Muskátli - 2019. augusztus

muskatli

muskatli

Melléklet
jó gyermekeknek

2019. augusztus
V. évfolyam / 12. szám

Kedves Gyerekek és Örökgyerekek! A Szózat havonta megjelenő elektronikus folyóirat oldalain kis Olvasóinknak is szeretnénk kedveskedni.

szozattovabbacikkhez

 

Dutka Ákos: Az asszony szobra

Két ezredév bús távolába
A Nílus mentén félve nézek; –
Ott ül a szomjas, vén homokban
Az örök titok, a szent igézet…

Ott ül a Sphinx: a karmos asszony…
Fagyott kőarca néma mélység,
Ki tudja mit rejt, mire gondol?
A szent folyóra néz a kétség…

Ez az asszony örökegy szobra!
Ki kőbe vésted, te vézna Ember,
Sokat vergődtél, verekedtél
A vérrel, asszonnyal, szerelemmel.

Formáját végre megtaláltad,
Oh, ez a titkos Örökasszony!
Élet forrása. Örök örvény,
Ki vagy, hogy vért s könnyet fakasszon…

Kiről mintáztad, vérivó lány:
Látom, amint előtted ülve,
Szíved kitépte s véres karmát,
Hajadba, nevetve megtörülte.

Kölcsey Ferenc: Édeskedő

Óhajtozva, szívepedve
Röpűl híved ellenedbe,
Kérvén szerelmecskét;
Vess reá kökényszemecskét.
Istenem, úgy áldd meg a barna hölgyecskét.
 
Rózsa kell a méhecskének,
Harmat a rózsa kelyhének,
Nekem szerelmecske;
Pillants rám kökényszemecske,
Istenem, ó be szép a barna hölgyecske!
 
                             1823

Mentovich Ferenc: Körűltekintek…

Körűltekintek…és te nem vagy itt,
Nem hallom ajkod édes szavait.
Utánad szállnék mint a gyors szelek:
De merre járjak, hol keresselek? -
Elnézek a jövendő térein,
Tán megtalálnak rajta szemeim.
Ott vársz talán virágos halmokon,
Hogy zöld lombbal körűlfűzd homlokom.
Ott vársz tán hogy karöltve, boldogan
Nézzük egünknek mily szép fénye van. -
Oh hasztalan tekintek szerteszét:
Kevés, mit láthatok…nagy a setét.
Föltűnik néha egy-egy égi tűz
- tán a remény csalárd játékot űz -
Hullócsillag, súgáros sarki fény,
Vonul el a sötétes bolt ívén:
S a rózsaszínben égő fény alatt
Egy pillanatra téged felmutat:
Majd ismét elborúl, sötét leszen
S többé nem láthatlak jóm, édesem! -
Továbbmegyek…meglellek egyebütt,
Hová a hold tartósb világa süt.
Meglellek én a csendes táj felett,
Melynek holdfénye szép emlékezet.
Utánad én oh szépem, kedvesem.

Némethy Géza: Egy szép asszonynak

Szép asszony! Régen volt bizony már,
Midőn először láttalak;
Akkor még gyermekasszony voltál:
 Szépségedért csodáltalak.

Megejtett első pillanatra
 A zsenge báj igézete:
Derűnek képe s ifjúságé
Éltél tovább lelkembe te.

De eltűntél látókörömből
 S az évekből gyűlt nagy halom.
Míg újra összehozott a jó sors:
Egy nékünk kedves alkalom.

Bámultam, hogy te a régi vagy még;
Nem lettél hervadó virág,
Mert ott ragyog ma is szemedben
A szép derű s az ifjúság.

Nem éltél hát, mint más halandó.
E siralom honában itt?
Nem kellett tűrnöd a durva élet
 Kemény ostorcsapásait?

Vitkovics Mihály: Szerelem és barátság

A szerelem, Lidikém! olyan mint reggel az árnyék:
    Mindig kisebb lesz, s végre kitűnni szokott;
Ámde barátságunk olyan, mint estvéli árnyék:
    Nőttön nő, éltünk míg le nem alkonyodik.

Osváth Kálmán: Tudja a jó Isten…

ciganyzenekar1Tudja a jó Isten,
Mi lehet a bajom;
De érzem: maholnap
Beföd a sírhalom…

- Ha meghalok, kincsem,
Eltemetsz-e engem,
Puszta, hideg sírba
A temető-kertben?

- Eltemetlek, gyöngyöm,
Nem temető-kertbe;
Kis ablakom alá,
Virágos kertembe.
 
- Ültetsz-e egy rózsát
Síromnak halmára?
- Ültetek, ültetek
Rózsa-erdőt rája.
 
- Meg is öntözöd-e
Patak hűs vízével?
- Megis megöntözöm
Könyűm özönével.

                1903

Rónay György: Budai nénik

1

Kis kerteket ápolnak ablakokban,
párkányokon, budai nénikék.
Szűk vaságyban alusznak, röpke, gyorsan
múló álommal. A nap fénye még

a háztetőre épp csak odalobban,
s ők indulnak már, korai misét
hallgatni hűs, homályos templomokban,
valakiért. Gyászruhájuk színét

kiszítta az idő s a sok mosás már.
Nyugdíjuk szűkös. Ebédjük sovány tál
babfőzelék, vacsora egy kevés

kávé. De halottak napján egész
krizantém-erdőt cipelnek ki sírva
a temetőbe, egy-egy régi sírra.

szozattovabbacikkhez

Janus Pannonius: Galeotto Marzióhoz, Könyörgés az Istenekhez a török had ellen hadba induló Mátyás királyért, Nagybátyjának, Vitéz Jánosnak esztergomi érsekké tételéről

Janus Pannonius:

Galeotto Marzióhoz

A többi pajtás orrol majd e nótán,
mely rólad szól ma, drága Marzió;
mert van barátom itt ugyancsak jócskán,
de nincsen egy se hozzád fogható.
Hogy költő lettem és nem fűzpoéta,
neked köszönhetem, csupán neked:
Te adtad nékem Pegazus vizét s a
Parnasszus útján intésed vezet.
És völgyén a harmatos Helikonnak
vezérem voltál szintén, mesterem. –
Mit adtál nékem: vedd e dalt adónak,
fáradságod gyümölcse ez legyen.
Méltó a magvető kalászát szedni
s a vincellér a szőllőtő borát…

Dicséreted ha ajkam sorra zengi,
legelsőbb is hadd mondom el hazád:
Itáliában senki sem tagadja,
nincs áldottabb vidék, mint Umbria.
Propertius is méltán büszke arra,
hogy ily serény, vitézlő nép fia.

szozattovabbacikkhez

Gyöngyösi István, a XVII. századi Gömör vármegye népszerű költője

Gyöngyösi IstvánZrínyi Miklós halála évében jelentette meg elbeszélő költeményét a „Márssal társalkodó Murányi Venus” címen a régi Magyarország legnépszerűbb költője Gyöngyösi István. Míg Zrínyi Miklós hőskölteménye minden feltűnés nélkül tűnt el kortársainak és a következő nemzedéknek   érdeklődése elől, Gyöngyösi István elbeszélő költeményeit örömmel forgatták a XVII. és XVIII. század olvasói. Az országos hírű gömöri poéta nemcsak lelkes elbeszélő volt, hanem termékeny költő is. Munkái számos kéziratban és kiadásban forogtak közkézen, és nagy lelkesedéssel fogadták, olvassák, olvastatja magát Gyöngyösi könnyeden gördülő sorai, szójátékos bravúrral csengő rímei, erotikus fordulatai, gyönyörűséggel tölti el olvasóit a töméntelen ókori kép és hasonlat halmozása. A barokk kor, amelynek nem kellett Zrínyi reneszánsz férfiassága, egyszeriben meghódol Gyöngyösi csiszoltan semmitmondó barokkosságának.

szozattovabbacikkhez

Ányos Pál: Gyöngyösi árnyékához

Állj meg, te nagy lélek, tűnő szárnyaiddal,
Melyek Parnasszusra visznek múzsáiddal.
Közölj egy pillantást hív onokáiddal,
Kiket már utánad emelsz tollaiddal.
Nézz le, hogy repdesnek Duna mellyékéről?
Hogy füstöl tömjénjek múzsák tűzhelyéről?
Hogy szól furuglyájok őseik lelkéről?
Hogy nyög, hogy mosolyog Gellért tetejéről?
Szebben ragyog Fébus köztök sugarával,
Hangosb a pacsirta pihegő torkával,
Flóra többet festi rétjét virágjával,
Többet játszik Zefír rózsák illetjával,
Miólta eljöttünk Tánais partjáról,
S nyilak nem csüggenek magyarok válláról,
Nem keltek ily napok Világunk sarkáról,
S nem törött annyi ág Apolló fájáról.
Ha ezt mind megláttad, menj repülésedben,
Könyveztesd murányi Kalipszót versedben;
De magad mosolyogj érzékeny szívedben,
Hogy még van, ki örül versszerző tüzedben,
Mi pedig elmegyünk Gömör vármegyébe,
Hol egy borostyánnak enyészel tövébe,
Ott áldjuk lelkedet polgárink nevébe,
Rózsát s ciprust hintvén sírod tetejébe!

Gyöngyösi István: Rózsakoszorú

A Boldogasszony rózsakoszorús képe, Modorfalu

/RÓZSAKOSZORÚ, azmely az Testté lett Ige
JÉZUS KRISZTUSNAK és az ő édes Anyjának, az
szeplőtelen Szűz MÁRIÁNAK ötrendbéli kiváltképpen
való örömének, keserűségének és dücsőségének
fejír és piros Rózsáibúl köttetett/

              ELSŐ RÓZSA
Az JÉZUS fogantatásának Titka

250. Az első ember vétkének
        Reánk terjedett mérgének
            Halálos mirigyétűl
        Azki megmentvén bennünköt,
        Szabadította lelkünköt
            Örök veszedelmétűl,

szozattovabbacikkhez

Arany János: A rodostói temető

Vess lángot előttem, éjjeli szövétnek,
Képzelet! s világits éjek éjjelébe;
Messze, határin túl sok rabszolga népnek,
Hozd a kis temetőt lelkemnek elébe:
Hogy lássam az éjet, mely ottan feketűl,
Halljam a csöndet, mely szent hamvak felett űl.
 
Hol a kéz, hol a kéz, aki fölemelje
Sírjokról a követ: egy nehéz századot?
Hol van a szellem, ki életre lehelje
A szivet, ha régen, régen elhamvadott?
Ah! Midőn a hű szív porrá vagyon válva,
Feltámasztja-e más, mint a költő álma?
 
Éjfél van. Az eget, néhány csillagával,
A Mármora tenger kebelén ringatja;
Egyhangu morajjal dalt susog magában,
Mint bölcső felett a szunnyadozó dajka;
És az ég szemei, az a néhány csillag,
Az álommal ők is alig-alig birnak.
 
szozattovabbacikkhez

Juhász Gyula: Mikes

Erdélyt siratta és az égre gondolt,
Nyájas panaszt, jámbor vigaszt koholt,
Nagy fejedelme már régen halott volt
És gúnyája és kedve is kopott.
 
Mint rege rémlett már a tűnt dicsőség,
Kuruc harcok rézdobja hallgatott,
Tárogatóknak fája eltörött rég,
Rög és virág lett a sok hős halott!
 
Ő írt magának éjnek évadán,
Gubbasztott híven csöndes bánatán,
A mulandóság ült szemben vele.
 
S míg egyre-másra gyűlt a levele,
Erdélyt siratta és az égre gondolt,
A halottak közt maga is halott volt.

Mikes Kelemen levele – Kőszeghy Zsuzsiról

II. Rákóczi Ferenc mellet bujdosásában is hűségesen kitartott Mikes Kelemen. A „fejedelem íródeákja” a rodostói magányban beleszeretett Kőszeghy Zsuzsiba, aki azonban nem őt, hanem az öreg Bercsényi Miklóst választotta.

 

   Rodostó, 1726. május 24.

