Bolyongások Irodalom Eszmék és tények Líra Értékeink Emlékezet Portré Porta Kitekintő Levél az olvasóhoz Ajánló 
Menu
  • Nyitólap
  • Mozgókép
  • Archívum
  • Könyvesbolt
  • Impresszum
  • Legfrisebb írások
  • Levél az olvasóhoz
  • Aktuális tartalom
  • Archívum
  • Partnerek
    Fülöp

    Szentjánosi Csaba

    Baka István honlapja

    Nagy-Magyarország tájai

    Erdélyi tájakon

    Jóna Dávid honlapja

    Polgár Info

    Átpingált március

    Copyright
    Szózat
    Copyright Szózat
    2009
    Szózat.
    Üdvözöljük a Szózat (Arhív) oldalán!
    Tartalom
    Omár Khájjám: Rubáiját


     I.


    Ébredj! – : fölgyújtva az Ég sátorát
    szétűzte a csillagok táborát
    a Nap s Kelet Vadásza szórja már
    a Szultán Tornyára nyílzáporát.



     II.


    Még föl se szállt a hajnalló homály
    s a titkos égi Hang bezengte már
    a korcsmatermet: »Mért ül kint a nép,
    ha a Templom ünnepre készen áll?«



     III.


    Kakasszóra, mikor megvirradott,
    megverték kint a korcsmaablakot:
    – »Nyisd ki! nyisd ki! hadd igyunk egy kupát,
    úgysem iszik már az, aki halott!«



     IV.


    Az új év lobbant félve, bágyatag,
    csöndes szívünkbe régi vágyakat
    e völgy ölén, hol nyíl a jázmin és
    meleg borzongás kél a fák alatt.



     V.


    Az új Tavaszra tölts ma új kehelyt
    és tűzve vesd a téli gondlepelt;
    piciny utat röpül Időnk, e gyors
    madár, és látod? – máris útra kelt!



     VI.


    Irám kertjén át durva szél söpört;
    Dzsemsid hétgyűrűs kelyhe összetört;
    de még rubint a szőlő, és a kert
    minden tavasszal új palástot ölt.



     VII.


    Széttört a lant: Dávid nem énekel!
    De a csalogány dala zengve kel
    a rózsa közt: »Bort! bort! bíbort! hogy a
    hószirmokat skarlátpír öntse el!«



     VIII.


    Kertünkön át csörgő csermely fut: ott
    a vörös-kék szőlővel befutott
    lugas ölén elborozgatva nem
    irigyled arany trónján Mahmudot!



     IX.


    Daloskönyv, bor s kenyér – : halk bánatom
    e fák alatt mámorba ringatom;
    s ha kobzodat pengetve rám nevetsz,
    varázsos éden lesz a zord vadon!



     X.


    A sírra, melyben alszik Al-Hadzsin,
    kőris hullatja könnyét s karmazsin
    pipacs fon koszorút, – de már a sír-
    kövön széttörte serlegét a Dzsin.



     XI.


    Építs kunyhót vagy büszke termeket,
    fanyar vagy édes töltse serleged:
    életfádról a hervadt őszi lomb
    lassan keringve hull, – míg eltemet.



     XII.


    Nézd, hogy mosolyog a nyíló rózsa rád!
    Hulló illata hinti halk szavát:
    – »Dús erszényem hajnalra fölhasad
    s a kertre önti szét ezüsthavát.«



     XIII.


    Ennek dicsfény s borostyán kellene;
    annak malaszt s a húrik édene;
    csengő arany hitelnél többet ér:
    ha égi dob szól: ne törődj vele.



     XIV.


    Ha kincsed őrzöd s élted érte gond,
    ha szélbe szórsz kacagva száz vagyont:
    a sírban nem leszel sehogyse más,
    csak szürke por, penészes puszta csont.



     XV.


    Meddő a Vágy; és ha mégis kikel,
    nem dús kalász, csak magtalan siker;
    üres remény: mint hó a Szaharán:
    lehull, csillog, – s nyom nélkül tűnik el.



     XVI.


    Rozzant szeráj a Föld; és jajszavát
    az éji szél süvölti rajta át;
    – ki tudja, hány szultán nyitotta ki
    és csukta már be korhadt ajtaját!



     XVII.


    A setét Haláltól ne félj: – igyál!
    a futó perccel fut a kéj: – igyál!
    akár korcsma, akár templom ölén
    éltél: elér az örök Éj: igyál!



     XVIII.


    Hol táncba csalta csorduló kehely
    hős Dzsimsidet: tigris-tanya a hely;
    nyilas Báhrám fölött ma vadszamár
    nyargal, de őt már nem riasztja fel!



     XIX.


    Tölts és koccints! a bor vad láza sok
    gondot megöl: reményt s gyalázatot!
    Holnap? – Holnapra elsodornak az
    örök homályba hulló századok!



     XX.


    Friss Nyár tüzel a porba hullt szívek
    fölött: dús hangok, illatok, színek:
    ma még kacagsz, holnapra sírba szállsz
    sírt adni másnak s nem tudod? kinek?



     XXI.


    Az életnél nincs semmi ostobább:
    meghalt Feridun! meghalt Kaikodáb!
    Óh mért dobott a Sors ide? – s ha már
    ide dobott, mondd: mért dob majd tovább?!



    XXII.


    Óh éld a mát! A gyönyör oly kevés:
    holnapra élted tán a porba vész;
    s por és penész közt nem vár majd reád
    se bor, se lány, se lant, – se ébredés!



     XXIII.


    Hiába gyújtod ünneppé a Mát,
    hiába száll a Holnapért imád:
    az ÉJ tornyáról müezzin kiált
    feléd: »Bolond! jutalmat egy sem ád!«



     XXIV.


    Gyűrűs kelyhemben már nem villan óbor;
    eltört az érc s szétfolyt a csillanó bor;
    magam se leszek nemsokára más,
    csak könnyű pernye, szélbe illanó por!



     XXV.


    E sok vén bölcs és hószakállú pap
    mind-mind az Üdvhöz keresett utat;
    megvetés burhánzik ma sírukon
    s aszú por tömi be csontszájukat.



     XXVI.


    Jöttem, mint elfutó hab, lenge lélek;
    honnan? – : ki tudja! Tengve-lengve élek;
    miért? – : ne kérdd! S mint könnyű szél a pusztán,
    eltávozom, nem tudva: merre térek.



     XXVII.


    E f9kdre dobva – honnan? – és botor
    utakra verve – hová? – elsodor
    a vak Sors; és nem édesíti e
    bolond komédiát csak egy: a Bor!



     XXVIII.


    Az arany Dómban gyönyört s dőre bajt:
    mi vált egymással napfényt és vihart:
    ki tudja? – És ki tudja: ez a dóm
    ha összedűl, újjá épül-e majd?



     XXIX.


    Élet s Halál közt dús gyümölcsbe ért
    lelkem ágyában sok fanyar Miért;
    csak az Ember maradt örök titok:
    »Miért él, ha meghal? S mért hal meg, ha élt?«



     XXX.


    Volt egy Kapu: de kulcsa elveszett;
    volt egy Fátyol: nem tépte szét kezed;
    ma még miénk a hír s holnapra már
    kiejt rostáján az Emlékezet!



     XXXI.


    Egen, földön s bíborló vizeken
    a csönd trónol, büszkén és hidegen;
    a Csönd, a néma Csönd, – de hol lehet
    az Alkotó, az örök Idegen?



     XXXII.


    Aztán a lelkembe néztem: hátha ott
    lappang a Rejtély, mely úgy csalt, hívott,
    mint éji fény; – s belül egy hang felelt:
    »Sorsod vak ösztön s Istened halott!«



     XXXIII.


    Végül korsóm ajkához fordulék
    megtudni: mi a Kezdet és a Vég;
    s a bor halkan mormolta: »Óh igyál! – :
    aki elment, sohse jött vissza még!«



    XXXIV.


    Korsóm mélyén egy régi árnyalak
    zokog bugyborgva csókjaim alatt;
    – ki tudja, hány csókot adott s kapott
    valamikor e néma, holt ajak!



     XXXV.


    Valamikor vígan karolta át
    szerelmesét e Korsó; – óh ha rád
    kacag a Remény: ne feledd el: ő is
    hasztalan küldte Hozzá sóhaját!



     XXXVI.


    Tölts újra! tölts! igyál ma kört velem:
    az Élet elröpül könyörtelen;
    a Múlt halott, Jövőnk hiú remény,
    de a Mában arany gyönyör terem!



     XXXVII.


    A bor égő rubintja a hideg
    palack ölét csillogva tölti meg;
    egy régi szultán vére a rubint
    s kristállyá fagyott könnye az üveg.



