Bolyongások Irodalom Eszmék és tények Líra Értékeink Emlékezet Portré Porta Kitekintő Levél az olvasóhoz Ajánló 
Menu
  • Nyitólap
  • Mozgókép
  • Archívum
  • Könyvesbolt
  • Impresszum
  • Legfrisebb írások
  • Levél az olvasóhoz
  • Aktuális tartalom
  • Archívum
  • Partnerek
    Fülöp

    Szentjánosi Csaba

    Baka István honlapja

    Nagy-Magyarország tájai

    Erdélyi tájakon

    Jóna Dávid honlapja

    Polgár Info

    Átpingált március

    Copyright
    Szózat
    Copyright Szózat
    2009
    Szózat.
    Üdvözöljük a Szózat (Arhív) oldalán!
    Tartalom
    A Villon fordítások története a magyar műfordítás-irodalom történetének egyik legérdekesebb fejezete II.


    Elsőnek Szász Károly kísérletezett Villon-versek magyarra fordításával. Nisard francia akadémikus nagy hírű Francia Irodalomtörténetének magyar nyelven 1878-ban kiadott első kötetében a 188-196. oldalon jelentek meg az első magyarra átültetett Villon-sorok és strófák: a francia szerző által idézett verspéldák megkapó s költői igényű fordításai. Összesen 108 verssort fordított magyarra Szász Károly, köztük a Hajdankor hölgyeiről szóló ballada 21 sorát és az Apró képek balladája összefüggő 20 sorát /tehát két majdnem teljes költeményt/. Néhol meglepő biztonsággal rátalált a villoni hang bensőséges egyszerűségére. Például a Nagy Testamentum-ból a Thibault d’Aussigny püspököt szidalmazó oktávákat idézzük:


    Száraz kenyéren, hideg vizen
    Tartott egy nyáron, szüntelen.
    Hogy úgy bánjék vele az Isten,
    A mikép ő bánt énvelem!

    3
    S ha valaki ezért korholna
    S azt mondja, minek átkozom?
    Hisz egy rossz szót se mondok róla,
    S nem átkozom meg, nem bízom!
    Hisz én csak annyit mondok rája,
    Ha ő irgalmas volt nekem:
    Jézus, a menyország királya,
    Hozzá is irgalmas legyen.

    4
    Ha ő hozzám kemény, kegyetlen,
    (Mint el sem mondhatom!) vala;
    Legyen hozzá az örök Isten,
    A számadáskor szint’ olyan.

    - - - - -
    - - - - -

    16
    Tanultam volna csak, tudom,
    Bolond ifjúságom korán,
    Nem éltem voln’ ily szabadon:
    Voln’ házam, meleg nyoszolyám.
    Mihaszna már! Az iskolát
    Kerültem, mint a rossz gyerek.
    S míg ezt írom, sírok; no ládd,
    A szívem szakad szinte meg!


    Szász Károly nem követi az eredeti rímelhelyezést, a strófát leegyszerűsítve, mindenütt keresztrímet használt. Az idézett példák szemléltetik Szász Károly nyelvi korlátait is. Azonban az úttörő munka komolyságát mutatja, hogy egy sora változatlanul átkerülhetett Szabó Lőrinc fordításába is:


    30
    Nehány koldul, mezítelen,
    S csak ablakban lát kenyeret!


    Hosszú idő után elsőként Tóth Árpád (1886-1928) vállalkozott újra Villon versek tolmácsolására, a két leghíresebb balladát fordította magyar nyelvre:


    BALLADA
    melyet a költő készített, anyja kérésére, hogy imádhatná a Szent Szüzet

    Óh Föld úrnője, Égnek asszonya
    S kit retteg a Pokol, a bús mocsár,
    Jámbor leányod majd fogadd oda,
    Hol drága kört kedveltid népe zár,
    Bár érdemem ezektől messze jár.
    Ám égi jód, Úrnőm, a szent vagyon,
    Vétkem fölött is bővséggel vagyon,
    S e jók nélkül nem jut föl senki sem
    Az égbe – én e jusst hát nem hagyom!
    Óh, élve s halva, ez az én hitem!

