József Attila: Fiatal asszonyok éneke

Pihés, huncut, görbe állunk,
formás fejünk, fürge lábunk, szép egyenes, fehér hátunk,
meg a szemünk, meg a szánk.

Táncos-hajlós lángot rakunk, sütünk, főzünk
s hogy az arcunk tüzesedik, a kalácsnak kényesedik,
fényesedik fonatja.

Kelleti magát a szél is, nyílnivaló, gyönge mellünk tapogatja,
jószagunkat terelgeti, kerek szoknyánk emelgeti,
lobogtatja.

Takarítunk, törülgetünk, a hajunkat kontyba kötjük,
lépegetünk, úgy ringatjuk, mint kakas a taréjját.

Hűs derekunk hintázása, karunk-farunk hullámzása,
mint harmatos, magas fűben tíz-húsz kövér, víg gyerek
sivalkodva, meztelenül ha rakáson hempereg.

Hogy az urunk megjön este, mosdóvízzel, vacsorával, csókkal várjuk,
ingerkedünk, játszadozunk, csicsítjuk, ha bajjal van,
egész éjjel ölelgetjük
s gömbölyödő kis hasunkat nézegetjük hajnalban.

Reviczky Gyula: Ha hallanál

Ha hallanál víg cimborák közt
Beszélni borról, szerelemről,
S látnád, a dévaj nevetéstől
Mint csordul ki a könny szememből;
Ha tudnád, mennyire köszöntöm
Fel azt, ki józan és szabad:
Megbánnád, hogy szeretni tudtál,
Míg rózsaláncunk ketté nem szakadt.

Ha látnál egyedül, szobámban,
Ezerszer megsiratni téged,
Ha tudnád, nélküled nekem mily
Sivár, unalmas, bús az élet;
Ha éreznéd, mit szívem érzett,
Midőn egyszerre elhagyál:
Te vallanád magad bűnösnek
S örökre mindent megbocsátanál.

Sinka István: Szép értelme földi dolgainknak

Esteledett, de volt valami béna
ragyogás még, s átütött a fákon
s úgy szórta szét elmulandó fényét,
és úgy aludt ki - emlékszel-é Éna? -
koronaként nagy hajkoronádon.

Aztán már csak árnyak vándoroltak
velünk, meg enyhülten sírt egy esti ének,
valaki dalolta messze hallón,
meg te dúdoltad - nekem, meg mennyboltnak -
földi dolgaink szép örök értelmét.

Hatvanas évek

Wohl Janka: A »Keletiek«-ből

Hosszú, barna, lágy hajamból,
Tekerném a turbánt néked,
Ujjaim legyezőjével
Legyezgetném édes képed;

Szemeimnek vágy-tüzénél
Göndöríteném szakállad,
Lehelletem tömjénével
Tölteném meg tajtpipádat.

Arcom fehér rózsáiból,
Vánkost vetnék fejed alá,
Ajkam bölcső zummogása
Nehéz álmod elringatná.

Nádor Jóska: Tündérország közepében…

Tündérország közepében aranyszínű ház ragyog,
Menyországból oda járnak éccaka az angyalok.
Selyempárnán szőke kis lány, álmodja az álamit…
Az én szívem oda küldi szép szerelmes vágyait.

Tündérország, aranykastély, szőke fürtű angyalom,
Elrepülnek, messzi szállnak rózsa piros hajnalon.
Selyempárna, szőke kis lány, szívem édes vágyai…
Talán csak az éccakáim visszatérő álmai.

Megzenésítette a költő, 1928.

Csata Ernő: Ősi kapocs

    ...*Mario Alinei: Ősi kapocs c. könyve nyomán i.m. Csontváry Koszka Tivadar

Ügyeskedem, székely vagyok, örömömben fát faragok,
ősök róják kopjafámat, életfának kapufámat.

Keservemet kőbe vésem, rovás jelét alig értem, toscanai nagy harangok, üzenik, hogy jó helyt járok.

Akár gyula, akár kende, életfánkat elültette, sírhalmaik ösvényein, megtalálom testvéreim.

(2006. március)

*Ezen könyv eredeti címe: Etrusco: Una forma arcaica di ungherese.

Ady Endre: Budapest éjszakája szól

Budapest éji, nagy álmát hozom.
Be víg város vagy én bús városom.
Zsibbadtan tapint fáradt két kezem
Cigánnyal, borral, nővel, érkezem.
Budapest éji nagy álmát hozom.

Én vagyok a mámoros, kusza est.
Egy városom van: szegény Budapest.
Máshol keserű borom és söröm,
Itt számba ömlik az édes öröm,
Én vagyok a mámoros, kusza est.

Én hozom az álmot, Léthe-vizet
És Budapest ujjong, dalol, fizet.
Bizáncban is nőtt feledés moha,
De így feledni nem tudtak soha.
Én hozom az álmot, Léthe-vizet.

Itt mindenkinek utolsó tor int,
Itt a cél: esti öt vagy száz forint,
Itt estenkint mind királyok vagyunk,
Holnap már letörünk vagy meghalunk.
Itt mindenkinek utolsó tor int.

Itt mindenkit temető-láng vakít,
Itt mindenki gyászol már valakit.
Rossz asszony, váltó, betegség, kaland,
Rossz férfi, vak bűn, ártó hírharang.
Itt mindenkit temető-láng vakít.