     XXXVIII.


    Hagyd a vitát s a harcok kürtjeit;
    s mit néked ont dús szőlők fürtje: idd
    a csurranó bort, simogatva szép
    pohárnokod hullámos fürtjeit!



     XXXIX,


    Csók, bor és mámor: minden oda tér,
    ahol minden kezdődik s véget ér;
    igyál! igyál! – holnap holt ajakad
    a föld alól kupát hiába kér!



     XL.


    És majd ha e parton s e lenge-kék
    lombok alatt Azráel leng eléd
    ajkadhoz nyújtva sötét italát:
    – vedd és ürítsd ki némán serlegét!



     XLI.


    A gyors Idő halálra érlelé
    s fátyol borult tűnt életünk fölé,
    annyit törődik a Világ velünk,
    mint a Tenger, ha kavics hull belé!



     XLII.


    A csalfa égi titkokat ne lesd:
    hazug a Félhold s hazug a Kereszt!
    és álmaid nem üdvözíti, csak
    a szőke must s a duzzadó gerezd!



     XLIII.


    Hogy szomjad enyhítsd kristályitalán:
    int hűs Oáz az égő Szaharán;
    siess! igyál! – Egy perc: s a Semmiség
    ködébe tér vissza a Karaván!



     XLIV.


    Halott országok és üres romok
    fölött űz-hajt tovább a Sors konok
    szeszély: szállunk tehetetlenül,
    mint fergetegben a futó homok.



     XLV.


    Mért költöd arra életed felét,
    hogy földerítsd a titkok éjjelét?
    Csak egy hajszál van Jó és Rossz között,
    – és mondd, barátom, mennyit ér a lét?



     XLVI.


    Csak egy hajszál van Igaz és Hamis
    között; s csak egy kis Alfa titka visz
    – picinyke kulcs, csak megtaláld! – a szent
    kincstárba és tán a Mesterhez is,



     XLVII.


    aki fürge higanyként átszalad
    a Teremtés erein, száz alak
    képét öltve fel, mely mind változik
    s elvész, – míg Ő örökre megmarad;



     XLVIII.


    a nagy Színpadon elővillan és
    újra a Homályfüggönyébe vész,
    mely körülömli a drámát, mit Ő
    maga talál ki, játszik, s unva néz.



     XLIX.


    Míg élsz, agyad minden sejtelme: hit
    a nagy Fényről, mit köd rejt el; s ne hidd,
    hogy halottan inkább megfejtheted
    az Ég s a Föld örök rejtelmeit!



     L.


    Ravasz remény s álnok hit csal oda:
    a Menny nem bűvös türkizpalota
    és ha szárnyas lelked bejárta: csak
    akkor látod, mily szörnyű Kaloda!



     LI.


    A lét patakja halálba fut át:
    hiába vársz Megváltót és Csudát;
    ízes gyümölcs helyett miért akarsz
    fanyar fürtöt vagy lefosztott csutát?!



     LII.


    Bölcs tobzódás szökött szívembe; lásd:
    új asszony hoz házamba új varázst;
    a vén, meddő Észt elhagytam, hogy a
    Szőlő Lányával kössek újra nászt.



     LIII.


    A nagy Fátyolt az Ész viharszele
    sorsunk egéről sohse tépi le;
    kerestem én is a Titkot, de nem
    jutottam el, csak kupám mélyire!



     LIV.


    Azt hiszem, csak holt királyok pora
    fölött ég így a rózsa bíbora
    s egy kékszemű lány porából fakad
    minden jácint és minden ibolya.



     LV.


    Tündérkert volt egykor e sivatag
    s jázmin virult a porló, avatag
    kövek közt, hol enyelgve bujdosó
    szél suttogott szerelmes szavakat.



     LVI.


    De a Tavaszt elűzte már a Gond,
    elfonnyadt és lehullt a sárga lomb,
    apadt források s holt mezők felett
    hét ezredév sötét köde borzong.



     LVII.


    Igyunk, barátom! Nézd: hogy ellebeg
    a felhőkaraván a kert felett!
    Mi meghalunk, de vándorútjukat
    örökké róják fönt a fellegek!



     LVIII.


    A korcsmában ültem busongva, hol
    hűs esthomály borongott, amikor
    egy fényes Angyal Szállt be s korsaját
    felém nyújtá: »Igyál!« – S ez volt a Bor.



