Berzsenyi Dániel: Lollihoz

Lolli! deli kellemiddel
A rózsára homályt vetsz.
S szívégető szemeiddel
Belém ezért tőrt nevetsz.

Szebb vagy te, mint a szép Hébe
A Dörgő lángölében,
Szebb, mint a szép Erycéne
A kellem bájövében.

Képed szelíd vonásiban
Szerelmek nyiladoznak.
Tested minden mozgásiban
Tündérek mulatoznak.

Szép, mikor édes éneked
Szirénhangja zengedez,
S angyali érzékeny szíved
Harmóniát ömledez.

Szép, mikor pihegő kebled,
Mint egy galamb, epedez,
S lankadó nefelejcs-szemed
Harmatgyöngyet gergedez.

Szép vagy te, mikor csintalan,
Mint könnyű Zephyr, játszol,
S titkaidról vigyáztalan
Le-lereppen a fátyol.

Szép, mikor a gerjedelem
Andalodásba merít,
Szép, mikor a szűz szemérem
Bíborlángszínbe borít.

De Lolli! a test szépségét,
Hidd el csak úgy imádom,
Ha a szép lélek épségét
Tiszta kebledbe’ látom;

Ha angyali leplegidben
Angyali szív verdegél,
Nemes tűz ég ereidben,
S lelked a porból kikél.

Horváth Böske: Miről ismerek én…

Miről ismerek én vajon reád,
S miről ismersz te majd meg engemet,
Hogyha fárasztó életünk lejár,
S a nagy nyugalom összehoz veled?!

Ha megszakadva távolság, idő,
Megsemmisülve rajtunk por, salak, –
Ha eltűnt rólunk földi a mi volt,
Csak mennyire méltó az, mi megmaradt.

Mi lesz velünk e földi lét után? –
Egy-egy csillag tán, mely tovább ragyog,
Mely majd tehozzád oly közel viszen,
A milyen távol tőled most vagyok!

Oh, ha az lennék! Ha az lész te is,
Vaj’ felismersz-e ott is engemet, –
És érzem-e én a csodás varázst,
Mellyel tiedhez fűzted lelkemet?

Rám lehelsz-e majd a csillagok között? –
Kiválsz-e, mint itt, milliók közül? –
S elhagysz-e ott is, mint itt elhagytál, –
Vagy nékem ragyogsz, élsz-halsz egyedül?!

Kazinczy Ferenc: Az ő képe

Midőn a hajnal elveri álmomat,
S a fény orozva lebben rejtekembe,
Imádott kedves kép! te tűnsz szemembe,
S ah, gyúlani érzem régi lángomat.

Ez ő! ez őt kiáltom, s csókomat
A képnek hányom részegült hevembe.
Így szólott, így járt, így mozgott, ölembe
Így sülyede, elfogván jobbomat.

S most ezzel folynak, mint egykor vele,
A titkos, édes, boldog suttogások,
Vád, harc, megbánás, új meg új alkvások.

S midőn ezt űzöm, mint egykor vele,
Kél a nap, s bélő a zsalu-nyíláson,
S sugárival körüle glóriát von.

Kölcsey Ferenc: Búsan csörög…

Búsan csörög a lomb,
Mert fú a szél;
Sűrűn dobog e szív,
Mert búm kél.
Kárpát kebeléből
A szél fú;
Tőled, szerelem! jön ez éjjeli bú.

Lyány sziklakemény, lány
CSillagszép,
Nem látod-e kínom,
Mely dúl s tép?
Nem szánod-e kínom,
Mely tép s dúl,
S felforrva szememben ez arcra lehull?

Haj, rózsa piroslik
Lángorcád,
Jer, könnye szememnek
Forrjon rád!
Hervadva hevétől,
Mely átfut,
Majd adsz temetőmre halottkoszorút!

Rédey Tivadar: Csók: néma híradás

A böjti szél konok sarat dagaszt,
de fent a felhők fürtösek, pufókok,
pletykázó fürjre fülel a haraszt:
a rögnek titka rendre kitudódott
s mit rejteget még, napra hajtja azt
a jácinthagyma s tulipángumó. Sok
nyelven tud április. Rám a tavaszt
némán deríti mélyebb titku csókod.

Ady Endre: Szent Lélek ünnepére

Mikor a basa-rózsák voltak itt
Fejedelmi virágok,
Loptunk idegen kertekből is
A templomért,
Hogy a templomban virágosan
Lássuk egymást,
Leányok, fiúk, nyugtalanok,
Mert csak a templomban,
Ének, ima és beszéd mellett
Láttuk igazán egymást.

Hajh, Szent Lélek,
Be ifjú lehettél akkor
S az ákácok is ifjak lehettek:
Micsoda Pünkösdök voltak akkor.

Dehogy, a mai Pünkösdök
A szépek és igaziak.
Nem kell templom, minden templom
S úgy kiván a pünkösdi király,
Hogy tudja, mire vágyik,
Hogy tudja, zavarosból
Gyönyörűen kibontva,
Ki az, akit meztelenítve
Újféle virágokkal
Tele- és teleszór.
És sokkal szebb azóta
Az élet, a vágy és a lemondás is,
Mióta templom minden
S nem a pöf basa-rózsák,
Ákácok, rózsák, semmik
Az igazi virágok,
Fejedelmi virágok.

Minden, minden és minden,
Templom, templom és templom,
Lyányok, lyányok és lyányok,
Szeretlek és szeretlek és szeretlek.

József Attila: Pünkösd előtt

Szent, éhes lelkem, pünkösd ünnepére,
Mint jóllakott tuzok, magadba hullva
Feledd, hogy büszke, forró szárnyadat
Cibálja, tépi vérek irigy ujja.

Hiszen tudod már mi a Végtelenség:
A Végtelenség az a magyar bánat
S hiába vergődsz haló hattyuként,
Szomorubb lélek búsul majd utánad.

Ha idejöttél, tündökölj s dalolj csak,
E végtelen vizen büszkébben usszál
S csudáljanak, hogy méltóbban repül
Zilált szárnyad az égi Sziriusznál.

Szent vagy s ha mégis lenyilaz az Éhség,
Mint vadludat rozsdás vessző találja,
Ne sírj, dalold el híres éneked,
Hogy nyögve várjanak ujabb csodára!

1923. máj. 18.

Nagy Gáspár: Pünkösd után

Hiszem,
és egyre inkább:
nem a kimondott
s leírt szavak
illő elrendezésén,
hanem a bentrekedtek
léleküledékén
ámulnak s dolgoznak
majdan az igazi tolmácsok,
fordítóirodák –

Hiszem,
és egyre inkább:
a legbenső sötét
és mély vizek fölött
galamb köröz,
majd leszáll,
hogy aztán fölröpítse
a szél táplálta láng –

Hiszem,
és egyre inkább:
a zúgásnak
tiszta csöndje lesz
s vigasza minden árvaságnak:
fehérizzású remény,
legyőzött halál.

Fekete éccaka borulj a világra…

1. Fekete éccaka borulj a világra,
Hogy a könnyes orcám senki meg ne lássa.
Jaj! csak egyszer volt a csókos ajkod számon,
Azt az egy csókodat kérem tőled számon,
mert csak hitegettél, mert a másé lettél!
Miért csókoltál meg, hogyha nem szerettél?

2. Ezer bűn hazugság csillog a szemedben,
Annak a két szemnek örök rabja lettem.
Hő kebledet vágyom átölelni lágyan,
Részegen a vágytól mámorittas lázban,
Lezárni egy csókkal szemed azt a rosszat!
Aztán rád borulni némán órák hosszat.

3. Egyszer még had égjen bíborajkad számon,
Aztán eltaszíthatsz, elűzhetsz nem bánom.
Add ide a szádat remegőn még egyszer,
Véresre csókolom százszor és ezerszer!
Aztán szálljon éjfél e cudar világra,
Hogy a könnyes orcám senki meg ne lássa.

Szemlér Ferenc: Udvarhely

Hanyatt feküdt a fűzfaág
a langy vízen. A gyom
mélán ringatta önmagát
a mállatag agyagfalon.
Forrott a nap, precskelt a szellő,
meglúdbőrzött a Nagyküküllő –
ez volt gyermekkorom.

Sűrűn, lustán, akár a méz,
folyt a füvön a fény,
és megcsillant a sárgaréz
kereszt egy torony tetején.
Szürkén, szikáran állt a vashíd,
arca nem enyhült meg napestig,
s ezt úgy csodáltam én.

A parton törökbúza nőtt,
a szigeten bozót.
Ölyv szállt a Szarkakő fölött,
s a bokron gébics motozott.
Csak percek teltek el és nem évek,
s tudtam, ha egyszer visszatérek,
semmi sem változott.

Az átlátszatlan víz alatt
titkok ág-boga nőtt,
beléakadt a gondolat
s fenékre vonta az időt.
A víz fölött – akár a szívben
a könnyű gond – szálltak szelíden
a kék szitakötők.

Ady Endre: Erdős Renée

Szerelmes asszonyi rigolyákról Erdős Renée mert dalolni először és magyarul. Szeretem ezt az úgynevezett magyar Szapphót, s fáj nekem, hogy nem egy nagy irodalom leánya. Új verseskönyve (Új versek. Kleopatra.) csak növeli az én fájdalmamat, s már-már elsiratom a poéták közül Erdős Renée-t. Ez az asszony vagy leány (én nem tudom: ki ő személyében) egy szerencsétlen, egy húrú s egy szenvedélyű dryád. Gazdag és becézett irodalomban okvetlenül megbecsülnék az ő kétségbeesett, szomjas, szerelmes, szilaj jajveszékelését. Nálunk ő kénytelen egész és minden húrú poétaként jelentkezni. Szépséges, szárnyas és bőséges szavakba takarózik. Ő maga is nyilván szinte megfagy a hidegtől. A szavak szállnak, röpülnek. s az érzések összezsugorodva leszállongnak, mint a márciusi hópelyhek. El is olvadnak mindjárt. Kívánjuk Erdős Renée-nek, hogy tudja levetni asszonyiságát? Akkor talán egy poéta halna meg, aki mégis csak poéta. Révedező, kínlódó és fogoly, de új és érdekes poéta. Hogy fogoly ő, érzi maga is. A magasságok útját sorvadozva kívánja, s neki talán már a legúnottabb az örökös turbékolás. Végre is az asszony-ego Annie Vivantiban sem kicsi, de az Élet nagyobb mindennél. Annie Vivanti meg tudta érezni s csókolni ezt a nagy életet. Ne tudná a mi, talán Annie Vivantinál is erősebb Annie Vivantink? Nem kívánjuk, hogy az effeminált férfiak idejében Erdős Renée – férfiú legyen. Szerelmes érzéseinek kérlelhetetlenségében úgyis túlontúl férfias ő. De dobjon el sokat a szép szavakból, s vegyen fel egy keveset más érzésekből is, mint a hím után való vágyódás. Bizonyisten nem érdemli meg a mi géniuszunk ezt a sok verset, s bizonyisten olyan sok ezer érzéki, kéjes, nagy érzés van, melyhez a partner nem kell és nem hiányzik. Lopja meg a maga leányos hangulatait, intellektusának elálmodozásait: meglássa, hogy többen s a valakik közül valók fogják legjobban szeretni.

Budapesti Napló, 1906. január 26.

Erdős Renée: Nem ismerem a boldogságot

Nem ismerem a boldogságot,
Tündöklő arcát nem láttam soha.
Félek, hogyha előmbe jőne egykor
S rám mosolyogna nyájas-szelíden:
Hátat fordítanék neki.

Nem ismerem a boldogságot,
Csengő szavát nem hallotta soah.
Félek, hogy egyszer, ha utamba téved
S neven szólít, én föl nem ismerem
S durván kiáltok rá: eredj utamból!

Nem ismerem a boldogságot,
De hogyha a Te arcod ölti fel,
Ha szemeiddel mosolyog reám,
Ha a Te hangod csendül meg szavában,
Felismerem legott – s elé borulva
A hála hangján, szívrepesve
Mondom neki: légy üdvöz százezerszer!
Isten hozott! Oly régen vártalak!

Erdős Renée: Nem vagy te az enyém

Nem vagy te az enyém, soha nem is voltál.
Hazug volt az ajkunk, a szemünk, a vágyunk,
Minden pillantásunk, minden sóhajtásunk,
Mikor csókoltalak, mikor te csókoltál.

Hajh’ mire gondoltunk? Vajon mit éreztünk?
Fáradtan, bódultan, mit látott a lelkünk
A nagy, titkos tűzben, mely szemünkben égett?
Örök boldogságot? Futó üdvösséget?

Ébren és álomban, igaz, hogy kerestél?
Igaz-e, hogy é is mindig reád vártam?
Most zokog a lelkem, hogy rád nem találtam.
Most hull a te könnyed, hogy így elvesztettél.

Istenem, istenem, jobb lett volna nékünk
Egymást sohse látnunk, egymást be nem érnünk.
Kétség és remény közt – egyik sincs meg többé –
Kerestünk vón’ egymást tovább is, örökké…

Erdős Renée: Sappho

Te vagy a párom. Te forró, te szép.
Hallgasson el most a langyos beszéd,
Csak takarjon el az ébenhajad.
A tested kell csak! Te kellesz magad!

Te vagy a párom. Te hiú, te nagy;
Te keleti véremnek vére vagy,
Csókolj, ahogy bírsz. Én hagyom magam,
Alázatosan, némán, ittasan!

Te vagy a párom. Kergess el, ha tudsz!
Mondd, hogy gyűlölsz! Én azt mondom: hazudsz!
Tied a vágyam, titkos ölelésem,
De hej, sokáig te se kellesz nékem!