Itt mintha a víg halál lengene,
Színház, kávéház, cigány, bor, zene,
Csók, ájulás, láz és mai siker,
Mit bánjuk ma, a holnap mit mível.
Itt mintha a víg halál lengene.

Hajszás nap után éji örömök,
Kigyúlnak a szívek, ha én jövök,
Ugy-e, hogy jó az éji merés,
Ugy-e, hogy jó a vidám feledés?
Hajszás nap után éji örömök.

Holnap majd ujra jövök, érkezem,
Most a hajnal vad szagát érezem.
Bús Budapest száguldj, rohanj tovább
Szedd össze a jövő éj zálogát
Holnap majd ujra jövök, érkezem.

Jakab Ödön: Harangoznak

Harangoznak, harangoznak
Ismét egy jó barátomnak!
Itt hagy ő is, őt is el kell
Temetnem,
Pedig, pedig beh szivemből
Szerettem!

Én Istenem, mi lesz velem,
Ha tovább is mind így megyén?
El ha még egy pár barátot
Hantolnak:
A múltból csak én maradok
Maholnap!
-
Mire eljön a halálom,
Nem lesz már, aki sajnáljon,
Elmehetek innen Isten
Hírével:
Utamra egy sóhajtás se
Kísér el!

Levél leszek, száraz levél,
Mit fán hagyott az őszi szél,
Ott felejtett, hogy fiatal
Levelek
Nőjjék körül, ha nyit az új
Kikelet.

Ott szomorog, szegény, árván,
Zöld levelek között sárgán,
Várva, hogy egy könyörülő
Szelecske
Leszakítsa s társaihoz
Levesse.

S mikor a szél lehullatja,
Nem sír az új lomb miatta,
Sőt a széllel nevetgélve
Enyeleg,
Míg ő búsan az ágáról
Lepereg!

Jakab Ödön: Útszéli lámpa

Jó régen feljött már a nap,
Mozdul az emberáradat,
S mégis amott az utcavég
Szélén egy éji lámpa ég.

Ha felnyílt már a nap szeme:
Neki alunni kellene;
De véletlenből ott hagyák
Ingyen égetni most magát.

Kik a felvirradt éj alatt
Aludtak tompa álmokat:
Hol áll a lámpa oszlopa,
Kósza gyerekhad gyűl oda.

Zsivajg az apró renyhe nép,
Vígan dobálja süvegét;
S az ott felejtett láng fölött
Szilaj kedvében jót röhög.

Pedig mi jó volt az a fény
A mély sötétség idején!
Ki késő útján arra ment:
Bátorítá az idegent.

Míg fenn a mennybolt gyászola,
Ő itt lent híven lángola,
Őrzött egy kis fényt, míg a vak
Éjre megjön a virradat.

És íme sorsa az leve,
Mi az apostol végzete,
Ki fennvirrasztva rossz idők
Gyászában ígér jobb időt:

Forró lelkét a nagy tömeg
Javára híven osztja meg,
S míg önmagát elégeti:
Vezérvilágot vet neki.

De mire népe gyásza múlt,
Maga is szépen elavult;
S hogy még tovább él: legfölebb
Mosolygva nézi a tömeg…

Jakab Ödön: Születésnapomon

Istenem, heh hamar telik az élet,
Beh rombolva jőnek-mennek az évek!
Nem is oly rég szinte el se képzelém,
Hogy belőlem nemsokára,
Egy-két tavasz elnyíltára
Lehet ilyen deres fejű, vén legény!

Hanyatlóban az én napom az égen,
Nem kalandoz messze már a reményem,
Körülöttem hűvös szellő lengedez,
S ami kevés reám vár még:
Csak egy rövid délután-vég,
Aztán csendes, nyugodalmas este lesz!

Ami részem yolt idáig örömben,
Minden szép, jó elmaradott mögöttem,
Vége van a pajzán kedvek korának!
A maradék út előttem
Nem virágos, nem felhőtlen,
Egyre búsabb, kietlenebb, kopárabb!

Nem is nézek én előre, mialatt
Folytatom a végcél felé útamat;
Jobban esik, e szomorú világból
Ha mindegyre visszanézek
Oda, honnan szép emlékek
Nyájas fénye mosolyogva világol.

Pedig bizony bölcsebb volnia, meglehet,
Előre is vigyázni egy keveset,
Veszedelmes útammal is törődve,
Mert így, hátranézve folyton,
Végre is az lesz a sorsom,
Hogy egyszer csak beesem egy — gödörbe!

Vályi Nagy Géza: Bölcsődal a tavaszi vetés felett

Uram! elszórtuk a magot, —
A többi: titkod — titka.
Igéd így biztat: kérj, adok —
— Hinta — palinta —
A mindennapi kenyerünket
Add meg minékünk ma!

Trónod felé pacsirta száll, —
Szívünk: zsoltáros — tiszta.
Hess! szél, köd, rozsda, jég, aszály —
— Hinta — palinta —
A mindennapi kenyerünket
Add meg minékünk ma!

Szent Veronika keszkenőd
Vérző orcánk simítja, —
Zöld kimén ég: könnyünk, erőnk —
— Hinta — palinta —
A mindennapi kenyerünket
Add meg minékünk ma!

0szozattovabbacikkhez

Vályi Nagy Géza: Napszállat

Megtört szeméből bágyadt pír ragyog –
Ajkán vonagló, megfáradt mosoly –
Körötte fény, árny – lágy bíborba foly,
És fel-felzsongnak fojtott bánatok…

Lázverte fővel fekszik, máglya-párnán
S egy csöpp üdítő balzsamért eped –
A messzelátszó bércek – mint kezek –
Nyúlnak feléje lángcsipkés habágyán…

Fehér felhőcskék – sápadt függönyök
Libegnek – s kéklő ablakok között
Remegve szálló, színes pára száll…

A nagybeteg csak néz… sóvárgva vár,
S ha jő az alkony – felsír: végre, végre!…
S pirulva, halva hull szerelmesére…

Vályi Nagy Géza: Vércsepp a kaszán

Vércsepp virult a penge oldalán –
Párolgó vércsepp: bíbor tűzben égő, –
Valami jábor magvető kezéből
Omolhatott ki dús nyár hajnalán…

A zord, pirosló, rozsdás folt felett
Verőfény játszott gyémántport szitálva –
Én bús-merengőn néztem a csodára,
S a vér látása dalra ihletett:

Úgy volt, ahogy szent bárdjaink regélték:
Egy ezredéve hull már porba, kőre,
Hogy balzsam, életír váljék belőle
Erő, dac, védpajzs és merő merészség…

Ez csillogott kardom és vason, –
Ebből fakadt a bőség boldog íze,
Ez volt a férfi diadalmi dísze –
Nyomában támadt béke, nyugalom…

Óh drága vér!… A lelkem tiszta, hívő
Hitével kér s bő hullásod kívánja
Légy váltság: áldó és termékenyítő;
Árvult, rab földünk örök Messiása.

Csata Ernő: Minoritates

    – i.m. Nyírő József –

Üszkös remények mélyéről,
sírva felkiált
valaki.

Felrobbant álmok porából,
krisztuskeresztre tekint
a koszovói.

Pogány istenek oltáránál,
ártatlan áldozat,
zavart.

Lopakodó bombák zajától,
süket a világ,
kavart.

Véres kezekkel lógnak,
vétkesen, árván,

porrá égő szerelmek,
a béke falán.

Lendvai István: Ádvent a Naphegyen

Ilyenkor Jézuska jár itt a Naphegyen.

Akár havas estén, akár esti ködben,
mécs vagy csillár körül gyémántszárnya röppen.
Látatlan láthatón mindenütt látogat.
Gyermekszívecskékben gyújtogat álmokat
tündérfényes fákról, csodaajándékról.
Kis markából ezer mennyországot szétszór
villában, viskóban, ahova bemegyen.
Minden est karácsony már itt a Naphegyen.

Ó, gyermeki ádvent, elkóstolt karácsony,
mézes lakmározás az álomkalácson!
boldog vágy, mely maga is megteljesedés,
melynek áldott sokán nem sír fel a »Kevés!«
Ó, lángoló esték, mikbe nem tép bele
téli hajnalórák orkánozó szele,
fagyos télhomályban rémült embersírás,
hogy támad-e Csillag, isteni jel-írás

bomlott birodalmak, omlott Bábel tornyok
véres halma fölött, miket ördög hordott,
s támad-e még harmat dúlt lélekmezőkön,
zendül-e Glória hirdetni, hogy Ő jön?

0szozattovabbacikkhez

Lendvai István: Halott városok

Kékszürke felhők lomhán nyúladoznak.
A rosszulébredt, fanyar Délelőtt
kedvetlen üli meg a hegytetőt,
még érzi ízét álmabeli rossznak.

Olykor szélfickók gázolnak a fűben,
kergetik egymást el a semmibe.
Egy-egy madárfütty téved még ide,
es rd a csönd behálóz még sűrűbben.

A Nap-kerülte táj fölött megállván,
azon tünődöl: Nyár van itt, vagy Ősz?
Míg elméd ennél búsan elidőz,
komor fenyők zúgnak a vén hegy vállán.

És most ha kedved változást határoz,
mert e látványnak szíved nem örül,
tekinteted a mélyben jár körül,
s rádöbben messziről a halott város.

Ezernyi ezer palotája, háza
egymásra szűkül, mégis tág a kép,
s mint festő vásznától ha hátralép,
nyomósabb lesz művének színe, váza:

0szozattovabbacikkhez

Lendvai István: Jégvirágok

Cellám egyetlen ablakára
az éjjel jégvirág fagyott.
Most, hogy rátűz a Nap sugára,
cellám már nem oly elhagyott –
isten keze remeklett rajta
csodás mintájú gobelint,
mely fényt vegyítve könnybe, jajba,
engem szelíd beszéddel int:
„Feküdj még oly szárnyadtörötten
torzítson rozsda és penész,
ember! ne csüggedj börtönödben,
ott is a Mindenségbe nézz!
akármi sújt is zug-bolygódon,
a Mindenségnek része vagy,
fenséges és rejtélyes módon,
mihez nem ér fel ember-agy.
Igaz hazád a Végtelenség,
s a Szép, a jó mindenütt veled,
e jégvirágok is hirdessék,
mint csillogó írásjelek!”

1945. február 23.

Füst Milán: Álmatlanok kara

Éjjel, mikor az árnyék már két részre oszolt:
A völgynek öble döbbentő, mély verem
És a hegy nem domború, de sötét lap kék egen
És jaj, a fekete hegy mögül éppen kibújt a hold.

Ó ha most, ha most aludni tudna égő két szemünk
S a nehéz gondolat oszolna könnyű köddé
S a borús homály alakzatja mind álom gomollyá!

Járunk s a távoli lámpa s a könnyes szemű, csillag vet fényt nekünk,
De a zord fenyő torz árnyait elénkbe önté:
Ó boldog az, ki nyomorára gondol s válik az ajka komollyá
S komoly sóhajjal alszik el s a bús halál maszkját felölté!

Ó jösz te édes hajnal, magasság édes tükre!
S te roppant csöndes angyal, ki most a sírokat őrzöd
S a reggeli rétet s a csendes, reggeli lombot!

Mert lásd, nem múl az éj s elalvó fák fölött a hold megállt örökre!
Ó jöjj, könyörülj, lásd elepedve mi várjuk a jöttöd!
Ó könyörülj, simogasd a fejünk, ó ringass el, míg az éj csúf vára leomlott!

Füst Milán: Epigramma

Elnyugszik már hűs föld alatt a nagybátyám s pihen
Nyolcvankét éves aggastyán gazdag s gonosz-szívű.
Az átka sok deréken, lágyszívükön megfogant, kiken
Sosem fogott szitok, hiszen mind jámbor volt s igazhitű...

Egyszer még láttam őt, nagy búsan ült nemrégiben
Borús szemekkel nagy setét szobán, setét üveg mögött
S csak sárga arca s meghaló roppantul bánatos szeme

Világított felém: de én kevély mosollyal arcomon, - mintha nem értene
Szívem megtört, öreg szívének bánatához, - mentem mind tovább s láttam: megütközött
Az ifjúságom dölyfén: ó szegény agg ő nem tudhatá, hogy víg szemem mögött,
- Ha nem sír is az, - mi ég, mi forr: hogy készülök a sír mögé, a sír alá, könnyű szívvel a sírba le.

Füst Milán: Meghaltam

I.

Élő isten, mért haltam meg ártatlanul,
Hisz, mint liliom, tiszta volt szívem
És bámúlt nagy-szelíden, akarattalan
Mély, szomorú állatszemem kerek két ablakán...
Mért kellett hát elmúlnom s lennem semmivé?...
Ó én mért nem nézhetem többé a napfény kedves tükreit
S az árnyék mélyen, átlátszón sötét üvegjét,
Ha evvel ártalmára senkinek nincs bús tekintetem
És senkit meg nem bántok, rontok avval, még hogy élek
Az édes csendbe, szende szemléletbe elmerülten?

II.
Ki síromhoz méla dudaszóval eljön,
Ki sírkövemre bágyadt gyermeket lerajzol,
Az holtomban megérti életem :
Az megholt lelkem mélységes és titkos
Tengerszemére rátalált és áhítatos szájjal
Nesztelenül megcsókolta tükrét.

III.
Ti élők sírom felett pedig
Gondoljatok reá, hogy testem már a haragos és tisztelni való
Romboló erőknek rossz hatalmát sínyli itt alant
S a törvények rútabb másik felét most éli át!
Halljátok ezt meg élők,
Holttestem dombján ó kik álltok!
Mindnyájotok hát nyújtsa karjait a magasság felé
És énekeljen el a domb fölött egy Ave Máriát!

Füst Milán: Óda pártfogómhoz

Horatius: Maecenas atavis edite regilus
Oet praesidium et dulce, decusmeum

Pártfogóm ím szörnyű halálától görnyedten
Hajolok lábaidhoz és kérlek, kérlek
Törüld cipőd sarát fenkölt homlokomhoz!

Hisz neked köszönöm én, hogy vagyok még, hogy lettem,
Vaj' hogyan bókoljak a jótettért, hogy élek?
Kérlek: légy legalább nemesebb testrészimhez illetlen!

Ha gyöngéd volnál: a szégyentől hová kén lennem,
Alázatom pénzét ó fogadd fizetségűl,
Légy kicsapongó, mulass, légy velem pajkos, légy kegyetlen:

Használd homlokomat zsámolyodúl, tobzódj a királyi díszen
S ne félj, nem töröd el reszkető, ájuldozó, érzékenyke szívem
Nemes porcellánját!

Füst Milán: Ülvén

I.

Én, ki komoly diófák lágy árnyékában ülök,
Most alkonyatkor megenyhülök.
És ülök könnyes és bánatos szemmel...
És a sírás őrjöngése, mellyel
Szegény elfáradt mellem éles késsel felhasítni,
Szegény, lihegő tüdőmet kitépni akartan,
Most elült, elszenderült csöndbe takartan...
...És ülök könnyes és bánatos szemmel,
Mint a göndörfürtű kis fiúcska hajdan,
Kit az anyja asszonykézzel simogatni kezd el...

II.

Elmúlt az idő s én éltem
S élte egyszerű poharát még senkinek össze nem zúztam,
Száz rabszolgát vízbe nem öltem
Bosszú, hogy csendesűljön...

0szozattovabbacikkhez

Nagy Méda: A könny

Vesd el magadtól az asszonyok régi menedékét: a könnyet!
a könny ma már nem ver hidat a szívek fölött.
A testnek e dobogó zenéjét oly mélyre temette a mai élet,
mint ahogy a violamagot a vad zápor a földbe bemossa,
hogy édes illata emberek örömére már sose fakad,
hát, hogy érne el odáig a gyengék hídja a könny?
A gyengék mankója a könny . . . dobd el a mankót!. . .
arcod maradjon töretlen, fényét szemednek őrizd a könnytől,
tanulj a férfitől, ne csak a harcot a kenyérért,
de azt is, hogy álld a hántást felemelt fejjel,
bátran, s a könnyeket, csak, ha senki se lát, akkor vedd elő.

Nagy Méda: Szobánkban alszik a kályha

Furcsa, ahogy lassankint elhagyjuk egymást,
már néha az esti csók is elmarad
és ha magányosan hajtom párnára a fejem,
már nem ázik át az asszonyi könnytől, mint régen,
mikor úgy féltettelek gyáván és szívdobogva.
Furcsa, ahogy lassanként elhagyjuk egymást,
a munkád, a munkám . .., csak az asztalnál
a gyermekünk tiszta arcán találkozik szemünk,
mint két magányos láng, mitsem tudva már a tűzről,
amelyből együtt született.
Alig néhány év, ami elmult és előttem hosszú évek sora száll:
ez most már mindég így lesz? . . .
Szobánkban alszik a kályha,
te lassú mozdulattal igazítod meg álmos parazsát,
sápadt arcomra ráfénylik a pir. . ., most, most mondom
magamban halkan .. ., de szemed elsiklik, fölöttem
és közönyösen, unottan megfordítod ujságod zörgő lapjait.

Nagy Méda: Szép voltál

Mit tudod te azt, mikor fürkészve, kutatva veted rám szemed,
mint egy élettelen, holt tárgyra, mely szobád díszíti,
te, aki élő és meleg szerelmem osztályosa voltál és
lázas szent éjszakáink puha gyermekszíveket dobbantottak életre,
.. . mit tudod te azt, milyen fájó és megalázó így asszonyod
arcába vágni: szép voltál! azután látni, hogy az elhallgatott szavak, hogy
írják homlokodra szerelmed emlékét, amely így lesz lassan a múlté.
Hiába a jóság és munka alázata, hiába a tudás és
érett asszonyi lélek, az a pár csillogó szál
barna hajában annak, akit szerettél, útjelző neked
csak arra, hogy fiatal éveid asszonyát újra keresd ott,
ahol az arcok hamvát még nem tépte le a gond és idő.
Mondd, Uram, te, akinek keze torz és csúnya virágot
nem formált soha és hervadásába is bájt kölcsönöztél,
Uram, te miért tagadtad meg embervirágodtól, az asszonytól,
az öregség áldott, beteljesedett szépségét?

Balla Irma: Július

Az ősi udvarház előtt a fényben,
A Nyár vidám cseléd-raja sürög.
Locsol, terít, bokrétát köt kevélyen...
Lent szikrát szór az álmodó küszöb.

Kint gyűjt a Nyár, a szép, sugár Nagyasszony;
Özvegy magyar Nyár... Gond borong szemén.
De ajka zeng, hogy dalt, derűt fakasszon,
Szent, büszke ínség földjén a remény.

Böjttől, robottól sápadt még a Holnap,
Jaj, átok verte a magyar határt!...
Beföllegzett a régi dáridóknak
És elvitték a négy-lovas batárt!...

...Hogy rezg a fénynek játszi vízesése!
A messzi partján száz varázs-tükör.
Fény óceánján képeit cserélve:
A Délibábnak álma tündököl.

Fény ravatalján fáklyák ezre lángol:
Ó, visszajáró, sápadt Tetszhalott,
Kit új határok tiltó távolából
Kísérteni a fény-báb felkapott!

Mi ijesztően boldog ismerősek
A régi tornyok... csendölelte táj ..,
Ó, délibábja elszállt szép időknek,
Mely annyi szívbe kínzón visszafáj! . .

...De a mezőn kint új osztagok, keresztek
A Múlt tarlóján nyílnak új csodák…
S hiába sajg a szív, a csatavesztett:
Új munka hív s az élet megy tovább…

Száz izmos, ifjú kéz szorul marokra.
Száz kar feszül meg: hős, ugar-törő;
S „credo'-ba cseng, száz homlokon ragyogva:
„Szent, szent az Élet s áldott a Jövő!“

1927

Falu Tamás: Nyár

Csodatevő nyár,
szín, illat, bőség,
ünnepeljük mint
négy évszak hősét.

Érzi, jár neki
a harcok bére,
pipacs-ordót tűz
saját mellére.

Gyökössy Endre: Áldott a nyár

Hullj, hullj drága eső!
Ázz, ázz áldott mező!
Otthon örül a ház,
Ó, mert kövér lesz
Most a kalász!

Kell, kell már a kenyér,
Friss, bő, puha, fehér!
Így lesz áldott a nyár,
Amilyet a föld
Régóta vár!

1939

Mollináry Gizella: Arató ünnepen

Jól van ez így, ahogy van,
hogy Tiéd az ország és a hatalom.
Férfierényre kellenek ide az asszonyszentek
hogyha a gazdurak poharaznak, ölelnek, énekelnek
a jószág után felvert porban,
botorkálva az alkonyatban,
az itatóknál türelmesen meg-megállva,
tüzet szítni, házat őrízni, visszatérni a portára
oh! Mária
elkellünk erre…

Most behordódik majd a szemes-élet
s a derekunk a kínra-érett
is szüretel majd egy hajnalon.
Künn nyöszörög majd az ehült jószág
egy hajtás vizet majd a szomjra
nekünk, nekik nincs ki nyújtson,
csak valamely régi, rút irígyünk,
csoszogó lenyűtt, falú véne
ül a gyehenna tűzű ágy előtt.

0szozattovabbacikkhez

Vályi Nagy Géza: Aratódal

Kaszacsengés… kaszapengés…
Magyar puszták síri csendjét
Zűrös zsivaj üli meg.
Kalászfejek megremegnek,
Súgnak-búgnak, földre esnek;
Csókos lelkük sír, zizeg.

S túl a tenger pusztaságon,
Szálló magyar sóhajtáson,
Hulló könnyzáporon át
Hallik… szellő messze hordja
Palotákba, kis kunyhókba
A magyar föld Hymnuszát:

— Félre bánat! Sutba kétség!
Televényünk szent reménység,
Ígér, éltet, sohse’ csal.
Hazai föld, drága, édes!
Halleluja! százszor néked,
Áldva-áldott Ős-ugar!

Kaszacsengés, kaszapengés!
Szegény ország vérző testét
Tépdesheti száz vihar —
Hosszú, kínos nagy tusára,
Kalászerdők zsolozsmája
Lesz a győzedelmi dal!!

1923

Beney Zsuzsa: Balatoni elégia

Ti kék hegyek, ti lágyhajlású ívek
s mind között legnagyobb, befejezetlen,
képzelt kupoláddal, oldalaid
valósága jelölte büszke csúcsod
magasában, alkonyi Badacsony,
s te meleg-arany napfény, a vízen
suhanó pille-fény, pille-idő,
ím újra búcsúzom: az elmúló nyár
szelíd fényében ingó gesztenyék,
ti kék hegyek, te kéken tükröző tó
eltávolodtok újra a vonatfütty
felhők közé kanyargó hangjain.
Távolodtok, és lassan száll a nyár is.
De őrzi még e párás alkonyat,
e dombok koszorúzta lágy vidék, mely
érő gyümölcsként kristályos cukorrá
építi zárt lényében a napot.
Ó, zárt vidék! Lassan a régi vágyak
énbennem is már nyárvégi gyümölcsként
teljesednek. E csipkés levegő-ég,
e szelíd víztükör felelgető
hullámai már lassanként betöltik
mély csöndjükkel múló időmet is.
Amíg egyszer egy más alkony sötétebb
mélyén majd meghallom hangját a csengő
ezüst szőlőfürtök és sárguló fák
és csillagfényű esték énekének.

József Attila: Balatonszárszó

1

Zúg már az ősz, gyűlik és kavarog,
fehér habokba szaggatja a zöldet.
Fogócskáznak az apró viharok,
az ablakban a legyek megdögölnek.
Nyafog a táj, de néha némaság
jut az eszébe s új derűt lel abban.
Tollászkodnak a sárga lombu fák,
féllábon állván a hunyorgó napban.
Kell már ahhoz a testhez is az ágy,
mely úgy elkapott, mint a vizek sodra.
Becsomagoljuk a vászonruhát
s beöltözünk szövetbe, komolykodva.

0szozattovabbacikkhez

Nadányi Zoltán: Balatoni ballada

Valakihez csónakon
jártam én a Balaton
rengeteg vizén.
Nem szabad!
nem szabad!
brekegett a békahad,
de bántam is én.

Délután és délelőtt
hozzá ment és tőle jött
az én csónakom,
nyíltan is,
loppal is,
sokszor sebbel-lobbal is,
más, más útakon.

A Balaton úttalan,
mégis annyi útja van,
keresztútja is,
rendes út
és hamis,
alagút is, még az is
és mind oda visz.

0szozattovabbacikkhez

Rónay György: Almafa Szárszón

Ritkább lett alatta az árnyék.
Letörött két ága, de áll még.
Valamire vár még.

Egy végső gazdag termésre talán.

De csak egy vadgalamb zokog a fán.

1964. július

Takáts Gyula: Balatonparton

    Kosztolányi Dezsőnek

Cseresznyefa. Kezemre permetez sok fehér szirom,
és én játékosan a vízre hullatom.
S a kék vizen, mint vén rizsbárka ring
a badacsonyi kőszállító hajó,
s fölöttünk halkan egy gém kering.
Zöld szittyó, színes vadkacsák.

A tóról halkritmusú zenék,
mintha Po Csüi verset hallanék.
Szemközt az üvegégre karcsún
a Gulács finoman ível,
mint kis Fuzsijáma, lila lepleivel.
Napalkonyán a tó Sárga Tenger.
S a pókháló, mint szűz japáni selyem
kopott ruhámra akad a kócsaglesen.
Fehér szirmok, sárga csodák,
fekete bárkák, bordó nádasok,
s az alkonyat rám úgy oson,
mint sárkányt leső gyerekre
egy kínai mese…

Magas a partja…

Magyar népköltés

«Magas a partja, friss a víz benne,
Itasd meg, rózsám, lovamat benne!»
   «Jaj nem itatom én,
   Mert kicsiny vagyok én,
      Félek én tőle.

A te lovadnak hegyes patkója,
Ha közel mennék hozzá, megrúgna;
   Jaj nyomorék lennék,
   Férjhez nem mehetnék,
      Meghalnék búmba’!»

«Ne félj galambom, lovam nem hamis,
Szelíd vagyok én, szelíd lovam is.
   Nem rúg, nem haragszik,
   Ha friss vizet iszik, –
      Megnyal tégedet.»

«No hát galambom, majd megitatom,
S ha engem megrúg, lelked okolom;
   Majd jól megitatom,
   Jó fűre is hajtom
      Kedves angyalom!»

Szép Ernő: Mátyás király tréfái 9

A cigányok a légy meg Mátyás

Hát ezt hallottátok-e gyerekek?
Egyszer a régi sátoros cigányok nagyon eléheztek, mer4t olyan időbe voltak, hogy nem találtak az úton se vadkörtét, se epret a fáján, se a földeken káposztát meg dinnyét, amit elcsóreszolhattak volna. Hát amint nagy szomorúan nézelődnek ott az ország útján, megláttak az árok fenekén, a lapu közt, egy szép nagy ezüst tálat. Na lett jókedve a cigányságnak, el lehet gondolni. Mingyár odavitték az ezüsttálat a kondáshoz, aki nem messzi a gyepen hajtotta a disznóit. A kondás adott nékik az ezüst tálért egy kövér kocát. Rögtön megölték a kocát a cigányok, nekiláttak a sütésnek-főzésnek. Mikor készen lettek, egy cigányasszonynak eszébe jutott, hogy se sójuk, se paprikájuk. Ki megyen be a faluba sőt, paprikát koldulni? Hát osztán kisült, hogy egyik se akar elmenni magába, attól fél, hogy addig a többi megeszi a részit. Megegyeztek, hogy mind együttesen szaladnak be a faluba.

0szozattovabbacikkhez

Naszreddin Hodzsa tréfái V.

Az ajándék

Naszreddin hodzsa egyszer három szilvaszemet visz ajándékba Timur-Lenknek, a Törökországot is megszállva tartó félelmetes ázsiai mongol hódítónak. Útközben kegyetlenül nagy a forróság, ennek következtében alaposan megszomjazik a költő, s mivel ivóvizet sehol nem talál az egész környéken, rövid tanakodás után lenyel hát kettőt a szilvából, így csupán egyet nyújt át a fejedelemnek. A hatalmas úr – tekintet nélkül az ajándék minőségére és mennyiségére – bőkezűen megajándékozza az ámuló hodzsát figyelméért.
Alig telik el néhány nap, s a huncut kópé újból ajándékozó hangulatba esik; most azonban répára gondol, de egy régi jóbarátja tanácsára mégis inkább fügét visz a fejedelmi sátorba.
A felfegyverzett őrség Timur-Lenk elé vezeti a költőt. A félelmetes hódító azonban szikrázó haragra gerjed a nyilvánvaló szemtelenkedés miatt, s a fügéket kemény szavak kíséretében az utolsó szemig a hodzsa fejéhez hajigáltatja.
Boldogan mosolyog erre fel Naszreddin.
- Mit örvendezel annyira, hitvány teremtés? – kérdi tőle a fejedelem.
- Azon örvendezek, legkegyelmesebb uram – hajolt meg hódító tisztelettel a tréfás költemények poétája –, hogy ha répákat hoztam volna, bezzeg összezúzódott volna már a fejem alaposan.
Nosza, nagyot kacag a mulatságos válaszon Timur-Lenk. Ismét megjutalmazza a hodzsát, s meghívja udvarához hosszas vendégeskedésre.

Eredeti török forrás alapján írta Rakovszky József

Dóczi Lajos: A dívának

Vacsorára voltam híva,
S enni adtak, inni nem.
Szeret engem a szép Díva,
De nem lehet kedvesem.

Megcsókoltam! Dicső merény!
S ő megsúgta, hogy szeret…
De a mama – és az erény…
Ah, hiába, nem lehet.

Mennyi vágy a lemondásban!
Mily csábító bő erény!
Oh mily édes árulás van,
Díva, szíved fenekén.

Így akad meg fejezetnyi
Hézagon a szép regény…
Tudom, szeretnél szeretni,
De az erény, az erény!

Oh csak adhatnám, mi nincsen
S mi megillet jog szerint,
Volna váram, lovam, kincsem,
Hogy raknám elédbe mind.

És rebegném: Tied vedd el!
S szökve tárt karod elűl,
Szerelemre kész szíveddel
Hogy’ hagynálak egyedül!

S te, a pompát félrelökve,
Hogy marasztnál: »Oh jövel!
Tied vagyok mindörökre,
És elsején kezdjük el!«

Füst Milán költő, író, egyetemi tanár

füstmilanAmikor elkezdtem az „elfelejtett költőkről” szóló sorozatunkat, tulajdonképpen Németh László felvetése inspirált: „Szeretem megismerni azt, amit szeretek.” A Füst Milán életművének elemzését azonban több más, általam fontosnak tartott kérdés is motiválta, meg Komlós Aladár egykori megjegyzése is: „A szép legendák és az érdekes pletykák hallhatatlanok”. Elsőként tulajdonképpen az, hogy a magyarországi zsidó származású írók, költők, szerkesztők legtöbbjének miért ellentmondásos a viszonya a nem zsidó irodalmárokkal, hogy Osváth Ernőtől vagy Ignotustól kezdve Kertész Imrén át a Habsburg Intézet volt igazgatója Gerő Andrásáig, miért nem zavartatták magukat az igazságtól, miért nem a kiszemelt „áldozatok” korrekt bemutatása, hanem a nemzeti (asszimilálódott zsidó) írók, költők besározása volt általában a cél. Példaképp, egy újságcikk után kirobbanó vitában (az egyébként zsidó származású) Füst Milán „egy zsidó szervezet számára antiszemitizmusa miatt nem lehet cégér”, a fennebb említett Gerő szerint. Ez a vád olyan pitiáner, amit anno Csortos Gyula a kiváló színész a „kóristák rémuralmának” nevezett, a féltehetségek, a szemérmetlen firkászok és a zsigeri ellentmondók odaböfögései, amely oly megalázó, mintha a József Attila irodalmi kávéházat egy elmegyógyintézetben nyitnánk meg.

szozattovabbacikkhez

Bulla János: A virágnak

A virágnak nem nézik az idejét. –
A leánynak sohse kérdd esztendejét:
Úgy születik, a mikor megszeretted,
Mikor elhágy, akkor el is temetted.

Csukás István: Virágének

Vakmerőn nyúlok
s biztosan érted,
tétovaságom
hitre cserélted.
Szótlanabb szónál
ez az áhítat,
több a valónál,
mégis megríkat.

Lehull az inged,
nincs, ami födjön,
szép szüzességed
fehér hófüggöny –
Mint torony omlik
össze, ki voltál,
örömöd ring, ring,
simább a tónál.

szozattovabbacikkhez

 

Rónay István: Dicsőség és szerelem

Tudjátok, mi a dicsőség?
Az meredek egy sziklaszál.
Fölvérzi annak lábait,
Ki szirtjeivel szembeszáll.
Híréről zeng a nagy világ,
Ki küzdve reá följutott:
A fennen álló érzi csak,
Hogy élte bús és elhagyott.

Tudjátok, mi a szerelem?
Egy csöndes völgy, mely rejtve van.
Kis kunyhó áll a völgy ölén,
Lehajló lombok árnyiban.
A nyájas, szűk födél alatt
Egymásért hőn két szív dobog,
Nem tud felőlük a világ:
Csak ők tudják, hogy boldogok.

Szabó Sándor: Te jó vagy…

Te jó vagy. Eljössz álmaimban
S begyógyítod szívem sebét.
Minden vidám, öröm dalunkat
Hordja a szél a légbe szét.

A puha pázsiton öledbe
Hajtom boldogan fejemet.
Madár fölöttünk. A friss szellő,
Virág, fa édesen nevet.

Puha kezeddel megérinted
Lágyan, szelíden homlokom,
Ha csókot lehelsz ajkamra,
Ezerszer visszacsókolom.

szozattovabbacikkhez

 

Tóth Zsigmond: Csók

Hold szállt a tóra… csillog a lenge hab,
villog a nádas, ringatja árnyait
     a parti fűz, s ezüst árnyárba
          hajlik a lombja; a szürke kövek

mohlepte hátán gyöngyözve fut a víz;
mereng a hattyú, vonzza néma hold,
     szívét elragadta a szelíd,
          bánatos fény és az éj varázsa;

Ma nincsen álma – bárhogyan zsong a nád –
csak nézi égi párját a menny taván,
     amíg nem tör reá a nappal
          durva, sivár és fakó világa;

szozattovabbacikkhez

 

Nádor Jóska: Messze száll a dalos madár…

Messze száll a dalos madár, messzi jár a felhő
Messzi ment a hűtlen babám, soha vissza nem jő.
Talán egyszer, valamikor, azt is elfelejtem,
Hogy ebből a drága földből sarjadzott a lelkem.
Elbujdosom én is messzi-messzi földre,
Búbánatom földjét,
Megsiratott rögjét,
Itt hagyom örökre.
Hogy itt szőttem annyi sok-sok álmom,
Hogy itten szerettem
És hogy itt temettem
El a boldogságom.

P. Szelényi Imre: Szováta szép fényes tava…

Ment a honvád Erdély ős bércein,
Magyar szívének lángja felcsapott;
Szováta völgye boldog percein –
A székely nap lelke ragyogott!

Színes ruhákban ezred-éves álmok
Dalos ajkak, fogadta a bakát! –
Megvillant szuronyán a vágya!
Erdély örökre, – legyen a hazánk!

Kinyílt ablakok lángba borult arcán
Ragyogott az őszi napsugár…
Énekelt, kacagott ott minden lány!

A tó mellett megpihent a század!
Körül a hegyek fényben égtek még –
A tó úgy pihent, mint égi kép…

Czóbel Minka: Denevérek

Mély, csendes tó nagy kert ölén,
Magasló nyárfák körbe,
Törzsük halvány sávot bocsájt
Sötétlő víztükörbe.

Fekete víz, zöld fű között
Hanyatló esti árnyak
Sötétlő víztükör felett
Kék denevérek szállnak.

Előbb csak egy-egy libben el,
Majd jönnek ezren, százan,
Hangtalan röptük elsuhan,
Vagy megrezzen a sásban.

szozattovabbacikkhez

 

Czóbel Minka: Egy hét

Részletek

HÉTFŐ – MUNKÁRA

Falu utcájába tolul a reggel,
kelet felől csöndesen jó elő
harmatosan, üdén. – Fehér sereggel
telik meg az útszéli legelő.
Elől libák jönnek a kapusorból;
háromszögű nyomot hagy út porába,
sűrűn egymás mellett, majd összefolyva,
kétszáz liba sárgálló, hártyás lába.
Majd más nyomok vonulnak el felette:
nehezebben léptek mélyebben szélessége

szozattovabbacikkhez

 

Czóbel Minka: Hó-nyomok

Nincs nyugta, nincs helye
Az édesanyának,
Elvitték a fiát
Messze, katonának.

Nyoma még ott látszik
A kis kerten végig,
Sárgás, puha hóban
Kékesen fehérlik.

Leszalad az asszony
Százszor is napjába,
Forró könnyeket hint
A fia nyomába.

szozattovabbacikkhez

 

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf