Bolyongások Irodalom Eszmék és tények Líra Értékeink Emlékezet Portré Porta Kitekintő Levél az olvasóhoz Ajánló 
Menu
  • Nyitólap
  • Mozgókép
  • Archívum
  • Könyvesbolt
  • Impresszum
  • Legfrisebb írások
  • Levél az olvasóhoz
  • Aktuális tartalom
  • Archívum
  • Partnerek
    Fülöp

    Szentjánosi Csaba

    Baka István honlapja

    Nagy-Magyarország tájai

    Erdélyi tájakon

    Jóna Dávid honlapja

    Polgár Info

    Átpingált március

    Copyright
    Szózat
    Copyright Szózat
    2009
    Szózat.
    Üdvözöljük a Szózat (Arhív) oldalán!
    Tartalom
    Az alkotói szabadság és műfordítások jelentősége Francois Villon verseinek tükrében I.


    Előszó: az 1970-es évek elején nálunk a gimnázium irodalmi szakkörében – elsősorban Faludy György némiképpen trágár és durva nyelvezete miatt – sikk volt Villon verseket olvasni. Magyartanárunknak köszönhetően azonban lassan feltárult előttünk a fordítások igazi jelentősége, bebizonyította, egy sikeres magyarítás legalább egyenértékű a lefordított verssel. A jó fordítás amellett, hogy nem vesz el az eredeti szövegkörnyezetből és tartalomból, ritmusában is követi a külföldi alkotót. A jó fordító általában maga is felkészült költő, ugyanakkor nem kötelezően kell beszélnie az eredeti mű nyelvét. Kiváló példa erre Arany János, aki szótárból fordított angolról-magyarra. Toldi mesterének a szellemi erejét, tehetségét bizonyította William Shakespeare: Szentiványi éji álom művének magyar nyelvű előadása Londonban, ahol a műértő közönség – köztük neves Shakespeare-színészek – könnyedén követte, együtt mormolta végig angolul a darabot a színpadon lévőkkel. Bár máig is szívesen olvasok Villont, ezt a végtelenül nehéz alkotói feladatot, a műfordításokat, számomra két másik szerző művének magyarítása teljesíti be. Az egyik Paul Verlaine (1): Őszi chanson verse Tóth Árpád nagyszerű fordításában, amely olyan bravúrosan könnyed és képszerű, hogy szinte dúdolható dallama van…



    Ősz hegedűl
    Szünetlenűl
    A tájon
    S ont monoton
    Bút konokon
    És fájón...
    S én csüggeteg
    Halvány beteg,
    Mig éjfél
    Zeng, csak sirok,
    S elém a sok
    Tűnt kéj kél...
    Oh, múlni már,
    Ősz! húllni már
    Eresszél!
    Mint holt avart,
    Mit felkavart
    A rossz szél...

    ***


    A másik pedig a jeles amerikai költő és novellista Edgar Allan Poe (2) a Holló /The Raven/ című verse, amelyet hazánkban többek, köztük magyar irodalmunk három jeles személye, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső és Tóth Árpád is magyarra fordított. Ha az alább egymás mellé illesztett költeményt összevetve végigolvassuk a magyarítást, világosan látható, mi a gondosan kivitelezett műfordítások irodalmunkra gyakorolt hatásának jelentősége.

    A holló

    Egyszer - únt éjfél közelgett - bóbiskoltam elfelejtett
    Tudományok furcsa könyvén, ellankadva terhesen,
    Fejem csügge... egyre jobban... s im egyszerre ajtóm roppan,
    Mintha egy kéz félve koppan - dobban ajtóm csöndesen.
    S szóltam: "Éji vendég toppan küszöbömre csöndesen:
                - Az lehet, más semmisem."
    Ah, jól emlékszem valóban! Tél volt, bús december hóban,
    Szellemét a szén hunyóban földre hímzé véresen.
    Lassan nyúlt az éji óra; könyvem nem nyújtott a búra
    Enyhülést, óh holt Lenóra, érted, égi kedvesem,
    Kit a mennyekben Lenóra néven hívnak, kedvesem,
                - Itt lenn nincs már neve sem.
    S bíbor kárpit selyme rezzen, bizonytalan zajra zizzen;
    Fájó, vájó, sohsem ismert féltés kínját érezem.
    S míg szivem dobbanva retten, mind ismétlem önfeledten:
    "Éji vándor vár ijedten ajtóm előtt, azt hiszem -
    Késett vendég kér ijedten bebocsátást, azt hiszem:
                - Az lehet, más semmisem."
    Most kicsit magamhoz térvén nem haboztam, így beszélvén:
    "Jó uram, vagy drága hölgyem, ne akadjon fenn ezen:
    Tény hogy kissé szunditottam, és ön olyan halkan koppan:
    S amint könnyű lépte dobban - koppan ott künn csöndesen,
    Szinte képzeletnek vélném" - s ajtót tártam csöndesen:
                - Künn az éj, más semmisem.
    Hosszan néztem ott az éjbe bámulva, kétkedve, félve,
    Álmodva amilyent nem mert még álmodni senkisem;
    De a csöndesség töretlen, s a homály nem ad jelet, nem
    Hangzik más szó, mint egyetlen név: "Lenóra!" - kedvesem
    Neve, melyet én rebegtem, s visszanyögte édesen
                A visszhang - más semmisem.
    Visszamenve a szobába - lelkem ég, a fejem kába -
    Újra koppanást hallottam, már nem is oly csöndesen.
    "Valamitől bizonyára megzörrent az ablak zára:
    Rá kell jönnöm az okára, nosza - mondtam - meglesem!
    Nyughass, szívem, pillanatra, míg e rejtélyt meglesem:
                - Csak a szél, más semmisem..."
    S széttárva a rácsos táblát, íme, furcsán verve szárnyát
    Egy nagy őskort-látott Holló szállt be rajta peckesen.
    Rám se biccent, meg se hökkent, csak jött, mint egy idecsöppent
    Úr vagy hölgy: ajtómra röppent s megtelepült odafenn -
    Ott egy vén Pallas-szobor volt, a madár megült ezen,
                Ült, csak ült - és semmisem.
    Akkor bánatom mosolyra csalta furcsa ében tolla,
    Ahogy ott morc méltósággal ült nagy ünnepélyesen.
    "Bár megtépve, zord kóborló" - szóltam - "te se vagy utolsó,
    Éji partok küldte Holló: úr-neved hadd kérdezem:
    Hogy hívnak, ha ott lenn röpködsz a plútói bús vizen?"
                - Szólt a Holló: "Sohasem."
    Néztem a szárnyas bolondot, hogy egy szót ily jól kimondott
    S válaszolt szavamra - bárha nem is túl értelmesen:
    Meg kell adni, ilyet élő még nem ért, hogy egy beszélő
    Madár ajtaja fölé jő s rátelepszik kényesen -
    Ajtó fölött egy szoborra rátelepszik peckesen,
                - És a neve: "Sohasem"!
    De a Holló fönn a szobron csak ez egy szót mondta folyton,
    Mintha abba volna lelke beleöntve teljesen.
    Másképp csőrét nem nyitotta s szárnyait sem mozditotta;
    S nyögtem: "Hozzám senkisem hű, még szivem reménye sem,
    Majd csak elhagy e madár is - nem lesz reggel nyoma sem!"
                - Szólt a Holló: "Sohasem."
    Megdöbbentem, hogy talál az elsírt szóra ez a válasz:
    "Persze" - mondtam - "ennyi ennek kincse tára összesen;
    Tán egy régi bús gazdája oktatá, kit sors viszálya
    Dúlt és mart, míg síró szája erre járt rá, másra sem -
    Holt remények gyászdalához nincs is jobb rím semmisem,
                - Mint hogy: »Soha - sohasem«."
    De a bölcs madár mosolyra csalta méla lelkem ujra
    És egy zsöllyét gördítettem szembe, hogy majd ott lesem;
    S bársonyába besüppedve képzeletet képzeletre
    Halmoztam: hogy hol szerezte s mért ismétli vészesen -
    Ez a baljós vén vad holló mért ismétli rémesen
                Ezt a szót, hogy: "Sohasem."
    Ezen tűnődtem magamban, noha egy betűt se mondtam
    A madárhoz - s már szivembe fúrt a két fém-élü szem...
    Óh ha titkát eltalálnám! S így fejem ledőlt a párnán,
    Melynek bársonyára lámpám fénye hullott kékesen,
    Violaszín bársonyára, melyen óh! már kedvesem
                Nem pihen meg sohasem.
    Most, úgy tetszett, langy szellő kel s lengve titkos füstölőkkel
    Angyaltánc a szőnyeg bolyhát csiklandozta kéjesen:
    "Bús szív!" - nyögtem - "égi vendég szállt le hozzád lám a szent Ég
    Angyalokkal küld nepenthét elfeledni kedvesem:
    Idd, óh idd e hűs nepenthét és feledd el kedvesem!"
                - Szólt a Holló: "Sohasem."
    "Jós!" - hörögtem - "választ kérek! jós, madár vagy gonosz lélek!
    - Sátán küldött vagy vihar vert hozzám, én nem keresem,
    Ki büszkén, bár megtépázva, érkeztél e puszta házba,
    Hol rémek dúlnak csatázva - mondd meg nékem kegyesen:
    Van-e balzsam Gileádban? megenyhűl-e zord sebem?"
                - Szólt a Holló: "Sohasem."
    "Jós!" - hörögtem - "választ kérek! jós, madár vagy gonosz lélek!
    Hiszen egy égbolt borul ránk s egy Urunk van odafenn:
    Mondd meg, vár-e még e búra messze mennyben édes óra,
    Vár-e majd a szent Lenóra ölelése odafenn?
    Kit az angyalok Lenóra néven hívnak odafenn?"
                - Szólt a Holló: "Sohasem."
    "Legyen hát e szód utolsó!" - szöktem föl - "sátán vagy holló!
    Menj, röpködj az éjviharban, a plutói bús vizen!
    Itt ne hagyd egy árva tollad, nehogy arról rágondoljak,
    Mit hazudtál e szobornak vállán ülve peckesen!
    Tépd ki csőrödet szivemből s hagyj magam, míg elveszem!"
                - Szólt a Holló: "Sohasem!"
    És a szárnya meg se lendül, és csak fent ül, és csak fent ül,
    Fent ajtóm fölött a Pallas sápadt szobrán, csöndesen.
    Álmodó rémhez hasonló szemmel ül a szörnyü Holló,
    Míg a lámpafény elomló árnyát veti rémesen
    S lelkem e padlómon ringó árnyba fullad csöndesen:
                Nem szabadul - sohasem.

    Babits Mihály

    A holló

    Egyszer elmúlt régen éjfél, ültem álmos lámpafénynél,
    Régi, bűvös fóliánson tétovázott a kezem,
    S hogy nehéz fejem lehajtom, észrevétlen koppan ajtóm,
    Roppan félve és sóhajtón, zaj motoz a reteszen;
    "Éji vándor", így susogtam, "az babrál a reteszen;
                Az lehet, más senkisem."
    Télidő volt, bús december, amilyent nem ért meg ember,
    Nőtt az árnyék, lomha tenger, a parázstól veresen.
    Lelkem a bánattól óván, olvastam az éji órán,
    Hogy feledjem holt Lenórám, fényes-régi kedvesem,
    Már az angyalok között van fényes-égi kedvesem,
                Itt lenn nincsen neve sem.
    Most a függöny bíbor öble megborzad, zizeg zörögve.
    Félelemnek tőre szúrja - fúrja által a szivem.
    Nyugtatom és egyre dobban, várok és ver egyre jobban:
    "Éji vándor áll ajtómban, az motoz a reteszen.
    Éji vendég vár ajtómban, az babrál a reteszen,
                Az lehet, más semmisem."
    Hirtelen felbátorultam és hadartam elborultan:
    "Megbocsásson jó uram, vagy asszonyom, de azt hiszem,
    Álmos, fáradt voltam roppant és az ajtóm csöndbe roppant,
    A babráló, halk, lopott hang nem hallatszott sebtiben."
    Erre felnyitom az ajtót - szétvigyázva sebtiben: -
                Künn az éj, más semmisem.
    A sűrű sötétbe nézek, álmodok vadat, merészet,
    Mint az őrült, mint a részeg, bódorogva kétesen.
    Csöndes az éjféli óra, szám susogja csak: "Lenóra"
    S a visszhang a drága szóra halkan hívja kedvesem,
    Hívja-hívja, hívogatja, szólogatja kedvesem -
                A visszhang, más semmisem.
    A szobámba már fehéren mentem vissza, forrt a vérem,
    Mert az ablak zára koppant, roppant újra érdesen.
    "Meg kell tudnom minden áron, hogy mi zörren ott a záron;
    Most az ablakot kitárom, az okát megkeresem;
    Csöndesülj szív, tébolyult szív, az okát megkeresem:
                Zúg a szél, más semmisem."
    Nyílik az ablak s az árnnyal méltóságosan beszárnyal
    Óriási lomha szárnnyal egy vén holló peckesen.
    S mintha mi se volna ebben, a viharnál sebesebben
    A szobám szobrára lebben s úgy ül ott, mint a lesen,
    Pallas szobrán mozdulatlan ül, csak ül, mint a lesen:
                Nem történik semmisem.
    Én nevettem őt, hogy ében-tollal talpig feketében
    Gőgösen guggolt a szobron és szóltam fölényesen:
    "Bár alig van rajtad toll, ó fergeteg-vert csúnya Holló,
    Bús heroldhoz vagy hasonló, mondd, mért jöttél, édesem?
    Mondd meg nékem, a pokolban hogy neveztek édesem?
                Szólt a Holló: "Sohasem."
    Bámultam, hogy jár a nyelve és folyékonyan, perelve,
    Annyi szent, hogy locskaszáju - nem beszél értelmesen;
    Mégis furcsa, hogy e bátor csúnyatorku prédikátor
    Beröpül az éjszakából, bár nincs semmi oka sem,
    A szobám szobrára ül le, bár nincs semmi oka sem
                És úgy hívják: "Sohasem."
    És a Holló vár komorlón a fehér és néma szobron
    S ez egy szóba lelke rezgett, reszketett rejtelmesen,
    Mást se mond, csak ül meredten, meg se rezzen, meg se retten,
    Végre halkan ezt rebegtem: "Nem örök a csoda sem;
    Minden elszállt, ez is elszáll - nem örök a csoda sem." -