   Tegnaptól fogvást táborba szállottunk, és sátorok alatt lakunk, a szokott helyre, a város szélyire. Az ellenségtől nem gondolom, hogy sokat kellene tartanunk; mivel vagyon vagy háromszáz mélyföld közöttünk, azért csendesen alhatunk, és csak a fülbemászótól, a szúnyogtól tarthatunk. Édes néném, szeretném tudni, hogy mint vagyon a ked egészsége, a ked karja, és ujjai; mert egy holnaptól fogvást egy levelet írni, a nagy fáradtság, és igen bánom, hogy annyira fárasztja ked magát érettem, és annyira erőlteti. Mindazonáltal nem kellene azt az úri asszonyt követni, aki soha sem olvasott könyvet azért, hogy mikor levelet kell fordítani, az szelet hajt, és hogy az a szél náthát ne okozzon neki. Eztet bé lehet venni egy kényességnek. De a ked tiszteletes kényessége megbocsásson, és mindenkor ne tartson; mert az atyafiságot félre tévén, a bosszúálláshoz fogok, és akkor mindenikünk fog suhajtani.

szozattovabbacikkhez

Kosztolányi Dezső: Mikes szól

A éjszakába fellobog a máglya,
gyászsátorába tart a nagy vezér,
halotti ének búg a pusztaságba.
 
A kósza szél sejtelmesen beszél,
a Marmorán kialszik mind a csillag,
a régi seb sír, sír s a könnye vér.
 
A gyászdal, az örömzaj síromig hat,
s ma kétszeresen nyom a szűk verem,
a szivárványos éj száz árnyat ingat.
 
És látok... A homályos éjjelen
rohan Rodostó sok bús számüzöttje,
kik százakig pihentek itt velem.
 
Vágtatnak a koporsók dübörögve,
csupa seb és sír a föld, rét, bozót
s sápadt halottvivők állnak körötte.
 
És látok... És a lázas ég zokog.
És jönnek a mélységből zúgva, forrva
halotti arccal sírva bujdosók.
 
szozattovabbacikkhez

Sinka István: Mikes sír

Csak azt a napot, csak azt a fát,
csak azt a házat,
csak azt az arcot
hozhatnám hát ide e végtelen napkeletbe,
onnan, pihenő öledből, te szent falum.
    És azt a hangot, csak azt a szót,
    mely fényesre nőtt
    hallgató napjaimban,
    s hív még ma is felétek, ó
    szerelmes szép utaim s zümmögő ünnepim.
Mert hiába kék
és hiába nagy a tenger vize
itt: nem lepheti be mégsem
roppant magányom csendjét,
hogy tűntre mossa,
mi bennem él: a hegyeim, ó, a gyönyörű fáim s a csillagaim.

Gárdonyi Géza: Guy de Maupassant

Maupassant kedvese

/Malonyay Dezső beszélte el/


Egy nyári estén szoarén voltam Daudetnál. Maupassant is ott volt. Együtt mentünk hazafelé.
Az úton egy rút fiatal asszony válik elő két cilinderes férfinak a társaságából. Lámpafénynél is rút, afféle utcalány arc. Elnyűtt test, szemtelen arc, kellemetlen lúdhang. Int Maupassantnak.
Maupassant néhány szót vált vele.
De feltűnően bizalmas volt a mozdulatuk, hangjuk. Kezet szorítottak. A nő tovább haladt a két cilinderes úrral. Mink is tovább sétáltunk a Szajna partján.
- Szabad talán kérdeznem, hogy ki volt ez a hölgy?
Maupassant rámtekint:
- A szeretőm.
- Lehetetlen!
- Miért volna lehetetlen?
- Bocsásson meg, de ez a hölgy... Nem értem... Őszintén szólva: azt kell kérdeznem, hogy mit szeret benne?
Maupassant vállat vont:
- A bűnt.

Gárdonyi Géza: Ha meghalok, Kamuti Balázs

Gárdonyi Géza:

Ha meghalok

Ne nézzetek rám borzalommal,
ha meghalok:
az a halott a koporsóban
nem én vagyok.
Csak hamu az, elomló televény.
A láng eltűnt. A láng, – az voltam én.

Sorsomnak gyászán se könnyezzetek,
s ne mondja a pap: „Íme, porba hullt!”
Sirassátok az árva gyermeket,
s ne a rabot, aki megszabadult.

S mikor a szónok a sírnál beszél,
és végül kiált: „Hát Isten veled!”
ne le a sírba integessetek nékem,
fölfelé nyújtson búcsúzó kezet!

szozattovabbacikkhez

Némethy Géza klasszika-filológus, irodalomtörténész, műfordító, költő

250px Némethy GézaElfelejtett költőinket bemutató sorozatunknak egy különleges alakját mutatjuk most be, akinek tudása és érdeklődése háromszázhatvan fokos körű bölcsészeti palettán mozgott. Némethy Géza klasszika-filológus, irodalomtörténész, műfordító, költő 1865. augusztus 17-én, a Szabolcs vármegyei Tiszapolgárban született [Némethy Imre bérlő és Szűcs Erzsébet fiaként]. Klasszikus ókori latin nyelvű irodalommal, elsősorban Cicero, Tacitus, Vergilius, Persius, Tibullus és Ovidius munkásságával foglalkozott, kutatta az ókori bölcselők műveit, fordította és elemezte azokat, szótárt szerkesztett, e mellet filológiát tanított és verseket is szerzett. Magyarra fordította – többek között – Cicero Laelius, De finibus, Xenophon Emlékiratok Szókratészről című műveit. Filozófiai lírája az ókori panteista világnézet visszatükröződése. „… Nemesebb értelemben vett ókori pogány költészet ez, a sztoikusoknak és más hellén bölcselő irányoknak életszemléletével. A költő az emberiség történetét és az élet játékait a pesszimista filozófus szemével nézi. Vallomásaiból nyilvánvaló, hogy az ógörög eszményeket a kereszténység fölé helyezi. Csodálatának Hellasz és Róma a tárgya, ünnepelt hősei a bölcselők és művészek. Költészete nemcsak azért értékes, mert egy bátorszellemű gondolkodó világtörténeti szemlélődéseit tárja az olvasó elé, hanem azért is, mert föllebbenti a fátyolt a tudóslélek izgalmairól és vívódásairól” írta egykor recenziójában Pintér Jenő újságíró Némethy Géza verseiről.

szozattovabbacikkhez

Némethy Géza: A legnagyobb bűn, Életemből, Könyveim

Némethy Géza:

A legnagyobb bűn

Magányos tájon, tölgyek sűrűjében
Ott áll Olymp urának szent helye;
Bölcs papja benn ül hószín köntösében,
Babérlevéllel ékes ősz feje.
Tanácsot egy szép ifjú kér ma tőle,
Mint jó atyának mondja el baját,
Elgyötrött lélek jajja sír belőle,
Minden szavát mély bánat zengi át.

«Oh halld, atyám, a legszebb nőt szerettem,
Ki Pyrrha óta földön tündökölt;
Ki érte égett vágyó őrületben,
Más nőbe többé nem talál gyönyört.
Nincsen, ki méltóbb volna égi nászra,
Különbet nagy Zeus karja sem ölelt!
És, oh, sóvár szememnek hév sugára
Gyémánt szemén hasonló lángra lelt.

Immár felém az édes óra intett:
Szívem szívén lesz és az üdv miénk!
Ám ekkor egy rossz szó, egy rossz tekintet,
Vagy mit tudom mi, férkőzött közénk.
Ő ment haraggal, én meg nem marasztám,
A balga dac vett lelkemen erőt.
Vak ésszel így a percet elszalasztám
És mindörökre elvesztettem őt.

szozattovabbacikkhez

Reményik Sándor: A múzsák gyásza, Az igazság két sarka, Három szín, Hegedű sír, Toll és ecset

Reményik Sándor:

A múzsák gyásza

Andrássy Gyula gróf tiszadombi kastélyának pusztulásakor

Takard el fényes arcod Géniusz,
Múzsák, öltsetek özvegyi gyászt,
Holt mesterek dicsfényes homlokán
A fájdalomtól sápadj el babér!
Hervadj, lélek fehér virága: hit!
Kővé borzadj teremtő Gondolat,
Siratva csonka márványistenek
Torz tetemén az Embert!

Mert jaj! az állat járt e küszöbön,
Az állat, aki mibennünk örök
És szennyes nyomdokait itthagyá,
Tört, zúzott, halomba hányta mind
Az ihlet és a szellem kincseit,
Levetkőztette az ős falakat,
S dühe mit szertezúzni nem tudott:
A Tiszába veté!

Te mit sem sejtő ártatlan folyó,
Ki némán temeted
Van Dyck vásznát és Rembrandt álmait,
S ki parti füzek ágai alatt
Siklasz a roppant rónaság felé,
A szörnyű titkot őrizd meg magadnak,
Világgá nem harsogd a szégyenünk!

szozattovabbacikkhez

Berzsenyi Dániel: Dukai Takács Judithoz

Hogy a szelíden érző szép nemet
Letiltva minden főbb pályáiról,
Guzsalyra, tőre kárhoztatni szokta
A férfitörvény, vajjon jól van-e?
Igen: ha az csak úgy tekintetik,
Mint ösztöninknek szenvedő edénye
S nyers kényeinknek játszó eszköze.

     De hát csak erre vagynak-é teremtve
Azok, kik embert szülnek és nevelnek;
Kik életünknek gyönge bimbait
Dajkálva őrzik forró keblöken,
S véröknek édes nedviből itatják;
Kik szebb korunknak ékes napjain
Rózsás kötéllel kapcsolnak magokhoz
S lelkünket égi érzésben feresztik;
Kik ősz korunkban reszkető fejünket
Ismét ölökbe vészik s dajka-karral
Vezetnek éltünk véghatárihoz,
S ölelve tésznek a halál ölébe,
Míg ott is újra vélünk egyesülnek?

     Oh, nagy s dicső cél van nekik feladva,
S rendeltetésök szebb, mint a miénk!
De mint mehetnek nagy pályájokon
Bevont szemekkel s békós lábakon?

szozattovabbacikkhez

Olosz Lajos: Káin

Káin vadlobon gímet űzött és barna óriás karral
keselyű kézzel, vérre szomjas, hófehér fogakkal
könyörtelenül leste a drága prédát,
míg erében részétlenül,
egyedül és hatalmasan
az Életek élete tombolt.
Ábel szerette a felhőket nézni,
hempergett a virágos mezőn
csodálkozott a zúgó fák alatt
titkot keresett,
az ismeretlen sötétjébe sejtett,
tűnődött és álmodozott,
megsimogatta a szelíd őz nyakát
és tüzet lengetett a magas ég felé,
mint hajótörött az éjszakába.
Káin nyugtalan lett,
fojtó keze néha reszketett
és belezöldült éktelen dühébe,
mikor Ábel tüze felnyaldosott az égre,
érezte, hogy vagy ő,
vagy ez az élettelen, beteg álmodás,
féltette a csodálatos, kegyetlen Életet
és egy ormótlan sziklával agyonütötte Ábelt.

Vargha Gyula: Toldy Ferenc

Mohos sírjokból aki fölidézted
A hívek és nagyok fényes sorát,
Te hű munkás, szívünk sugalma késztet,
Hogy hálásan emlékezzünk ma rád.
De engem elfog egy szorongó érzet,
Ki küzdve-küzdtél egy nagy élten át,
S csupa hit voltál s bátor bizalom,
Hogy ünnepeljen csüggeteg dalom!?

Irigylem én, dicsőült ünnepeltünk,
A te erős, merész, boldog hited.
Pedig napod midőn száz éve feltűnt,
Hideg volt akkor is, nagyon hideg.
Haldokló nép már-már alig leheltünk,
Csak tompán sajgott a dermedt ideg.
Gyász volt a hon, sorsa kétségbeejtő,
„Romlásnak indult”, sóhajtott a költő.

S te, a lemondás szomorú korában,
Hevülni érzéd ifjú szívedet,
Az ébredés sejtelmes mámorában
Szívedben a szent tűz lángot vetett;
Ott munkáltál az ébresztők sorában,
Kiket az új idő megihletett;
Versenyre kelt a lángész és tehetség,
Hogy a hazát új virulásra keltsék.

szozattovabbacikkhez

József Attila: Nyári délután

Cseveg az olló. Néne
nyesi a pázsitot,
guggol. Hátulról nézve
is látni, ásított.
 
Rádió nyüzsög. Szárnyak
dongnak az üvegen.
Lágy szellők táncot járnak
a puha füveken.
 
Az idő semmit játszik,
langy tócsa most, megállt.
Hogy elleng, abból látszik,
hogy remeg a virág.
 
Én sem tudom már régen,
alszom? vagy dolgozom?
Megterít feleségem
szép fehér abroszon.
 
Az eget is a tájon
vászonfény lepi el.
Csillog, mert üvegtálon
ül, a földieper.
 
Boldog vagyok? A kedves
mellettem varrogat
s hallgatjuk, amint elmegy
egy vak tehervonat.
 
                              1935 nyara

Olosz Lajos: Utolsó nyár

Fáradtan és sötéten értem e nyárhoz,
lehajtott fejű, megtört arató
konkolyos és üszkös aratáshoz.
Hosszú volt a tél és kurta a tavasz.
A fák fehér virága elfogyott.
Sok rügy nem ébredt tetszhalálból:
örökre tovább alhatott.
Vadvizek zölden csillogtak szerte
a szivárvány íve eltörött.
Jéghideg szél szíven suhintott,
sebet hasítva, örököt,
kékselyem ég nem adott reményt,
vad viharok a lelket megszaggatták.
A fiú nem találta atyja térdeit,
hogy közéjük rejtse halotti arcát…
És most mégis eljött a Nyár.
Nagy, ősi tűz új akaratot perzsel belénk,
lángos, idegen istencsillag
fénykévéit kirakja elénk.
A konkolyos és üszkös tájra
reáborít egy aranyhálót,
sugárvesszővel felébreszti,
halálálmából az életmámort,
kalapom mellé egy utolsó pipacsot tűz
és lobog az ősi, idegen isteni tűz.

Rónay György: Nyárutó

Kis lila tenger ez a rét,
s benne itt-ott, elvétve sárga
szigetek s lengő kicsi kék
foltok játszanak a lilába.

A fejem fölött lepke száll,
káposztalepkepár fehéren,
s még följebb kis felhők a nyár
aranyba olvadó egében.

Keringenek a lóhere
virágai körül a méhek,
s néha zúgva nagy fekete
darazsak szelik át a rétet.

Augusztus vége, nyárutó,
zsúfoltra érett s mámorosra…
De itt-ott látszik a dió
levelén már az őszi rozsda.

S ha néha fürge kis szelek
rebbennek föl, ki tudja, honnan,
lombjukat vesztett levelek
pilléi szállnak a magosban.

Hirtelen elborul a nap,
hideg árnyék surran a réten.
Lepkék, méhek és darazsak
mind eltűnnek hirtelenében.

Fölcsapnak a lila habok,
s itt-ott tajtékot vet a sárga.
De mint a csillag,, átragyog
rajtuk a vasfű kék virága.

                      1955. augusztus

Szervác József: Augusztus, 1985

Valami ősz jött hirtelen.
Messze vagy. Sodorna feléd
minden irányból ez a szél.
(S fölöttünk ugyanaz az ég.)

Margit, szeretlek. Egyszerű
ez, mint ezen a fehér
papíron pár fekete sor.
Mint asztalunkon kés, kenyér.

Esik. Te messze vagy. Köztünk
szivárványnál tágabb világ.
S még nagyobb körben körülöttünk
őrt állnak dacos dáliák.

Tóth Árpád: Augusztusi ég alatt

Emlékszel még az augusztusi égbolt
Tüzeire? - a cirpelő mezőn
Álltunk, s szemednek mélyén elveszőn
Csillant egy csillagtestvér fény... be szép volt!
 
S úgy tetszett, hogy hozzánk hajol a félhold,
- Szelíd, ezüst kar - s átölelni jön,
Emelni lágyan, véle lengni fönn,
Hol égi súlyt az éther könnyedén hord...
 
S a sóhajunk, a fájó földi sóhaj
Szívünkből úgy szállt, mint finom homok
Szitál alá a tűnő ballonokról,
 
S ajkad lezártam egy oly hosszú csókkal,
Hogy addig mennybe értünk, s angyalok
Kacagtak ránk az égi balkonokról...
 
                            1915

Gyurkovics Tibor: Tihanyi hegedűs

Este a gyertya nagyobbat lobban
és a sarokban
ő hegedül.
A pap fia,
vak és jól kell hallania.

Lehet, hogy…
ámde a víz fölött
tetszik a húr,
tükörre simul
és elfogy a szőlőkarók között.

A vonót kitapogatja
akár az apja,
aki lát,
de ez a kéz tudománya,
vibrál a gyertya világa,
szedi a muzsikát.

Nincs híre, már neve sincs,
szerelme és szeme sincs,
játssza és játssza a dalt,
könny hull a szemüregekből
s visszhangzik a régi hegyekből
a szél, a virág, a bazalt.

Lampérth Géza: Három pápai diák balatoni kalandozásai

/részlet/

MÁSODIK UTAZÁS


Indulás.
A pápai kollégium kapuján sűrű rajokban tódúlt ki az ifjúság.
Kezében szorongatta ki-ki azt a kis papirosdarabot, a »Bizonyítvány«-t, a melyik annyi örömnek és szomorúságnak lehet okozója. Örömöt okoz a szorgalmas jó diáknak, szomorúságot a hanyag, rossz tanulónak. S az örömöt, a szomorúságot kétszeresen érzik az édes jó szülők, a kik olyan odaadó szeretettel gondoskodnak gyermekeik jövőjéről s a kiket megszomoritani bizony-bizony egy fiúnak sem volna szabad.
A két Gál fiú, Bandi és Feri, most sem okozott szomorúságot szülőinek. Mint eddig, most is jeles bizonyítványt kapott mindegyik. Pedig mindig több, nagyobb munka vár reájuk, mert már-már nagy diákká serdülnek. Bandi már a második osztályt végezte, Feri meg a harmadikat.
Vígan siettek szállásukra a fiúk. Örömük annál nagyobb volt, mert a jeles bizonyítvány azt jelentette számukra, hogy mielőtt haza térnének a szülői házba, ismét egy kis kalandos vándorutat tehetnek tanítójukkal és rokonukkal: Miklós bácsival - a szép Balaton vidékén.
Tavaly már jártak ott és kérésükre édes apjuk, a ki elébök ment Siófokig, akkor megigérte, hogy ha szorgalmasan tanúlnak, az idén ismét elmehetnek. Sőt az öreg úrnak is annyira megtetszett a bűbájos szép magyar tenger, hogy ő maga is el fog menni megint a fiúk elé, mikorra útjokat elvégzik.
Mire a fiúk szállásukra értek, Miklós bácsi már elkészitette az úti tervet.
- Holnap reggel indulunk. És pedig egyenesen Tapolczára megyünk, - szólt a fiúkhoz és egy előtte fekvő térképre mutatott. Ez a kis városka annak a gyönyörű vidéknek a középpontja, a melyet most be fogunk járni. Innen teszünk majd kirándulásokat a szomszédos helyekre: Badacsonyba, Csobánczra, Szigligetre...
Badacsony... Csobáncz... Szigliget...
Édes érzéssel töltötte el a fiúk szivét e kedves nevek hallása.

szozattovabbacikkhez

Paksy Gáspár: Lepsényen túl

Fölcsillámlik végre a Balaton tükre,
Tíz-húsz pesti gyerek fölsívít egyszerre.
Ott terem az utas mind az ablak körül,
Ki csak egy rést lel, mondhatatlan örül.