1907

Kosztolányi Dezső: Erdős Renée

I

Néha találkozom emberekkel, akik pár év alatt egészen megváltoztak. Szemük valamit vesztett a tüzéből, arcuk elsápadt, s a beszédük halkabb, nyugodtabb és szomorúbb lett, kézmozdulatuk pedig oly távolinak tetszik, mintha nem is az övéké lenne, hanem valami más, fáradt és előkelő emberé, akit mi nem ismerünk. Ez a fehér, sápadt-aranyos könyv ugyanezt az impressziót kelti bennem. Egykor hallgattam Erdős Renée líráját. Akkor csupa villám volt, tüzes cikázat és robbanás. Egy túlzó, mohó és új temperamentumban az élet energiája muzsikált. Egy bátor és őszinte leány tele torokkal dalolt a kék égről, a piros csókokról s a mámoros élet gyönyörű szépségeiről. Most ez a megtörhetetlen temperamentum elfáradt. Magára eszmél. Megnemesül. A fáradságában új gazdagságok, titkok előkelősége lappang, a szavak elhalkultak, de mélyebbek, a sírás csak egy sóhaj, s a kacagás olyan, mint a lábadozó betegek finom mosolygása. Erdős Renée lírája újjászületett az olasz földön.
Itália nyugodttá és bölccsé tesz. Csak az angol turisták és a német Baedeker-utasok vérét forralja fel percnyi mámorra. Csak az filológusokat bolondítja meg. Aki azonban igazán megszereti, és örökre ott marad rabul, szelíd, ábrándozó és nyugodt lesz, s szemét nem a napfény, nem az ég sötétkéksége, nem a múzeumok kincsei kápráztatják, hanem a múlt és a földben alvó energia, s ebben önmagát tanulja megbecsülni. Ezek a szunnyadó erők arra intenek, hogy nézzünk saját mélységeinkbe. Egy velencei kilincs mellett, melyen az ötvös talán egész életét koptatta el, semmivé törpülnek a mi kis hangos, rakoncátlankodó bánataink, s a római templomablak fájó sejtelmeket ébreszt bennünk. Azt keressük, mi van az ég, a csók és az élet mögött. Elbámulunk, magunkba révedünk és dalolunk.
Erdős Renée új dalai is sejtelmektől terhesek. A régi népek, korok és kövek ihlete zendül meg gyengéd strófáiban, s az ősi érzések finoman, bizarr érdekességgel simulnak az újszerű keretekbe. A szentséges új titkokat keresi. Némelyik verse hosszú-hosszú évek fojtott bánatáról, intim mélységéről lebbenti fel a fátyolt. Hallunk egy különös hajnali kóborlásról, s úgy tetszik, hogy ezt a tétova érzést mi is ismerjük, és öntudatosan vagy öntudatlanul már ezerszer átéltük. Másutt az irodalom rinascenza hangjai kísértenek, de mégis az ő ezerszeresen átélt élete fájdalmáról beszélnek. Egy kétezer éves gyönggyel találkozik, s visszaeszmél a múltjára. Alvó kertek bezárt kapui előtt bódorog. Holdfényes víziókat lát, s este, ködben, bozótban, sejtelmesen suhanó fehér hattyúk után fut. Stecchettire, D’Annunzióra gondolunk és Erdős Renée-re.
Nekem az a legkedvesebb verse, amely leginkább olaszos. A kezekről beszél, s mint egy bűvös kiromantikus, kiolvassa belőle a vágy, az élet és a szerelem minden misztikumát. Szeretem ezt a verset, minthogy zene van benne, olasz levegő és végtelen, lemondó, prózában soha ki nem fejezhető fáradtság. Elmúlt életek szenvedése és öröme. A mindennapi élet titokzatossága.

A kéz, amely gyászol és böjtre kész!
S amelynek minden drágakő kevés
És minden csók és minden napsugár!

A kéz, amely éjente lopni jár
S a Mámor kincstárát kifosztja
És reggel megtér s mint a szentelt ostya,
Oly tiszta, hófehér és harmatos!

Milyen szépen, egyszerűen és nemesen tudott kifáradni.

A hét, 1909. február 14.

Hangay Sándor: Akácvirágok permeteznek

Akácvirágok permeteznek lágyan..
Lángol fölöttem izzó déli nap.
– Úgy szomjazom szavad,
Ki messze vagy s akit hiába vártam
Sok éjszakán, – ó meddő lázas éjek! –
Sok nappalon, – ó vágyó nappalok! –
S lehet, hogy sorsom már szövi az élet,
A búsan szépet, melyen meghalok.
Mert meghalok!

Mert meg kell halni itten.
Azért zenél az ágyú. Szent e dal!
S mert ott szunnyad a várt, a Diadal,
Riadót pergő elítélt szívekben.

Szép éjjelem, te végső és csudás.
Tündökletesre sződd: Sors, zord nagy úr,
Csaták viharja tomboljon vadul
S legyen a részem hősi elmúlás,
Hogy ámulattal nézzék emberöltők
Mesék taván, ha új élet fakad…
Hirdessék rímes, csengő új szavak
S regéljék majd az eljövendő költők

Ő szép legyen! Álomnál szebb, – való.
Hajolj fölém, kit várok, egyre várok.
…S míg szívverésem lassan elhaló…
Szórd rám az összes harmatos virágot.

Virágját rétnek, kertnek és a fáknak
S két kis fiamnak kacagó szavát…
Szemük ragyogja végső éjem át.
Mert akkor is, még ottan is imádlak.
Mert akkor is, ha már álomra hajlok
Tiértetek kínoz a szomjúság,
Mert akkor is, még ottan is ti vagytok
Élet, halál, sors, végzet és a vágy!

Szávapart, 1915

Hangay Sándor: Láttatásért való ima

Kértelek: takarj el, ne lássák a lelkem.
Falánk gonosz szemek üldöznek, fölfalnak,
Csúf csapdába csalnak…
– Uram te tudod nem nekik énekeltem.

Meghallgattál! – Óva borítottál ködbe,
Úgy hogy farkasfogak nem tudtak megmarni.
Gondoltam örökre
Jó így elrejtőzve magamnak maradni.

Jaj, de egy szempárnak csillaga, hogy rámszállt
(Szent szerelem fénye, tisztaság és hűség)
– Szörny keserűség
Roppant össze most, mint vad orkán a nádszált.

Tépd le takarómat, megbújó varázsom!
Mit törődöm vele, ha halálra marnak…
Dobj ki a viharnak
Hadd lásson mindenki, csakhogy Ő is lásson!

Hangay Sándor: Mit álmodsz édes?

Mit álmodsz Édes, csóktalan sok éjen,
Mikor a könnyes vágyódás elaltat?
Zendülés régi nászi muzsikája
A fehér arcú szótalan falaknak?

Hálószobánknak sok-sok meghitt tárgya
Mesél-e rólam csókos szép mesét?
Míg messze Tőled szegény katonádnak
Csapzott haját a szél kuszálja szét.

Hallod-e hangját száz és száz harangnak?
Vágyam harangoz: biz… bam… zúg a dal.
Karom kitárom… suttognék füledbe,
De szomjas szóm az éjszakába hal.

És meghal minden forró ölelésem…
De árva lelkem ölelőn fon át,
Míg imádkozva föltekint az égre
Szép drága asszony, a Te katonád!

Szávapart, 1915.

Kosztolányi Dezső: Szász Menyhért

A haladó tudomány megfosztott bennünket bizonyos illúzióktól. Még a költészettől is elvett néhányat. Úgy értem ezt, hogy a mai költő már nem írhat úgy, mint például a középkori históriaíró, aki a tudatlanságon, ezen a puha és jó kispárnán aludt. Az ő hősei sohase haltak meg vérmérgezésben és vakbélgyulladásban (holott ezek a nyavalyák éppúgy pusztítottak a középkorban is, mint ma), csak szerelemben és lázban, s ő maga teljes joggal írhatta, hogy a nyavalyatörőseket az ördög csikarja, és a hold nyirkos betegségeket okoz. Ma már még az őrül költőnek sem szabad ilyen tudatlannak lennie. Hiszen azóta felfedezték e betegségek okait. Hasonlóak vagyunk – a háborúval. Régente metafizikai, emberen túl való jelenségnek tartották. Azt mondták: a föld vajúdik. Azt gondolták: az ég tűzvészt eresztett az emberekre. Azt írták: a népeknek láza van. Ma lemérjük a lázat. Tudjuk, mi okozza. Látjuk – górcsövön át – a háború arany baktériumát (angol sovereign). A társadalomtudomány és a lélektan – ez a két siheder, nagy jövőre hivatott tudomány – megmagyarázza a tömegek tragikumát, az el nem intézett gazdasági problémák alapján, s a tömegek élettagadását, egyszerűen lélektani alapon. Valaha érezték a háborút. Ma ismerjük a háborút. A mai költő pedig szükségszerűen tudomást vesz ezekről az igazságokról – hogy freudi műszóval éljek –, a mai költő „ki van analizálva”.

Innen érthetjük, hogy ennek a háborúnak, amely méreteiben és jelentőségében minden eddigit felülmúl, sehol a földtekén egyetlen, hadviselő népben sem akadt a régi értelemben vett költője. Németországban ebben a tekintetben is erőfeszítések mutatkoznak. A legelsők lépnek sorompóba. De mindnyájuk számára csak reminiszcencia az, ami előttük történik. Állandóan a régi háború van szemük előtt – sőt a régi háborús költészet –, s nem merik meglátni, nyílt szemmel, ezt a háborút. Valamit utánoznak… a történelmet. Valamit túl akarnak kiabálni… a saját hangjukat. Valahogy felállnak, mielőtt dalolnának… színészek. Hangjuk tétovázó vagy magas, vagy alacsony, a színvonal pedig mindig alacsony.

Mi maradt a költő számára? Az az élet, amelyen végiggereblyézett a háború: a szenvedés. Szász Menyhért ennek az írója. Körner könyvének a címe: Lant és kard. Az övé: Ének néma mankókról. Mily szakadék a két cím közt. Húsz vers sorakozik itt, amely a bátor, erkölcsös, tiszta hangjával kedves a szívnek és az agynak. Egy új csatadalt olvasok a lovakról, a szegény-szegény lovakról, amelyek együtt halnak meg a szegény-szegény emberekkel, testvériesen. Ez a művészet egyszerű, szókimondó, kész. Eszközeit illetően pedig játékos, csiszolt, sokszor a pointe-ig hegyesedő. Forrón folynak itt a színes patakok a szabad versek tekervényesen-szeszélyes medrében, míg egy ponton kirobbannak, lángoló szökőkutakká, fantasztikus ernyőkké bokrosodnak. Semmi nyoma a vergődésnek. A költőnek nincsenek titkai. Szász Menyhért versei a szó legszűkebb értelmében modernek, az új művészet minden eredményével, a felszabadult forma minden könnyűségével és kellemével. A jelentőst is úgy beleágyazza a formába, hogy nem tüntet: a maga erejével hat, szépséggel beszél. Szép szavai pedig gyakran igazi mélységet takarnak. Ezeket nagyon szeretem:

…A nap tüze megnyúlt fejük sütötte,
Mint egy cipót…
…és úgy lógott fejük le,
Mint egy árva gomb…

…Nők… nők… haragszom rájuk,
Mert ahogy viszik a boájuk
Furcsa: – egy állat a karjukon.

Csöndes sorok, nekünk a háborút jelentik. Érezzük, hogy bennük a mai idők szelleme mozog, hogy ezt akárcsak egy évvel ezelőtt is nem vehettük észre, nem írhattuk le, hogy Szász Menyhért költő, és könyve becsületesen tükrözi a mai háborút, a mai embert.

Nyugat, 1915. augusztus 1.

Szász Menyhért: Húszévesek

Húszévesek ... szép, kék szemük
anyjuk drága tejétől lágy még,
most elküldte őket az a föld, aki szülte
az a havas mező, az a délszaki tájék
és húszévesek ... most rajtuk a sor!

(Fáknak a levelét, ne vedd el ég,
tőről a bimbót ne mard le fagy,
Isten, ne mocskold be arcod
és legyél, ha vagy.)

Húszévesek... és amit nem mernek bevallni maguk se
és amit nem tűr a szívük se, agyuk se,
lelkük mögött egy óhaj él,
ajkukról éjszaka sóhaj kél
: - nem vagyunk mi, csak húszévesek.

Foguk szép táncot jár
lábuk ütemre lép,
szerelmén ringatja őket a nép.
Halálon ők az életnek éke,
s ők magukba fojtják: - jajj, szebb a béke, szebb a béke.

Előbb így szólnak: -
mindannyiunknak istene egy,
mindegyikönknek hazája szép,
övékét mi csak látképen láttuk, gyönyörű kép.
Őket a kancsuka hajtja,
minket az életünk, drága hazánk,
de mindnyájunk után az ágyudörejbe
utánunk sír az édesanyánk.
S tavasznak mindegy, és ősznek mindegy
ha jövőre nem ér el minket.

Aztán így szólnak:
- gyermekek ott is kacagnak,
- asszonyok ott is lágy, teltek,
ott is zöldek a kertek.
Egész világon mindenütt vannak húszévesek
emberpalánták, anya elrontott, bús, kényesek,
egész világon...
ott is van ég, fa, virág és fű; tóban halak
tavasszal párzó nemes vadak.

Nap ott is éget, Hold ott is sápadt,
dalos madár ott is, úgy lakja a fákat
mint nálunk.
Oh! a természet nagy és örök, mint vágyunk,
mely megállani útjában nem tud, vagy nem mer

oh! a természet nagy és örök,
s csak egy komisz: - az Ember.

Végül így szólnak:
most Afrikában kellene járni
fakéregből vájt csolnakon úszni
szép alkonyatokban halászni,
fákra madártojásért kúszni.
De ha már így van
hogy tízfelé szakadt az Isten

elvállik itten,
hogy aki tegnap még sötétben fütyülve járt
ma Világot gyújtani kovát ragad,
letipor mindent: - húsembert, vasfalat ...
S a föld ereiben
ahol vizes patakok folytak vér helyett
karmin vérfolyam ered ...

Mert elvállik mostan
kinek a szíve dobban jobban,
kinek a vére pirosabb, forrtabb,
kinek a szuronya gyorsabb,
ki vág majd jobban az ellen elé,
kinek sír szebben az anyja az Isten felé.

Szász Menyhért: Menekülők

Nézd őket, Testvér, nézd, menekülők…
Idegen földön járni tanulnak,
Idegen szóba majd belefúlnak,
Egyik a pénzit hagyta el, másik eszét
S remegve fogja hitvese kezét
És járni tanul.

Oly gyönge még,
Utakat kereső
S az ökle annyi hiába
Szorításába
Belefúlt az erő.

Menekülők…
Szájukon a láz imákat forral,
Csizmájukról a sár leporlik
S elkeverődik hazai porral.
Még ebből a földből, ha eső veri,
Humusz lesz, áldás-teli.

Nézd a fiát. Nyelvünk gagyogja már…
Szegény kivert madár.
Ma még remeg… rongyos ruhája…
S fagyokat küld az Északi-fok,
Ma még remeg,
De holnap – meglátod – dalolni fog.
S egy virággal lehet még dúsabb a fánk,
Lehet belőle a mi katonánk.

Nézd a leányát…
Még remeg az idegen férfiak láttán,
Mert ahonnan menekült lobogó hajjal,
Pihegő, véres, fulladó jajjal,
Ott az ellenség véres vitéze,
Őrült agyával bimbókat vagdal…
És a szerelmet nem bókkal kéri,
De karddal…
Fogadd, Testvérem, szívedbe őt,
Mindenekfölött életvirágát, életnek ékét,
A Nőt.
S ha becéző kezedhez ér a haja,
Gondolj rá:
Lehet belőle jó magyar anya.

Menekülők…
Nyiss helyet nékik.
Fejed alól a párnát nyújtsd feléjük,
Legyen nyugalmas éjük.

