Gavallér János: A paraszt tizenkét hónapja

Nem csodálkozom azon, ha valaki értetlenül visszahőköl, ha elolvassa a „paraszt tizenkét hónapja” feliratot egy verses füzet címlapján. Gavallér János maga mutatja be így önmagát, tán a kiszáradt kőkemény-agyagos szántófölddel, meg az időjárás szeszélyeivel küzdő földműves szinonimájaként. Tudja, hogy milyen a paraszti sors, maga is tanyán lakik, mégsem kötődik lírájában [mozdonyvezetőként] ahhoz a világhoz. Költeményének levegője gyökerestül a rendszerváltás utáni magyar munkás sors, szereplői a mindennapi élet vesztesei. Gavallér benyomásait közvetlenül napi létezéséből veszi. Versei egyre inkább komorodnak az évek során, friss történés kínja vonul át költészetén, nem másodkézből, nem az emlékezet tárából, versei valóban minden pillanatra szólnak. Termékeny, soraiban az önvád is mardossa, végletekig csalódott és egyébként is egyre kishitűbb nyelvezete, és bár érzelmi világa és hangköre nem tág, ugyanakkor lírája több esetben [változatlan tartalmi értékei mellett] jó formaérzékű, választékos kifejezésű, könnyedebb. Egy évtizede olvasom szerkesztőként Gavallér János a „paraszt” verseit, az itt bemutatott tizenkettő, csak egy kis ízelítő. Ha valaki érdeklődik iránta, a költővel folytatott legutóbbi beszélgetést, valamint verseit megtalálja a Szózat havilapban, www.szozat.org alatt.

Cságoly Péterfia Béla

(Szózat Kiadó, 2019)