Aranyos egy tájék! Tündéri szép álom!
Van-e ilyen szépség még egy a világon?
Ilyen sóhajtások röpködnek a légben,
S lelkesedés pírja lobban ki sok képen.

Híres magyar földön elbűvölő látvány,
Hogyha tud még a szív örülni hazáján.
Rég letűnt időknek visszatérő fénye
Boldogságot áraszt az utas szívére.

Csodáld a Balatont édes magyar népem,
Merengj el csak rajta, hosszasan és mélyen.
A hon keble ápol, szépsége elbájol,
Nem jutott-e neked elég a világból?

szozattovabbacikkhez

Reményik Sándor: Örök Tihany

Egy szép, visszhangos perc emlékére
 
Uram, Teneked legyen hála, hála,
Hogy Te Tihanyt teremtesz mindenütt,
S ha akarod: zeng riadó leánya.
 
Hogy a szirt fokán nem kell némán állni,
Sírásóként hangot hantolva el, -
Hogy lehet még, hogy érdemes kiáltni!
 
Úgyis fogy a hang, - zihál a tüdő -
S ha egyszer mégis felcsap szabadon:
Az Echó úgy kell, mint a levegő.
 
Mi lenne, ha ránk hullván a setét,
Lezárná mindég nyíló ajkainkat
Nagy, címeres önismeret-pecsét?
 
Mi lenne, ha hágván hegyormokat,
Szívünk, a tompán zörgő gyász-szekér
Daccal hurcolna hang-halottakat?
 
S mi lenne, ha eltűnne mindenünnen
Tihany tündére, felül és alul, -
És az utolsó S. O. S. kiáltás
Lábunkhoz hullna - visszhangtalanul?...
 
                        1930. november 19.

Vályi Nagy Géza: Füred

Itt dalolt a „nemzet csalogánya”,
S a „rózsák atyja” itt mélázgatott,
S most én is itt vagyok –
Fogadj Füred, fogadj magadba,
Locsolj hűs, gyógyító vizeddel, -
A tikkasztó nap elől fedj el,
Terítsd rám hársak sátrait –
Vedd észre, vedd észre már, hogy
Egy fáradt szívvel több van itt!

                        1932

füred

Kedvemet újító

/magyar virágének/

Kedvemet újító
Öröm, bátorító
Nympháknak szép asszonya,
Ím elődbe mégyen,
Ajándékot viszen
Vénus szegény szolgája;
Fogadod jó szívvel,
Szűbéli örömmel –
Kedves híved ezt várja.

Alázatossággal
Noha bátorsággal
Ez követséget mondja;
Vénus izenetit,
Kedves szép verseit
Most elődben számlálja.
Meglássad s meghányjad,
Szívedben megszánjad –
Jó válasszal bocsássad!

Te szép termetedet,
Gyönyörű képedet
Én mihelten megláttam:
Régi személyedet,
Hozzám hűségedet
Én magamnak ajánlám.
Most légy egészséggel,
Neved rövid szóval
Versfejében béfogtam.

Azt kinek nevére
Gyöngyvirág levélre
Ez néhány verset írám:
Régi szerelméért,
Hozzám hűségéért
Azt ő neki ajánlám;
Hogyha megolvasod:
Ottan megtalálod
Ki légyen, megtudhatod.

Mátyás király megbünteti a pártütőket

Zrínyi Miklós nyomán –

Sokat háborúzott Mátyás király, sok adót is szedett, ezért aztán Erdély és Moldva felütötte a fejét, a király szerencséjének ellen mertek rúgni. Pedig bolondok, nem jól gondolták meg a végét. Nehéz az alattvalóknak az igazságos királya ellen támadni, mert a király méltósága csak maga is eloszlathatja a bolond és pártolkodó felhőket.

    Erdély az adónak nagyságát veszi okul, de rosszul. Szükséges a királynak az adó, főképpen az olyan királynak, mint Mátyás volt. Mert nincs a népeknek nyugalmuk hadsereg nélkül, nincs hadsereg zsold nélkül és zsold adó nélkül.

    És Mátyás király sem bolond épületekre, sem eszelős költséges vendégségekre, sem bolondok gazdagítására nem költötte az ország jövedelmét, hanem hazája megmaradására, dicsőítésére és öregbülésére. Kicsoda nem kívánná a maga értékével segíteni a királyt?

    Moldvának még kevesebb az oka a pártütésre, azért nagyobb ostora is. Mert megzabállott a jó szerencsében, nem ülhet veszteg székében, s ahogy mondják: „Ritkán jár együtt az embereknél a jó szerencse és a józan ész.” Amikor az ember fölöttébb naggyá akarja csinálni állapotját, elvesztegeti. „Zabolázd meg szerencsédet” – mondja a józan okosság; nagy bölcsesség az, ha valaki célt tud állítani a maga kívánságának.

szozattovabbacikkhez

Ásguthy Erzsébet: Huncut Peti Álomországban

Hol volt, hol nem volt, talán egy nagy városban, emeletes házak közt, vagy a zöld erdő szélén, vagy talán éppen a mesepatak partján, volt egyszer egy kis ház. Abban lakott Huncut Peti az édesanyjával.

    Kis kert is volt a kis ház mögött, ott nőtt fel Huncut Peti, ott rakoncátlankodott egész nyáron át, míg télen a szobában csintalankodott. Mert bizony, sok rossz fát tett a tűzre Peti, ezért is hívták Huncut Petinek.

    Mindig olyasmiben tellett a kedve, amitől eltiltották. Ahelyett, hogy szépen eljátszott volna a kertben, felmászott a tüskés kerítésre, mire persze, legtöbbnyire elszakadt a nadrágja. Ha aztán ilyenkor az édesanyja kérdőre vonta, Huncut Peti ártatlanul vizsgálgatta a szakadást, mintha nem is tudna róla.

    - Látod, látod, anyukám, ezek a rossz szarvasbogarak nagy ollójukkal mindig kivagdalják a nadrágomat – mondta és nagy komolyan csóválta hozzá a fejét.