Vágy színe mindenütt kék,
Mindenhol hűsít az árnyék,
Mindenütt elér a Vég.
Az ember egy Anyag,
Egy test, egy vér,
A fájdalomban Testvér.
Világok kenyerét egy éhség dagasztja,
Világok forrását egy szomj, mely apasztja.

Legyen soknak, ha egynek jut,
Kezet adjon, ha venni tud
S ha önszádhoz talál, messze is érjen,
Testvér, osztozz velük
Vízen, kenyéren…

Gyóni Géza: Májusvárás

Didergő szívben
Rég nem ringott dal.
De várlak, Május,
Tüzes napoddal.

Szinig a lelkem
Kőhideg kinccsel.
De várlak, Május,
Jöjj, melegíts fel.

Tél fagya szállott
Mosolygó arcra.
De várlak, Május,
Napod olvassza.

Márvány az ajk is,
A mézes, mérges,
De várlak, Május,
Hogy égess, égess!

Csóktalan élet
Céltalan élet.
De várlak, Május,
Te csókos, téged...

...Rég kehült helye
Könnyes párnámon...
De várlak, Május,
- Vagy csak őt várom?

Hudy Ilona: Májusi reggel

Gyöngyvirágillatos – májusi reggelen,
Künt járok a réten.
Százszor-szépek között, vigyázva lépkedek
- s gyönyörködve nézem.
Napsugaras fényben, játszi libbenéssel
- bogárkák zümmögnek.
Kis harang csengése – pacsirta zengése:
Lágy harmóniában Istent dicsőítve,
- szárnyal fel az égnek!

1923

Kapui Ágota: Május

Mint fognyomok az elszáradt kenyérben
mint mosolyok a görögdinnye száján
mint levegő a felfújt alkonyatban
mint lábadon a friss szúnyogcsípés
mint szisszenés a csipkebokor ágán
mint eperben az édes pukkanás…
úgy nyílik ránk a május
mint záporban az utcán
a sok színes esernyő:
kibomló friss varázs.

Kányádi Sándor: Májusi szellő

Almavirággal
futkos a szellő,
akár egy kócos
semmirekellő.

Kócosnak kócos,
de nem mihaszna,
okot nem ád ő
soha panaszra.

Füttyöget olykor,
mintha ő volna
a kertek kedves
sárgarigója.

Meghintáztatja
ágon a fészket,
leszáll a földre:
fűhegyen lépked.

Illeg és billeg,
s ha dolga nincsen,
elüldögél egy
kék nefelejcsen.

Sík Sándor: Orgonaillat

A hold ezüstös csónaka
Az ég vizén evez.
Oly tiszta, szép az éjszaka!
A föld oly fűszeres!
Az álmodó nagy orgonák
Az ifjú kerten át
Mintha dalolva ontanák
A május illatát.

Hull, hull a zsongó halk lepel,
Az illat fátyola.
Az éjszakában ünnepel
A teltség mámora.
Illattal, csenddel telve mind,
A tó, a föld, a fény,
Oly csordulásig telve, mint
A jó Istennel én.

Árva gerlicéről - magyar népköltés

Oh! mint búsul kis gerlice,
A ki társát elvesztette;
Társát egy vad elkergette,
Talán eddig meg is ölte.
Én elmegyek arra helyre,
Hol kiomlott piros vére,
Hol szaggatták szálkás húsát,
Ott rakatok egy kápolnát;
A csontjából kirakatom,
A vérivel föliratom:
Hogy vagyon az árva dolga,
Ki hazáját rég elhagyta!
Én egy igaz árva voltam,
Ki hazámat rég elhagytam,
Víz mentére elindultam
Ha megtalálnám a társam.
A királyné ablakában
Egy kis arany galickában
Megtaláltam; de rabságban,
Így énekel bánatában:
«Hej gilicz, kis gilice,
Mért jöttél te ilyen messze!
Menj vissza te arra helyre,
Honnét jöttél ilyen messze!»
S visszafordult arra helyre,
Honnét jött ilyen messzire,
Fejét földre csüggesztette,
Szárnyét széjjel terjesztette,
Magát holttá eresztette:
Hogy a társát elvesztette.

Naszreddin Hodzsa tréfái III. - A forró leves

A fényes ábrázatú Bajazid szultán országlása idejében élt Kis-Ázsiában, Ak-Sehir városában a deres szakállú Naszreddin hodzsa, a törökök messzehírű tréfacsinálója. Ő volt az, aki hét feleségéből csak egyet tartott meg, vagyis hatot a szélnek eresztett azért, hogy őszülő fejét felesleges fecsegésükkel ne fájdítsák tréfaköltés közben.
Ment is az alkotómunka szaporán az illatozó rózsákkal teleültetett pompás kertben, melynek a kellős közepében egy árnyas mandulafa alatt foglalt helyet a hodzsa íróasztala. A megtartott feleség ezidőtájt sütött, főzött és egyéb ház körüli teendőket végzett. Persze, ő sem volt a hetedik mennyországból alászállott angyal, mert gyakori örömét lelte abban, ha incselkedő kacajjal beleturkálhatott férje-ura meghitt nyugalmába. A hodzsa ennek ellenére szerette feleségét, és ha az asszony bármiként is bosszantotta, néhány percnél tovább nem haragudott reá.
Egy alkalommal Szulejma – tudniillik, így hívták Naszreddinnét –, hogy huncutul megtréfálja férjét, forró levest tett az asztalra, de megfeledkezve róla, ő evett belőle először, s ezért úgy megégette a torkát, hgoy a könnye is megeredt.
- Miért sírsz, asszony? – érdeklődött csodálkozva a tréfaköltő a hirtelen feltörő könnyek láttán.
- Eszembe jutott, hogy mennyire szerette szegény megboldogult apám a levest – felelte meghatottságot színlelve a ravasz feleség, s Naszreddin elé tolta a gőzölgő ételt.
A jámbor férj gyanútlanul fogott neki a kanalazásnak, mivel előzetesen már alaposan megéhezett. Szulejma alig tudta egy időre visszatartani a nevetését, látván, hogy most a hodzsa égeti meg alaposan a torkát. Nosza, annak is potyogni kezdtek a könnyei a kíntól egyszeriben.
- Mi lelet, miért sírsz? – kérdezte most már nevetve a feleség.
- Azért sírok – hangzott bosszúsan a válasz –, hogy apád, anyád meghalt, te pedig életben maradtál!
.

Eredeti török forrás alapján írta Rakovszky József

Jankovics Marcell: A jó Isten legjobban magyarul ért…

Dolgom akadt a hegyek között. Ott, hol a derék tótok döntik az erdő százados fáit, szövik a parádés gyolcsot és hímezik lobogó darócra a tarka virágot, meg a fekete álom-cirádákat. Vasárnap volt a hegyek között. A kanyargós utakon nem jártak emberek. A harangszó nem búgott a hegyentúlról. Mégis vasárnap volt a levegőben. Igenis, vasárnap, a nagy, az igazi ünnep, amelyhez nem is kell ünneplő ember. A levegő jobban megérti és tartja az Úr intését, szebben, mint a legjobb emberek. Mert vasárnap a hegyoldalra kifekvő napfény szeplőtelenebb és ragyogóbb. Maguk a napsugarak azt ragyogják egymásnak: vasárnap van. Ma nem dolgozunk, nem termelünk, nem melegítünk, ma éppen csak ragyogunk: dicsérjük az Urat. A virágzó almafák is ünneplőbe öltöztek. Senkisem mondta nékik, de megérzik, hogy vasárnap vagyon. Még a csönd is más, mint úgy köznapokon. Nem az elhagyatottság, – az árvaság csöndje, – nem a melankolikus hegyentúli csönd, hanem valami nagy, szent csönd…
Itt a hegyek között a jámbor tótok a csöndet nem is hasogatják okoskodó politikával. Egyszerűen azért, mert ez nem való a hegyek közé, mivelhogy itt a vasárnap még az Istené, nem pedig az embereké, – tehát légyen az Úrnak igazi békessége ezen a napon… Nagy szerencsétlenség úgyis, hgoy az ember a hat munkanap alatt sok mindent föltalált, még a föltalálhatatlannak mondott perpetuum mobilet is, amin pedig sok nagy férfiú hiába törte a fejét. Ez az örökmozgó az örök veszekedés…
…Robotunk tovább a hegyek között.
Az egyik kiszögellő sziklán szürkülő várrom ködösödik a finom, a fiatal leveles fölött, mely rezdületlenül simul bele a mély kékségbe, mint ahogy talán a divatos írók mondanák – a pompás imprimé szövet levelese… Az időverte torony meg még vár valamit, mint a dacos, becsületes vénember, aki emelt fejjel várja a nagy halált is, – az időt, ezt a legkegyetlenebb bakót. Kérdem a sofőrt:
- Kié volt ez a vár?
Nem tudja. Honnét is tudná? Fiatalabb nemzedékbeli. Ez az utolsó húsz esztendő nemcsak századokat fogott magába, – hanem századokat törtölt le. Meg itt sokat felejtettek: halott történelmet, élni akaró hagyományt, – nagy neveket, kis szókat, – néha talán a szívet is. Otthon megnéztem a porosodó krónikában. Ez a vár valamikor az Illésháziaké lehetett…
Az új fordulónál a dombtetőn Pazar úri kastély. Cserepes a fedele, – piroslik, aranylik hatalmas tornya. Titoktartó a kapuja, hívogató az ablaka. Kérdem sofőrömet:
- Kié ez a szép kastély?
Nem tudja a nevet. Csak annyit tud, hogy azé, aki itt lakott, volt az egész völgy. Neki törtek a gallyak az erdőn. Neki döntötte a vihara százados bükköt. Neki viselt ékes agancsot delelő szarvas, bujdosó őz. Neki illatoskodott a páfrány alá bújó eper. Övé valának a falu portái, – talán bizony az emberek is, mind, valamennyi, – itt a hegyek között. Emberem csak annyit tud, hogy a gazda elment. Nem is olyan régen. Régi törzs gyönge hajtása vala. Az első igazi sztél letörte. Nagyon könnyen ment el, mikor maradnia kellett volna. Hogyha másért nem, azért, hogy el ne felejtsék az ő nevét, mely mégis – magyar szó, – egy szép szál magyar szó. Csak legalább olyasvalamit is tett volna, hogy el ne felejtsék! De ő csak önmagát szerette. Aki csak önmagát szereti, – és elmegy, – azt hamar elfelejtik.
Behúzom a nyakamat és szomorúan nézem a ragyogó levegőt, mely pedig olyan szépséges, imádságos vasárnap. Ujjonganom kellene és én bánkódom a kocsi kuckójában. Bánkódom, mert itt már felfelejtették a magyarokat és elfelejtették a magyart… Istenem, – húsz esztendő után…
Mi van az út fordulóján túl? Ki tudja? Ismeretlen ott minden, miként az élet fordulóin. Ismeret-l-e-n… A gondolat dadog benne, mert nagyot zökkenünk. Kipukkadt a kerék. Állunk, éppen a téglaoszlopon nyugovó kicsi kőházacska alatt, melynek alját szép kékre meszelték. Ebben a házacskában lakik a Nagyboldogasszony kis fehér szobra, – feje körül apró sárgaréz csillagokkal. A kicsiny kőház előtt három apró gyerek térdepel, két lenhajú kis leány meg egy apró ember, szőke, kerekfejű, ártatlan tarkójú, – afféle miniatűr tót gazda. Imádkoznak, gyerekesen, – hangosan kihúzzák, éneklik a mondatokat. Hallgatom őket, bár tudom, nem értem imádságukat. Derék tótok apróságai; – az apjuk talán ott dönti az erdőt a kékelő hegyoldalban, – az anyjuk szőtte rájuk ezt az omlós gyolcsot, – ő hímezte bele a kárpáti virágokat a két kis leány csipetnyi ingvállába, – meg azt a szép fekete, selymes ékességet a kis ember nyakdíszébe.
Egyszerre azt hiszem, – álmodom. Értem imádságukat, szóról-szóra értem. Kristálytiszta magyarsággal cseng a gyerekek ajkán: „Uram, legyen meg a te akaratod… Mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma… Te vagy áldott az asszonyok között…” bizony, azt hiszem, álmodom és csak az áhítat fordítja le nekem a szavak zsongását, mert ugyanez az imádság hangzik el szóról-szóra az én lelkemben is, – és én csak önmagamat hallom…
Szóval ott állok az országút közepén egyedül és mégis negyed-magammal, mert velük vagyok egész szívvel, nagy alázattal, fényes reménységgel. Ahogy fölállanak, átszólok:
- Hová valók vagytok? Kik vagytok?
Fejüket rázzák. Nem értettek meg. A hajkoszorús, kékszemű kis lány, a legnagyobbik, tisztesen felel valamit tótul. Azután lesüti kedves szemét, gondosan kisimítja öccse homlokából a begöndörödő fürtöt és fejére igazítja az öreges, ócska kalapot. Jó. Megpróbálkozom az én tudományommal, mely göröngyös, mint a boronálatlan szántás. Megtudom, hogy bizony árvák. Az apjuk Amerikából jött haza, mikor megesett a nagy prevrat, a sorsok fordulója. Az édesanyjuk szemébe akkor sütött utolszor napsugár, mikor ez a kis fiú először pillantotta meg. Odaadta a napsugarat kicsi fiának. Apjuk nem bírta többet idehaza, – újra kiment valahova Clevelandba. Vagy két esztendeje, – éppen úgy Vízkeresztkor lehetett, írta a konzul úr vagy kicsoda Prága városából, hogy apjukat fejbeütötte egy daru. A nagy gépgyárban. Ő sem jön haza többet. Tót iskolába járnak. ott meg nem tanítják a magyar szót.
- Hát akkor – az imádságot hol tanultátok magyarul?
A leányka szeme megcsillan. Okosan mesél.
- Az öregapánktól. Parádés kocsis volt negyven esztendeig az uraságnál. Ő magyar ember. A Dunántúlról vetődött ide az urasággal. Édesanyánk édesapja. Ma már nagyon reszket a feje. Sokat hallgat. Talán már nyolcvan esztendős. .. Mondja, hogy huszár volt a bosnyák okkupációban, ami sokkal kisebb háború volt, mint az a legutolsó…
- A jó öreg tanította nektek így?
- Igen. Öregapánk tanította így. Elénk mondotta minden reggel, minden este, akármilyen fáradt volt, akármilyen beteg volt…
- És ti szépen megtanultátok – magyarul…
- Igen. Az iskolában csak tótul mondjuk, – de ha így magunk vagyunk, mindig magyarul mondjuk…
- Miért csak akkor, ha egyedül vagytok?
- Hát – izé – hogy is – csak – hogy ki nem kapjunk a mester úrtól.
- Jó, jó – de hát miért imádkoztok magyarul, mikor így egyedül vagytok?… Miért ne tótul?
- Mert nagyapánk azt mondja: imádkozzatok mindig magyarul. Akkor megáld az Isten. Meghallgatja könyörgésünket, – mert hogy a jó Isten legjobban magyarul ért…
Megsimogattam ezeket a kenderhajú kis fejeket. Hallgattam. Továbbrobogtunk, – és nekem egyre fülembe csengett ez a gyerekkórus: „…bocsásd meg a vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk ellenünk vétkezőknek…”
A jó öreg parádés kocsis, aki ideszakadt fajtájától, – akinek ott valamelyik kis zsellérházban reszket a feje, többet tett a magyar nyelvért, mint sok harcos politikusunk, – mert nem bántott senkit; – többet tett, mint sok nevezetes írónk, mert nem emberi szót, hanem a mi názáreti Urunk szavait tartotta meg magyarul három unokájának ajakán. És a magyar szóval megtartott valami nagy magyar hitet, azt, hogy a jó Isten is legjobban magyarul ért. Megtartotta ezt a hegyentúl, a nagy árvaságban, ott, hol nemcsak árva gyerekek vannak, hanem árva magyarok, árva öregek is…
Magam is hinni kezdettem, hogy igaza volt az öreg parádés kocsisnak. Az Úr legjobban magyarul ért, – hogy ennyi hitet ajándékozott nekünk magyaroknak…
Továbbrobogtunk. A levegőben vasárnap volt, – csodálatos szép vasárnap… Mintha nekem most már a harangok is magyarul búgtak volna…

Koroda Pál: Prológ

Oh hány édes órám
Száll el nyomtalan!
Átérezem üdvét
S nincsen rá szavam.