                A madár szólt: "Sohasem."
    Felriadtam, mert oly száraz, kurta-furcsa volt e válasz,
    "Bamba szajkó", így beszéltem, "nincsen egy ép sora sem.
    Bús különc volt a gazdája, bizton az kapatta rája,
    Folyton erre járt a szája és hörgött keservesen.
    Benne lelke átka zörgött és hörgött keservesen,
                Hogy már többé: "Sohasem."
    Még nevettem, hogy az ében Holló ott ül feketében
    S párnás, mély zsöllyém elébe görditettem sebesen;
    Bojttal-rojttal elmotoztam és a zsibbadt csöndbe hosszan
    Tépelődtem, álmodoztam, mért néz e két csodaszem,
    Mért mered rám e két sanda, kúsza, kósza csodaszem,
                Mért károgja: "Sohasem."
    Lestem a sötét madárra, szótlanul vigyázva-várva,
    S a szemével a szivembe szúrt le - fúrt le tüzesen:
    Süppedő bársonyra dűltem s a violafény köd-ülten
    Lengedezve szállt körültem, himbálgatta mécsesem,
    Itten ült ő, itt a párnán, pislogott a mécsesem
                S ah, nem ül le, sohasem!
    Most egyszerre száz ezüstből angyalok csapatja füstöl,
    Száll a tömjén, cseng a léptük, trilláz a nesz édesen!
    "Angyalok, hát végre Isten elküldött, hogy megsegítsen,
    Elfeledni régi kincsem, eltemetni kedvesem,
    Elfeledni, eltemetni régi-égi kedvesem!"
                Szólt a Holló: "Sohasem."
    "Jós! felelj nekem", könyörgök, "bármi légy, angyal, vagy ördög,
    Kit szobámba vert az orkán és kisértesz rémesen,
    Mondd meg itt e szörnyü házban - hol a Rémekkel csatáztam -
    Hol a Borzalom s a Láz van - nincs sebemre moha sem?
    Nincs-e, nincs-e ír szivemre? nincs gyógyító moha sem?"
                Szólt a Holló: "Sohasem."
    "Jós! felelj nekem", könyörgök, "bármi légy, angyal, vagy ördög,
    Kérlek a Mindenhatóra, mondd meg végre kegyesen,
    Lát-e engem még a Kedves, aki most a mennybe repdes,
    Hajlik-e még e szerelmes szívre régi kedvesem,
    Hajlik-e még e szerelmes szívre égi kedvesem?"
                Szólt a Holló: "Sohasem."
    "Pusztulj innen a pokolba", orditottam fuldokolva,
    Szállj a károgó viharba, vár a bús Éj Partja lenn!
    Egy tollad se hagyd itt, vidd el, és ne ölj kétségeiddel!
    Károgásodat te hidd el! Ne maradjon nyoma sem!
    Tépd ki csőröd a szivemből, ne maradjon nyoma sem!
                Szólt a Holló: "Sohasem."
    És a Holló meg se moccan, néz reám meredve hosszan,
    A szoborról, a komorról tűz reám két tompa szem.
    Úgy ül mint egy omladékon, mélyen alvó éji démon,
    A padlón a lámpa vékony sávja himbál csöndesen:
    Nő az éjjel, nő az árnyék, terjed egyre csöndesen
                S nem virrad meg - sohasem!

    Kosztolányi Dezső

    ***


    Ez a siker azonban nem jöhet létre a magyar nyelv gazdasága és játékossága mellet sem az igényesség és az alkotói szabadság, valamint ezek eszköztárának nagyvonalú, ugyanakkor fegyelmezett felhasználása nélkül. Szerencsére ma is vannak ifjú és tehetséges költőink – mint a decemberi számunkban majd bővebben bemutatkozó Oravecz Diana – akik fontosnak tartják ezt az embert próbáló feladatot. Az alábbi fordítások az Ő munkája:









    Жизнь медленная шла, как старая гадалка,


    Таинственно шепча забытые слова.


    Вздыхал о чем-то я, чего-то было жалко.


    Какою-то мечтой горела голова.


     


    Остановись на перекрестке, в поле,


    Я наблюдал зубчатые леса.


    Но даже здесь, под игом чуждой воли,


    Казалось, тяжки были небеса.


     


    И вспомнил я сокрытые причины


    Плененья дум, плененья юных сил.


    А там вдали — зубчатые вершины


    День отходящий томно золотил...


     


    Весна, весна! Скажи, чего мне жалко?


    Какой мечтой пылает голова?


    Таинственно, как старая гадалка,


    Мне шепчет жизнь забытые слова.




    ***


     


    Mint ősi jóslat úgy röppent tova az élet,
    Súgott titkok elfeledett jelentések.
    Sóhajom valamiért, miért csak vétek.
    Fejem egy álomtól égett .

    Várj, hol ketté szalad az út, a mezőn,
    Megláttam egy sűrű erdőt.
    Még itt is, mások akarata előtt
    Lásd,ránk nehezedő súlyos felhők.

    S rejtett okokra emlékezem
    Rabulejtett szavak, foglya ifjú erőnek
    S ott a távolban a sűrű csúcson, hegyeken
    Megpihent nap aranylón elsötétedett

    Ó tavasz, tavasz! Áruld el, mi okból bánok?
    Fejem miféle vágytól lángol?
    Titokzatosan, az ősi jóslata,
    Suttog az élet mulasztott szavakat.



    Az orosz új szimbolisták egyik leghiresebb költője volt Alekszander Blok. E stilus képviselői egyedi módon értelmezték a művészetet, költészetet, mely érzéseik szerint a költészetnek önmagáért kell születnie. A múzsák, az ihlet, valami titokzatos erőből fakadnak, és azokat titkos képek, szimbólumok fejezik ki a versben. Valahol a valóság és az álom mezsgyéjén. Mély érzések, mély filozófikus gondolatok, melyek egészen az antik filozófiáig futnak vissza. Megértésük nehéz, hiszen sajátos szimbolikus nyelvet használ az orosz szimbolista verseiben, melynek oka és célja önmaga, a pillanatnyi érzés, a pillanatnyi mély gondolat. Hozzáállásuk a művészethez, a költői eszköztár melyet használnak állnak a legközelebb hozzám. Ezért döntöttem úgy, hogy jelenlegi tudásom legjavát adva megpróbálkozom első körben Alekszander Blok verseinek leforditásával, az én érzéseim, az én értelmezésemben. Remélem másoknak is annyi örömet okoznak ezek a versek, mint nekem. Alekszander Blok korai költészetéből választottam ugyancsak az alábbi verset fordításra. Ezeket a korai műveket a Versek a Szépséges Hölgyről c. kötetbe rendezte. Különlegessége a kötetnek, hogy szerelme, házassága ihlette, ami külön csodálatot váltott ki belőlem. Ez is az orosz líra egy újabb csodálatos példája, hogy Kelet-Európa érzelmi világa mennyire mély és színes.


     








    Бегут неверные дневные тени.

    Высок и внятен колокольный зов.

    Озарены церковные ступени,

    Их камень жив — и ждет твоих шагов.

     

    Ты здесь пройдешь, холодный камень тронешь,

    Одетый страшной святостью веков,

    И, может быть, цветок весны уронишь

    Здесь, в этой мгле, у строгих образов.

     

    Растут невнятно розовые тени,

    Высок и внятен колокольный зов,

    Ложится мгла на старые ступени...

    Я озарен — я жду твоих шагов.

     

    4 января 1902


    Rohannak nappalnak hitetlen árnyai
    Távolból zúgva bongó harang hangjai.
    A megvilágosodott templomi grádicsnak
    Köve él - s csak lépteidre várakozik.

    Átsuhansz, a hideg követ érinted,
    Egy ijesztő lepellel fedett korban,
    S talán te ejted virágját tavasznak
    Erélyes ábráknál, le kúszó ködfátyolba.

    Alaktalan rózsaszín árnyak sarjadnak,
    Távolból zúgva bong a harang hangja,
    Kúszó ködfátyol az ősi köveken...
    Megvilágosultam – lépteid várom szüntelen.


    Szózat



    Statisztikák

    Tartalom
    4

    Oldalak
    3976

    Kategóriák
    13

    Tagok
    111

    Új tagok
    Saca-Carolina

    Partnerek
    8