     LIX.


    A Bor, a fő-fő Ész, mely a sivár-
    agyú hetvenkét bölccsel szembeszáll;
    a nagy Varázsló, ki éltünk kopott
    ólmából színaranyat kalapál.



     LX.


    A nagy Vezér, aki a rémteli
    kínok csomóit mind kettészeli
    s vihar-kardjával a gondok sötét
    fantomhadát kacagva szétveri.



     LXI.


    Fentről jött, hogy vidítsa életünk,
    mért gyalázod a Bort, az égi Bűnt?
    Ha áldás: – mért ne innók, míg lehet?
    S ha átok: – mondd, ki adta őt nekünk?!



     LXII.


    Elátkozzam a balzsamos gyönyör,
    remélve balgán, hogy agyongyötört
    éltem után szentebb bor tölti meg
    kupám –, ha már a porban összetört?!



     LXIII:


    Óh jöjj! ne hallgasd, mit beszél a bölcs!
    Az Élet elfut, rá reményt ne költs!
    Csak egy biztos: elhervad a virág,
    csak egy biztos: lehull az ért gyümölcs!



     LXIV.


    Röpül az élet: hagyd a vak tusák,
    dobok s rézkürtök harci taktusát!
    – Kertünk fölött borong az este már
    és lila árnyat vet a kaktusz-ág.



     LXV.


    Kertünk fölött borong az esthomály;
    jöjj lugasba, hol dalolva vár
    s csordulni töltve örök serlegét
    mosolyogva int felénk a vén Omár!



     LXVI.


    Mosolygva int: » Ne bánd a tűnt eget!
    Lásd: életem a Gyönyör tükre lett:
    a Bor dalolt mindig dalomban és
    lelkemben a Bor lelke lüktetett!«



     LXVII.


    Minden parázs hideg hamuba fúl:
    mondd, ki a szolga és ki itt az úr?
    A Ködből szállt föl tegnap életünk
    s a Ködbe holnap újra visszahull.



     LXVIII.


    Lelkem röpült s partot nem lelt sehol:
    a Menny vak űr s az Isten haldokol;
    végül csüggedve tért meg: »Én vagyok
    a boldog Ég s a lángoló Pokol!«



     LXIX.


    Titkos jelek futják be az eget:
    egyik bíztat, a másik fenyeget;
    céltalan Cél az egész: ne törődj
    vele: ő sem törődik teveled!



     LXX.


    Lomhán forogva jár a Nagy Kerék;
    küllőin ezer csillaglámpa ég,
    miket egy percre föl-fölgyújt a Nap
    és újra elmerít a Semmiség.



     LXXI.


    A dráma perg: sír, őrjöng és örül:
    ingunk-lengünk a nagy Lámpás körül,
    lámpánk a Nap, s a zord színpad felett
    mint szörnyű kripta kong az égi Űr.



     LXXII.


    Bábok vagyunk az óriás Sakk
    éj- s napmezőin, sok piciny alak,
    előre-hátra lépve, míg a Sors
    megun, – kiüt – s a sírba visszarak.



     LXXIII.


    Ahogy a Mester dobja, az Erő:
    úgy száll a labda, úgy repül a kő,
    vakon repülsz te is, – és sorsodat
    nem tudja senki más, csak ő! csak Ő!



     LXXIV.


    A Nagy Kéz ír s tovább megy, és a holt
    egek zúgják a lángoló sikolyt:
    millió könny egy sort le nem törül;
    millió jaj egy betűt ki nem olt!



     LXXV.


    Ez zsenge mag lesz, az üres alom:
    egyre őröl az óriás Malom
    s a zord Idő ekéje mindig új
    barázdát tör az örök Ugaron.



     LXXVI.


    Fölénk boruló Üst az égi Űr
    s alatta minden átok összegyűl,
    ne küldd felé imád: ő maga is
    kínnal kering, bután s erőtlenül!



     LXXVII.


    Az első Mag ezerszer újra kel,
    örökkön él az első Porhüvely;
    s amit az első Hajnal írt le, csak
    az utolsó Alkony olvassa el.



     LXXVIII.


    Remény, halál, öröm vagy őrület:
    a múlt jövőnk: átokpecsétje lett;
    ne kérdezd: honnan és hová? – vakon
    röpülj a részeg örvények felett!