Könnycsepp égetését
Oh beh sokszor érzem!
S visszafoly szívembe
Halkan észrevétlen.

Hányszor csendül lelkem
Édes, fájó dalra!
Lebűvöl zenéje
És nem jő ajkamra.

A világ, mely engem környez
Nekem visszás, idegen.
Rejtegetek tőle mindent,
Mi erőt vesz szívemen.

De ha olykor meggyűl bennem
Visszafojtott bánat:
Űznek izzó gondolatok
És lázongó vágyak:

Dallá lesz az, ami
Túlcsordul szívemben
És ez a dalolás
Üdülésem, enyhem.

Nincs meg dalaimban
Tavaszom dúsgazdagsága,
Csak az illat fúval,
Mit szórt egy-két szép virága.

Nincs meg éltem minden
Gyönyöre és kínja,
Csak nehány percemet
Sugározzák vissza.

Ám azért, ha forrón
Szerettél, gyűlöltél,
Üdvről, diadalról
Sok szép álmot szőttél,

Dalaimnak lesz oly hangja,
Mellyel újra érezed:
Mire szíved felujjongott
S mi legjobban fájt neked!

Kossányi József: Fekete zsoltár

Ti nem tudjátok mi a falu.
Csak mondjátok: erő, dal, szépség,
mondjátok: tulipán, rozmaring, muskátlis ablak,
mondjátok: szántás, vetés, friss csikónyerítés,
mondjátok: menyecske, gémeskút, fonó, szüret,
mondjátok: aratás, lakodalom, búcsú, gulyás, paprikás
és nyelvetek csámcsog furcsa, mesés íztől.

Én itt születtem, én itt élek benne…
Ismerem a lelkét (ő szülte enyémet)
és zúgom bús, komor zsoltárosként:
fuldoklunk munkában, könnyben, babonában,
fuldoklunk éjben, szitokban, káromlásban,
fuldoklunk átkos, emésztő paráznaságban.

Pipacs, szarkaláb virít a parton,
az utak mellett erdők lobognak,
virágos dűlők, mint szerelmes ének
futnak a falu szívébe;
látjátok ezt és mondjátok:
– Szűzi, édes álom, bukolikus idill,
csilingelő mese-bárányok,
napsugár, dal, virágmezők,
akácosok fehér kendőt lobogtatnak –
s örültök, kápráztok, lelkendeztek,
mert nem tudjátok, hogy élő temetők fölött jártok,
mert nem látjátok, mennyi itt a kín,
mennyi itt a piszkos ágy, kenyértelen asztal,
gyermektelen bölcső, meddő, beteg asszony.

Kaszák pengenek, pacsirták dalolnak,
piros rokolyák virítanak a határban szerte;
arra jársz kényelmes hintón, gyors autón,
látod ezt és mondod: munkás, erős népség,
vidám, arató akrobaták, óh falu, szűz falu
munkás falu, giling-galang…
És csemcsegsz és hencegsz benn a városban
tükrös kávéházban s pontylelkű barátod
naiv, nyálkás magad mesékbe ámítod…
De én gyalog járok erre,
bús, nehéz munkában, halál-hessegetésben
hajnaltól-éjfélig,
s jaj! én látom víziós szememmel,
hogy a fehér akácok munkás földek,
szomorú házak, magános lelkek felett
fintoros torz vigyorral, tótágast áll – a Halál…

Sebesi Ernő: Tompa Mihály

Lázas időknek sodra szállt suhogva,
De őt csak nem ereszti a kis paplak,
Úgy élt, mint kit a remények becsaptak:
S tündöklő álmok kriptája lett – Hanva.

De résen állt. És túllátott a rácson.
S mert véres volt a terror tobzó tette,
A Remény madarát fölrepítette,
Hogy fiaihoz zengve átkiáltson.

Virágregéket sóhajt méla lantja,
Sorsát is látja fonnyadó kehelynek:
Lágy színeit csodásan fölvillantja.

Az őszi versek hervadást lehelnek,
De neve allegóriát idézget:
S szép, puha, meleg álomnak ver fészket.

Mécs László: A királyfi három bánata

Amikor születtem; nem jeleztek nagyot
messiásmutató különös csillagok,
csak az anyám tudta, hogy királyfi vagyok.

A többiek láttak egy síró porontyot,
de anyám úgy rakta rám a pólyarongyot,
mintha babusgatná a szép napkorongot.

Maga adta nekem édessége teljét,
úgy ajándékozta anyasága tejét,
hogy egyszer a földnek bennem kedve teljék.

Isten tudja honnan, palástot kerített,
aranyos palástot vállamra terített,
fejem fölé égszín mosolygást derített.

Ma is úgy foltozza ingemet, ruhámat,
ma is úgy szolgál ki, főzi vacsorámat,
mint királyi ember királyi urának.

Amerre én jártam, kövek énekeltek,
mert az édesanyám üzent a köveknek,
szíve ment előttem élőre követnek.

Amíg ő van, vígan élném a világom.
Nem hiányzik nekem semmi a világon,
három bánat teszi boldogtalanságom.

Az egyik bánatom, mért nem tudja látni
egymást a sok ember, a sok-sok királyfi,
úgy, ahogy az anyjuk tudja őket látni?

A másik bánatom: hogyha ő majd holtan
fekszik a föld alatt virággá foszoltan,
senki se tudja majd, hogy királyfi voltam.

Vozári Dezső: Aludni és felejteni

Ülök és írom ezt a verset és nem tudom mivégre írom.
Vekkerórám vadul ketyeg, a villany és fáradhatatlan.
Későre jár éjfél után. Elaludt nélkülem a paplan.
S tollam nyomán szerényke lágy fut el a tiszta ív papíron.

Szeretnék hinni angyalokban, vagy madarakban vagy halakban.
Este és reggel s éjszakákon hívőnél tudnék hinni jobban,
mintha a tenger elcsitul, haragja többé meg se lobban
ha kell, megszakadni belé, de hinni porban és salakban.

Kezem a csillagokba ér fel, tüdőm viharral kél birokra.
Aludni és felejteni. Mélyen aludni, mint a medve.
Az ember jár, sír, feltalál, olykor vétkezni hívja kedve,
csak álma mélyén ég s világít az egyszerűség csipkebokra.

Gaál Áron: Sorsodba karcolva

Amit az ablak jegébe
karcolsz könnyű kézzel,
egy januári reggelen,
a finom ívű ábrák
korbácsütéseit viseli hátán,
nyáron is az üveg.
S ahogy rásüt a Nap,
a fával megosztott felület,
a váratlan hevületben,
szemedben olyan lesz,
akár a feszület.
Így tárja fel hegeit a lélek,
és rettegi a telet,
mert megszenveded magadban te is,
a teremtő, könnyű kezek
körmével sorsodba karcolt,
életet.

1990. január 2. Jászfalu

Jagos István Róbert: A szerelem

Vizes vertfal a szerelem.
Olykor hűsít, máskor lápra csal.
Hervadt tavirózsák között
engem is láncra ver, ha akar.

Ódon várba zárt szörnyeteg,
a Napra kész, könnyed bestia.
A szomjan halók éneke,
halálba menetelők dala.

Egy elrontott rím a versben.
Az elrontott vers, amit féltek.
Bennem felnövesztett bogáncs,
szív nélküli gyönyörű lélek.

2014

Kapui Ágota: Vers az időben

Erős várunk nekünk a szerelem
csak testünk bástyáit
munkálja rommá az idő
Csak hitünk falait
tördeli semmivé a távolság
vaskesztyűs keze
Csak örömeink lobogó zászlóit
tépdesi a kétségkeltő
kétségbeesés
Úgy állunk itt
testünk várába burkolózva
a pillanatok védőpajzsai mögött
az itt és most biztonsági zárai
alatt
kiszolgáltatva
az időerózió örökérvényű
törvényeinek

Kányádi Sándor: Kívánság

Egy másik asszonnyal, aki nincs
(és minden asszonyban ott van),
aki nem te vagy, aki nincs,
aki egy mosolyodban,
mozdulatodban, benned is
olykor villanni látszik:
akit nem én, egy másik
férfi ismerhet benned, és
aki másoknak szenvedés; -
azzal a másik asszonnyal,
azzal is ismertess meg, -
akkor elhiszem: úgy szeretsz,
ahogy még nem szerettek.

1962

Rakovszky József: A tél halálára

Hiába dúltál oly kegyetlen
zord jégpáncélba öltözötten,
te zsarnok tél, konok vitéz,
megjött a szép tavaszleány
virágfüzérrel homlokán,
s ő rémítő szemedbe néz.

Reszkess apóka, vert az óra,
rád vár az elmúlás hajója;
páncélod, kardod nem segít!
Hiába vívsz! A Kikelet
pajzs nélkül is kiáll veled!
S aki a zsarnok, az veszít!

Mert tudd meg, hogy az ifjú élet
ezer halálból is felébred,
s a tyrannus nyakára hág:
Ez ifjú láng csak rád nevet,
s eloszlik zordon lényeged,
miként a könnyű délibáb!

Pilis, 1955. III. 18. péntek

Recsenyédi Fekete Miklós: Bosszú

Öleléseid
aranyló tűzből
hamuvá fakultak már.
Most eltemetlek,
mint kialvó tüzek hamuját szokás.

Élő parázs, parázsló emlék
sem marad belőled,
mert önmagamba temetlek,
és megfojtalak,
mint rőt tüzek üszkös
parazsát a rideg föld,

Kedvesem,
és megemészt bennem az idő,
hogy amint kívántad,
örökre egy lehess velem.
Eltemetlek.
Végtelen álmodhoz kísérőzenéd
sem ibolyák,
sem vérpiros szekfűk kórusa nem lehet,
mégis csodaszép lesz a sírod,
mert a fejfád is önmagam leszek,
s ahogy kívántam,
velem örökre egy leszel.

Szervác József: Ima

Uram, mit műveltél velünk,
hogy semmi sem fáj, már csak untat
dicső országod, s hagyva múltat,
jövendőt, nem rettegve bűnt,
rongáljuk el magunkat?

Uram, a Te akaratod
meglesz úgyis, minek neked mi?
Temetni kell itt s jót nevetni,
csökött költők, csökött papok
gondját elhessegetni.

Uram, legyen neked elég
belőlünk. Már csináld magad. Mit
úgy hívtunk, remény, régen alszik.
S kevés hitünk, ha volna még,
Uram, hát vedd el azt is.

1981

Bartók Lajos: Ha gyarlóságból megbánt a lány

Ha gyarlóságból megbánt a lány:
Kérleld meg! vele durván ne bánj!
A porszemért, mely szárnyára ült,
Gyöngéd zománcát le ne törüld!

Egy sóhajodból mindent megért,
S alázatos lesz nagy lelkedért,
Csókkal borítja térded, kezed,
És életénél jobban szeret!

Marconnay Tibor: Egyesülés

(Jelenés a hómezőn)

Sóvár karod szerelmes rezzenése
most is kísért havas télen keresztül;
illatot szór szelek szálló ölébe:
s szívemben ég az emlék. Mindenestül.

Világgá lendül vágyam reszketése.
Mezőn látlak mezőnek, messze útnak
s lila-árnyas, dús-csipkés hó fehérje:
keblem fehérje a szívembe duzzad.

A finom, árnyas, gyöngyházhamvú tájon
opál kebled fénylőn bimbózni látom
s drágamívű öved a büszke híd.

Fehérlő térded: halmok édes álma
S szenedbe nézek: mennybe, kék virágba
és kárognak fekete fürtjeid.

1925

Mollináry Gizella: Kertben

Minek mindenről beszélni?
Úgyis tudod, hogy várom:
felnőni alakod nemes rajzát a kertajtóban
ahogy a nárcisszal szegett úton felém tartasz
s a rózsakarókra tűzött üveggömbök színes tükrei
maguknak orozzák örökifjú gondtalan arcod.
Olyan szép vagy.
Istenem! szelíd könnybe fúl az elcsodálkozás
mozdulni sem merek, nehogy megrebbentselek
és egy nem várt mozdulatod diszharmóniát teremtsen
nappal övezett nevető legényarcodon.
Oh! mert szent ragyogású a szitakötők eozinos lilatüzű csillogása
az áthevült georginák s ez az egész napba-mosdatott kertvilág
aminek most felmagasztosult pillanatnyi sorsa:
hogy Te átjössz rajta, Felém.

1926

Thinsz Géza: Hajnal

Álmomban nyúltam utánad: elértelek! Nem csak tenye-
remmel, a hátgerincideghúr pendülésével, talpam-
combom-hasam simogató kedvével, a földközeli álom
és a lebegő ébredés között, ahol nem intenek elővi-
gyázatra falragaszok a holnemvolt-van-sohasemlesz
falakon, kéznyújtásnyira időzített aknáktól: álmodban
felém fordultál, meztelenül és ébren: hogy elérjél,
elérjelek.

Vörösmarty Mihály: Haragszom rád

Haragszom rád, mert fürtöd fekete,
Haragszom rád csalárd kék szemedért,
Mely rám oly bűvös láncokat vete,
Haragszom rád kegyetlen ajkidért.

Haragszom rád, mert nyugtom elveszett,
Haragszom rád szilárd erényidér’,
S mert bájid elrabolták lelkemet:
És nincs remény, hogy többé visszatér.

Cságoly Péterfia Béla: Lakodalmas dalok a Kárpát-hazában IV. rész (2)

Sorozatunk ebben a részében a lakodalmak legfontosabb mozzanatát az esküvőt megelőző szokások dalait mutatjuk be.
Az ajándékvivés szokása a jobbágykorszak maradványa, amikor a földesúr lakodalma alkalmával kötelező volt ajándékot adni, a beszolgáltatás részének tekintették. Az egy egész telek után járó földesúri ajándékot először az urbárium szabályozta egységesen: 2 csirkében, 2 kappanban, 12 tojásban, 1 icce vajban s minden 30 telek után egy borjúban. Az ajándék kisebb élelmiszerekből – főleg baromfi, tojás, vaj – álló csoportja konyhai ajándék, konyhai élés, élés néven is ismeretes. Ez természetszerűleg hagyományként megmaradt.
Ajándékvivés. A meghívottak különböző ajándékokat (leginkább ételfélét) visznek – főleg a leányok – sok helyen énekszóval (28. sz.kotta) – végig a falun a lakodalmas házhoz.

Paptánc. Amíg az új pár a két násznagy tanúskodása mellett beiratkozik, addig a násznép a templom előtti téren vagy a paplak udvarán táncol. A bukovinai székelyeknél esküvő után a menyasszony tiszteletére három táncot húznak. Néha körtánc, leginkább azonban csárdás. Korábban az Alföldön is ismerték, az utóbbi évtizedekben azonban gyakorlata vagy emléke másként és inkább az északi területeken maradt fenn, például Felsőtárkányban a paptánc a farsangosok tánca a templomkertben, a farsangi ünnepi istentisztelet után.

Esküvői menetek. A nászmenetek harangszóra vagy a hírvivő értesítésére rendszerint egyszerre indulnak mindkét háztól, ünnepélyes, az alkalomnak megfelelő szövegű dalok éneklése mellett
Ilyenkor a menyasszonyt ünnepélyes átkísérték szülei házából a vőlegényhez, akinél általában tovább is laktak. A vőlegény tisztségviselői a nászmenet kíséretében érkezik a menyasszony házához, ahol zárt kapu fogadja, s erőszak, alkudozás, igazoltatás után engedik be. Szokásos ilyenkor a versben való kikérés. A vőlegény megköszöni a menyasszony felnevelését. A menyasszonyvitel gyakran kapcsolatos a hozomány átvitele is A menyasszonyt lehetőleg hosszú útvonalon szállítják, hogy minél többen láthassák, a feltűnést a zenekíséret és a menet vidám hangoskodása fokozza, akár szekéren, akár gyalogosan történik a menyasszonyvitel. Útközben – főleg ha a menyasszony más faluba megy férjhez – szokás a menetet feltartóztatni, az utat elzárni az úton keresztül kifeszített (szalma)kötéllel, s az itt őrködő legények csak váltság ellenében engedik tovább.

–folytatjuk –

Bányai Kornél: Tokajban

Barátaim, jó cimborák a földben,
íme ujra együtt vagyunk,
gyertyánk lepkefényében, régi körben
izzik szivünk és lángol homlokunk.
Csengő poharakkal csókoljuk egymást,
Tokajnak illatos borát
hörpintgetve izleljük tünt napok izeit s a föld
mindent takaró mámorát.

Meddig szemünk lát, kőbevájt pincénkben síri csönd
vonulnak kétoldalt, vasalt
hassal a mosolygó gönci hordók, folyékony
lángokat rejtegetve s ama dalt,
amaz idős éneket, amit apáink fujtak egykor
s rég csönddé szakgatott a szél
s ami mégis feltámad, kiszáll fasírjából és lobogva
boros ajkunkon ujra él.

A bor, halállal sujtott tájaink tündére,
arcunk simító gyönge kéz,
mely hajlongó dongabölcsejében mint a Nap és a Föld
szerelmének gyümölcse heverész -
áldjon meg minket s derítse fényessé napjainkat,
legyen a bajból már elég!
Bor és barátság szép tüzeiben úszva vidáman
ballagjunk sírjaink felé.

Bezzeg voltunk rosszabb üregekben is nemrég,
vérben, haldokló vagy halott
bajtársaink testébe bújva szinte, árkok, kavernák mélyén,
midőn roppant vaszáporral csapott
reánk a gyűlölet s mi állig fegyverben is remegve
azt lestük csak, hogy kőegünk
mikor zuhan arcunkra s alighogy élve, ifjan
hazánktól távol ottveszünk.

Hadd idézzem Szibériát is, orosz fogságunk
földbe ásott barakjait,
ahol bűn nélkül is bűnhődnünk kellett, hallgatván
egymás jaját, sírását, szitkait.
Évekig hevertünk élő halottként s mint a gyilkos,
kinek remény többé nem int:
mi is rég lemondtunk már arról, hogy viszontláthatjuk
drága földünket, véreink.

Barátaim, ennyi bajokon, halálon keresztül,
meleg borgőzös föld alatt
együtt vagyunk mégis s egy szebb jövő ütemére
táncoljanak a boros poharak.
Igyunk, hadd simogasson virágkezével a bor,
ringasson csengő mámorunk,
legyen könnyű nekünk a föld, ha benne
utoljára találkozunk.

Maksay Albert: Kőrösi Csoma Sándor (2. rész)

Ez a lemondás azonban csak látszat volt. Ha eredeti terve szerinti útvonaláról kényszerűségből le kellett térnie, Csoma kész volt újabb akadályok leküzdésére is vállalkozni, hogy a szinte áthatolhatatlan Himaláján és európai ember számára úgyszólván megközelíthetetlen Tibeten keresztül kísérelje majd meg, ha alkalma fog nyílni, útja továbbfolytatását. Megtanulta tehát a tibeti nyelvet, nem azért, mintha azt hitte volna, hogy a magyar nyelv a tibetivel közeli rokonságban áll, hanem mert útjának folytatása olyan vidékek bejárásával lett volna összekötve, ahol a tibeti nyelv bírása nélkül nem boldogulhatott volna. Ladákhból visszafordulva Kashmir határán találkozott William Moorcraft angol utazóval, akitől egy tibeti ábécés könyvet, a Georgi féle Alphabetum Tibetanumot kapta kölcsön s elhatározta, hogy „ezen különös nyelv szerkezetével megismerkedik”. Ezzel, Duka szerint, „saját céljait is elősegíthetni vélte, ha ujon szerzett tudományával Lhassába elérhet. Ott a dalai lámának könyvtárai nyitva lennének előtte s ő áttanulmányozhatja a tibeti és mongol nyelven írt ama könyveket, amelyeket másutt megszerezni képes nem vala, pedig tartalma, hite szerint, a hunok eredetére is világot vet”.
Hogy ez tényleg így volt, arra Csoma tibeti nyelvtanulmáynainak sajátos egyoldalúságából és elhatároltságából következtethetünk.
Kétségtelen, hogy Csoma a tibeti nyelv egész területén járatos volt. Lankadatlanul fejlesztette tudását a különféle tájszólásokban, így a kanawariban (délkashmiri), élete vége felé a sikkimiben (déltibeti). Tudományosan mégis csak a régi tibeti irodalmi nyelvet, s ennek kedvéért az ezzel azonos ládkhi tájszólást művelte legtüzetesebben. Hol az összefüggés a magyarok eredeti lakóhelyeinek felkutatása és a ladákhi tájszólás között? Ha tudjuk, hogy a Dalai Láma Ihassai könyvtárában remélt adatokra bukkanni, kérdezhetjük, hogy miért nem fektetett akkor nagyobb súlyt a Ihassai, középtibeti dialektusra? Azért, mert a Lhassában használatos élő tibeti nyelv az idők folyamán túlfejlődött azon a fokon, melyet az ősi irodalmi termékek képviseltek. Hogy Ladákhban a régi beszédmód fennmaradhatott, annak az a magyarázata, hogy Ladákhban, mint Nagy-Tibettől politikailag elszakított területen, a hivatalos urdu-hindosztáni nyelv által körülszigetelve az élőnyelv a legújabb időkig is megőrizte ősi sajátságait és közel maradt a letűnt évszázadokban használt régi irodalmi nyelvhez. Kőrösi Csoma nyelvtanulmányozásában tehát lehetetlen meg nem látni a tudományos következetességet, rendszerességet és céltudatosságot. Őt a Dalai Láma könyvtárából csak a régi korok irodalma érdekelte, tehát a régi tibeti irodalmi nyelvvel foglalkozott, hogy a régi iratok hun és magyar vonatkozásait korszerű nyelvtudással legyen képes kibányászni.
Későbbi magyar nyelvészek nagyon lenézték Csomát ezekért z álmaiért. Erre azonban voltaképpen nem volt joguk. Csoma egyelőre csak ösztönösen megérzett nyomokon indult, s hogy indulása nem is történt egészen rossz irányban, azt újabb felfedezések bizonyos mértékig igazolták. Így beigazolódott, hogy a hunoknak valóban voltak érintkezéseik a tibetiekkel. Ódon kínai emlékek szerint már a Kr. előtti századokban tartós háborúságok folytak a jue-tsi néven említett tibetiek és a hiong-nu (másképpen Kiang) elnevezésű hunok között. Vannak tudósítások, melyek arról értesítenek, hogy a fehér hunok ősi szokásai sok hasonlóságot mutattak a tibeti ősszokásokhoz. Hogy a hun-magyar rokonság miként áll, más kérdés, de az valószínű, hogy a Dalai Láma könyvtárában Csoma tényleg találhatott volna egyet-mást a hunokra vonatkozólag. Ugyanígy, az ujgurokat vagy jugarokat illetőleg se fordulhatott volna semmilyen jobb forráshoz,m int a tibeti régi történelem feljegyzéseihez. Kr. után a VIII. században vette kezdetét az újgurok uralma Közép-Ázsiában. A Kuen Luntól északra, a tarim medencében éltek és a tibeti határokból is jókora területeket elhódítottak. Fennmaradt feliratok együtt emlegetik a népvándorlás előtti Közép-Ázsia lakói sorában az újgurokat, tibetieket, avarokat, tatárokat, chinaiakat stb. Csoma óta kiderült, hogy az újgurok nem voltak azonosak a magyarokkal, tehát nyomkeresése a fajrokonítás szempontjából nem volt helyes. De viszont Stein Aurél ásatásai a Tarim medencében sok újgur kéziratot hoztak felszínre, melyekről a nagy orientalista megállapította, hogy nagyban „hozzá fognak járulni az ó-török nyelvkincsről való tudásunk bővítéséhez.” Az újgur írás Közép-Ázsia török lakossága körében egy időben nagyon el volt terjedve. Ki tudja, hogy a török nyelvnek a magyarral való hatását vizsgáló szakemberek nem fognak-e még érdekes nyelvészeti felfedezésekre bukkanni az újgur írásemlékekben? Csoma mindenesetre tudni kívánt az újgurokról és e vágya elérésére legközelebbinek látszott az Ihassai könyvtár. Egész tibeti búvárkodása erre való készülődés volt tehát, abban a reményben, hogy ha a régi tibeti irodalom szakembere gyanánt kér bebocsáttatást, elhárulnak előle az európai utazóktól szigorúan őrzött tibeti határokon tornyosuló akadályok. A tibeti hagyományok ismerete, biztos tibeti nyelvtudás és a szinte mindenható lámák ezáltal elérhető rokonszenve és pártfogása nélkül szó se lehetett volna a Nagy-Tibetbe s annak fővárosába, Lhassába való bejutásról.
Tibet három részre oszlik. Keleti harmada China fennhatósága alá tartozik, régi idők óta. A közbülső Nagy-Tibet nevet visel, s ez alkotja az önálló Tibetországot, Lhassa székhellyel. Politikailag főleg Chinával tart fenn kapcsolatokat s a külföldiek, főleg az európai fehérek elleni gyanakvása és gyűlölete nagyon nehezen megközelíthető területté tette és teszi. A nyugati rész neve Kis-Tibet, vagy Nyugat-Tibet, Beltisztán és Ládákh tartományokkal.
Bennünket főleg Ladákh érdekel, mert Csoma huzamosabban tartózkodott itt. Ez a tartomány Csoma ottlétekor már nem tartozott Nagy-Tibethez. Előbb az angolokkal szövetséges kashmiri radzsah birtoka volt, utóbb brit birtok lett. Lakosai mindazonáltal tibeti nyelven beszéltek, csakhogy, mint említettük, annak ősibb alakjait és kiejtését őrizték meg.
Azok a többi területek, melyeket Csoma tibettudományi kutatásai folyamán még bejárt, így Kashmir és Sikkim, szintén nem tartoznak Tibethez, hanem Brit-Indiához, de népességük egy részének tibeti az anyanyelve és még a régi időkből visszamaradt tibeti kolostoraik évszázadokon át megőrizték a tibeti kultúra örökségét.
Csoma előbb a ladákhi Leh-ben, aztán a kashmiri Szrinagar-ban, majd 1823. nyarától 1824. őszéig a Ladákh-beli Zanszkar tartományi zanglai (Dukánál hibásan yanglai) kolostorban Szang-Je-Pun-Tszog lámapap segítségével a tibeti irodalomba és a lámabuddhizmus irataiba mélyedt el. Zanglában ismerkedett meg a tekintélyes Kunga Csocslegsz láma-apáttal, aki értékes útbaigazításokat adott neki. Összegyűjtött gazdag anyagával a tél beállta előtt Szabathuba indult. Szabathu parancsnok kémnek nézte és feltartóztatta Csomát, míg a brit-indiai kormányzattól meg nem érkezett az engedély, hogy szabadon folytathatja tanulmányait. Következő évben megint Zangszkarban, ez alkalommal a pukhtali zárdában s átmenetileg pár hónapig Szang-Je-Pun-Tszog láma falujában, Tetában (Duka hibásan Teesha, vagy Tisza néven említi ezt a falut) időzött. Ezután még egyszer Szabathuba ment, majd brit támogatással, melyet azonban ő mindig igyekezett a felajánlott összegnél kevesebbre csökkenteni, 1827. nyarának végén három évre a Basérh (Busahir) kerületi Kanum vagy Kanam faluban folytatta nyelvészeti és vallástörténeti kutatásait, ismét Szang-Je-Pun-Tszog láma társaságában. Ekkor az Ázsiai Társaság Calcuttába hívta meg, s Csoma a meghívást elfogadva, el is utazott Calcuttába. Egyfolytában öt évig, 1831-től 1836-ig maradt ott. Eközben jelent meg 1834-ben tibeti-angol szótára és tibeti nyelvtana. Egy évnyi bengáli tanulmányút után, melyet 1837-ban az ind nyelv megtanulása véget tett, visszatért Calcuttába és élete utolsó évéig az Ázsiai Társaság könyvtárosi töltötte be. Calcuttai évei alatt többször megpróbálta, de ismételten eredmény nélkül, hogy a Nagy-Tibetbe való beutazáshoz engedélyt nyerjen. Csak 1842-ben sikerült kedvező ajánlások birtokában végre bátorítást kapnia az elindulásra. Tüstént neki is vágott rég óhajtott céljának, Lhassa felé, de az úton maláriát kapott és a Sikkim tartományi Dardzsilingben 1842. április 11-én ötvennyolc éves korában meghalt.
Egész tibeti tartózkodását valami csodálatos igénytelenség és önmegtartóztatás jellemezte. Rideg lámakolostorok télen át is fűtetlen celláiban lakott, tápláléka faggyúval zsírozott és korpával sűrített tealeves volt, amilyennel a Himalája kopár hegyvidékein élő szegény tibetiek éltek. Csoma úgy gondokozott, hogy ha ezek a földhözragadt emberek teljes életüket ilyen életmódban töltik el, ő is kibírja a lemondást és a nélkülözést. Ezzel a függetlenségét is biztosította. Azt a kevés pénzsegélyt, amit a brit-indiai kormányzattól elfogadott, bőségesen visszatérítette a brit érdekekre nézve rendkívül becses tudományos teljesítményeivel. Pár alkalommal Magyarországról is küldtek neki tudományos munkája támogatására szánt pénzadományokat, de Csoma ezeket se tartotta meg magának, hanem különféle alapítványok címén visszajuttatta hazájába. A szó szoros értelmében kerülte még a lehetőségét is annak, hogy esetleges anyagi jóléte a bennszülött tibeti lámák és parasztok primitív környezetéből a brit kormányzósági és katonai kirendeltségek kényelmesebb viszonyai közé csábítsa, mert makacsul eltökélt szándékát, hogy a tibeti nyelvet, szokásokat, hagyományokat, vallást és irodalmat minél alaposabban magáévá tegye, csak a bennszülöttekkel való szüntelen érintkezés révén valósíthatta meg.
A magyar elismerés, mely Csoma iránt életében és halála után megnyilvánult, sokkal inkább tudta méltányolni ezt a hősies lemondást, állhatatosságot és önfegyelmet, mint azokat a tibettudományi eredményeket, melyek elérésének az aszkéta életmód csak eszköze volt. Pedig Csoma Sándor munkásságának a tibeti búvárkodás rendkívül fontos és jelentős területe, mert itt Csoma nemcsak kézzelfogható, valódi eredményekkel gazdagította a tudományt, hanem a keleti tudományoknak ebben az irányban egyenesen úttörője és korszakalkotója volt, annyira, hogy idevonatkozó teljesítményei révén az utolsó száz év legnagyobb tudósai sorában illeti elismerés. Hogy azonban érdemeit kellően méltányolni tudjuk, természetesen el kell kísérnünk őt a keleti nyelvészet világába, a tibeti nyelvtudomány mezejére, valamint az összehasonlító vallástörténet síkjába, a buddhizmus furcsa birodalmába.
A Himaláján túli népek és China lakossága közt a tibeti nyelv és műveltség sokáig körülbelül olyan szerepet töltött be, mint a nyugati nemzetek életében a latin nyelv, vagy a középkori skolasztika tudományművelése. Duka szerint „a tibeti nyelv a Buddha vallás rituáléjának nemcsak a legelterjedtebb nyelve, de egyszersmind közlekedési eszköz a mívelt s az irányadó osztályok között és a diplomáciában.” Még „China és Mantsuria zárdáiban is egyedül a tibeti nyelvet használják” a Buddha vallás hívei. Ennek ellenére Kőrösi Csoma Sándorig nem akadt nyugati ember, aki ebbe a nyelvbe és kultúrába behatolt volna. Ha történtek is kísérletek, jórészt felületesek és hasznosíthatatlanok voltak, Csoma tanulmányait és fáradozásait azonban a legteljesebb tudománysiker koronázta.
A tibeti nép a mongol fajhoz tartozik, a tibeti nyelv pedig az indochinai nyelvek közül ered (tehát nem a sanskritnak romlott dialektusa, mint tévesen Eötvös József és mások vélték). Az indo-chinai nyelvcsalád két rokon nyelvcsoportból áll, az egyik az anam-kambodsa-pegu nyelveket, a másik a chinai, tibeti, sziámi és barmai nyelveket foglalja magában. A második csoportnál is két ágat kell megkülönböztetni, úgymint a sziamo-chinait, mely a keleti ág és a tibetobarmait, mely a nyugti ág. A tibeti-barmai ághoz tartozó nyelveket Tibet, Nepal, Sikkim, Assam és Barma (Burma) területén beszélik. A tibetobarmai ág szorosan vett tibeti csoportjába illeszkednek bele a tulajdonképpeni tibeti nyelv, a lepcsa nyelv, az észak assami nyelv és körülbelül öt más nyelvalakulás, melyeknek aztán még külön-külön is sok tájszólási változatuk van. Így a tulajdonképpeni tibeti nyelvnek közép- és dél-tibeti, északnyugat-tibeti, vagy ladákhi, délkashmiri, vagy kanawari (kanauri), beltisztáni, horpa, gyarunk és még egynehány más dialektusa van. Ezek nagyon eltérnek egymástól az élőbeszédben, bár írásmódjuk hasonló.