    Fiadnak mondd, hogy ím övé ez a
    Törődött szív, és irgalmára vár,
    Ő nőszemélyt nagy bűnből oldoza
    Egyiptom földjén és nem érte kár
    Teofilusz frátert sem, lelke bár
    Az ördögökkel cimborált vakon;
    Óvj: én ne tégyek ily balgatagon,
    Szent Szűz, kinek szeplőtlen méhiben
    Misénk Szentsége nyugvék egykoron…
    Óh, élve s halva, ez az én hitem!

    Lásd, együgyű, agg szolgálód, soha
    Meg nem tanúlok én olvasni már.
    Ám templomunk falán képek sora,
    S ott láttam: a menny csupa lant s gitár,
    A pokol meg szurok, tűz, ronda sár:
    Emettől félek, az tetszik nagyon
    S tudom, kegyes Szűz, én a jót kapom,
    Mert kedveled a bűnöst, ha híven
    Tér trónusodhoz s kér éjen s napon…
    Óh, élve és halva, ez az én hitem!

    AJÁNLÁS

    Szent Hercegnő! Te méhedben s karon
    Hordád örök Fiad, ki akkoron,
    Ámbár Övé az ország s hatalom,
    Jött, bűneink közt élni, idelenn,
    És kínhalált halt szép fiatalon,
    Óh, áldott Úr ő, vallom jámboron,
    És élve s halva, ez az én hitem!


    EPITÁFIUM
    melyet a költő készített a maga és cimborái számára, mikor együtt való felakasztásukat várták

    Társak, kik még világtok élitek,
    Legyen mihozzánk szívetek szelid,
    Az Úr is majd enyhén itéli meg,
    Ki bús fejünkhöz szánva közelít.
    Ím öt-hatával függünk körben itt
    S már rothadó és tépett teteminket
    Nem töltözi se dáridó se innep:
    Csak csont vagyunk már s por s hamu a végünk!
    Gonoszt teszen, ki ránk gúnnyal tekinget,
    Kérjétek Istent, irgalmazzon nékünk!

    Óh, testvérek, ne légyen senkinek
    Csúfság e jaj, bár átkos végre vitt
    A törvény! – óh, de hisz mindenkinek
    A bölcs virtus szívében úgyse nyit.
    Kérjétek hát ti, kikben él a hit,
    A Szűz fiát, ne nézze vétkeinket,
    Örök kegyelme tán nekünk is inthet
    S megóv: ne kelljen a pokolban égnünk!
    Meghaltunk már, ne bántsanak már minket,
    Kérjétek Istent, irgalmazzon nékünk!

    Reánk rohasztó, bús eső pereg
    S a hév nap szikkaszt és megfeketit,
    Szemünk szedi holló s varjúsereg
    S szaggatja bajszunk s pillánk szőreit.
    Nincs nyugovásunk percre sem! – repít
    A változó szél s kedvére keringtet
    S a sok csőrcsípés sebbel úgy behintett,
    Hogy gyűszűlyuknál sűrűbb már a lékünk
    Kerűljétek hát hírhedt tetteinket
    S kérjétek Istent, irgalmazzon nékünk!

    AJÁNLÁS

    Ég Hercege! – Te, ki vezérelsz mindent,
    Őrizz: ne jussunk a Sátánhoz innet,
    Ne légyen véle alkunk s fizetségünk!
    – S te nép! immár ne szidj, hogy végünk mint lett,
    Hanem kérd Istent, irgalmazzon nékünk!


    A Nyugat 1919. évi 3. számában adta ki Tóth Árpád két Villon-fordítását (később, 1923-ban, Örök virágok című műfordítás-kötetében is). Ezekkel a versekkel kezdődik a magyar Villon-fordítások tulajdonképpeni története. Villon költészetének Tóth Árpád tette a magyar versolvasók valóban mély élményévé, s egyben megrázó erővel exponálta Villon emberi drámáját is. A magyar költő mély zengésű hangjának szelíd, meghasonlott ünnepélyességét, rezignált pátoszát öltötte magára a két középkori francia vers, archaikus szavak és ódon zengzetek pompájába öltözött, dúsabbá vált, mit az eredeti. Így, ennek a zsoltáros zengésnek áttételében ismerték és szerették meg a magyar versolvasók Villont.

    József Attila  első Villon-fordítása a Villonról, meg a vastag Margóról szóló ballada »A Toll« című folyóirat 1929. szeptember 22-i számában jelent meg. Még ugyanez évben s ugyancsak »A Toll-ban« jelent meg a Ballada, melyet Villon szerzett édesanyja kérésére, a Szűzanyánkhoz való könyörgésképpen és a Ballada a hajdani idők dámáiról. Két évvel később, 1931-ben, »Döntsd a tőkét, ne siránkozz« című verseskötetében adta ki először a Nyugasztaló, melyet Villon szerzett önmagáért és cimboráiért, várván, hogy vélük fölakasszák címmel a híres Akasztottak balladája-nak új fordítását, valamint Villon négy sorát:


    Francia vagyok, mérgelődhetem,
    Pontoise-i Párizs volt szülőhelyem.
    Most hát egy kenderkötéltől fejem
    Megtudja majd, hogy mit nyom fenekem.


    Lefordította még a Nagy Testamentum első három oktáváját is. (Valamennyi fordítása megjelent Összes versei és műfordításai Bálint György által sajtó alá rendezett kiadásában.) József Attila a villoni hang realista, bővérű nyerseségének, szókimondó bátorságának visszaadását tartotta legfontosabbnak. Az Akasztottak balladája kitűnően példázza a jellegzetes villoni (és egyben József Attila-i) egyszerűséget:


    NYUGASZTALÓ
    melyet Villon szerzett önmagáért és cimboráiért, várván, hogy vélük fölakasszák.

    Testvérek, immég életben valók,
    Ne cudar szívvel bánjatok velünk.
    Ám minket, szegényeket, szánjatok,
    Majd benneteket is szán Istenünk.
    Összekötözve im hatunk, hetünk –
    Hizlalt hasunknak bőséges leve
    Rohad, ha föl nem habzsolták vele
    S mi, bordák, porrá és hamuvá lészünk.
    Ne kacagjon bajunkon senki se.
    De kérje Istent, irgalmazzon nékünk!

    Sirunk testvérek, meg ne szóljatok,
    Bitót bár törvény veretett nekünk.
    Ám tudjátok, okosok, józanok
    Mi emberek mind nem is lehetünk.
    Hát elült szívvel ejtsétek nevünk,
    Rimánkodván a Fiuhoz, tegye,
    Irántunk meg ne szikkadjon kegye,
    Ha pokolbéli villámoktól égünk!
    Holtak vagyunk, ne bántson senki se,
    De kérje Istent, irgalmazzon nékünk!

    AJÁNLÁS

    Jézus király, kinek hübérese
    Minden, vigyázz, hogy pokol részese
    Ne légyünk, azzal nincsen számvetésünk.
    S itt ne gunyoljon ember, senki se,
    De kérje Istent, irgalmazzon nékünk!


    Jellemző ez a fordítás a Tóth Árpád által kezdeményezett archaizáló hang továbbvitelére is. József Attila Villon-fordításaiban egyforma természetességgel használ meghatott középkori szólamokat, vaskos népi kiszólásokat és zsargonkifejezéseket is (pl:. „porrá és hamuvá lészünk”, vagy: „mondok: Jól ityeg bizony”…). Nem nagyszámú ballada-átültetései alapján is a magyar Villon-fordítás klasszikusai között kell számon tartanunk József Attilát. (József Attila Villon-fordításairól lásd Gáldi László tanulmányát: József Attila, a műfordító. Irod. tört. Közlemények. 1955. 2. sz.)
    Villon verseiből költőink közül legtöbbet Szabó Lőrinc ültetett át magyar nyelvre. Két kisebb jelentőségű ballada híján lefordította a teljes Nagy Testámentum-ot, s ezenkívül lefordította az úgynevezett Vegyes balladák nagy részét is. Első Villon-fordítása a Pesti Napló Halhatatlan Szerelem című albumában, 1930-ban jelent meg. 1931-ben, a Villon-jubileum esztendejében, már külön kis kötetbe foglalva tizenegy balladafordítását adta ki. A Szegény Villon tíz balladája és a Szép Fegyverkovácsné panasza címmel. Ez volt az első magyar Villon-kötet. Egy évtized múlva, 1940-ben jelent meg Szabó Lőrinc második Villon-kötete, a Nagy Testámentum első s csaknem teljes magyar fordítása.
    Szabó Lőrinc a Nagy Testámentum-hoz csatolt jegyzetek előtt fordítói elveit is összefoglalja: „Aki csak egy kicsit járatos a Villon-irodalomban, tudja, hány szó, sor, strófa és személy maradt és marad örökre valóságos rejtvény a Nagy Testámentum-ben, s tudja azt is, hogy egy-egy elfogadott értelmezés tartalmilag esetleg sorokat, sőt egész strófákat is áthangol. Mindez azonban szerencsére csak kis készletekre vonatkozólag van így, a Nagy Testámentum veseit lényegükben tulajdonképpen már rég megfejtették. Természetesen nem szavakat, hanem sorokat és strófákat, szituációkat és összképet, hangnemet és élményt fordítottam, kényszer esetén a lényeget igyekezvén megtartani a részletek helyett… Úgy találtam, hogy egyes helyeken, épp az életteljesség kedvéért, megfelelő mai kifejezéseket kell használnom… Csak helyenként törekedtem egy kis enyhe archaizálásra.”
    Szabó Lőrinc Villon hangjának friss közvetlenségét és magával ragadó dinamikáját törekedett magyarul visszaadni. Fordításai első megjelenésekor néhány kritikus szemére vetette merész „neologizmusait”, s merészséget, mellyel zsargonszavak, jasszkifejezések alkalmazásétól se riadt vissza. Azt is felrótták hibául, hogy túlságosan gyakran alkalmazza a sorokat egymásba oldó enjambement-okat, holott ezzel Villon csak ritkán s mindig akaratlanul, véletlenszerűen élt. Szabó Lőrinc Villonját azonban épp a bátor szóhasználatban rejlő különös erő s a lendület dinamikája tette megkapóvá. Villon több esetben maga se riadt vissza sorok megtörésétől, sőt még a strófazáródás se akadályozza abban, hogy az új szakaszba vigye át a mondat befejező részét. Jean-Marc-Bernard francia költő és Villon-kiadó véleménye szerint Villon mesterien él az enjambement-nal, figyelemre méltó példát mutatva a merev verselés szabadabb felfogására. (J. M. Bernard: François Villon, Larousse, 1918. 109. old)
    A túlzásokat Szabó Lőrinc az 1957-es kiadás számára végzett átdolgozás során kiküszöbölte, elsősorban a nagyobb egyszerűség és közvetlenség érdekében. Elhagyta a sokat vitatott „modern” és „jassz” kifejezéseket is. („Szajré”, „balek” a Jó tanítás balladájá-ban.)

    Szabó Lőrinc Nagy Testamentum fordítása előtt ugyancsak 1940-ben jelent meg első kiadásban Vas István kötete: Françoise Villon Nagy Testamentuma. Ő adta először a Nagy Testamentum kihagyások nélküli teljes szövegét magyarul. 1950-ben jelent meg a mű 4. kiadása. Egy évtized munkájával csiszolta, javította, tetemes részéven teljesen újra alkotta fordításművét, amely így érte el az utolsó kiadás letisztult formáját. Ez a változat azóta több kiadásban jelent meg. A franciák „Villonban nem a kalandort és milieu-költőt tisztelték elsősorban – írja az első kiadás jegyzetében –, hanem a tiszta és felelősségteljes szellemet, a mély és cicomátlan költészetet… Nem törekedtem archaizálására, mert úgy gondoltam, hogy ez meddő modorosságra vezetett volna. Hasonlóképpen nem akartam Villont jasszkifejezésekkel közelebb hozni a mai olvasóhoz…” A 4. kiadás bevezető tanulmányában olvassuk: Villon „nyelve a szóhoz jutó párizsi nép nyelve volt”, de ezt semmiképpen sem szabad valami útszéliségnek értelmezni. „Villon hangja mindig megőriz valamilyen felelősségteljes zengést, a Testamentum végső formájához illő, súlyos és komoly szenvedélyt… Villon a mértéktartás, helyes elhatárolás, kellő vegyítés nagy művésze.”
    Szabó Lőrinc szókimondó és néhol nyers zamatú kifejezései helyett Vas István a választékosabb szavakat, a gyengédebb tónusokat kedveli: az egyetemi kultúrájú „magiszter” vonásait mutatja meg a költőben. A formahűséget is nagyobb verstani pontossággal fogja fel: nem alkalmazza a sorokon átfutó és a sorokat izgatottabb iramú lejtésre fogó enjambement-okat. Szövege így kiegyensúlyozottabb, simább, iskolásabban szigorú, kifejezéseinek ereje is szelídebb. Jelen kötet munkájában nem vett részt, Nagy Testamentum-ának csorbítatlan egésze Villon-kötetében áll az érdeklődők rendelkezésére.
    Mészöly Dezső fordítás: Villon Testamentuma 1943-ban jelent meg. Nem a teljes szöveget adja, elhagyta azokat az Item kezdetű hagyakozó oktávákat, amelyeknek jelentését, korabeli aktualitásokra vonatkozó célzásait úgysem egészen értjük. Fordítói szempontjait kötete utószavában ő is összefoglalja: „Villon általában keresetlen hangú költő. Néhány speciális helyt kivéve, a korabeli párizsi nép élő nyelvén írt. A fordító is legokosabban teszi, ha általában az élő magyar nyelvet alkalmazza… a fordítás csak akkor lesz igazán hű az eredetihez, ha jó magyar nyelven szól… Mindenütt s mindenekfölött arra törekedtem, hogy munkám az eredeti vers frissességével hasson, és elérjem az igazi műfordító legmerészebb álmát, azt az észrevétlen kellemes benyomást, amely feledteti az olvasóval, hogy fordítást olvas.” Mészöly Dezső fordítói elveinek szolgálatában a legmerészebb szabadságot is megengedhetőnek tartja egy briliáns megoldás kedvéért. Szövege eleven, friss és közvetlen.
    Villon több esetben maga is leírt sorokat pusztán a verscsinálás külső formai kényszerének engedelmeskedve. Az azonos rímekkel végigvezetett versekben (főképp a felsoroló balladákban) láthatóan a versfaragás szabályainak kényszere alapján jött létre egy-egy sora, s érezhető, hogy a költő nemegyszer a rímek kedvéért mond valamit, vagy a rímszó által felvetett ötletet követi. Itt a szó szerinti fordítás nemcsak lehetetlen, de nem is volna értelme: a költőfordító bátran követheti maga is az eredetiben alkalmazott módszert, az eredeti lényegének csorbítása nélkül.
    A magyar Villon-fordításirodalom gazdagságát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy három teljes vagy lényegében teljes Nagy Testamentum-fordításunk van, s mindhárom értékes, művészi munka.
    Az eddig tárgyaltakon kívül még számos más költői Villon-fordítás is született. A Villon-fordítók közt szerepel egy verssel a Kalevala-fordítóVikár Béla is, és Téry Sándor, ki egész füzetre való Villon-verset ültetett át magyarra, köztük a teljes Kis Testamentum-ot. Kosztolányi Dezső A hajdan való idők szép asszonyairól szóló balladát és a Patak partján halok meg szomjúságban kezdetű verset fordította le 1933-ban. (Megjelent az Idegen Költők 1942-ben kiadott kötetében is.) Fordításában elsősorban a vers hangulatát igyekezett visszaadni könnyed lebegéssel, üde frisseséggel, s nem formahű fordításáról Mészöly Dezső, aki Villon Magyarországon értekezésében (Budapest, é. n. 1942) az egész magyar Villon-fordításirodalom kritikai áttekintését adta, így vélekedik: „Meg kell adni, hogy a Ballade des dames du temps jadis eddig megjelent magyar fordításai közül Kosztolányié a legélvezetesebb, a legkönnyedebb, leghangulatosabb.” Szemlénk befejezéséül ide iktatjuk Kosztolányi fordítását:



    BALLADA
    a hajdan való idők szépasszonyairól

    Mondd, hol van és melyik országban él
    Flóra, a híres római csuda?
    S Archippa hol, ki szebb mindenkinél.
    Hol van Thaisz kis unokahuga?
    Hol van Ekho, a zengő és dicső,
    Kit hallgatott a csermely, esti tó,
    Mert még különb nem élt itt földi nő?...
    Hová lett a tavalyi hó?

    Heloise, a tudós apáca hol,
    Kiért Abelár életet cserélt,
    S aztán csupán szerelméért lakol,
    Klastromba buj, csuhába, mint herélt?
    Hol a királyné most, ki Buridánt
    Egy durva zsákba rakta a folyás iránt…?
    Hová lett a tavalyi hó?

    Hol Blanka királyné, e liliom,
    Ki énekelt – dalolt – mint egy szirén,
    Nagylábu Berta és még millión.
    Beatrix Mayne úrnője és Irén.
    Johanna hol, kit angol hitszegők
    Égettek el, hol az angyali-jó:
    Boldogságos Szűz, jaj, hol vannak ők…?
    Hová lett a tavalyi hó?

    AJÁNLÁS

    Herceg, ne kérdezd sem most, sem utóbb,
    Hol vannak ők, nem kell itt semmi szó,
    Hisz ez utolsó sorból megtudod:
    Hová lett a tavalyi hó!


    Több Villon verset fordított magyarra Horváth Béla is.

    A magyar Villon-fordítás, vagy helyesebben a magyar Villon-kultusz történetében külön kell megemlítenünk Faludy György sok vitát, ellentmondást kiváltó Villon-átköltését amely1937-ben jelentek meg először kötetbe gyűjtve. Villon balladái, Faludy György átköltésében, s a kis könyv esztendőkre mindenki másénál népszerűbbé tette Budapesten Villon nevét, de szenvedélyes vitát is kavart, amelyben szakemberek, a jó ízlés és az irodalmi tisztesség nevében joggal tiltakoztak a Villonon elkövetett merénylet ellen.
    Fordításnak semmiképpen sem tekinthetjük Faludy György „Villoniádáit”: sem az eredetivel, sem más fordítók munkájával nem vethetjük össze. Erről bárkit meggyőzhet egyetlen példa, két szakasz az Akasztottak balladájából, amelyet azért választottunk ki, mert bizonyos mértékben jobban utal a villoni eredetire, mint Faludy többi átköltése.


    AZ AKASZTÓFAVIRÁGOK BALLADÁJA

    Embertestvérek, ki erre jársz a nyáron,
    a dombtetőn, barát vagy idegen,
    ne gúnyolódj e három jómadáron,
    kik itt lengünk a sárga zsinegen:
    bőrünket, nézd, a víz lemosta régen,
    nyelvünk megzöldült, mint a rézgaras,
    és így forgunk a korhadó kötélen,
    pökhendi táncban, mint a szélkakas;
    hasunk, amelybe bort tömtünk s kalácsot,
    mint vén ribancmell, rácos, sárga folt,
    s szívünk, amely a názáreti ácsot
    sohsem dicsérte, már a sárba folyt.
    Ne röhögd ki gyalázatukat, vándor,
    s ne csak mibennünk lelj bűnt és hibát,
    s ha majd a meggymagot kiköpted szádból,
    úgy mondj értünk egy Áve Máriát:
    – hogy a gonosz Hold szarván el ne essen,
    s az égig jusson e három zsivány,
    s ruháik foltján többé ne nevessen
    a grófkisasszony és az úrilány –
    de kérd reánk az Úr kegyelmét,
    hogy a bitóról hófehéren
    megoldja Villon árva lelkét
    Krisztus nevében.
    Ámen, ámen.

    A barna rongyok hulltak már a fáról,
    s át harminchárom sáros vármegyén
    hárman jöttünk koldulva Flandriából:
    Ythier Méchant s Colin Cayeux meg én.
    És egy nap térdig hóban állt a róna,
    s a házakból követ dobtak ki ránk
    s a réteken nem nőtt, csak csipkerózsa,
    s deres kökénytől felkopott a szánk,
    s ott volt a varju is, mely máma károg
    felettünk ujra, itt a dombtetőn,
    s mi ültünk árván, fázva, fenn az árok
    partján a ködtől megfakult mezőn.
    Kislány, ki erre jársz egy jóbarátoddal,
    ki majd letép, te liliomvirág,
    ne nézz reánk szemedben durva váddal,
    és mondj értünk egy Áve Máriát:
    – hogy a Tejút vizében meg ne ázzon,
    s az égig jusson e három betyár,
    s ott lovagoljon fenn a szivárványon,
    ahol már nincs se úr, se szolga már –
    és kérd reánk az Ő kegyelmét,
    hogy a bitóról hófehéren
    megoldja Villon árva lelkét
    Krisztus nevében.
               Ámen, ámen.

    - - - - -


    Egy a sok fordító munkájából összeállított magyar Villon, természetesen, hangban nem lehet olyan egységes, mint az egy szívvel, egy kézzel formált s azonos nyelvi karaktert mutató eredeti. Az ünnepi emelkedettséggel archaizáló Tóth Árpád másféle zengést adott Villon hangjának, mint Szabó Lőrinc, ki nyersebb erejű, mai zamatú közvetlenséggel adja vissza a középkorvégi nagy francia költő realizmusát. József Attilának, Vas Istvánnak és Mészöly Dezsőnek is megvan a maga jellegzetes Villon-hangja. Az idegen nyelvből átültetett versen mindig megtalálhatjuk a kettős származás bélyegét. Mégis, egészében hiteles és összefüggő a kép, amely e több fordító által megalkotott magyar szövegek együttese alapján kirajzolódik Villonról olvasói előtt. Az azonos tárgyra vonatkozó búvárkodások s az élményazonosság előzetes megegyezés nélkül is – szinte a dolog természetéből következően – létrehozza az egymás tanulságait amúgy is ismerő költő-fordítók kialakuló munkaközösségét. Valamennyi nép között a magyarnak van leggazdagabb Villon-fordításirodalma. S ez nem csupán mennyiségi, de minőségi szempontból is érvényes megállapítás.

    Álljon itt búcsúzóul egy bravúros Mészöly Dezső magyarítás, amely a játékos formabravúr példája, mivel minden sor r betűvel végződik és a versfőkben François, Marthe és Villon olvasható:


    Francois Villon: Villon éneke szeretőjéhez

    BALLADE Á S’AMIE

    Félelmes szépség, ravasz, mint a tőr!
    Rózsállik arcod, de szíved kopár,
    A te keménységed kerékbe tör:
    Nyomodban a halálnak szele jár;
    Csalárdságod gyilkos csapdába zár –
    Oh, hideg fényü, gőgös szemsugár!
    Igy veszed el – hisz érte úgyse kár –
    Szegény legényt, ki irgalomra vár?

    Másnak szivén zörgettem volna bár!
    Akkor gyalázat biztosan nem ér.
    Régen boldog volnék azóta már,
    Túl árkon-bokron kerget most a vér…
    Hahó! Segítsetek az Istenér!
    Elpusztuljak? Nincs egy reménysugár?
    Vagy jön segítség, melyet esdve kér
    Szegény legény, ki irgalomra vár?

    Várj csak, virágom, megcsíp még a dér!
    Int majd a hervadás; időd lejár!
    Lásd, kinevetlek, ha ez utolér;
    Lásd…Eh, de mit beszélek, én szamár!
    Oh, balgaság! Hisz énrám is mi vár?
    Ne kérdezzük, míg venne tart a nyár!
    Senkit többé ne tégy így tönkre már,
    Szegény legényt, ki irgalomra vár!

    AJÁNLÁS

    Herceg, szerelmesek közt fővezér,
    Látod, költőd nem ellenedre jár;
    De meg kell szánni – ehhez szó se fér –
    Szegény legényt, ki irgalomra vár.


    (1) Paul Verlaine *1844. március 30. - †1896. január 8.
    (2) Edgar Allan Poe *1809. január 19. - †1849. október 7.




    Összeállította Szegi Pál Villon tanulmányának felhasználásával: -cspb-

    Szózat



    Statisztikák

    Tartalom
    4

    Oldalak
    3976

    Kategóriák
    13

    Tagok
    111

    Új tagok
    Saca-Carolina

    Partnerek
    8