     LXXIX.


    Kacagj a Mullahon s a Dervisen!
    Csak a hit épít tornyot a vizen;
    s amiről ők mesélnek: puszta szó:
    ábránd, ködkép: nem látta senkisem!



     LXXX.


    Tudattalan homályból öntudatra
    azért hívtál csupán, hogy megmutasd a
    tilos Gyönyört, s átkoddal sújts, ha rá-
    tévedne lábam a Tiltott Utakra!?



     LXXXI.


    Ravasz kelepcék s tőrök közt futunk,
    tán mennybe, tán pokolba száll utunk;
    Te vén Varázsló, Te rendelted így
    és a Te bűnöd lesz, ha elbukunk!



     LXXXII.


    Erény vagy bűn: mindegy! Visszás fonat:
    mégse szégyellem bűnös voltomat!
    Kínnal s kéjjel te szőtted éltem át
    és a Te kezed írta sorsomat!



     LXXXIII.


    Ki gyáva bűn sarából alkotád,
    s kinek kígyó volt aljas cimborád:
    az Ember vétke a Te vétked is:
    bocsáss meg néki, – s Ő is megbocsát!



     KÚZA-MÁNA


     LXXXIV.


    Leszállt a langyos est; végre tova-
    suhant a böjtös Ramazán hava;
    a fazekas házában álltam és
    felriasztott a korsók halk szava.



     LXXXV.


    A fal mentén, szép sorba rakva, sok
    korsó s fazék ült búslakodva ott;
    s némelyik beszélt, és némelyik
    talán figyelt, de mindig hallgatott.



     LXXXVI.


    Az egyik szólt: »Bizonnyal nem vakon
    töltötte kedvét a holt anyagon
    és most, mikor már kész formát adott
    nem zúzza össze hitvány agyagom!«



     LXXXVII.


    Aztán a másik: »Láttál gyereket
    széttörni, melyből inni szeretett,
    szép poharát? – S mért törné össze Az,
    ki alkotá, az Élő Cserepet?«



     LXXXVIII.


    Egy percnyi csönd, s egy sánta, porlepett
    fazék szólalt meg: »Miért engemet
    gúnyoltok? Tán én vagyok az oka,
    hogy a fazekas keze remegett?«



     LXXXIX.


    Most egy beszédesebb pillanta szét
    – talán egy Szúfi – és így szólt: »Az ég
    se tudja, hogy e sok agyag között
    ki a fazekas és ki a fazék!«



     XC.


    És társa szólt: »Mesélik: valaki
    pokolra vet bennünket: Az, aki
    ily torznak formált… Ej! ne féljetek:
    vakságért szemünk nem szúrja ki!«



     XCI.


    »Szomjas vagyok« – mormolta réveteg
    hangon egy másik – »száraz és beteg;
    de ha újra megtölt a Szent Nedű,
    azt hiszem még magamhoz érhetek.«



     XCII.


    Ekként beszélt a sok fazék; s a Hold már
    feljött s bekukucskált a kapuboltnál;
    ekkor meglökték egymást: »Föl! Föl! Itt
    jön és rúdjára szed az égi Hordár!«



     XCIII.


    A zord Halál, a Köd, a Gond besző s
    a ciprus hulló lombja ránk esőz;
    tűnt Tavasznak fölött meghalt a Nyár
    s a ligetben most haldoklik az Ősz.



     XCIV.


    Ha meghalok, ne máglyát gyújts körém;
    venyigét s szőlőlombot hints fölém
    és testemet borral lemosva rejtsd
    sírba e napsütötte kert ölén!



     XCV.


    Az Istenek megcsaltak, – óh ne kérdd,
    hogy miattuk mily sok baj s bánat ért:
    minden nemes Célt borba öltek és
    jó híremet eladták egy dalért!



     XCVI.


    Megfogadtam: utam templomba visz!
    – De mondd, nem voltam részeg akkor is?
    És aztán jött, aztán jött a Tavasz
    és a rózsákkal megjött a Bor is!



     XCVII.


    E bús világon sátra t vert a Gond
    s hogy romokra emeljen büszke trónt,
    a zord Halál porrá őrölte már
    ős Naisapúrt, Smyrnát és Babylont.



     XCVIII.


    Az ősi Titkot sose leste ki
    elmém: azt hittem, nincs mit veszteni
    az élettel; s most búsan mondom: »Óh,
    bárcsak lehetne újra kezdeni!«



     XCIX.


