár falának egy részét már lebontották, Budán áll még mind a négy kapu, a bécsin kívül a vízikapu, a Szarvas-térnél a Tabánba s így legközvetlenebbül a hídhoz vivő újkapu vagy röviden várkapu és a Krisztinavárosba vivő fejérvári kapu a mai Tábor-utca táján, amelyet 1879-ig róla neveznek, mint ahogy bécsikapu-utca a Dózsa György /azelőtt Verbőczy/-utca, vízikapu-utca a Csónak-utca.
A vár addig is a legkonzervatívabb városrész volt, nemcsak lakóiban, hanem építkezésében is, azóta is itt maradt meg a legtöbb régi épület.
Amilyen mértékletes, higgadtan előkelő, finoman kecses volt, Kassára emlékeztetett a Krisztina. Márai városára.
Neoklasszicista házai, templomok, papok, egyházrendes intézetek növendékei, tanárok, iskolaigazgatók, apácák, bírák.
Varázsa volt annak, ami másutt elaggottnak tűnt.
A régi dohánytőzsdék, papírüzletek, gyógyszertárak a kirakatban üveghengerekkel, az antik mérleggel, hosszúkás porcelántégelyekkel.
És a csönd.
A közeli Vérmező, a nagyon közeli Királyi Vár, az Alagút. A felvidéki tiszta, zöldzsalus házak, az utcáknak méltósága volt. Pauler utca, Mikó utca.
Az Attila út, a Krisztina körút sokat vallott lakóiról.
A rend a házakban, a házirend, amit minden család, minden lakó kötelezően betartott.
Tisztelték a tilalmakat, becsülték az előírásokat, a szabályokat.
Szabályok, tilalmak, előírások írták elő a lakók életét. Nemcsak az, hogy mikor szabadott az udvaron a szőnyegeket porolni, hanem alkalmazkodni a rendhez, ami magánéletüket, egymáshoz való kapcsolatukat, érintkezésüket szabályozta, előírta. Meg az, ahogy beszéltek egymással. Semmi sem volt elsietett, mindennek úrias méltósága volt.
Sokat adtak városrészük tekintélyére, nem vonzódtak a regényeshez, a regényesség körülöttük volt, a tájban, a táj fekvésében. A zsalugáteres házakban, kisvárosias utcákban, amiket örököltek. Nem volt merszük rajta változtatni. Mint ahogy sok lakó örökölt egzisztenciát, hivatást apjától.
Ugyanazokba az iskolákba jártak, reáliskolába, polgáriba, gimnáziumba, konviktusokban, diákotthonokban bentlakók voltak. Csak a régi tanárok haltak meg. De a tantermek változatlanok maradtak, az iskolák szigora, vasfegyelme, drillje is. A fenyítések, büntetések, dorgálás.
Voltak, akiknél annyira ment az öröklés, hogy ugyanúgy jártak, beszéltek, mint diákkorukban apjuk, anyjuk-
Ugyanazokból a tantárgyakból előmenetelük jó volt, másokból gyönge. És ezt a Krisztinavárosban és felvidékies környékén helyeselték.
A lakók szerették, vonzódva, nem regényesen, de konok kötelességérzetből a hagyományokat, a százados szokásokat.
Türelmesek, tisztelettudók voltak. Aki a közös, írott és íratlan hagyományoktól eltért, azt rossz szemmel nézték, kiközösítették.
Már nem tartották közéjük valónak, már idegen volt, kerülték. Legjobban tette, ha elköltözött, eltűnt a városnegyedből. Nemcsak a házból, az utcából, de a környékről is.

Voltak írók, akik azért jöttek a Krisztinába lakni, mert emlékeztette őket szülővárosunkra, szülőházukra, gyerekkorukra, családjukra. Babits, Márai is itt lakott.
Áldozni, gyónni, misére járni, helyetikai meggyökeresedett törvény volt, nem illett megszegni.
A vallást külsőségeiben nagyon komolyan vették. Tagjai voltak különböző kongregációs szervezeteknek, egyházbuzgalmi erkölcsi, jótékonysági egyleteknek.
A katolikusok nem nagyon tartották a kapcsolatot a reformátusokkal. Rezervált, hűvös, tartózkodó volt a kapcsolat, de sértésekig, becsmérlésig nem jutott soha. Izraeliták olyan gyéren laktak a Krisztinában, hogy észre sem lehetett őket venni.
A hitbuzgalom akadályozta meg, hogy toleránsak, türelmesek legyenek, de a jó modor, az illem nem engedte meg, hogy ennek hangosan kifejezést adjanak.
Voltak szabadelvűbbek is, de ezekre titokban nehezteltek, névtelen levelekkel rendre utasították őket.
Jótékonykodtak, nem mert jószívűek lettek volna, hanem a ranggal, a társadalomban, a krisztinavárosi társadalomban, a helyi körben, jótékonysági egyletben, baráti köreikben elfoglalt pozíciójukkal járt, hozzá tartozott.
A jogtanácsos, a gyógyszerész, a közjegyző, a miniszteri tanácsos, a pénzügyi tanácsos, a tanügyi főfelügyelő a nyugalmazott őrnagy tartozott az előkelőségekhez.
A budai Vigadóban rendeztek jótékonysági, irodalmi estéket. Herczeg Ferenc, Surányi Miklós regényeit olvasták, Gracza György művét a szabadságharcról. Ez a mű apáról fiúra szállt. Szalay-Baróti A magyar nemzet történetének gyönyörű, bőrkötésű négy kötete minden lakás dísze volt.
Az új magyar irodalmat nem olvasták, idegenkedtek a modern íróktól. Ami a külföldieket illeti, Maupassant-t Balzacot, Stendhalt, Flaubert-t erkölcstelennek tartották.
Mindenben a szolidat szerették. Hálószobáikban rézágyak voltak, az előkelőknél természetesen volt úriszoba.
A lányoknak külön, fehér bútoros, fehér selyemtapétájú szobájuk volt, angyal- és pásztoridill mintázattal. Éjjel a lányok ártatlan, szende fehér szobájukban cigarettáztak, a tükörben nézték karikás szemüket. Olvasmányuk, Decobra divatos regénye: A hálókocsi angyala, színészideáljuk Jávor Pál volt. Szüleikhez ragaszkodtak, hibáikat ismerték, jobban az erényeiknél, és nem tudták eldönteni, hogy szeretik-e őket. sokszor olyanok voltak, mint az idegenek. Már nem voltak szüzek.

A Krisztinában a polgárok megfontoltak voltak. Pénzüket szolid, tisztességes (nem uzsora) kamatra a Községi Takarékpénztárba helyezték, ahol rokon volt az igazgatóhelyettes, a cégvezető.
Elgondolkodva álltak a temetkezési vállalkozó kirakat előtt. Tanulmányozták a koporsókat. A túldíszes, ezüstös mázzal bevontakat neheztelve, a szerényebbeket, a komorakat, a gyászt jobban elhitetőbbeket, mely illik a halotthoz és a családhoz, elmélyedve.
Gondoltak a halálra. A szekrényben, ahol a ruhák voltak felakasztva pedánsan, külön el volt rakva az öltöny, amibe eltemetik őket, de erről mindenki hallgatott a családban, ez természetes volt.
Végrendeletükben minden apróságra kiterjedt gondosságuk.
Nemcsak az életbiztosításra, a betétkönyvre, a készpénzre, a telekre, ha volt.
De rendelkeztek, melyik temetőben helyezzék őket örök nyugovóra, a koporsóra, sírhelyre is utasítást adtak.
Öltönyeiket, kabátjaikat, ingeiket, aranyórájukat, pecsét- és jegygyűrűjüket, egyéb ékszert a feleség és a gyerekek között, egyenként felsorolva, parancsszerűen részletezve hagyatkozták, osztották fel.
De bizalmatlanok voltak. A végrendeletet nem tartották otthon íróasztalukban, hanem közjegyzőnél helyezték el.
Még arra is volt gondjuk, hogy melyik pap végezze a szertartást a temetésen, és melyik templomba mondassanak engesztelő gyászmisét értük. Kit hívjanak meg a szertartásokra.
A gazdasági krach, a harmincas évek e drámai földcsuszamlása megrendítette nemcsak anyagi helyzetüket, de bizalmukat is a kormányzat és a gazdasági élet irányítóban.
Ez a vég, mondották, olyanok, akik ötven éven át soha egy patetikus szót ki nem ejtettek.
Csupán hazafias darabok – mint a Bánk bán, Herczeg Ferenc Ocskay brigadérosa – előadására mentek a színházba. Legfeljebb Zilahy Lajos Süt a nap című színdarabját voltak hajlandók, mint hazafiasan buzdító modern színjátékot megnézni, és Csathó Kálmán társasági színdarabjait. Csathó urakról és méltóságos asszonyokról írt.
A csúcsot Az ember tragédiája jelentette. Madáchnál megmakacsolták magukat, tovább nem jutottak. Iskolai tanulmányaikból emlékeztek Kemény Zsigmondra és Eötvös Józsefre.
Az idős férfiak máslit viseltek nyakkendővé bogozva, és amikor közeledett az esős ősz, sárcipőt vettek fel.
Tízévenként érettségi évfordulóra összejöttek, egyre idősebben. Egymást mustrálgatták. Felsorolták a halottakat, nézték hideg kíváncsisággal egymást, saccolva, felbecsülve az agg arcokat.
Magukban eldöntötték, hogy ezek már a sír szélén állnak, de ők még jól esznek, ha nehezen is, de lélegeznek, még előttük a jövő. Ha minden öt lépésnél meg kell állniuk, ez ugyan mit is jelent, és hogy gyakran szédülnek.
Szerettek temetésre járni, mások temetésére, és bizonyos kárörömet éreztek, s mennél öregebbek lettek, annál nagyobb elégtételt.
Kézelőjükre temetéskor fekete gombokat tettek, tisztelték, becsülték a látszatot. Magukban kuncogtak. Temetés után betértek egy borozóba, és erős, fanyar bort ittak, elégedettek voltak, boldogok.
Ebben a városrészben nem szerették a meglepetéseket.
Megszokták a templomokat, az orgonistát, a sekrestyét, a papot, a százéves gyógyszertárakat, a trafikost, megöregedett ebüket, a köszvényüket, süketségüket, ha megöregedtek.
Ragaszkodtak a háziorvosukhoz, havonta borítékban a megállapított összeget nyújtották át torokköszörülés és udvarias meghajlás közben. Nagyon tapintatosan, finom gesztussal.
Kétszer egy hónapban az orvos baráti látogatást tett.
Megvizsgálta a pácienseit, nagyon familiárisan, de orvosi buzgalommal. Végigkopogtatta finom ujjaival a hátat, lélegeztetett, sztetoszkópjával a szívet vizsgálta. Megmérte a vérnyomást, kezében az órával számolta a pulzust. Ha rosszul aludt a páciens, étvágytalan volt, porokat rendelt. Ha szükséges, diétát.
Figyelmeztetett a szivar, egyáltalán a dohányzás és a kávé ártalmaira. Mindezt joviálisan, apai bizalmassággal, szigor nélkül, rokoni meghittséggel.
Tudta, hogy páciensei inkább a gyógyfüvekben bíznak, titokban ő is gyógyfüvekkel gyógyítgatta gyomrát, köszvényét, ízületi bajait.
A nyugdíjasok a postásokat várták. Levelet sohasem vagy nagyon ritkán kaptak. A nyugdíjat a postás pontosan, napra, órára, percre kiszámítva hozta. Megkínálták egy pohár likőrrel és süteménnyel.
A Vérmezőn a helyőrségi és testőrségi tisztek fehér pantallóban csoportosan lovagoltak. A tiszti legények vigyázzállásban a tartalék lovakat őrizték.
Olykor a világszép Erzsébet királyné unokája, az elhízott, vén Habsburg Auguszta főhercegnő ügetett udvarhölgyektől kísérve, akik ugyanolyan elvirultak, hervadtak voltak, mint a főhercegnő. A tengernagy, aki az ország államfője volt, díszszemlét tartott a Vérmezőn. A csapatok arcvonala előtt ellovagolt a szárnysegédeivel és tábornokaival. A tengernagy nem volt népszerű a Krisztinavárosban; református volt és szerintük parvenü, kurtanemes, aki bitorolta a Királyi Várat. A Krisztina vonzódott az eltűnt udvarhoz, IV. Károlyra,az utolsó Habsburgra még emlékeztek. A koronázására.
A Krisztinában felháborodtak, ha valaki öngyilkos lett; nemcsak bűn volt, de zavart is idézett elő, kínos volt.
A feleség a férjéről így beszélt: az uram. Az erény kötelező volt a Krisztinában. A házasságot védte a vallás. A botránytól rettegetek. Visszariadtak előle, mint valamilyen járványtól.
A szóbeszéd elől (mert a Krisztinában is volt) bezárkóztak lakásukba. Ha voltak afférok, konfliktusok, szexuális visszásságok a hálószobában, arról senki nem tudott. A cselédnek hallgatást parancsoltak, de szó nélkül, ha az úr külön aludt az úriszobában. És a cseléd hallgatott. Alárendelt helyzetében is a családhoz tartozónak tekintette magát.
A látszat volt a hatalom, az összetartó erő, vérségi köteléknél erősebb. A legsúlyosabb, amit mondhattak, egy szó volt – erkölcstelen.
A valóságban csak a látszat volt itt is a kötelező. A tapintatos látszat. Fontosabb volt a hűségnél, a bizalomnál, a ragaszkodásnál, a házassági eskünél. Amit a hittanórán tanultak, nagyon rég volt, nem mondták ki, de nem bíztak benne. De azért Istenben reménykedtek, megszokásból. És szorgalmas templomlátogatók voltak.
A tekintélyt védelmezték. Ezért ritka volt a Krisztinában a válás. Fogadták a baráti családokat, rokonokat uzsonnára, születésnapi vacsorákra.
A férfiak kezet csókoltak a hölgyeknek, a nők egymáshoz szorították arcukat, épp hogy megérintették egymás arcát. Az úri modor szent, megdönthetetlen törvény volt.
Egy lakásban, asztalnál ebédnél, vacsoránál együtt voltak, de nem az ágyban.
Ilyen is volt. És titok maradt. Védte az erény, a tekintély, az illem, a morál felszíne. Némán drámák zajlottak le a lakásokban.
Babérkoszorús illatú helyi jellege volt a felvidékies utcáknak. Az Attila út előkelő volt, finom, higgadt mértéke, méltósága volt.
Krisztina, Vérmező és tájéka, anno 1930. 


Forrás- Vajda Sándor. Budapest tegnap, Waldapfel József: Buda-Pest a magyarok fővárosa.

Összeállította: -cspb-