– folytatjuk –

Cságoly Péterfia Béla: Pósa Lajos költő, lapszerkesztő, meseíró

Fiatal korától mindhaláláig és még azután is egy-két évtizeden át az egész ország „Pósa bácsi”-ja volt. Mindenki szeretve és mosolyogva tisztelte. Bródy Sándor, a nagy hatású író, az egész modern hazai irodalom ösztönzője, és Hermann Ottó polihisztor, a vele kortárs tudomány egyik legkiválóbbika együtt tartotta és hirdette kulturális életünk egyik főalakjának. A gyermekekhez szóló magyar irodalom klasszikusai – Benedek Elek, Sebők Zsigmond, majd Móra Ferenc is – mesterüknek és példaképüknek tudták. Amikor a híres és népszerű költő-, mese és dalszövegíró-szerkesztő nemzedékeket nevelő Pósa Lajos meghalt, egy kritikus azt írta, hogy „neve élni fog, amíg magyar gyermek lesz a földön”. Szerették az irodalmárok mellett az átlagos felnőttek is – leginkább magyar nóta szövegei miatt – állítólag a „Pál utcai fiúk” írója, Molnár Ferenc mondotta, hogy „Pósa bácsi öreg korára is kisgyermek maradt, de ő volt a legokosabb és legkedvesebb kisgyermek Magyarországon". A nótára vágyó felnőtteknek Pósa Lajos olyan két- vagy háromszakaszos költeményeket írt, amelyekben semmi olyan nem volt, amiről egy kritikus igény akár azt mondhatta volna, hogy rossz, akár azt, hogy párját ritkító, mindenestre népszerűek voltak. Nem volt ő se dicsérhető, se kárhoztatható: a közigénynek megfelelő nótaszövegíró volt. Ez nagyon is megfelelt a középszerű muzsikusoknak, hogy olyan zenét szerezzenek hozzá, amilyet tehetségük lehetővé tett. Mintegy 800 dalt írt, ebből vagy 400 meg van zenésítve; a legtöbb magyar dallamszerző felhasználta szövegeit, leginkább azonban Dankó Pista és Lányi Géza. Ha Petőfi népi és nemzeti volt egyszerre, Pósa Lajos és Szabolcska Mihály – felismerve az újkapitalista nagyvárosok egyre fertőzőbb légkörét – már csak falusi, mégpedig Budapest ellen az. A „népnemzeti" líra klasszikusaitól még idegen a Budapest-ellenesség, ez a magatartás a századvégen jelentkezik először: Pósa, Szabolcska és mások írásaiban, mintegy előszeleként a későbbi, vérre menő urbánus-népi írók ellentétének.

A Rácz Pali hegedűje…

A Rácz Pali hegedűje búsan szól,
Miből is van? tán szomorú fűzfából.
Poharamba a könnyet is kicsalja, kicsalja,
Velem együtt azt a kis lányt siratja.

Hej Rácz Pali, ne húzz olyan keserűt,
Rózsafából csináltass már hegedűt.
Minden hangja a szívembe nevessen, nevessen,
Hogy valaha valakit még szeressen!

Megzenésítette Sas Náci

 Jó volt ez a daláradat a maga nemében kiváló cigányprímás Dankó Pistának is, jó volt a lángelmének, Bartók Bélának. Ez az epizód önmagában is örök helyet biztosított volna Pósa Lajosnak, ha nem is a költészet csúcsain, de az irodalmi kultúrában. Költői és irodalomtörténeti rangját azonban a kisgyermekekhez szóló költészet és a legkisebbeknek szerkesztett irodalmi lap az „Én újságom” adta. Ennek korszak meghatározó nagy alakja lett és maradt, főleg a Felvidéken, szülőföldjén Nemesradnóton őrzik napjainkig töretlen hittel, nagy tisztelettel ma is alakját, emlékét. Visszatekintenünk személyiségére azért kötelező, mert egyrészt a magyar gyermekirodalom legkiemelkedőbbjei között van a helye, mert a maga módján, a kor politikai és irodalmi forrongásait kikerülve „csak szórakoztatni” akart, adni kicsiknek-nagyoknak, gyermeknek-szülőnek egyaránt. Emléke jó magyar szokás szerint halála után már tíz év múlva megfakult, majd 1946. után a vörös lapszerkesztőknek – sok más népi és polgári írótársával egyetemben – persona non grata, persze megfelelési kényszerből és felsőbb utasításra (http://www.szozat.org/index.php/bolyongasok/tartalommutato/8392-lukacs-gyorgy-alias-georg-lowinger-filozofus-a-rombolas-apostola ) is.

Mikor anyám itt járt

Mikor anyám itt járt Budapesten,
Egész nap a gondolatát lestem.
Tudtam, szegény, hogy nagyon kíváncsi
S mindent akar látni.

Megnéztük a királyi palotát,
Véges-végig a sok fényes szobát.
Félve lépdelt, hogy majd valahonnan
A király betoppan.

Úgy vágyott a szép Margitszigetre !
Egy szép rózsát onnan úgy szeretne!
Félt a hajón, hogy víz alá merül
S haza soh's e kerül.

Kisétáltunk a Kossuth sírjához,
A szabadság örök oltárához,
Elrebegett ott egy imádságot,
Tudom, égbe szállott.

A sír mellől szedett egy kis földet,
Ráhullatott egy pár hulló könnyet,
Bekötötte kendője sarkába
S úgy ment falujába.

Pósa Lajos kortársai Reviczky, Komjáthy, Koroda Pál (http://www.szozat.org/index.php/ertekeink/tartalommutato/29953-csagoly-peterfia-bela-koroda-pal-kolto-dramairo-jogasz-fovarosi-postatanacsos ) és társai útkereső, a korszakra jellemző érzelmes pesszimizmus mellet harcoltak az elavult ellen, mert akárcsak Európa sok költője, meghasonlott, keserű hangulatban voltak a századvégen. A „népnemzeti" iskolát a XIX-XX. századforduló Magyarországán azonban nemcsak a végletes elapadás, a hanyatlás jellemezte, volt még egy utóvirágzása is: Kozma Andor (http://www.szozat.org/index.php/ertekeink/tartalommutato/16823-kozma-andor-kolto-iro-mufordito ), Vargha Gyula (http://www.szozat.org/index.php/ertekeink/tartalommutato/19725-gorzsonyi-vargha-gyula-statisztikus-kolto ) és Bárd Miklós (http://www.szozat.org/index.php/ertekeink/tartalommutato/20696-bard-miklos-kolto-alias-leveledi-kozma-ferenc-huszartiszt-nyugalmazott-honvedtabornok) költészetében. Kozma, Vargha és Bárd idetartozására vall költészetük hangsúlyozottan nemzeti szelleme, mely jól megfér európai műveltségükkel, fejlett, kifinomult ízlésükkel. Kétségtelen így: Pósa Lajos a kiegyezés és az első világháború közti közel fél évszázadnak, a „millenniumi évtizedek"-nek olyan jellegzetes irodalmi alakja volt, aki nélkül hiányos volna a kor összképe. Erre a korszakra egyszerre és egyformán jellemző az ipar vadkapitalizmusa, Budapest polgárosodása, szegénység és gazdagság párhuzama, világvárosiasság felé törekvése, az ipar és a kereskedelem mellet a bérházépítés és a bankok, az uzsora pénzek példátlan lendületű fejlődése, és közben az alaposan elmaradt földnélküli zsellérek, falunak és kisbirtokos paraszti népének idilli eszményesítése. Ehhez járul egy „Ferenc Jóská”-t éltető Habsburg-lojalitás olyan összhangja, amely az úri kaszinók és a falusi kocsmák falán egymás mellé akasztja a Bécsben lakozó Ferenc József császár-király és az örökre számkivetett Kossuth Lajos képét, mindenesetre közéjük függesztve a liberális Deák Ferencet is, a „bölcs kiegyezés” géniuszát. Ebben a társadalom meghatározta légkörben az európai irodalmi kultúrának színes palettája fejezi be a lezárult évszázadokat és készíti elő a század derekáig bontakozó jövendőt. Egyszerre érvényes és népszerű Jókai zengő, színpompás romantikája, Szigligeti, Csepreghy, Tóth Ede népszínműveinek táncos-szerelmes-betyáros álfalusi álidillje, Csiky Gergely és Mikszáth Kálmán kedélyességében is fanyar realizmusa, Bródy Sándor, Gárdonyi Géza és az induló Móricz Zsigmond modern igényű naturalizmusa. De – tudjuk – Bródy naturalizmusának Jókai az eszményképe, Gárdonyi és Móricz naturalizmusa a népszínművek világából indul. És valamennyiük hátterében ott hegedül a cigány Dankó Pista, és a Dankó-dallamokra grófok, bankárok, állami és vármegyei tisztviselők, gabonaüzérek és sarki fűszeresek, falusi kocsmában borozó kis- és nagygazdák, külvárosi kocsmákban söröző vagy pálinkát kortyoló gyári munkások egymással versengve énekelték Pósa Lajos verseit...

Még azt mondják nincs Szegeden boszorkány…

Vigyázz pajtás, jól vigyázz a szívedre,
Ne menj, ne menj a boszorkány-szigetre.
Oda jár a szegedi lány, valahány,
Ott ragad rá a boszorkány-tudomány.

Még azt mondják, nincs boszorkány Szegeden,
Pedig, pedig, mint a fűszál, úgy terem.
Engemet is megrontott egy boszorkány,
Egy szegedi kökényszemű barna lány.

Megzenésítette Dankó Pista

Pósa Lajos 1850. április 9-én született a Gömör Vármegyei Nemesradnóton kicsit módosabb református parasztcsaládból származott, amelynek körében adnak arra, ha egy fiúgyermek a szokottnál okosabbnak látszott, jó tanulónak bizonyult a kisiskolában, azt tovább taníttatták Rimaszombatban, vagy felsőbb osztályok elvégzésére már Sárospatakon, hátha pap, ügyvéd vagy tanár lesz belőle. Pósa Lajos igyekezete, ezeken keresztül végül Pestig tanulta fel magát.
Nagy viszontagságok és nélkülözések árán jutott el ide. Az ősök vezették, az az örökség, amelyet Gömör földjéről magával hozott. A gyökerei, az a példázatos hagyaték, amelyet a Balog patak partjáról magával hozott. Ez az elfelejthetetlen közeg, amelyben élt, mindvégig meghatározta életét. Radnóton kisnemesi családok éltek (a török elleni harcokban tanúsított vitézségéért a falu egész lakossága nemesi címet kapott a királytól, Luxemburgi Zsigmondtól), hadba tömörültek, kalákában dolgoztak, őrizték hagyományaikat, igazi „újhitű” magyarként élték napjaikat. A bibliát forgatták, zsoltárokat, népdalokat énekeltek, saját, helyi ízlésű ételeket fogyasztottak. Ezt látva a hazai rög iránti ragaszkodás, a bőséges, gazdag termést adó táj megbecsülése áradt mindvégig Pósa Lajos egész lényéből. Szeretete szülőfaluja, annak mesébe illő alakjai iránt — és nem utolsó sorban a szülői házban kapott indíttatás — felejthetetlen az ifjú költőpalánta számára.

A radnóti harangláb

Vén harangláb, adjon Isten!
Mégse dűltél romba’?
Tudod-e még, tudod-e még
Iskolán koromba!
Hogy futostam grádicsodon
Boldog kedvteléssel . . .
S kerestem a galambtojást
Zegbe . . . zugba . . . széjjel!

Köteledbe, hej de sokszor
Belecsimpajkodtam,
Temetésre vagy imára
Hogy megharangoztam!
Sok viz lefolyt a Balogon,
Öreg, már azóta . . .

Édesanyjának féltése, megbocsátása, végül áldása mind-mind kísérte pályáján. Anyja papnak szánta, minden vágya az volt, hogy fiát a szószéken lássa. Amikor a radnóti iskolából Kolosi István tanító úr felkereste, hogy tehetséges a fia, gimnáziumba kellene adni, már akkor kigondolta, hogy a papi pályán lesz a helye. A rimaszombati évek, Mikszáth Kálmánnal kötött barátsága után Sárospatakra került. 1866 őszétől itt a gimnáziumban tanult, a magyart Tarnóczy Tivadar tanár úr tanította neki. A nagyon jó megjelenésű, de nem annyira a tudománynak élő tanár nem nyerte meg Pósa Lajos tetszését. Később, mikor már irodalmi pályán volt, megkérdezték tőle: „Hatott-e rá a sárospataki nevelés?” „Egy cseppet sem”, válaszolta. Kitűnő tanuló volt, annak ellenére, hogy Patakon nevelőséget vállalt. A báró Inczédy-fiúknak volt a nevelője, így az utolsó évet érettségi előtt magántanulóként végezte el, Bereden töltötte a nyolcadik osztályt. Kitűnőre érettségizett, és Pestre akart menni. Ott pezsgő irodalmi élet volt, ide vágyott. Édesanyja azonban nem engedte, a nyár elteltével 1868-ban Sárospatakra került vissza, és megkezdte teológiai tanulmányait. Egy esztendőt itt töltött, így édesanyja az ünnepi legáció alkalmával láthatta Radnóton a szószéken. De 1869 őszén már Budapesten van. Biztos volt abban, hogy az irodalom érdekli. Az íróság azonban nem jövedelmezett, csak egy-egy riportot tudott készíteni, egy-egy cikket megírni. Nagy szegénységben élt, sokat nélkülözött. Barátjával, Nagy Jánossal, földijével, egy lénártfalvi fiúval lakott együtt, aki később orvos lett, a szegények orvosa. Barátságuk később is megmaradt, sőt Nagy János halála után Pósa Lajos támogatta rendszeresen családját, taníttatta gyermekeit. Mint fennebb írtam, itt már folyton súlyos anyagi bajokkal küzdött. Mint egyetemi hallgató óraadással és a lapokba írogatással tartotta fenn magát. Öröme, vigasztalása a költészet volt; sőt feláldozta ez ábrándjának már-már biztosított életpályáját is. Volt kisegítő-tanár a fővárosi reáliskolában (a belvárosban, meg a Józsefvárosban is) egy évig; de egyrészt gyenge volt az egészsége, másrészt pedig mindenáron költő akart lenni. Felhagyott tehát a kenyérpályával és folyton írt és írt.

„Álmodik az ősz Balambán,
Százados tölgy mohos alján.
Erdei ér, susogó fa
Ősz Balambán altatója.

Víz morajlik bérczen, alant:
„Alugy, alugy, boldogtalan!"
Koronás tölgy zúg körötte:
- Aludnál el bár örökre!"

Kakuk madár fönn az ágon:
„Kora még az örök álom!
Kakuk! kakuk! ösz Balambán
Árnyék lebeg síron . . . fejfán . . .”

/Balambán- részlet/

Kötelezően – bár beteges volt – 1872-ben a Molináry-bakákhoz bevonult Pestre. Emlékezetes, humorral teli időszak életében a katonáskodás, mindig színes, érdekfeszítő előadásokban számolt be életének erről az időszakáról. Majd 1873 őszén beiratkozott az egyetemre, négy félévet tanult, és tanári alapvizsgát tett. Tanárai voltak: Toldy Ferenc, Horváth Cirill, Gregus Ágoston. Mikor végzett, póttanári állást vállalt egy reáliskolában. Édesanyja is megkönnyebbült, hiszen a rendszeres támogatás, amit a fiának éveken keresztül kellett biztosítani, minden erejét felülmúlta. De Pósa Lajos nem tudott itt maradni. Nem bírta a kötöttséget. Ismét az irodalmi élettel próbálkozott. Egyik alkalommal, amikor odahaza volt Radnóton, az édesanyja megkérdezte tőle: „Mi is az a költő, aminek te állítod magadat?” Ezt válaszolta: „A költő az emberek, asszonyok, kicsinyek, nagyok tanítója, a világ erkölcsi megjavítója.”

Őszi napfény

Őszi napfény játszik a faágon,
Őszi harmat reszket a virágon.
Öreg anyám csöndes jó kedvébe
Ki-kiül a virágos kertjébe.
Le-leszakít egy-egy őszi rózsát,
El-eldúdol egy-egy régi nótát.

Rövid ideig tanított is 1876-ban az akkor egészen újfajta középiskolákban, a VIII. kerületben, amelyet „reáltanodá"-nak, majd hamarosan reáliskolának neveztek. De már 1870-től – tehát 20 éves korától – cikkei és versei jelentek meg. Hamarosan kiderült, hogy igen jó munkatárs az újságszerkesztőségekben. Az ilyenekre igen nagy szükség volt a gyorsan fejlődő nagyobb vidéki városok sajtóéletében. Pósa a tanítást hamarosan felváltotta az újságírósággal. De úgy lett becsült újságíró, majd mindvégig nagyrabecsült szerkesztő, hogy lelke mélyéig megmaradt tanítónak, méghozzá a legkisebb gyermekek tanítójának. Később szeretetteljes gúnnyal mondogatták róla, hogy igazi férfieszménye a falusi óvodásfiú. Mesékben, példálózásokban és főleg költeményekben ezeket a legifjabbakat akarta és tudta tanítani becsületre, hazaszeretetre, a természet szépségének szeretetére, a szép versek élvezetére. Írói pályáját a Tóth Kálmán szerkesztette Bolond Miska című humorisztikus lapnál kezdette az 1870-es évek elején, mint rendes belső munkatárs; ily minőségben 1875-ig Csernátoni Lajos politikai napilapjában, az Ellenőrben is dolgozott, majd a Toldy István szerkesztésében megjelent Nemzeti Hírlaphoz került. Az akkortájt alakított Néplap mutatványszáma megjelent 1878. szeptember 15-én a Mulattató Újság címmel, Pósa szerkesztette. Sajnos nem boldogultak. A megoldást számára az volt, hogy 1881 januárjától a Szegedi Napló munkatársa lett. Mikszáth 1880 decemberének végén ment el a Szegedi Naplótól, Szegedről. A szerkesztő, Kulinyi Zsigmond, az ő helyére hívta meg Pósát. Honnan ismerte? Együtt katonáskodtak. A Napló már indulásakor külső munkatársai között említette, de mindössze egy verse jelent meg a lapban. „S z e g e d” című tárcájával 1881. január 8-án mutatkozott be Pósa a halászlé és a paprika város olvasóinak. Azután inkább verseivel, vezércikkeivel, színi kritikáival és „Apró történetek” címmel, írott miniatűrjeivel szerepelt a lapban. Magát a lapot is a vidéki jelentéktelenségből az országos érdekességig fejlesztette, és létrehozott benne egy ifjúsági rovatot, amelyért kisgyermekek szülei országszerte vásárolták. Kiválóan felismerte a megfelelő fiatal munkatársakat. Ennek az ifjúsági rovatnak a színvonalát jelzi, hogy ott indult írói útjára Gárdonyi Géza, Benedek Elek, Sebők Zsigmond. Később mindhárman nemcsak mint idősebb barátjukra, de mint nevelőjükre is néztek Pósa Lajosra.

Pacsirta

Hallod, hogy szól a pacsirta
Jer ölembe, angyalom
Boldog szivünk dobogását
Én is dalba foglalom.

Boldog szivünk dobogása
Zengve ajkról ajkra száll...
Kipattan a rózsabimbó
S mosolyog a rózsaszál

Majdnem kivétel nélkül minden napi és hetilapba s folyóiratba írt, a fővárosiakon kívül számos vidékibe is. Mint munkatárs és segédszerkesztő Szegeden 1889 végéig működött (később utódja lett itt, Tömörkény István író is). Közben 1883. január 14-től Szegeden a Népszínház titkára, Nagy Vince színigazgató 1883 őszén színházi titkárnak szerződtette. Sz. Szigethy Vilmos történész az 1960-as években mint levéltár-igazgató megtalálta az egykori fizetési jegyzéket: eszerint az igazgatónak havi 200, a titkárnak 70 forint volt az illetménye. A Szegedi Városi Színház1883. október 14-én Pósa Lajos prológusával nyílt meg. Lánczy Ilka mondta el. Utolsó sorai ízelítőt adhatnak emelkedett, ünnepi, kissé avítt stílusából:

„Oh múzsa jer!
Foglald el trónodat!
Nemzet virága hódolva fogad;”

Mikszáth kissé rosszmájúan azt írta róla: „csinosnak csinos volt, de el is maradhatott volna…”. Egyelőre nem tudni, vajon szegedi tartózkodásának végéig, 1889. december 1-jéig titkárkodott-e Pósa a városi színházban. Mindenesetre Szeged egész életében fontos hely, itt otthonra talált, és későbbi eljövetele után is visszavárták. Itt alakított ki maga körül egy művésztársaságot, létrejött az úgynevezett Pósa-asztal. Helyük először a Ströbl-féle városi víztoronyból kialakított kávéházban volt, később a Hungária Szállóban jöttek össze. Ide járt tanítványain kívül Kacziány Ödön, Herman Ottó, Dankó Pista, a Móra-fiúk és sokan mások. „Fölvetődött bennem, – írta le Pósa Lajos – hogy a lakások bizonytalansága miatt talán a biztos helyet lehetne megjelölni. Ez a biztos hely a Hungária, ennek is a kávéházi része. „A régi Hungária-kávéház bal sarka volt a mienk” - írta Békefi István színműíró, kabarészerző. Gyöngyösy László irodalomtörténész, középiskolai tanár a Ströbl-féle kávéházat (Szeged, Klauzál tér 2.) meg a vármaradványban berendezett kioszkot emlegeti kedvelt találkozóhelyükül, de hozzáteszi: „Főhadiszállásnak mégis a szerkesztőség mellett levő Hungária Szállót tettük meg. Ide verődött az az írói és művészi, valamint az érdeklődő emberekből álló csapat, amely Pósa Lajos vezérsége alatt állott.” Gárdonyit 1888-ban Pósa itt ismertette össze Dankó Pistával. Gárdonyi írta: „Egy őszi délután benyitok a Hungária-kávéházba. Ott látom Dankót egy szögletben. Ceruzával írt a márványasztalra hangjegyeket.” Azután odament a cigányokhoz, ezek cincogtak a hegedűiken, egy-kettőre megtanulták az új nótát, s hamarosan be is mutatták a jelenlevőknek. „Másnap már az utcán énekelték. Egy hét múlva zongorázni hallottam...” Volt is itt jókedv, gondtalanság, tréfa, kötődés, komoly vita elegyesen. Ide járt Herman Ottó, akkortájt Szeged város országgyűlési képviselője is. Békefi még hozzátette: „Ha valaha valaki írásba akarja venni Szeged irodalmi históriáját, ezt a Pósa-korszakot ismernie kell.”
A nagy fordulat Pósa életében is, a magyar ifjúsági irodalom történetében is 1886-ban történt, amikor összegyűjtve addig írt és különböző újságokban megjelent ifjúsághoz szóló költői műveit, a híres fővárosi kiadóvállalat, a Singer és Wolfner „Gyermekversek” címen kiadta. Az eddigi, általában túl gügyögő és gyakran igen ostoba gyermekeknek írt versikék után végre szép irodalmi nyelvű művészien jó és jól mondható, esetleg alsó iskolákban szavalható versek kerültek a magyar kisfiúk és kislányok kezébe. – Persze, hogy nem forradalmi újdonságokról, hanem közkeletű erényekről, legáltalánosabb tudnivalókról szólnak ezek az azonnal érthető versek. De közönségük is az a korosztály volt, amely akkor kezdte tanulni az ábécét és a kisegyszeregyet. Sőt még azoknak is meg kellett érteniük, akiknek a „dedó"-ban felolvasták, minthogy a legelső leírandó szóapróságokat, az „úr ír"-t is csak jövőre kezdik tanulni. (Aki nem tudná, „dedó"-nak az óvodát nevezték, idáig kopott le a kapunál olvasható „kisdedóvó" felirat. Az „úr ír" pedig a legrégebbi elemi iskolák első osztályában a legelső, még palatáblára írandó szöveg volt.) Hogy a kiadó ötlete volt-e, hogy a már országszerte ismert gyermekköltő Pósa Lajos szerkesszen hetilapot a kicsinyek számára, vagy ő ajánlotta-e a Singer és Wolfner cégnek, nem tudjuk.
„Olyan bolond kort élünk, hogy ritka az olyan ember, aki a lelkét hozzá tudja idomítani a gyermekek gondolkozásához és nem ritka az olyan gyerek, aki úgy gondolkozik,mint egy öregember. A modern nevelés elrontotta gyermekeinket.
A poézis hímporát még talán a dajka fújja le a lelkükről. E pici szörnyetegek már a bölcsőben realisták. Nekem magamnak van egy Laci fiam, akinek a legelső szava »mama« volt, a másik szava »pénz«. A játékszereket elhajigálja magától, szívesebben játszik a négykrajcárosokkal. Pengeti, gurítgatja. Egy ismerősömnek a fiacskája négyhetes korában kihúzta apró kezecskéivel a dajka zsebéből az arany órát. Ez is szép kezdet. Egy kétéves lányka (a professzoré a második emeletről) a ruhakelméket nézegeti, morzsolgatja, hogy mekkora finomságúak. De akár százszámra idézhetném a példákat, amik aggodalommal töltik el lelkünket, hogy talán a faj van már egészen enerválva s arra a gondolatra vezet, hogy a társadalom újjáteremtését a gyermekeknél kell kezdeni, Pósa Lajos költő, az, akiről szó van. Egy egész kötet verset rendez most sajtó alá Szegeden, s kötetét most kéziratban, mint halljuk, Trefort miniszterhez terjesztette, hogy azt a közoktatási tanács ajánlja a hazai iskoláknak. Semmi kétség, hogy a közoktatási tanács örömmel fogja megragadni az alkalmat s elterjeszteni a nagybecsű könyvet, mely a Győry Vilmos gyermekirodalmi termékei mellett páratlanul áll az irodalomban.” Ezeket a sorokat Mikszáth Kálmán, Pósa szerkesztő elődje, az utolsó öreg bölcse a magyar irodalomnak vetette papírra heti könyvajánlójában. Pósa Lajos hangját 1886-ban kiadott a „Gyermekversek”című könyvében találta meg, élete végéig elkísérte.

„Van nekem egy botocskám,
Éd’s apámról maradt rám.
Öreg, ócska, mogorva,
Kutyafejű botocska.
Ott az ajtó megett áll,
Örökké csak szundikál.
De ha mondom: »Cingiling!
Hókusz-pókusz! rozmaring!
Rossz a gyerek, botocskám!
Húzzad, húzzad a nótám!«
Bezzeg hallgat a szóra,
Meg is ered a nóta.”

Annyi biztos, hogy 1889-ben, 39 éves korában Budapestre költözött, megalapította és haláláig – harmincöt éven át – szerkesztette az „Én újságom" című, mindvégig országszerte kelendő, hetenként megjelenő, kifejezetten az apróbb emberpalántákhoz szóló gyermeklapot. Többek közt Babits Mihálynak és Karinthy Frigyesnek is kedvelt olvasmánya volt… Az ólom lábú, szárnyatlan gyermekköltészetbe belelehelte a gyermek egész szívét, lelkét, mosolygó, szertelen vágyait, álmait, mesés reménykedését; belé az egész gyermeket, a családot, mint a gyermekek imádó seregét, s a hazát. A magyar hazát, ennek forró szerelmét, imádatát s mindezt annyi közvetlenséggel, amennyivel magyar költő ő előtte a gyermekvilágot meg nem szólaltatta soha” – írta róla néhány lapszám után Herczeg Ferenc „Uj Idők”-jébe olvasói levélként egy lelkes szülő.

„Itt van, itt az Én Újságom!
Csakhogy itt van, régen várom.
Napkeletről tündér hozta,
Ez aztán a kedves posta.

Tele dallal, tele képpel,
Telisteli, szép mesékkel.
Mese, mese tarka szárnyon,
Fogjátok meg, el ne szálljon!”

Pósa Lajos vallásos ember volt. Több, gyermekeknek írt imádság is fűződik nevéhez:

Reggeli imádság Esteli imádság

Én Istenem, felébredtem,
Te őrködtél én felettem.
Köszönöm, hogy megtartottál,
Hogy felettem virrasztottál.
Óvj meg ma is szent kezeddel!
Szent kezedből ne eressz el!
Vedd oda mind, aki szeret,
Oh, hallgasd meg kérésemet!
Ámen.

Én Istenem, jó Istenem!
Becsukódik már a szemem,
De a tied nyitva, Atyám,
Amíg alszom, vigyázz reám!
Vigyázz kedves szüléimre,
Meg az én jó testvéremre!
Mikor a Nap újra felkel:
Csókolhassuk egymást reggel.
Ámen.

Eközben derűsen, ötletes csevegések közt volt vezéralakja az Orient kávéházi "Pósa-asztal"-nak, ahol Feszty Árpád, Bársony István, Nógrády Papp Gyula mellet már Bródy Sándor is állandó beszélgető-, vitatkozó-, anekdotázó alakja volt, aki rajongó szuperlatívuszokban beszélt róla (Gárdonyi révén került a körbe, Bródy és Gárdonyi kezdetben Egerben a tanítóképző iskola padjain osztálytársak voltak). Írótársai szerették vidámságát és közvetlenségét, időnként az ország legtekintélyesebb szerzői és újságírói is szívesen elbeszélgettek a „Pósa asztalnál”, és adtak gyerekeknek szóló kéziratokat az „Én Újságom" számára. Pósa Lajos életművének egyik legfőbb jelentősége, hogy innentől rangot adott az ifjúsági irodalomnak. Írók, költők, tudósok versengtek, hogy ifjúsági szerzőnek ismerjék el őket a gyermekek is, a kávéház törzsasztalánál ülők is. Derűs történetek is szóltak az Orient kávéházi törzshelyről. „Rendszerint muzsikált hetenként egyszer az „Úribanda” a hajdani Nemzeti Szalonnak nevezett társashelyen, a Kossuth Lajos utcai klubban, vagy pedig az Orient kávéházban székelő Pósa Lajos asztaltársaságnál: mikor a hangulat emelkedőben volt. Rákosi Viktor (Sipulusz) barna szakálla alatt próbálgatni kezdte férfias baritonját, Gárdonyi Géza kivette néha a hosszú pipaszárt szájából, és a flegmatikus férfiúról alig feltételezhető juhásznótákat kezdeményezett, sőt a felejthetetlen méltóságú, komoly Pósa Lajos is beleegyezőleg intett az asztalfőről az „Úribanda” jelenlévő tagjai felé. Ilyenkor intézkedett Szép Aladár, akit családi nevén Gyöngyössynek hívtak, és foglalkozása szerint vígszínházi színész volt, hogy előhozzák prímási hegedűjét, ahol az Úribanda hangszereit tartogatta. Felkerekedett Bereczky Lajos, aki egyébként a pesti városházán igen komoly hivatalnoki teendőket végzett napközben, és rögvest hozták elő abból a fogadói szobából hozzá méltó hangszerét, az ünnepélyes nagybőgőt, komoly táncra hívva. Előkerült a Gömör vármegyéből származott és itt, a pesti Nemzeti Színháznál színészkedő Nárcisz úr, aki a második prímás tisztét töltötte be az Úribandánál. Zsinkó Pista, az egész világ Zsinkó Pistája, elszaladt Blahánéért a Népszínházba vagy közeli lakására. A Pósa-asztalhoz újabb és újabb asztalokat tologattak az Orient pincérei, amikor Krúdy Bandi is letelepedett cimbalma mellé, és megpengette hangszere húrjait.”
Pósa idővel megnősült (1900. december 23-án), felesége Andrássy Anna Lídia 25 évvel volt fiatalabb nála, igen szép, kedvesen csevegő asszony, aki előbb Ihász György lapszerkesztő felesége volt, és egy kislányt, Sárikát hozta az új házasságba. A kislányt Pósa örökbe fogadta, sajátjaként nevelte. Lídia férjének szerkesztésben is, meseírásban is kitűnő munkatársa: házasságuk is gyermekien idillikus-, szerelmes egymásra találás és síron túli együttmaradás volt.

Járj ki édes a síromhoz,
Majd, ha porladok…
Este, mikor kigyúlnak a
Fényes csillagok.
Ha nevedet sóhajtja a
Suttogó levél:
Meg ne rezzenj,
Veled akkor
A lelkem beszél.

Járj ki édes a síromhoz/ részlet

Ekkorra érte el egyszerre Pósa Lajos a családi boldogságot, a népszerűséget és a tisztes anyagi megélhetést. Felesége hosszú évtizedekkel élte túl férjét, mindvégig őrizve Pósa Lajos hírét és dicsőségét.

Mikor együtt vagyok veled

Mikor együtt vagyok veled,
Édes boldogságom,
Ebből a nagy világból csak
Kék szemedet látom.

Mikor tőled elszakadok,
Szép arany virágom,
Olyan, mintha nem is volnék
Ezen a világon!

„Pósa bácsi” életútja innentől zavartalan lett. Bár édesanyja halála után (1901. szeptember 3.) hazaköltözött Radnótra, bár az irodalmi élet alakjai gyakran megfordultak a faluban, de nem bírta soká, újra visszament Budapestre
1903-ban. Utána a nyarakat szülőfalujában töltötték, bár 1908. július 13-án egész Radnót leégett. A szülői ház is a lángok martaléka lett…
A Petőfi-társaság már 1892-ben tagjának választotta. Szegeden arany tollal tisztelték meg, eljöttekkor pár száz gyermek arcképéből albumot nyújtottak át neki, s a város intelligenciája búcsúünnepet rendezett tiszteletére. Pósa Lajos a gyermekköltészet mellett a hazafias lírát művelte, nevezetes politikai események alkalmával gyakran adva kifejezést a nemzeti érzésnek. Ilynemű költeményeinek lelkesítő hatása alatt határozták el és kötelezték magukat az erdélyi, ménesi szőlőbirtokosok, hogy a költőt minden évben Lajos napján egy hordó kiváló borral tisztelik meg. Az első évi „tiszteletadót” 1896. külön küldöttség művészileg faragott hordóban adta át egy írói estélyen az Orienbeli Pósa-asztalnál.
A Pósa- irányzat kedvenc műfaja a nóta, az anekdota és a népszínmű. Nyelve azonban választékos irodalmi nyelv (ellentétben néha Gárdonyival és általánosan Tömörkénnyel), de a falusi ember szókincsére korlátozva. Jellemzője továbbá az irányzatnak a hang naiv közvetlensége, a többnyire hangsúlyos versforma, a dalszerűség, a falusi életből merített képzetkincs, a parasztember feltételezett, jámbor világnézetének dicsérete, a falusi idill és a természet-festés egyeduralma a témaválasztásban. A népszínmű virulásának kora volt ez, Pósa megtalálta az egykorú magyar társadalomhoz illő műfajt: a nótát. Más ez, mint a dal. Endrődi Sándor vagy Szabolcska Mihály dalköltő, Pósa nótaköltő. A nóta ugyanis – a dallal szemben – személytelen, s hogy bárkinek húzható, bárkit helyettesíthető legyen, nem a költő egyéniségét fejezi ki, hanem egy képzelt falusi vagy kisvárosi legényét, aki ellágyulva, elomolva a halálos nagy szerelemtől, a kocsmaasztalnak dőlve, vagy egy „kislány" ablaka alatt énekel, vagy anyjának gyónja a hűtlen kedves miatti bánatát. Országos népszerűségének az „Én Ujságom” az alapja, s joggal: mint gazdag leleményű gyermekköltő, múlhatatlan érdemeket szerzett. Dalai közül a cigánynóta-szerzők, Dankó Pista, Lányi Géza megzenésítésében sok a nép ajkára került, 1914-ben, kevéssel halála előtt, negyven éves írói jubileumán ötezer gyerek vonult fel üdvözlésére a pesti ligetbe, ahol utóbb szobrot is emeltek emlékére. Pósa Lajos Budapest, Terézvárosban hunyt el 1914. július 9-én, síremléke a Fiumei-úti Temetőben máig látogatható, a nagy mesemondó itt alussza örök álmát felesége társaságában.

Búcsú

Lemenő nap fénye
Piroslik a tájon .. .
A jó Isten szeme
Rád mindig vigyázzon!

A merre csak elmégy,
Szerelmem galambja,
Hullva hulló csillag
Ragyogjon utadra,
Szálljon föl cserébe
Szemed gyöngyharmatja.

A gőzkocsi előtt
Fülemile szálljon,
Ringató kereke
Harmatos rózsába,
Gyönge violába,
Nefelejcsbe járjon .. .
Áldjon az ég, áldjon

Pósa Lajos megítélésnek fontos kulcsa Kosztolányi Dezső írása: http://www.szozat.org/index.php/ertekeink/tartalommutato/26497-kosztolanyi-dezso-posa-lajos
Mert a kérdést munkásságával kapcsolatosan nem úgy kell föltenni, hogy ki nagyobb költő: Pósa bácsi-e vagy Shakespeare? Azt kell megállapítani, hogy Pósa előtt egyetlen gyermekköltőnk Petőfi Sándor. Talán ennél is nagyobb érdeme a szerkesztőé. Már 1882. június 15-én Szegeden elindította „J ó B a r á t” címmel gyermeklapját. Kiadója, szerkesztője, írója ő maga volt. Ezért joggal írta Móra Ferenc Pósa-nekrológjában, hogy a magyar gyermekköltészet bölcsőjének
Szeged tekinthető. Móra Pósa halála után is – a húszas évek elejéiig – háziszerzője maradt a már az erdélyi származású Gaál Mózes szerkesztette lapnak. „Pósa Lajos jegyzett el engem a halhatatlansággal” – folytatta másutt Móra szelíd öngúnnyal. „Ö volt az én aranyhidam, amelyen az újságírás kopár ólomszérűjéről bekerültem az irodalom virágoskertjébe.” Hozzátette, „azért, hogy író lettem, a jó Isten a felelős. De hogy akármihez nyúlok, gyermekíró maradok az utolsó tollvonásig, azt Pósa Lajosnak köszönöm”…

Munkái:

– Költemények. Budapest, 1878.
– Újabb költemények. Budapest, 1882.
– Költeményei. Szeged, 1883.
– Tíz év alatt. Versek. Szeged, 1886.
– Száznegyven dal. Szeged, 1887.
– Dalaim. Szeged, 1887.
– Édes anyám. Versek. Budapest, 1897. (Az anyai szív dicsőítése.) – Pósa Lajos költeményei. Budapest, 1914. (Válogatott gyűjtemény.)
– Lidike. Versek. Budapest, 1920. (Magasztalt hitvestársa: Andrássy Lídia írónő.)
– A magyar nép kesergője. Versek. Budapest, 1921.
– Hazafias versek. Budapest 1926.

 Források: Arcanum, Érdekes Ujság, https://felvidek.ma/2018/07/a-legkisebbeket-akarta-hazaszeretetre-tanitani-posa-lajos-a-mesekiraly/ , MEK, posalajos.com, Sárospataki Református Lapok, Széphalom, www.szozat.org, Tiszatáj, Uj Idők, Vasárnapi Ujság.