Bolyongások Irodalom Eszmék és tények Líra Értékeink Emlékezet Portré Porta Kitekintő Levél az olvasóhoz Ajánló 
Menu
  • Nyitólap
  • Mozgókép
  • Archívum
  • Könyvesbolt
  • Impresszum
  • Legfrisebb írások
  • Levél az olvasóhoz
  • Aktuális tartalom
  • Archívum
  • Partnerek
    Fülöp

    Szentjánosi Csaba

    Baka István honlapja

    Nagy-Magyarország tájai

    Erdélyi tájakon

    Jóna Dávid honlapja

    Polgár Info

    Átpingált március

    Copyright
    Szózat
    Copyright Szózat
    2009
    Szózat.
    Üdvözöljük a Szózat (Arhív) oldalán!
    Tartalom
    Cságoly Péterfia Béla: Néhány gondolat a rendi társadalom ujjászervezéséről

    Senki sem  szolgálhat két úrnak:  vagy  gyűlöli  az  egyiket,
     a  másikat  pedig  szereti,  vagy  ragaszkodik az egyikhez,
     a másikat  pedig megveti.  Nem szolgálhattok  az  Istennek is,
    a  mammonnak is.
     
                                                                    /  Mt 6,24-26 /


     



    A XXI. század Európájában az állami és társadalmi rend újjászervezéséért folyó elkeseredett küzdelmet látjuk magunk körül. Valami módon szinte valamennyien kényszerítve érezzük magunkat, hogy állást foglaljunk mellette, vagy ellene; azok is, akik ünneplik és követelik a rendi állam és rendi társadalom(1) eljövetelét és azok is, akik harcolnak ellene.
    A rendiség gondolata ősrégi valami. Ősrégi, mert a rendiségnek magában az emberi természetben fekszenek gyökerei. A múlt elemzése, a társadalom fejlődésének menete, a politikai eszmék és téveszmék besorolása nagyon sokat tud erről mondani. Ennek az összefoglalónak szűk egy évvel a következő választások előtt pont az a célja, hogy rendet tegyünk a fejekben, hogy lássuk, e fogalmak szellemisége milyen sokféle formában lépett elénk az idők folyamán. Hogy azonban egész elvont tisztaságában és tökéletességében láthassuk meg, alá kell szállanunk magának az emberi léleknek s a társadalmat alkotó erőknek legmélyére.
    Századunk kezdetére a Föld jelenét meghatározó kormányzó intézményévé a tőkés korporációk lettek. Az egész világon jelen vannak, anyagi lehetőségeik, hatalmuk a legtöbb kormányén túltesznek. Így nem az emberek, hanem e társaságok érdekei – a folyamatos gazdasági növekedés, a gazdasági globalizáció, és a mindenáron kierőszakolt privatizáció –  határozzák meg az államok és a nemzetközi intézmények politikáját. Amióta az európai gazdaság globális lett, a kormányok viszont csak nemzetközi szintűek, azóta az összefonódott világvállalatok és az egész világot megszálló bankok működése messze meghaladja a nyilvános elszámoltathatóság határait, a kormányok sebezhetősége egyre nagyobb, miközben az állampolgár banki hitelekből vegetáló – dolgozó robottá – egyszerű fogyasztóvá korcsosult. Aquinói Szent Tamást idézem: »...minden a kölcsönön felül követelt összeg uzsora!« Mi tehát ma egyértelműen uzsorás társadalomban élünk. Ebben a társadalmi világrendben, ahogy azt lassan száz éve XI. Pius pápa 1931. május 15-én közzétett szociális enciklikája, a Quadragesimo Anno(2) klasszikus szavai mondják, magától értetődő, hogy a proletártömeg áll szemben a túlgazdagok tömegeivel. David C Korten amerikai professzor szerint(3) a közgazdasági racionálisokból, a piaci liberálisokból és a tőkés társaságok képviselőiből alakult, jelentős befolyással bíró libertariánus szövetség elkötelezte magát egy intellektuális hagyományokkal és morálfilozófiával kombinált, a társadalmakat maga alá gyűrő politikai rutin mellett. Az ezt koordináló szervezetek –mint a Bielderberg csoport–  gazdasági törekvései mellett  –amely nem munkán és teljesítményen alapszik, hanem a spekulációt, a nyereséget és gazdagságot célozza– nem kerülhető el, hogy a vagyonosok és a nincstelenek között harcra ne kerüljön sor, harcra, hogy az egész nép nagyobb részt kapjon a munka eredményeiből. Itt már nem a szolgáltatás és ellenszolgáltatás egymást kiegészítő rendje uralkodik, itt nincs kölcsönös viszony a hivatás és hivatásrend között, – mert itt egyoldalú elfogadtatás, sőt rablás van, hasonló értékek cserébe adása nélkül, nem egyenrangúak állnak szemben egyenrangúakkal mint a rendi társadalomban. Ahogy a Quadragesimo Anno annak idején meg is állapította: »A mai társadalom egyenesen az osztályok érdekeinek ellentétére van felépítve és ezáltal az osztályok harcára, amely mindenütt éles ellenségeskedésben nyilvánul meg.«
    A mindezek nyomán a mába beágyazódott orwelli élethelyzetet Julius Evola jobboldali olasz filozófus – már az 1930-as években– a »Pogány Imperializmus«  című művében így összegezte:


    „A mai nyugati civilizáció alapvető fordulatra vár, amely nélkül előbb vagy utóbb bukásra van ítélve.
    Megvalósította a dolgok minden rendjének teljes perverzióját.
    Az anyag, az arany, a gépek, a számok uralmát, amiben nincsen többé levegő, szabadság, fény.
    Nyugat elveszítette az engedelmesség és a parancs szellemét.
    Elveszítette a tett és a szemlélődés szellemét.
    Elveszítette a hierarchiának, a szellem hatalmának, az Istenember létének értelmét…
    A Nyugat nem ismeri többé az államot. Az értékes államot, az impériumot, a királyság és a szellemiség szintézisét, mint a „túlvilág” felé vivő utat, amelyet mindegyik nagy antik kultúra felismert, Kínától Egyiptomig, Irántól Rómáig és a Német-római Birodalomig – amely a nyomorúságos polgárság által egy rabszolgákból és kereskedőkből álló trösztté süllyedt…
    Európa egy kuruzslással kezelt nagy test, félelemtől terhelve és megrázva, aki senki másban nem bízik, csak abban, aki aranyat ad vérért, gépeket és gyárakat húsért, újságpapírt az agyért – egy formátlan test, amely nyugtalanul hánykolódik, kétes és kiszámíthatatlan erők által mozgatva, amelyek rögtön széttépnek mindenkit, aki ellenáll, vagy kivonja magát a kavarodásból.
    A kör egyre jobban szűkül azon kevesek körül, akik képesek az ezzel való szembefordulásra és a nagy lázadásra.”


    Ez a tarthatatlan állapot, ez a szakadatlanul tartó harc az, amely napjainkra teljesen szétforgácsolta a magyar társadalmat. Ha ezt figyelembe vesszük, akkor mindenki előtt világos, hogy a valódi rendi szervezetet és az ezt működtető politikai gyakorlatot csak akkor lehet megalakítani, ha maga a teremtő ember a kiindulás és a célpont. Silvio Gesell(4) főművében azt mondja, hogy minden embernek az egész földgolyó résztulajdonosának kell lennie ahhoz, hogy a teremtő Isten szándéka szerint fejlődhessen. Bár minden bizonnyal meg kell maradnia a magántulajdonnak, de azt is vissza kell adni a maga lényeges feladatának, a tisztes munkát kell szolgálnia, annak biztonságot és alaposságot nyújtania – és csak ha ezt a célt szolgálja, lesz létjogosultsága. Ezért érdekes az egykori pápai körlevél máig időszerű állásfoglalása, amikor a reformatio institutionumról beszél. »A helyzet reformjánál mindenekelőtt az államra kell gondolnunk.«  Ebből azonban egyáltalában nem következik az, hogy Pius pápa Quadragesimo Anno-ja rendi államról szólna. Alapelve, hogy minden társadalmi alakulat funkciója lényegesen kiegészítendő. »Mert minden társadalmi tevékenység a maga lényegében és fogalma szerint csak szubszidiárius: segítő és összerendező; a társadalmi testületek tagjaira kell támaszkodnia, azonban azt sohasem széttörnie és felemésztenie.«
              Mi az állam? A meghatározásnak több lehetősége van. A skolasztikus gondolkodók tökéletes természeti társaságnak nevezik. Természeti társaságnak, ellentétben a természetfölöttivel, így az állam a maga legbensőbb lényegéig emberi alakulás, létrejöttéhez nem kell Istentől származó különös indíték, noha természetszerűleg nincs odavetve pusztán az emberek önkényének sem. Az állam, mindenekelőtt pedig a mai állam rendkívül fejlett és sokszorosan összetett alakulat. Azonban részei között bizonyos rendszer van. Alá- és fölérendeltség, megelőzés és egymás után való következés. Az állam fogalma értelemszerűen nem téveszthető össze a kormányzással. Minthogy az államegység, maga az »elvont állam« nem képes ezt a jogot a hozzá tartozók felett közvetlenül gyakorolni, kénytelen ennek gyakorlatát, és birtoklását átengedni, akár egyes embernek, akár testületnek: ez a kormányzat. S azokat a határozatokat, amelyek arra vonatkoznak, hogy kik képviseljék az állam legfelsőbb hatalmát és azt mi módon gyakorolják. Ezt Magyarországon Történelmi Alkotmánynak nevezik. A magyar történelmi alkotmány a teljes közjogi látóhatárt nyitja meg, a természetjogi elvek szerinti élethez, intézményalkotáshoz való fogalmi lehetőséget biztosítva. Az alkotmány elvileg biztosítja, hogy az állam a maga lényege és feladatai szerint független legyen az emberi/az épp kormányzó politikai pártok/ önkényétől, ugyanis az államhatalom /és pedig tartalma és területe szerint egyaránt/ elméletileg szintén nincs ennek alávetve, a tartalmat és területet a Szent Korona Tan adja meg, szimbolikus megjelenítője maga a Szent Korona, amely a nemzet teljességét és egységét hivatott jelképezni. Ezért az államalkotó-nép vagy maga az állam, ama jogok teljességéből, amelyeket az állam természetes felségjoga magába zár, többet vagy kevesebbet juttathat az államhatalom egyes hordozóinak, a szerint amennyit rájuk kíván bízni, az állam és államiság adott feladatkörét azonban sem nem csökkentheti, sem nem nagyobbíthatja. Különösen ma, amikor a társadalom szerkezete szétbomlott, kell az államnak minél erkölcsösebb törvényhozással és kormányzással arra hatni, hogy újra helyreállítsa a társadalom pusztulásnak indult alapjait. Az államnak vissza kell adnia a társadalom számára azokat a hatásköröket amelyeket a saját hatáskörébe vett, és ezáltal fontos életfunkcióktól fosztotta meg a természetes társulásokat. Ezeket, mint számára fölöslegeseket, most ismét át kell majd adnia a társadalomnak, hogy táplálja velük elsődlegesebb organizációk, ebben az esetben az élhetőbb jövőt alapjaiban meghatározó politikai eszme életerejét.       
             Foglalkoznunk kell azzal a kérdéssel is, hogy mi esik egybe a szellemi reintegráció útjával politikailag: hogy milyen az a politikai állásfoglalás, ahol a »szellemmé válás avagy a szelleminek lenni« elve és célkitűzése nem sérül, sőt politikai vonatkozásban is gyakorolható. Körülnézve, rövid idő után kiderül, hogy a baloldali politikai elvek, a baloldaliság egyáltalán nem felel meg a »szelleminek«, sőt a legkevésbé sem felel meg a szellemiségnek. Történelmileg a baloldaliság/ amely nevében viseli a Krisztussal, a keresztényi eszmékkel való szembenállást/ alig háromszáz éves, a kommunizmus, a kapitalizmus, a liberáldemokratizmus ellenkezője viszont – ha névleg nem is nevezték jobboldaliságnak – lényegileg ősinek bizonyul. Ha elfogadjuk Carl Jung szinkronicitás elméletét, vagy ha hiszünk a Világhatalmat irányító tőke máig tartó összeesküvésében, akkor már nem tekinthető véletlennek, hogy a Katolikus Egyház és elsősorban  Gioacchino Pecci püspök, a későbbi XIII. Leo pápa 1878-tól kezdődő, a dolgozó társadalom mindennapjait szociális szempontból értékelő enciklikáinak hatására, valamint társadalmi igazságosságra szólító törekvéseit /a baloldali mozgalmak megszervezésével/ maga a Tőke próbálta ellehetetleníteni az általa előidézett társadalmi bizonytalanságra, a borzasztó élet és munkakörülményekre valamint a nagybirtokokkal maga is rendelkező Egyházra, püspökeire való hivatkozással. A baloldaliság tehát inverz másolatnak látszik: »pusztán egy reakció és szembeszegülés volt« az addig fenntartott és változatlan értékkel szemben. Teoretikusaik egyszerűen nem csináltak mást, mint mindabból táplálkozva, amit eredetileg a jobboldal alkotott, /akkor még nem nevezve így/ fordított másolatot készítettek. A baloldali történelmi események és alakok – túlzás nélkül mondhatjuk – egyetlen esetben sem tekinthetőek a »szellem« megnyilvánulásainak, sem a történelem-felettiség, sem a politika-felettiség nem mutatkozik meg bennük, hiszen éppen a politikának és a történelemnek való végleges kiszolgáltatottság, annak való alávetettség az, ami elveikben, mentalitásukban és bennük megnyilatkozik. Antitradicionalitás, ateizmus – vagy éppen egy absztrakt istenre hivatkozás –, materializmus, kommunizmus, modernizmus, demokratizmus, egalitarizmus, provincializmus, internacionalizmus, anarchizmus, liberalizmus, plutokratizmus – és ezek másolatai. Ha politika jobb- és baloldaliság ellentétpárt egy kiterjesztés értelmében vesszük, a hősök, a szentek, az istenek nehezen volnának baloldalinak tekinthetők, míg a kiterjesztett avagy principiális értelemben vett jobboldaliság korántsem tűnik lehetetlenségnek még ilyen viszonylatokban sem. »A jobboldalnak tehát megannyi alapja van egy örök megújhodásra, ha visszatér ahhoz, hogy szellemileg vezérelt legyen, minthogy tulajdonképpen soha nem létezett »nem-jobboldali« szellemiség és valódi értelemben vett intellektualitás.«(5) A szellemhez és s szellemihez visszatérő ember – teisztikusan úgy is mondhatnánk, hogy az Istenséghez és az istenihez visszatérő ember – így panorámaszerűen, egyfajta diorámaként tekint a történelemre és a politikára, amelyben a történelem-felettit, a metapolitikait, vagyis a szellem referenciáit és interferenciáit kutatja. A történelembe, történelmiségbe zárt szemlélet mindemellett veszély, komoly veszély. Ezért amikor jobboldaliságról beszélünk, nem a pártérdekek síkján álló pártok egyre alacsonyabb és alacsonyabb szinten működtetett jobboldaliságáról szólok. Kollektíve elterjedt, mesterségesen gerjesztett kép a jobboldaliságról, hogy képviselői – és főként vezető személyiségei – kegyetlen, véreskezű, hideg, rideg emberek voltak. Sőt már e kép is csak negatív megítélésük korai időszakaira jellemző, mert a modern ideológiai varázsszavak és a pszichológia együttes hatásának köszönhetően /amelyeknek volt honnan elég rosszat meríteniük/ még tovább torzították személyeiket. A politika és a történelem metapolitikai diorámaként(6) való szemlélésének ezenkívül nemcsak befogadó és elfogadó jelleggel, hanem – a szellemi alapelvek ismerete és a hozzájuk való hűség alapján – bíráló és korrektív jelleggel is rendelkeznie kell. Nemcsak a jobboldali, hanem a jobboldaliság időbeni formáit korrigáló, annak eredeti formáit védelmező is. Ebben a vonatkozásban meg kell állapítanunk, hogy a jobboldaliság semmi hasonlóságot és rokonságot nem mutathat például az irracionalizmus különféle sajátosságaival: azokkal a neospirituális irányvonalakkal, irányzatféleségekkel és módszerekkel, amelyek tagadják az elemi logika és racionalitás szerepét, és mára már a különböző őstörténetekbe, ereklyekutatásokba is bevették magukat.
             A jelen politikája – a történelmi Újkor kezdetétől egyre fokozódóbban – lecsökkent politikát és álpolitikát képvisel. Elsősorban egyáltalán nem azért, mert rossz döntéseket hoznak, vagy mert fizikai életünk rosszul alakul, illetve más effélék, hanem azért, mert a jelenlegi politikai elmélet igazi távlatok nélküli. Teljesen leválasztatott a lélek magasabbrendű arculatairól, a szellem intenzív és igazi életének lehetőségeiről, az egyének igazi törekvéseiről. Hivatalos tudománnyá emelése olyan sztereotip taktikákat szolgál, melyek alattomos-alantas voltukon kívül maximumként is csak egy üres és absztrakt terminológiát tudtak létrehozni – az egyéni szemlélődés tekintetében használhatatlan és érdektelen részterületekben süllyedve el. A mai politika másik arcában – a vulgáris individuális arcban – pedig, mint gyakorlatias, populisztikus praktikum veszti el eredeti életének lehetőségét, fényét. Ma még léteznek azok a politológiai kategóriák és alapfogalmak, melyek szoros és egyértelmű összeegyeztethetőségben állnak az ember lelki életével, benső világával, sajátosságaival. Ezeken keresztül még a mai embernek is sikerülhet belátnia, hogy a politika mennyire nem csak bizonyos külső dolgokra irányuló szemlélődés és felfogás. E fogalmak hierarchiájának átlátása, a politikai rendnek és a benső törekvések kapcsolatának átélése jelenleg még biztosíthatja a lelki élet progresszióját. Ezt pedig kulcsfontosságúnak tekintem a parlamenti választások során, abban az értelemben, hogy a lélek a szent és a profán, a test és a szellem közötti választás határmezsgyéjén áll, s irányultságai létkérdések.


    Jobboldaliság
    A jobboldaliság politikai keretek között megnyilvánuló törekvés, ami olyan lelki sajátosságok dominanciájából nyeri életét, melyek leginkább a megalapozott törekvések valóságaként értékelhetők. Mindez az egyéni erő transzcendens eredete felé való orientációt, ezzel összefüggő önmeghaladást – reintegrációt –, a méltóság tiszteletét, aktivitást, s az univerzum rendezettségének megismerését képviseli. A jobboldaliság áldozatkész a magasabb rendű lehetőségekért, s ebben magánya nem fogja vissza – csak önmagára, valós meggyőződésének erejére támaszkodik. Tradicionalitás, teokratizmus, autokratizmus, minőség, arisztokratizmus, konzervatizmus, monarchizmus, feudalizmus, konnacionalizmus – és ezek ekvivalenciái jellemzik.


    Szélsőjobboldaliság
    A korábbi társadalmak jobboldalinak tekinthető erőit sem kisebb egyéni törekvések, sem a kései klasszikus ókor dekadenciája nem tudta megtörni. Csak fokozatosan tudott meggyengülni, és alattomos benső tévedések, hiányosságok révén. Politikai baloldaliság csak a jobboldaliság lecsökkentése nyomán tudott létrejönni, a fennebb leírt fogalmak fölerősödésével. A szélsőjobboldaliság, legközvetlenebb eredetét tekintve ezen megnyilvánulások ellen jött létre, a tehetetlenség érzetéből először a személyek benső világában.
    A politikai szélsőjobboldaliság eredetileg az originális, klasszikus és pozitív jobboldal védelmében jött létre, baloldali erők ellen fellépve. Vétke, hogy rövid időn belül nem az eredeti jobboldaliság reprezentatív védelmére helyezett hangsúlyt, hanem a baloldallal szembeni ellentevékenységre – mely egyre inkább csak külsőségeken alapult. Szembeszállt a baloldal megnyilvánulásaival, de legtöbb esetben nem állt ellen azoknak a tendenciáknak, melyek a baloldal politikai megjelenését lehetővé tették. Nem szállt szembe ezekkel, mert maga is tele volt ilyen nem egyértelműen jobboldali kollektív sajátosságokkal.
    Az újabb idők ,polito-logiká’-jának hosszú idő óta első döntően meghatározó fontosságú történése az ellenbaloldaliság fogalmának bevezetése volt. Az ellenbaloldaliság értelmével összefüggésben, a szélsőbaloldaliság tehát az lett a motiváló lelki sajátosság, hogy baloldal-ellenességét magára csak felszínesen vonatkoztatta, s megfordította azt a normális folyamatot, melyben minden külső szembenállás akkor történik meg, miután a személy önmagát lényegében már átalakította. A szélsőjobboldaliság így ellenbaloldaliságtól terhes politika. Univerzális értelemben pedig mindig az Egyetemes Lehetőség korlátozását képviseli.


    Konzervatizmus
    Az eredeti jobboldaliság baloldali influenciákkal veszélyeztetett krízisében a konzervativizmus képviselte a legdöntőbb és legpozitívabb baloldalellenességet. Ha konzervatív törekvések nem lettek volna, Európa a középkor fényteljessége után teljesen elsötétül.
    A konzervativizmus annak a benső erőnek lenyomata, mely az általános és folyamatos emberi visszafejlődéssel szembe tud szállni. A konzervativizmus baloldallal való szembenállása – jobboldalisága – ma azonban önmagában már kevés. Egykor a konzervativizmus képes volt a negatív és destruáló folyamatokat megállítani. Ellenmozgást nem feltétlenül tudott kifejteni, de képes volt megfékezni. Ma már ellenmozgást egyáltalán nem tud kifejteni, s megállítani is igen ritkán képes. Mivel mára a nem tisztán jobboldali megnyilvánulások, a konzervativizmus már nem az, ami a XVI.- XVIII., de még a XIX. században is volt. Az, hogy immár létezik ateista konzervativizmus, plutokrata konzervativizmus, republikánus konzervativizmus, nacionalista konzervativizmus, vagy éppen konzervatív divat, messzemenően ezt bizonyítják.
    A konzerváló erő eredetileg a jobboldali megnyilvánulásokat őrizte. Benső minősége olyan erős volt, hogy forradalmak felfokozottságával szemben is nyugalomban tudott maradni, s univerzális értékeinket fenn tudta tartani. Ma a konzervativizmus pusztán konvenciókon alapul. A szokás pedig, noha bizonyos dolgokhoz képest valóban érték, soha nem a mélységből gyökerezik, csak a mélységből gyökerező értékek mentén. A konvenció nem tradíció. A tradíció radikálisan jobboldali, a konvenció esetleg. Így a mai értelemben használt – általában konvenciókon alapuló – konzervativizmus is ritkán jobboldali.
    Mind a szélsőjobboldaliság, mind a konzervativizmus is több esetben kis- és nyárspolgári törekvések voltak. Az eredendő jobboldaliság ezzel szemben nem polgári jellegű megnyilvánulás, hanem arisztokratikus.


    Ultrajobboldaliság és ultrakonzervativizmus
    Tisztán látszik, hogy a mai ember valaminek eredeti teljességét csak jelenlegi fogalmainak fokozásával értheti meg. Ezért, mikor ultrajobboldaliságot mondunk, originális jobboldaliságra gondolunk, s mikor ultrakonzervativizmust, akkor az igazi és eredeti konzervativizmust értjük. Valóban ultráknak csak azok az irányulások és szervezetek tekinthetők, melyek ténylegesen az eredeti jobboldaliság és konzerváció teljességét kívánják – és bizonyos értelemben kínálják.
    Az ultrajobboldaliság és ultrakonzervativizmus nem követi el azokat a sajátos hibákat, melyeket a szélsőjobboldaliság és a konzervativizmus elkövetett, és még távolról sem fogad magába olyan sajátosságokat, melyek ugyan nem a baloldaliság legfőbb megnyilvánulásai, de mégis a baloldaliság politikai megjelenését készítették elő úgy, hogy csak látszólag tartoztak a jobboldalisághoz. Az ultrakonzervativizmus nemcsak megfékezni tud, hanem emelkedni is, mert konzervációja nemcsak szilárdan áll egy destruktív forradalommal szemben, hanem az ellenforradalom erejével szükséges revansot is vesz. Az ultrajobboldaliság pedig a leginkább ön- és világátalakításra – reintegrációra – törekvő politikai megnyilvánulás, de határai messze túlterjednek a politika keretein. /Eredetileg nem is volt azonban politika, mely ne egy politika felettiből eredezett volna./
    Az ekképpen jellemezhető ultrajobboldaliságnak és ultrakonzervativizmusnak szervezeti megnyilvánulásai ma nemigen vannak – noha többen visszaélnek e megjelölések még fennálló hitelével. Mindezen azonban nem lehet és nem is kell csodálkozni, hiszen éppen elitisztikus és radikális benső átalakulást megcélzó volta az, amely nem engedheti meg, hogy törekvései túlzott tárgyiasulásokban oldódjanak ki. Az ultrajobboldalisághoz az egyén, világszemléletének és benső életének átalakításával, belülről csatlakozhat. Ultrajobboldaliság és ultrakonzervativizmus egyszerűen van – és annak lehetőség, aki akarja.


     Ha Ön kedves OLVASÓ figyelmesen végigtanulmányozta az emberiség társadalmi fejlődésének, a politikai hovatartozás kérdésének lépcsőit, joggal felvetheti, hogy kimaradt a felsorolásból két fontos fogalom: a baloldal által immár legalább száz éve bitorolt szocializmus, illetve a nemzeti radikalizmus fogalma, amely képében a rendszerváltás utáni hazai szélsőjobboldal egy része tudatlanul tetszeleg. Ha rendszeresen forgatjuk a Szentírást, láthatjuk, a szociális szó tartalma magával Krisztus Urunkkal egyidős. Nem véletlen, hogy legnagyobb katolikus vezetőink, mint Prohászka Ottokár, Márton Áron, Uzdóczy- Zadravecz István püspökök, valamint Mindszenthy József hercegprímás a magyarság – elsősorban a nincstelen munkások, zsellérek, kisgazdák –  védelme szempontjából nélkülözhetetlen bástyának tartotta a keresztényszociális eszméket, Mindszenthy már püspökként az egyházi nagybirtokok felszámolását, a kisbirtokok elterjedését szorgalmazta. Figyelemreméltó, az előbbi szándékkal összefüggő magyar sajátosság az 1930-31-ben létrejött, Bajcsy-Zsilinszky Endre, Féja Géza nevével fémjelzett Nemzeti Radikális Párt megalakulása, mely válasz kívánt lenni az arisztokratikus, konzervatív, monarchikus eszméket valló, ugyanakkor a magyarországi nagytőke bűvkörébe, érdekszférájába már beágyazott, eszmeileg megújulni nem tudó Horthy Miklós kormányzó és a Szabó Dezső által számtalan alkalommal bírált parlamenti németbarát- műkeresztény politikai kurzussal szemben. Érdekesség, hogy egy, a nemzeti radikalizmus eszmeiséghez hasonlítható kísérlet zajlott le a második világháború utáni Svédországban, ahol az iparosított európai államok körében egyedül náluk sikerült átmenetileg biztosítani a gazdasági jólét és a méltányosság keverékét, úgy, hogy egyszerre alkalmazták a kapitalista és a szocialista elemeket egy erősen pluralista demokrácia keretében. A svéd kísérlet azonban a kezdetétől magában hordozta saját bukásának csiráit, a hazai és a globális tőke összefonódása, valamint a plurális demokrácia egyre növekvő dekadenciája miatt. Egyrészt, mert kizárólagosan a baloldali kormányzási eredményeknek tekintették a modellt, másrészt létrehoztak egy erős pénzügyi elitet, amelynek érdekei messze eltávolodtak a kiegyensúlyozott középosztály érdekeitől, valamint táplálta a jóléttel együttjáró elégedettséget, ami együtt járt a Tőke iránti természetes bizalmatlanság és az értékeket öntudatosan védő politikai aktivitás hanyatlásával. Hiba volt az is, hogy a gazdasági jólétet a természeti erőforrások gátlástalan kiszipolyozására alapozták.


    Mit nyújt evvel szemben a magyar modell, a nemzeti radikális eszmeiség? Elsősorban tele van keresztényszociális elemekkel, másodsorban, ahogy Aquinói Szent Tamás a Summa Theologica című művében már a XIII. században leírta: piacképes áru csak az emberi munka gyümölcseként keletkezik, tehát jövedelem is csak a munka révén keletkezhet; a termelő munkára alapít. Németh László a nemzeti radikalizmusról szóló írásában az alábbi pontokba foglalta össze Bajcsyék elképzeléseit, amely századunkra megújítva a jövő záloga lehetne:


    1. Az „igazi mozgalom”-nak a hasznos és nélkülözhetetlen néprétegek természetierő-szerű követeléseire kell apellálnia. Az ő amorf és homályos igényüket kell eszmékbe foglalnia, az ő akaratuk lökését kell felidéznie s egy új államalakításra kihasználnia. Az igazi mozgalom, megdöntve a magas bürokrácia szabadcsapatának a bankok és nagybirtok által támogatott uralmát, a földmíves-, munkás-, kisvállalkozó osztály és a hasznos értelmiség számára akarja átszervezni az államot. A mozgalom irányító szerve a párt. Feladata: a mozgalom irányítására alkalmas jellemeket nevel, megteremti a mozgalom tudományát, s kialakítja a tömegek követeléseit tudatosító szervezetet.
    2. A mozgalom elsősorban ezé az országé, s ennek az országnak nélkülözhetetlen és hasznos osztályait akarja e történelmi és földrajzi hely jellegét figyelembe vevő „nemzet”-ben egyesíteni s levegőhöz juttatni. A mozgalom tehát „nemzeti”, de azontúl, hogy nemzeti, nemzetközi is. Nemcsak a mai Magyarországhoz, hanem az egész „kis népek zónájá”-hoz szól; a szomszéd országok számára mozgalmi példát teremt, átalakulásukat téve egy közép-európai szövetség előfeltételévé. Bár egyelőre a saját nemzeti talpra állásunkért küzd, már most jelzi, hogy ez a nemzeti állam egy nemzet fölötti „birodalom”-ban is el tud helyezkedni: a nemzeti és nemzet fölötti állam eszméje összeegyeztethető. De a közép-európai, közelebbi nemzetköziségen kívül ez a mozgalom európai is: az európai műveltség sugallatára hallgat, s miközben nemzeti feladatait betölti, a szocializmus új, magasabb válfaját akarja megteremteni, mely Európa hagyományaival, a század eszméivel és hajlamaival szerves kapcsolatban van.
    3. Ez a szocializmus elődeitől rend és valóság, állami és emberi változatok magasabb rendű egyensúlyozásában különbözik. Az ember: természet. A társadalmi rend elszabadíthatja ezt a természetet: így keletkezett a liberalizmus bozótja; mértani formákra nyirbálhatja: így nyírja fáit kockára a XX. századi etatizmus; a fák szabadsága és a kert terve közt csak helykijelölő és helyoltalmazó szerepet juttat a kertészollónak: erre az angol-kertészségre készült az új szocializmus. Ország és táj, nemzeti politika és csoportélet, tervgazdaság és egyéni kezdeményezés az ő szemében nem ellentétek; az alárendelt dolgok viszonylagos önkormányzata nélkül sem sejtek és szervezet, sem tagok és társadalom nem alkothatnak magasabb fajta szerves életet.
    4. Nem az az ország a legerősebb, amely fizikai és szellemi erejét teljesen összpontosította. „Azt szeretném, ha a római népnek egy nyaka volna, hogy egyszerre vághatnám le.” Nos, a központosítás épp arra törekszik, hogy a római népnek egy nyaka legyen. A nemzet: anyagcsereháló, s nagyon együgyű, gyarmatias jellegű anyagcsere az, ahol a vidékről följön a bor és búza, s a központból visszamegy az eke és a pártlista. Föld és ember valahányszor és valahol találkoznak, eredetit akarnak létrehozni. Ember és táj: vőlegény s menyasszony. A mai államrend és a mai műveltség óvszert dug a vőlegény zsebébe, s megtanítja úgy érintkezni, hogy szerelmükre hasonlító magzat ne szülessék. Azt követelik tőlünk, hogy szeressük a hazát? De mi lett ez a haza? Elvontság, mint az emberiség. Adjátok vissza az embereknek a tájhazát; tudatosítsátok körülmények és munka, lélek és láthatárral kiölelt világ kapcsolatait; a haza tapinthatóbb és szerethetőbb lesz. A nemzet életének melegedőtüzeit a tájhazák közepén kell kigyújtani – a kis egység, melyet még ismerünk, s melyben minket is ismernek, több embert enged be a nemzeti életbe, s a milliókhoz közelebb fekvő kultúrköröket teremt. A görög polisz közösségteremtő piacaira van szükség. A belső közösségek súrlódásai nem szakíthatják szét a mai államot, a csoportok kuturális és közgazdasági önkormányzata legföljebb túlsúlyát mérsékli, míg hadsereg, gazdasági terv, hitel az ő kezében van.
    5. Szabad gazdálkodás, nacionalizált termelés: ha odadobjuk magunkat nekik, pusztító elvek. A nemzetgazdaságtan első alapelve: add meg a közösségnek, ami a közösségé s az embernek, ami az emberé. A XIX. század a gépek emelkedő árnyékában azt hitte, hogy rövid idő alatt minden munka „indusztriális” jellegűvé válik – még forradalmi elméleteivel is ehhez a rövid időn belül beköszöntő állapothoz alkalmazkodott. Ma éppen az kezd kiderülni, hogy a gépek nem is ragadnak el akkora területet az emberi munkából, mint vártuk; s a világválságnak is az lesz talán a végső értelme és haszna, hogy a gép hatássugarát jó időkre megállapítja, s a tömegmunka körül demarkációs vonalat von. Ami az ember kezéből kikerül: fáradság és művészet terméke. Ami csak fáradságé: az a tömegmunka. A XIX. század derekán úgy látszott, hogy minden munka tömegmunkává züllik; a XX. század középső harmadában megint a minőségmunkáé a jövő. A tömegipar elválik a minőségipartól, s a földmívelés, mely a múlt századbeli elvándorlók nagy részét visszakapja, a „többtermelés”-ről a „többet eltartás” elvére csúszva, egyre inkább földmívesművészet: kertészet lesz. Megmarad egy foglalkozási zóna, ahol az ember lesz a gép eszköze, s egy aránytalanul nagyobb, ahol a gép az emberé. A borbély és a vincéllér gépekkel nyírnak, de a frizura és a bor attól művészi termék lehet.
    „ A tömegmunka az államé; a minőségmunka az egyéné”: állam és egyén egyensúlyát ez az elv tükrözheti a gazdaságban. Az állami vasút, az állami posta beváltak. S beválnak az állami bányák, gépgyárak stb. is. Túl vagyunk a kapitalizmusnak azon a fokán, amikor a tömegpiac is vállalkozói vért, egyéni kockázatot kívánt. A tömegipar az egyetlen termelési terület, amely elbírja a nacionalizálást, sőt a tömegek érdekében a nacionalizálást követeli. A tömegipar mint monopólium egyszerűsíti az adóztatást; elakasztja a tömegáruk özönvizét; a fokozatos racionalizálással egyre több munkást enged át a legalacsonyabb munka börtönéből a minőségmunka területére. Tömegmunka és mezőgazdaság közt helyezkedik el a minőségipar, kisebb, egy ember által áttekinthető műhelyeivel. Fejlettsége a lakosság színvonalától, a jó értelemben vett „fényűzés” vérbe oltott igényeitől függ. Hogy ki milyen ruhát hord, milyen bútort rak a szobájába, hogy kötteti a könyvét: nemcsak pénzkérdés, még inkább ízléskérdés. Ez a minőségipar sosem rákosodhat el úgy, mint a kapitalizmus ipara; köti a tömegek ízlése, s kötheti az állami hitel. A mezőgazdaság kertészetté emelésében a legnagyobb feladat a nagybirtokok lecsonkulása révén létesülő „kooperációkra” vár. Szinte szerencse, hogy még előtte vagyunk az igazi földbirtokreformnak. A „telepítési” földeket nem szabad régi értelemben vett magántulajdonocskákká darabolni, hiszen épp a hitellel, kereskedelemmel és bizonyos fokú tervvel összekötött örök bérletek vagy munkabizományok lehetnek majd példái az egyéni vállalkozást a termelési keretekkel összeegyeztető szövetkezeteknek. A hitel főforrása ebben az államban a Nemzeti Bank, a kereskedelem féken tartója az államhatalom. A kereskedelem ma már nem az a piacteremtő, árukat egymás felé sodró, hasznos foglalkozás, amelyért annak idején Hume lelkesedett. A szabad kereskedelmet államok árucsere-szerződései szorítják meg, a belkereskedelemből a láncolás élősködőit a tömegtermelést szabályozó „terv”, a minőségáruk kereskedőelitje szorítja ki.
    6.   Egy ilyen országban háromféle „hatalom” alakulna ki. Az államfőé és kormányáé a nemzet egységét biztosító hatalom; az övé a hadsereg, tömegipar, hitel, vasút, posta s a külkereskedelem; ő képviseli kifelé az országot, s ő rendelkezik a nemzet tartalékaival a szükség esetén. A tájhazák önkormányzatai a polgári élet fészkei, övék közigazgatás, népoktatás, törvénykezés. Az ő kiküldötteik alkotják a helyi gyökerű népképviseletet. A termelők szindikátusaiból szövődik össze a harmadik hatalmi tényező, a gazdasági életet kiegyensúlyozó s megszervező érdekképviselet. Az állam szervei és üzemei (hadsereg, vasút, tömegipar) nem politizálnak, és kinevezett tisztviselőik vannak; az önkormányzatokból és szindikátusokból a tisztviselői elem, amennyire lehet, kiszorítandó, maguk a dolgozók viselik a tiszteletbeli tisztségeket, a tisztviselés kis csoportok bizalmának a kifejezője. A kormány az államátalakulás korában a párté; a párt alakítja ki a tájautonómiák és szindikátusok kereteit is. Ahogy kormány, népképviselet és szindikátusok összműködése tökéletesebbé válik, a párt szétporlad e három szervben, úgyhogy az állam sorsát a minőségi munkát végzők politikai akarata irányítja a tömegmunkát végző apolitikus államszerveken át.


    A hat pontban összefoglalt programban sohasem volt aktuálisabb Németh László a földkérdésről, a mezőgazdaságról írt sorai, amikor a termőföld, Magyarország, a magyar dolgozó tömegek még kevés megmaradt kincse válhat silány árucikké, a Tőke által elrabolható termékké 2013 júniusában az áljobboldali kormánypárt parlamenten keresztülerőltetett álságos földtörvénye miatt. (7) Az ezzel kapcsolatos, ezt megelőző és ezt követő, hazugságokkal teli, csúsztatásoktól hemzsegő összes magyarázkodás csak arra jó, hogy megvilágította a nemzetet a Tőkének kiszolgáltató kabinet valódi arcát.(8) Tudnunk kell, századunkban az ipari technológiák fejlődésének szárnyalásával egyenes arányban csökken a megélhetést nyújtó munkahelyek száma. Ezért a városokban állandó, biztos egzisztenciát nyújtó munkát nem találó lakosságának hosszú távon csak a vidéki élet, a falvak újbóli felvirágoztatása, a kisparaszti gazdaságok tömegei és az ezeket kiszolgáló kézművesek, iparosok munkája által részben vagy egészben megteremtett önfenntartó árutermelés nyújthat normális életlehetőséget emberek százezreinek, millióinak a Kárpát-hazában. A mozgalom kiteljesedése és felvirágzása egyúttal lehetőséget nyújtana egy, a Széchenyi István által megálmodott konföderatív Kárpát-medencei államra, így a revízióra, ahogy Szózat júniusi számában kifejtettem.(9)


    Mit nyújt a nemzetnek tehát ez a lehetőség:


    – nem lesz többé munkanélküliség;
    –a munkaidő automatikusan csökkenni fog;
    –nem lesznek többé ciklikus ugrásszerű ingadozások a gazdaság életében;
    –a természetet maximálisan kímélni fogja mindenki;
    –valódi verseny lesz a mostani beteges kiszorítósdi helyett;
    – mindenki maga fogja kialakítani a vagyonát, a saját maga által megtermelt értékek alapján /itt kivételt kell tenni azokkal, akik saját erejükből nem tudják ellátni magukat: őróluk a  
       társadalomnak kell gondoskodnia/ ;
    – a társadalmi feszültségek csökkennek, a konfliktusok megszűnnek, megnyílik az út az igazi béke felé;
    – nagy beruházások az oktatásügy terén;
    –nagy beruházások a kutatás és az innováció terén;
    – kiegyensúlyozott állami költségvetés, az államadósság leépülése;
    –a burjánzó bürokrácia leépítése.



    »Kihajt és kivirágzik a magyar fejfa, meglássátok – nemsokára!« Ez áll a nemzeti radikalizmusról olvasható könyv első oldalán, s milyen jellemző ez a mottó nemzetünk minden radikalizmusára: a fejfáknak kell kivirágzaniuk, hogy győzhessenek.(10)


     


     



    1. A rendiség fogalmának meghatározásánál J. Kleinhappl S. J, az innsbrucki egyetem keresztény- társadalomtudomány tanárának 1930-as években írt tanulmányát vettem alapul.
    2. http://www.szozat.org/showpage66.htm
    3. A Tőkés társaságok világuralma, USA, 1995.
    4. A természetes társadalmi rend szabad föld és szabad pénz révén
    5. Lásd; Julius Evola: Pogány imperializmus
    6. Ezeket a fogalmakat és meghatározásokat részben vagy teljesen Horváth Róbert: Metapolitikai dioráma, /Pannon Front/ cikkéből kölcsönöztem.
    7. http://varaljaszovetseg.hu/h100.html
    8. Dr. Alvincz József: Tárgyszerűen az elfogadott földtörvényről, Magyar Nemzet 2013. június 28. valamint Bayer Zsolt e tárgyú írásai a Magyar Hírlapban
    9. Szózat, Levél az olvasóhoz, 2010. június, http://www.szozat.org/showpage2734.htm
    10. Németh László

    Szózat



    Statisztikák

    Tartalom
    4

    Oldalak
    3976

    Kategóriák
    13

    Tagok
    111

    Új tagok
    Saca-Carolina

    Partnerek
    8