    Végére jár, lásd, e papírtekercs,
    a csalogány elröpült; percre-perc
    száll a Tavaszból: – holnap hervadó
    rózsák alatt te is holtan heversz!



     C.


    Ferrás! a Lélek-szultán fáradottan
    betér s megpihen kis porsátorodban;
    Ferrás! a Szultán indul, – s a Halál
    egy intésére sátrad összeroppan!



     CI.


    Óh szende Hold! szerelmem! égi fény – :
    örök pályád kering az ég ívén;
    de ha holnap fölszállsz a kert fölé,
    már más köszönt rád telt kupát, – nem én!



     CII.


    Óh Sáki, majd ha halálom után
    együtt mulattok a kert pázsitán:
    – sírom fölött oltsd el a lampiont
    és csapd a kőhöz csillogó kupám!



    Jegyzetek:
    A »rubái« szó négysoros verset jelent. Többese: »rubáiját«. Csaknem minden rubái önálló költemény.


    I. rubái: Kelet Vadásza = a Hajnal.
    IV. rubái: Omár idejében a márciusi napéj-egyentől számították az év elejét. Az új év tehát a Tavaszt jelenti.
    VI. rubái: Irám: Saddád király híres kertésze, róla neveztek el egy csodálatosan szép rózsafajt, amely azonban az idők folyamán kiveszett.
                     Dzsemsid: = a rege szerint Persepolis alapítója. Hétgyűrűs serlege a hét ég, a hét planéta, a hét tenger stb. jelképe volt.
    VII. rubái: Dávid: a zsidó mitológiából ismert királyi dalnok, a mohamedánok négy prófétájának egyike.
    X. rubái: Al-Hadszin: = költő, Omar elődje, versei mind elvesztek.
                   A Dzsin = az Öröm jelképe.
                   Serleget a sír fölött széttörni = a keletieknél a legmélyebb fájdalom kifejezése.
    XII. rubái: A gondtalan élet szimbóluma.
    XVI. rubái: Szeráj: = vendégfogadó.
    XVIII. rubái: Dzsemsid: = lásd a VI. jegyzetet.
                Bajram Gúr = Szasszanida-herceg, híres vadszamárvadász volt. Egy vadászaton nyomtalanul eltűnt.
    XXI. rubái: Feridun = a mondában több Feridunról van szó. Itt a misztikus varázslóra kell gondolnunk, aki az Örök élet balzsamát feltalálta.
             Kaikodáb: = az utolsó Szasszanidák egyike, aki a 7. században az arabok ellen harcolva elesett.
    XXII. rubái: Müezzin = török pap.
    XL. rubái: azráel = a Halál angyala.
    XLV-XLVIII. rubái: tartalmilag mind a négy rubái szorosan összetartozik.
    LII. rubái: A Szőlő Lánya = a Bor.
    LVIII-LX. rubái: A három vers tartalmilag összefügg. A Korán szerint 72 vallás és nép élt a földön, ezért van szó a LIX-ben 72 bölcsról.
    LXIV-LXVI. rubái: A három rubái összefügg egymással.
    LXXIX. rubái:  Dervis = ortodox mohamedán pap.
      Mullah = misztikus súfista-pap.
      Vízre tornyot építeni = egykeleti, a bábeli toronyéhoz hasonló hagyomány szerint tengerre akarták építeni a Balgaság Torányát.
      Kúza mána: a fazekakról szóló szatirikus mese, mely a hasztalan filozofálgatást parodizálja A Kúza-mánát a LXXXIV-XCII. közötti kilenc rubái képezi.
    LXXXIV. rubái: Ramazán = a Böjt hava.
    LXXXIX. rubái: Szúfi = a szúfizmus, vagyis az Indiából Perzsiába átszűrődött buddhizmus híve.
    XCII. rubái: a hívők a Ramazán-havi újhold feltűnését élénk felkiáltásokkal üdvözölték.
    C. rubái: Ferrás = sátorverő. Itt a test és a lélek viszonyáról van szó.
    CII. rubái: Sáki = pohárnok, férfi vagy nő.



    Fordította: Szabó Lőrinc


    Szózat



    Statisztikák

    Tartalom
    4

    Oldalak
    3976

    Kategóriák
    13

    Tagok
    111

    Új tagok
    Saca-Carolina

    Partnerek
    8