    Máskor háborút játszott a virágágyak között, s legázolta az édesanyja féltett növényeit. Itt se ő volt a hibás, még segített is sopánkodni anyjának.

    - Ejnye, ejnye, – mondta – látod anyukám, ezek a rakoncátlan virágok, hát nem összeverekedtek már megint? Nézd csak, milyen szakadozott lett mindnek a ruhája. Talán már össze se lehet foltozni többé.

    Ha pedig édesanyja a tyúkok alatt talált üres tojások miatt kérdezte, amelyeknek Huncut Peti kicsorgatta a belsejét, nagy szemeket meresztve tiltakozott:

    - Én, anyukám, én? Én nem bántottam a tojásokat. Biztosan a mókus volt, aki rántottát akart enni. Láttam a múltkor is, amikor ott kutazkodott az egyik fészekben.

    Így vágta ki magát Peti egész nyáron különböző huncutságaiból. Télen pedig ugyanúgy rosszalkodott tovább a szobában.

szozattovabbacikkhez

Komáromi János: Mikes két levele

    208. levél

     

    Rodostóbul, 5. Nov. anno 1919.

    Édes néném!

    Csak elvagyok még s áldassák érte a mi Atya-Istenünk, aki kihozván engemet ebbe a kétszázesztendős bujdosásba, kenyeret is adott mellé s már csak húznom kell a terhet, amíg tart a rakás kenyérből. Mert most már magam maradtam ezen az idegen földön s azok közül, kik egykor az öreg Rákóczival ide kijöttünk, százötvennyolc esztendő óta egyedül vagyok a császár protekciója alatt. Megvénültem, édes néném! Szakállam a térdemet verdesi immár, fáradt szemem elgyöngült s ha ez a pislogó mécsvilág nem erőlködne az asztalomon, örök éjszak tanyázna körülöttem. Penészes már a kalamáris, lúdtollam se fog úgy s az apró betűt nem látja többé elrévült tekintetem. Semmi, semmi nem maradt meg számomra a bizonytalanságon kívül, de azért őrködnöm kell itt tovább, sárguló papirosom felett, mert szegény urunk meghagyta nekem erős szóval, hogy csak jegyezgessem a magyarok árva dolgait, amíg felvált valaki. De ki fog felváltani egyszer!… Százötvennyolc esztendőtől fogvást virrasztgatok így magamban, a mécses néha fellobban, néha kialszik, hideg is van s ezért sokszor kell a körmöm lá fújni… Százötvennyolc esztendőtől fogvást nem hallani egyebet, csak a tenger feneketlen zúgását s én nem fogok soha-soha megtérni innen a hazába, mert a királyasszony megüzente az utolsó bujdosónak, hogy Törökországból nincsen visszatérés.

szozattovabbacikkhez

Krúdy Gyula: Anna-bál

Éjjelente néha arra gondolok, hogy mily szánalomra méltók a hiú, előkelősdi páholylátogatók, akik az utolsó felvonás előtt elhagyják piros karosszéküket! A deszkákon még javában izzad a tenor, a dráma hősnője frissen rizsporozza arcát, a karzat meghatott csendben figyel a szomorúságos történetre, a frakkos szerző szétvetett lábbal szívja cigarettáját a hátulsó kapunál, és arra gondol, hogy mit ír a hírlapíró, a kis súgó újult erővel fellapozza a könyvet, a karnagy titkon tapsra vár, és az előkelősdi unottak már elhagyják a színházat… Mindig sajnálom őket, amint tüntetve, tetszelegve, céltalan gőggel hátat fordítanak a szegény színészlánynak, aki remegve várja a végszót a nagy jelenethez, a dobosnak, aki a dobverő dobálásával kíséri a taktust, és a nézőközönségnek, amely nagyrészt gyermekké, hívővé, ábrándossá válik, amint a függönyt feleresztik a komédiaházakban… hisz éppen ezen az alapon merészel a hisztrió ordítani, a hősnő házasságtörést elkövetni, Csontos fehér nadrágban és kék frakkban megjelenni, Rajnai bukfencet vetni. Csillag Teréz nagyot kacagni, és szép Acél Ilonka mélyen kivágott ruhában mutatkozni… a színházüzlet ábécéje: az illúziók, a szélhámosságok, a nézők hiszékenysége és a komédiázás lebilincselő varázsa. Ezt a varázsövet törik át a páholyok koránkelői, akik előkelőén eltávoznak az utolsó felvonás elől.

szozattovabbacikkhez

Gárdonyi Géza: Anna-báli emlék

A Malom-utca csakolyan kisvárosi utca, amilyen ezer meg ezer van Magyarországon; alacsony házak, hepehupás kövezet, az ablakokban cserepes virág; a kapu tetején alvó macska; egyik-másik ház előtt úri ruhás, de mezítlábas gyerekek.

    Az utcában ismerik egymást a lakók, köszönnek egymásnak és pletykáznak egymásról. Ha bérkocsi robog át az utcán, könnyű gurgulására azonnal ablakhoz sietnek a lakók, és kíváncsiak nézik, hol áll meg? Beteg van-e valahol? Vagy úri vendég érkezett valahová?

    Mert csendes szokott lenni az utca, legfeljebb ha a gyermekek hívják kiáltva egymást, vagy ha a vargalegény danol rajta végig ünnepnapon; vagy ha a kőmíves kutyája idegen kutyát pillant meg az utcán s vele összeverekedik.

    A Malom-utca e napon is csak olyan, mint mindig, tíz esztendeje, száz esztendeje. Az udvarokból eperfalomb hajlik ki. Az utca árnyékán egy ház előtt gyermek-csoport ül. És az ablakok tárva vannak.

    De íme, érkezik egy figyelmet keltő zörgéske: aprókerekű bolti szekér. Vonja egy mezítlábas széletlen szalmakalapú inasgyerek. A szekérkén cimbalom csillog, egy barnára fényezett új cimbalom. S a szekérke után egy zöldkötényes mesterember ballagdál pipázva.

szozattovabbacikkhez

W. Rajka Teréz: A hervadt báli csokor

Oh jer napvilágra néma rejtekedből
Hervadt csokor, virág múmia;
Szép idők emlékét ujitsuk együtt föl,
Miért kellett már elmúlnia ? . ..
Emlék8zel-e ? — oh ha emlékezni tudnál,
Mikor én s te virulók valánk;
Az élet tavasza, s egy ragyogó vig bál
Boldogsága mosolygott ránk.
Keblemnek te akkor ékes bokrétája,
Beád milyen büszke voltam én ;
Égő szerelemnek valál te postája,
Bűbáját már akkor érezem.
Ajkam mosolyából az ifjú mint leste:
Tudom-e, hogy küldőd ő vala;
Én leszek vagy senki, — tudta már ez este, -
Életének őrző angyala.
Repültek az évek, azóta a fákról
Tizszer hullt le a hervadt levél.
S mi bucsúzunk már a tünő ifjúságtól,
Te is rom vagy, csak emléked él.
Porladj itt virágom néma rejtekedben,
Az a két szív rég együtt dobog;
S a feledés fátyla rád csak akkor lebben,
Ha majd égő fáklyánk ellobog…

Baróti Szabó Dávid: Vak szerelem

Bódi nagyon szeret; és kicsodát? Egy félszemű Sárát.
Sárának vagyon egy, – Bódinak egy szeme sincs.

vak

Gyulai Pál: Virágnak mondanálak…

Virágnak mondanálak,
A rózsa, liliom,
Mint egy tőnek virági
Virúlnak arcodon.
De a virág nem érez,
Ne légy virág nekem . . .
Maradj kedves leánynak,
S légy hű szerelmesem!
 
Csillagnak mondanálak,
Mely est koránya lett,
Virasztva édes álom
S édesb titok felett.
A csillagfény hideg fény,
Ne légy csillag nekem . . .
Maradj kedves leánynak,
S légy hű szerelmesem!
 
Hajnalnak mondanálak,
Mely hogyha felköszönt,
Ég és föld mosolyogva
Ürömkönyűket önt.

szozattovabbacikkhez

Komócsy József: Csók

         Hárfa mellett ciklusból

Édesebb a csók a bornál,
Részegítőbb mámora;
Bort iszunk halotti tornál,
Szerelem a szív bora.

Jöjj ölembe, részegíts meg,
Oh, én édes angyalom!
Hogyha csókjaid hevítnek:
Édesebben zeng dalom.

Mindent tudni s elfeledni
Oh, csak egy csókban lehet!
Halld, a szellők csókja zengi,
Hogy már itt a kikelet!

Jöjj, borulj rám, fedezzen be
Fürid selyemsátora;
Csókold ajkam, hogy szívembe
Szálljon az üdv mámora.

Oh, a csók legédesebb dal!
Két égő szív hangja az,
Elzengve két forró ajkkal:
Hogy szívünkben a tavasz!

Rajka Teréz: A szerelem

Ha érettem gyúlna lángra
Hő szerelmed szikrája,
Föléledne boldogságom
Hervadó rózsája.

Messze tűnne keblemből a
Bú, e fagyos néma tél;
Reményemnek kopasz fáján
Díszelegne zöld levél.

Visszatérne örömimnek
Elvándorolt madara;
Kéjgyönyörrel zengedezve
Ágról ágra szállana.

Ott ragyogna az a csillag,
A rám derült kék egen;
Az a csillag, melynek neve
Boldogító szerelem.

Verseghy Ferenc: Lilla

Míg repdes enyelegve az alkonyi szél,
S csókjára megrezzen a rózsalevél:
Sír Lilla, s az érre leszögzi szemét
Mely zúgva gyorsítja előre vizét.

«Ah! így fut előlem az édes öröm,
Azóta hogy búmat elhagyva nyögöm.
Megszegte az álnok! megszegte hitét;
Phyllisnek eladta örökre kezét.»

Ezt mondja zokogva, s egy dombra ledűl
Hol szíve a szótlan keservre hevül.
Óh lányka! mit bánod a csalfa kezét?
Nem férfi az, ki megszegte hitét.

Vecsey Sándor: Három a tánc…

Három a tánc! Mindig az volt Pest-Budán,
Jaj beh szépen járja ez a kis leány!
Mint a rózsát, ha a szellő lengeti –
Táncr4a termett kis lábait úgy szedi.

Tél az idő, hordja a szél a havat,
Elröpítik ezt a kis lányt maholnap;
Ha röpítik, nem volna baj magába,
Csak ne fájna majd annyi szív utána.

 

ciganyzenekar

Arany János: Ó torony

Nagy-Szalonta nevezetes város,
Mégsem olyan nevezetes már most,
Mint mikor volt szabad hajdúfészek
Benne lakván háromszáz vitézek.

Csonka torony nyúlik a felhőbe,
Rajta pihen a nap lemenőbe’:
Rá-ráveti visszanéző fényét,
Mintha látnám ős apáim vérét.

Vérpirosan mért néz vissza a nap?
Azt jelenti rút idő lesz holnap?
Oh, Istenem, hiszen lég bőven
Volt már részünk zimankós időben!

Ha csak itt is, e hitvány zugolyban,
Hány nemes szív vére ömlött hajdan!
Azt mondották hazájokat védik,
Azt hívék, úgy áll fenn örökkétig.

szozattovabbacikkhez

Rajka Teréz költő

Nagyon keveset tudunk az 1843-ban Kolozsvárott született Rajka Terézről, például születésnapjának pontos dátumát sem. Bemutatására azért került mégis sor, hisz ennek a korszakban kevés nő írt [előtte Szendrey Júlia, utána Czóbel Minka] fellelhető és kiadott verseket Magyarországon. Warga Lajos sárospataki hittanárhoz ment férjhez 25 évesen 1868-ban. Házasságukból gyermek nem született, kérdéses az is, hogy mennyire volt boldog, mert az otthon maradottakhoz írt verse nem egy boldog és szerelmes fiatalasszonyt mutat.


Rokonaimnak emlékül

  – Marosvásárhelyt –

Hova régen vágytam, s hol régóta varnak,
Végre megérkeztem szeretteim körébe;
Kicsinyje es nagyja ölelő kart tarnak.
Melyiknek boruljak hamarabb ölébe ?
Egyformán szeretnek, választásom sincsen . . .
Mindeniket rendre áldja meg az Isten!
Ha bú hervasztana oromim virágát,
S a rossz kedv telétől lenne szívem fagyva:
Tavaszra derítené életem világát
Hő szereteteknek melegítő napja.

szozattovabbacikkhez

szozattv


szozat a tiszta hang pozsonyicsata19 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf