Ady Endre: Jóság síró vágya

Meleg karokban melegedni,
Falni suttogó, drága szókat,
Jutalmazókat, csókolókat:
Milyen jó volna jónak lenni.

Buzgóságban sohsem lohadni,
Semmit se kérni, el se venni,
Nagy hűséggel mindent szeretni:
Milyen jó volna mindig adni.

Még az álmokat se hazudni.
Mégis víg hitet adni másnak,
Kísérő sírást a sírásnak:
Milyen jó volna áldni tudni.

Meleg karokban melegedni,
Falni suttogó, drága szókat,
Jutalmazókat, csókolókat:
Milyen jó volna jónak lenni.

Boruth Elemér: Népdalok

I.

Szomorú fűz ága
Hajlik a virágra,
Fáj a szívem érted,
Falu szép leánya!
Fáj a szívem érted,
De te azt nem bánod,
Van néked nálamnál
Gyönyörűbb virágod.

Istenem, Istenem,
Ugyan mit csináljak?
Hogy nyerjem meg szívét
Ennek a kis lánynak?
Hiába bíztatom

szozattovabbacikkhez

 

Nagy Gáspár: Szerettem az őszi nőket

Szerettem az őszi nőket
gyümölcsillattal jövőket
érett szeptemberedőket
hajnali ködbe tűnőket
az októberi lobogókat
novemberben elhagyókat
mint elúszó gyors hajókat
amíg néztem láttam őket
a folyton télre készülőket
szemükben is didergőket
de fák példáján vetkezőket
igen – a velem vétkezőket
sóhajuk ívén az óh-kat
a velem együtt meghalókat
nagyon szerettem a jókat

szozattovabbacikkhez

 

Sáfáry László: Jó lány a kedvesed

Jó lány a kedvesed, barátom,
okos barna szemét könnyen felidézem,
és az ötven fillérek is eszembe jutnak,
amiket szűkös napokon a zsebembe csúsztatott.
Én huszonhárom éves vagyok,
katona vagyok most
és a kincstári kenyérért eléggé megdolgozom,
s ha este a városba megyek,
nem vár senki a kapu előtt,
se odébb, a liget esőverte fái alatt,
sem pedig meleg szobában.
Annál inkább örülök,
hogy legalább ti egymásra találtatok.
Ha majd megint otthon lehetek,
meghívlak egyszer hozzám kettőtöket.

szozattovabbacikkhez

 

Szép Ernő: Egy szűz után való bánkódás

A bánat mécse mellett magányom éjszakáján
Siratlak csendességben szép szűz, te édes-kedves,
Ki engemet szerettél, kit magamtól elküldtem.

Mellyemre illeszkedtél, a nyakamra kötötted
Karjaid és szemembe néztél félőn s epedve,
És eljöttél ágyamhoz, melyen lustán feküdtem.

Nem híttalak magamhoz, befordultam s aludtam.
Bezárt, elhalt szobámban egy árva őszi légy zúg.
Istenem, hogy lehettem oly őrült, olyan gyáva?

szozattovabbacikkhez

 

Zöld Marci: Ütött-kopott hegedűm

Ütött-kopott a hegedűm,
Törött a vonója,
Foszladozik, szakadozik
Minden húr róla;
Búbánatos a nótája,
Hej, kevesen értik,
Csak a kinek lelke beteg
És a szíve vérzik.

Cságoly Péterfia Béla: Katonadalok, betyárnóták II.

E műfaj népszerűségét fokozta az írótársadalomban, hogy a XIX. század utolsó évtizedeiben – részben a 1868-as kiegyezés hatására – ismét felerősödött a „nemzeti irányvonal iránti igény”, ahogy ezt Endrődi Sándor költő, újságíró, tanár „Bokréta” című három kötetes dalgyűjteményének előszavában olvasható. Egyre többen ismerték fel, hogy a magyar népköltésnek annyi szépsége és kincse van, hogy szinte kimeríthetetlen. Erdélyi, a Kisfaludy–Társaság és a MTA levelező tagjaként olyan neves, de ma már részben elfeledett népdalkutató és gyűjtők társaságában mint Kriza János vagy Kálmány Lajos rendkívül gazdag anyagot szedett össze. Ennek jelentősége – mindössze tizennégy évvel az I. világháború előtt

szozattovabbacikkhez

 

Sebesi Ernő: Eperjes

Hodinka Tivadarnak

Királyi kezek vaksin tapogatták
mostani helyén városom szűz testét,
szép nevét, mondják, okos papok adták,
az eper ízét ajkukon, hogy lesték.

Most gondolatban a Táborra kúszom,
itt Petőfivel szemezett a Tátra,
s a Multak szerpentinjén visszacsúszom,
mert régen nincs előre, nincs, csak hátra!

Nemegy álmomba haltam én itt szörnyet,
hogy Caraffa hóhérja fölém görnyedt,
de kuruc fejek bókoltak felettem.

Ó, Rákóczi-ház, csaknem elfeledtem,
a vén kapu is titkos szélre tárul,
és sóhajtozik örök, nagy Uráról.

1928

Darnay Kálmán: Kisfaludy másodszor házasodik

A fakadó empire-kor legdaliásabb lovagja, legnagyobb álmodozója Kisfaludy Sándor volt. Ábrándozásai elkísérték élete alkonyáig. – Szívének fiatalságát akkor is belsejében hordta, amikor ősz fejjel, roskadozó léptekkel rótta a baglashegyi utat. – Kisfaludy ifjúságától aggkoráig a szerelem berkeit járta. Rajongó lelkével a lombhullató őszt is tavasznak látta.
Rejtett gondolatainak letéteményese Nanica húga volt, akinek asszonyfészke – a lépcsős Mayer-ház – útjába esett hegyi sétáinak. A barátok kútjára néző kúriából indult el másodszor útjára Kisfaludy nászának virágos szekere.
A költő 1831-ben sógorához írt levelében még így kesereg hitveséért, Szegedy Rózáért:

szozattovabbacikkhez

 

Ady Endre: A nagyszalontai ünnep

Soha nem éreztük a tömegek erős érzésének magával ragadó hatalmát olyan erősen, mint vasárnap Nagyszalontán.
Nagyszalonta büszke hajdúnépét csak most tudjuk megérteni és megbecsülni igazán. Nagyszerű, ősi erejű nép ez, amilyen sok-sok kellene ennek a gyönge országnak.
Mikor a nyalka, árvalányhajas lovaslegények körülfogták a szobor körül tolongó népet, s a déli nap míg lovaikon valósággal pörkölt mindenkit ott a szabad ég alatt, ők a Kossuth nótáját énekelték szilaj lelkesedéssel – ekkor ihletett meg bennünket ez az érzés. Mint tud ez a nép lelkesedni! Mennyi hit és remény van ezekben a szívekben: Mennyi erő és egészség!...

szozattovabbacikkhez

 

Juhász Gyula: Kossuth-nóta...

A lóca végén, óbor mellett,
Nagy, barna legény énekelget,
Egy szál cigány ugyan cifrázza,
Ujjong, zokog az Ő nótája.

Az Ő nótája az a nóta,
Mely egyre járja még azóta,
Hogy magyar álmok visszaszállnak
Tavaszába egy szebb világnak.

A gyertya fogy, tüzel az óbor,
Elég is volna már a jóból,
De a legény büszkén, merengve
Bámul egy álomregimentre!

szozattovabbacikkhez

 

Kapui Ágota: Kossuth-monológ

Szent magyarjaim, ti
maradéknyi sarjam!
Ezer veszteségért,
eltiport hazánkért
mi az amit adtam?

Mi az amit adtam?
Mi az amit hittem?
Elveszett szabadság
vérrel szántott földjét
két marokban vittem.

Könnyáztatta álmok,
Maradék remények…
Ingem melegében
Összetépett zászló,
Elhamvadó fények.

szozattovabbacikkhez

 

Mády Ferenc: Romlott hazafiság

Te legnagyobb magyar, hontalanná lettél,
Mint hajdan Rákóczy, te is száműzettél.
Rákóczy is nagy volt, szolgált a hazának,
Kossuth védője volt – népnek, alkotmánynak.

Mi történt Kossuthtal, azt mindenki tudja.
Őtet a kormánypárt végleg kitagadta.
Miért történt mindez? Mert Bécs úgy akarta
A gyáva kormánypárt törvénybe iktatta.

A muszkavezetők hivatalban vannak,
A sok honárulók nyugdíjakat húznak.
Szegény öreg honvéd, ki védte a hazát,
Agg hátán cipeli a koldus-tarisznyát.

szozattovabbacikkhez

 

Mikszáth Kálmán: Mit csinál Kossuth Lajos?

Unalmasan szövődik a dohányvita. Sohasem láttam én ilyen Házat. Se beszélni nem akar, se hallgatni. Türelmetlenül viseli magát a szónokok iránt. Ma valaki belekiáltotta a Madarász beszédébe »Halljuk«, s ez derültséget okozott. Ki ne nevetne azon, hogy Madarász Józsefet hallani akarja valaki…
Ilyenkor az okos ember kimenekül a folyosóra. Ni, éppen ott ül az egyik széken a »Kossuth palatinusa«, Helfy Ignác: azzal most jó lesz szóba állni, mert tele van olaszországi élményekkel.
– Beszélj valamit, kedves Náci bátyám. Hogy van Kossuth?

szozattovabbacikkhez

 

Rákosi Viktor: Elnémult harangok /részlet V-VI. fejezet/

A parókia tájáról a kurátor lesarlóztatta a füvet, gyomot, a diófa alá egy nagy cölöpöt ütött, rá asztalt és melléje padot csinált. Simándy ezalatt a második szobát a templomból áthordott padokkal berendezte iskolának, s egy hét mulva már a maga kenyerén élt. A konyhájába be¬vonult Sára néni, az eklézsia egyik régi harangozójának özvegye, a ki eddig ugy kézen közön, a jószivü emberek portáján szépen eléldegélt. Ő lett a gazdasszony, főzött, takaritott, s közbe-közbe imádkozott. És alig gomolygott ki harmadszor füst a parókia kéményén, ime megjelentek a fecskék, s bár már másutt raktak fészket

szozattovabbacikkhez

 

Benedek Elek: A kis gömböc

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, ahol a kurta farkú malac túr, volt egyszer egy szegény ember, annak felesége és három leánya. Egyebük sem volt a világon, mint egy kicsi malacuk, no, hanem azt dajkálták is ám! Jó kövérre meghizlalták, hogy majd kirepedt. No, hogy kárba ne menjen a malacuk, leölték, megperzselték, szalonnáját, húsát, kolbászát a füstre tették s a télen át szép lassacskán meg is ették. Tavasszal a malacból nem volt egyéb, csak a kis gömböc.
Mondja egyszer a szegény asszony az idősebb leányának:
- Eredj, leányom, menj fel a padlásra s hozd le a kis gömböcöt!

szozattovabbacikkhez

 

Benedek Elek: A legjobb barát

Ha elhagyna tán minden barátod,
Ne bántsa azért szívedet harag.
Magad egyedül akkor sem látod,
Legjobb barátod, a könyv megmarad.

Benedek Elek: Szép kerek almafa

Kertemnek közepén szép kerek almafa,
Öröm nézni rája:
Ezer alma rajta, meghajlik alatta
Ékes koronája.

Van az én kertemben almafa sokféle,
Ilyen szép egy sincsen.
Adta jó kedvébe s adta kegyelmébe
Ezt a fát az Isten.

Százszor is megnéztem kertemnek a fáját,
Azt hiszem, hogy álom:
Gyönyörű formáját, szép piros almáját
Meghatva csudálom.

szozattovabbacikkhez

 

Kosztolányi Dezső: Herczeg Ferenc

A sváb szó szerencsés leleménye a magyar nyelvnek. Csúfszó, és mégse olyan, mint az oláh, vagy a rác. Sok szeretet lappang benne. A magyarnak – még a történelemben is – a némettel volt baja, a svábbal soha. Legföljebb józannak tartotta, nagyon is körültekintőnek és szorgalmasnak, a saját vérmérséklete skarlát alapján kissé savószínűnek látta a vérmérsékletét és a polgári erényeit. Ha németről beszélt, sohase gondolt a svábra. Az valami rokoni osztályba tartozott. Nem dicsekedett vele, de az atyafiság sorában adott neki helyet. Sógora volt, komája, s néha – majdnem – testvére is.

Ami kedvesség, évődés, humor és báj van ebben a szóban, azt Herczeg Ferenc új – friss és bájos – regényében fölfejti, és elénk tárja. Véletlen-e, hogy regényét most, a világháború idején jelenteti meg, mikor a magyar-német fegyverbarátságot

szozattovabbacikkhez

 

Cságoly Péterfia Béla: Szalay Fruzina költőnő

Szalay Fruzina a korszak legjobb női lírikusa Czóbel Minka [http://www.szozat.org/index.php/ertekeink/tartalommutato/11558-czobel-minka-kolto] mellet, különb és kifinomultabb szerző volt nem egy nevesebb férfi kortársáénál. Mondhatjuk azt is „könnyű volt neki”, hisz nagyhírű és művelt irodalmár családból született 1864. szeptember 10-én Kaposvárott, Somogy Vármegyében. Édesanyja a verseiről szintén ismert Kisfaludy Atala[A Petőfi-Társaság első női tagja], vérszerinti rokona a törzsökös dunántúli nemesei famíliának, a híres Kisfaludy családnak, így Ányos Pálnak és a neoromantikus hangulatlíra költőjének, Endrődi Sándornak is. Édesapja Szalay Károly ügyvéd, egy időben a Függetlenségi Párt parlamenti képviselője, aki 1855-ig Balatonlellén gazdálkodott és itt vette feleségül Kisfalu Atalát is. Később a fővárosban rövid ideig ő szerkesztette a fajvédő Magyar Ujságot.

szozattovabbacikkhez

 

Szalay Fruzina: A nyíl

– Sully-Prudhomme –

Eros s Zephir, szép hajnalon,
A Tempe-völgyben játszadoztak;
Eros tegzéből földre hullt
A legjobb nyíl, – a leggonoszabb.

Habár a szárnya törve van,
Veszélyesebb így még az álnok!
Ragyog a nap sugáriban,
S olyan mint az aranyvirágok.

Ó nimfák, jól vigyázzatok,
A lágy füvön ha táncra keltek;
A Tempe völgy virágai
Mérges, halálos lázt lehelnek!

Szalay Fruzina: Búcsúzó fecskék

Ó igazad van, igazad van!
Lásd, magam is már elhiszem;
Hálátlan az én nyughatatlan
Örökké vágyódó szívem.

De olyan forró érzés jár át,
Megkap hatalmas bűvölet,
Ha látom így a fecskék szárnyát
Suhanni a fejem felett.

Napfény nevet bár fenn az égen,
S ragyog a táj, – én azalatt,
Kart tárva, sóvárogva nézem,
A tova szálló madarat!

 

Szalay Fruzina: Makáma

Juszufot, a bölcset, minapában – kerti lakában – egy tanítványa felkereste.
A meleg este – már aludt régen – langy éj ölében, – s az éjjel szárnya – ámbrába mártva – lecsüggött a tájra. – A kertet járva – nyíló jázminok árnya alatt, – hol hűs patak – gyöngyvize fakadt, – s hová naponta – a szellő nyílt rózsák fűszerét hordta, – találta az ifjú Juszufot éppen – az éj hűsében – a balzsamos jázminág alatt ülve – álomba merülve.
Bár könnyű volt az ifjú lépte, – mégis neszére – gyors röptű szárnyon – eltűnt az álom. – Juszuf felébredt s köszönték egymást: – „Oh lásd, – szólt a tanítvány, – nem is gyanítám, – hogy szunnyadva lellek – mélyén a kertnek

szozattovabbacikkhez

 

Szalay Fruzina: Nereida

– Sully-Prudhomme –

Szeretem örök mosolygásodat,
A tenger fodra ilyen ép;
Szeretem felcikázó haragod,
Miként a tengerét!

Szeretem tiszta, kéklő, nagy szemed,
Miként a tenger végtelen,
Csodás fényével benn az ég színe
Úgy mint a tengeren!

Szeretem büszke bátorságodat
Olyan üdítőn hat reám,
Miként ha zúgó habbal rám lehel
A büszke óceán!

szozattovabbacikkhez

 

Szalay Fruzina: Ősz

»Még nyílnak bágyatag virágok«
– »Ó sorsukat már ismerem!
Én olyan virágot kívánok,
Mit hervadástól nem kell féltenem.«

»A kerten őszi napsugár van,
Nézd, milyen nyájas és szelíd.«
– »Mit ér? Hisz jól tudom, nyomában
Az éj sietve, gyorsan közelít.«

»Mért nem köszöntöd melegebben,
E nyájas tündér az Öröm.«
– »Mit ér?! Tudom, hogy tova lebben,
S a Bú már ottkünn áll a küszöbön!«

Ady Endre: A föld meg a város (Dutka Ákos verses könyve)

Dutka Ákosnak nem szabad lakolnia azért, mert Ady Endrének nevezett csekélységemnek kortársa. S ha a magam nyomorúságain kívül mostanában még tudott fájni nekem valami távoli is, a Dutka esete fájt. Erre a szép, komoly, daloló emberre ráfogták, hogy semmi más, mint lelketlen Ady-utánzó. Így lakol mindig a kendőzetlenség, a szívbéli bátorság s a ravasz fogások ignoranciája. Van egy sereg Ady-öcs, aki vígan operálhat s egy megviselő érzéssel se fizet azért, hogy kifordított bundájú Ady-verseket ír. Dutka Ákos, aki át- és megélte a maga verseit, de nem titkolja, hogy Adyt olvassa, íme lakol.

szozattovabbacikkhez

Dutka Ákos: Egyedül

Gyötrelmes, lázas éjszakákon
Vágyban vergődve ágyamon,
Tűzvérű, szőke szép csodáról
Csak álmodom... Csak álmodom...

Szemét a büszke csillagokból,
Ringó kalászból dús haját,
Úgy álmodám meg lázban égve
Virasztott éjszakákon át.

S mind, mit az izzó vágy teremthet,
Mind egy egésszé összeforr,
S itt leng, akár a gyertya lángja, -
Még sincs előttem... nincs sehol.

szozattovabbacikkhez

 

Dutka Ákos: Versek órája

Messzi fákon halkan hárfázik a szél ma,
Eltemetett kínok lopva hazajárnak...
Ilyenkor érzem meg szomorú nagy titkát
Dalfakasztó bús harmóniáknak...

Idegen mezőknek friss illata csap meg
Szavam messze századokból hallom:
Valami fekete vén bizánci hárfán,
Rózsakoszorúzott bús római lanton.

Idegen mezőkről két nagy ismerős szem
Szomorún, merően néz a ködön által.
A szemem: e nedves két zöld krysolit gyöngy
Kék tüzü lobogó könnyes sugarával.

szozattovabbacikkhez

 

Juhász Gyula: Episztola Dutka Ákosnak

Hallgatsz, mivelhogy zajt vertek körötted
Öreg szívűek és idétlenek,
Kik nem látták az embert és a költőt
(És benned ember és költő oly egy)
A dalokat, amelyek finomak,
A sebeket, amelyek nem beszélnek.
Hallgatsz, mert a világ olyan zajos
S mert legszentebb melódiánk a Csend,
A szűzi Csend, amely mienk csupán,
Akiknek a szívében dalok élnek...

Be irigyellek, te nagy hallgató,
Be szép lehet a csended és magányod,
Melyet új világ álmát álmodó
Szép gyermeked boldog sírása ver föl

szozattovabbacikkhez

 

Kosztolányi Dezső: Dutka Ákos

Teleszórják arcomat virággal, csupa szagos és színes, kék, fehér, fekete-piros rózsával, hogy szinte fulladozom alatta. Szemkápráztató színeket látok és hangokat hallok, dallamosan előrekígyózó verssorok hízelegnek fülemnek. Dutka Ákos kétségtelenül ügyes artista. Lantját, ha kell, ecsettel és zeneszerszámmal toldja meg. Színesen vibráló szavak önmagáért való zenéjétől, tökéletes szómuzsikától, verssorok zengő tűzjátékától ittasodik meg. Akarja a zenét. Benne van abban az új áramlatban, amely a zene és a poézis közeli atyafisága révén harcot üzen minden bárgyú és lapos prózaiságnak, és Verlaine-nel együtt hirdeti: „de le musique avant toute chose”, a zene, a beszéd titkos lüktetésű muzsikája mindenekelőtt való.

szozattovabbacikkhez

 

Mollináry Gizella: Felszakadt sebekkel

Sivárabb szívvel, mint a sivatag homokja állok.
Pedig megállásom nem kifejezője többé
a várakozásnak.
Oh! mit kellene tenni most,
mikor minden visszafordul?
Mikor a jajjaim is szembefordulnak velem
értetlen, kőmereven.
Nem akarnak a testemről leszakadni
és sikongva beszaladni
tért, szívet, levegőt
és a szenvedőt:
engem: megmutatni
mindenkinek.

1927

Mollináry Gizella: Imádat

Egy vak galamb
Egy magos kőkémény kormos peremén -
Az sem lenne olyan szegény,
Mint amilyen én
Vagyok Nélküled.

Egy néma gyerek
Árvasága első hajnalán
Indulna így talán
A benne megszakadt szavak fonalán
Kutatni önmagán - Mint Utánad én.

Óh! Én kicsi útszéli szent,
Parasztbúcsún alkalmi bálvány,
Groteszkre rajzolt Madonna-arcom
Hozzád emelem
Úri mátkám:
Itt a tenyerem
Feléd nyújtott két szürke kelyhe
S kölyök csípőm és kamasz vállam
S ami szüntelen megaláz: a vágyam
Itt van, itt van, mert Érted van csupán.

1926

Radnóti Miklós: Ami történik • Mollináry Gizella új verseskönyve

Mollináry Gizella negyedik verseskönyve nem hoz meglepetést annak, aki ismeri költészetét. Az alapvető magatartás nem változott az Asszonyi alázat óta, az egymást követő kötetek egyre világosabban mutatják költői világának és formájának határait, de ugyanekkor egyre tisztábban villantják fel annak finom szépségeit is.
Ritka és szerencsés ösztönösséggel találta meg hangját annakidején s azóta is óvakodott mindenfajta költői kalandtól.

szozattovabbacikkhez

 

Sinka István: Az Isten

nagy, boldog szeme előtt
már régen lehajtotta fejét
az én bátor életű, hű pórapám
és én mégis: most nézek csak vissza
földlepett szívére.
Pedig tudom,
hogy a fényes és villogó estékben ő is dalolt,
ha megállt néha az esti kútnál,
hol imás szájak itatóján
szelek harangoztak neki egyre így:
fütyüréssz csak és szomjuhozzál.

1936

Sinka István: Ha úgy tetszik: virág

Életem - a földem. Megkaptam.
És vele a búm is.
Ez az örömöm s ez a bánatom.
S leng vele sorsom erre-arra.

Nékem: szabad út. Másnak: tilalom.
Anyám szűkölte, apám megkereste,
drága, drága föld ez. Dúl érte annyi sarc.
Nemléte: halálom. A léte: vad viszály.

Termése: kenyér, élet és falomb.
Sarkaiból soha kivetni nem lehet:
egy a világgal. Megmarad.

szozattovabbacikkhez

 

Sinka István: Hazug demokráciához

Sarokkő lehettél volna,
nem tört lépcső, nem omladék,
s nem öntené csordáidba
esőjét most az őszi hét.

Tört lépcső vagy, elvetett kő,
rajtad vonulnak a holtak
át a rémület idején,
s te a holtat is raboltad.

Szétromlott kő, omladék vagy,
romot és penészt virágzol.
Aszott május a mestered,
feldíszít: pirosra mázol.

szozattovabbacikkhez

 

Sinka István: Juhászbojtár nagy esőben

Magossak a béli hegyek,
s mindig nagy esőt kéklenek.
Sűrűsödik a menny alja.
Súlyos hang az eső hangja.

Istenem, hogy mennyit áztam!
Góg juhaira vigyáztam.
Csizmáim tóba merültek.
Kunnyómon fellegek ültek.

Messzi jelnek tüzet raktam,
kedvesemet hívogattam.
De az em jött, más útra lelt,
engem soha meg nem ölelt.

Vesszők sírtak öreg fűzön,
emlékek égtek a tűzön.
S nagy lepkék remegtek árván
szűröm fekete virágán.

1947

Sinka István: Szegény ország naplementjén

Mikor is volt? Hogy is hívták
Sziltarcsán a lányokat?
Berke Zsuzsi, Széll Eszti, és:
felejtsd el, hogyha tudod,
felejtsd a volt álmokat.

Úttalannak útja kerül?
Hontalannak lesz hona?
Mennyi erdő: mind, hogy hívott!
Mennyi út, és úttalanúl
vágtat a vágyak lova.

Szegény ország naplementjén
milyen vérpiros az ég.
Hogy is hívják a lányokat?
Most kérdezed, mikor a nap
nem, hanem az ország ég.

1951

Tamási Áron: Szentlélek gyermekei

A faluban hált a Szentlélek az éjjel. Hajnalban látták fényesen elmenni egy piros hintón. Utána illatos fény szállta meg a földet.
És most, a délutáni aranynapon, gyermekcsapat rajzott a pünkösd-hajnali örömhintónak nyomán. Zajgó, kedvben és örömben bugyborékoló kicsi tarka had volt. Időre tíz és tizenhárom körüliek valahányan, viseletre pedig három a szoknyás csupán.
Csokrokba verődve gurultak ki az utolsó házak közül az északi részen, s elevenen poroztak tova az országúton. Szinte föld fölé emelte őket a szapora mozgás.

szozattovabbacikkhez

Karinthy Frigyes: Sértő Kálmán a tősgyökeres

Tanyai mozikép pünkösdre

Puliszkahámozó nénike mozgatja lefcses térgyit
Legénytriasztó szoknya-búbja alatt,
Mászik a falon rozsdalángszínű poloikaszuka,
Édeset nyáladzik torkában a finom vérfalat.

Istensajtár köpül lelkemből írósvajat,
Felhőcsimbókot ellet a bozontos, szőrös ég,
Nem bírom tovább, megöl ez az átkozott,
Cikornyátlan, paraszti, tőrölmetszett egyszerűség.

Színházi Élet, 1934. pünkösd

Sértő Kálmán: A kubikos

Most gyalogolt Csongrádból fel,
Talicskáját tolta,
Sorompónál pesti vámőr
Vackát megmotozta.
Nem hozott ő szerszámjain,
Izmán kívül semmit,
Lógó bajusz, csillogós szem
Mutatja keservit…

Bogrács van a talicskában,
Főzne néha este,
Rotyogna a krumplileves,
Ha munkája lenne.
Talicskáját az autók
Között félve tolja,
Lesz-e, aki munkás karját
Pénzért felkarolja?…

szozattovabbacikkhez

 

Sértő Kálmán: Jobb lenne otthon

Jobb volna talán hazamenni,
Nem itt nagy Pesten keseregni.
Otthon élni a ritka csendben,
Ott található szerelemben.
Ugart feltörni, magot vetni,
Kaszával a termést leszedni.
Disznót hízlalni tűzzel, vassal,
Aki még malac volt tavasszal.
A templomba is be-benézni,
Istennel jobban összeférni.
Hordón trónolni a pincében,
Szalonnázni a gyertyafényben.
Sugaras szép lakodalomban
Mennydörgés lenne a dalomban.
Munkálkodnék és öregednék,
Minden más harcot eltemetnék.
Pázsitos sírban megpihenni,
Jobb volna talán hazamenni…

1938. december 25., Esett a hó, 1939. Három csillag, 1941

Juhász Gyula: Váci szeptember 1899

A klastromablakból kinéz az őszbe
Egy égőszemű kispap. A Naszály
Búsan pipál, az esti félhomály
Ölén levelek hullanak csörögve.

Az asztalon a Szentek Élete,
Fametszetekkel, mély csend a szobában,
A szél künn az elmúlást intonálja,
Az udvaron sétál egy remete.

szozattovabbacikkhez

 

Ölbey Irén: Szonett nyár végén

Érik a fürt. Betelt a nyár. Szelíd,
szelíd színek lángolnak szerte. Tündöklő kék
ég sátra alatt csillognak a tőkék,
mint amikor szívünk emlékezik

a múltra, könnyesen nevet a nap.
Olyan a táj, mint egy terülj asztalkám,
a lomb közt körték duzzadnak lanyhán,
arany teher húzza az ágakat.

Most minden oly megfoghatatlan, fekszem
időtlenül az áradó melegben.
Levél szitál. Sóhaj és illat leng szét.

szozattovabbacikkhez

 

Sárközi György: Őszirózsa

Szép voltál kinn a kertben
sokszirmú őszirózsa,
földedben megfogózva,
kényesen ringatózva,
büszkén és letöretlen.

Fejed borzongva, fázva
s illattalan lebeg, de
színed a szem szerette,
s elmélázott felette,
hogy már az ősz csatáz a

lombszaggató szelekkel,
de te, mint hősi nyáron

szozattovabbacikkhez

 

Sík Sándor: Szeptemberi lomb

Várj még, ne siess, szeptemberi lomb,
A hegyeken még szól a kolomp,
Még messze a tél.
A te helyed még fenn van a fán:
Hova lesz, ha te nem szólsz, az őszi magány?
     Várj, hársfalevél,
     Várj, bükkfalevél!

Várj még, ne siess, szeptemberi szív,
Hiszen érted már, hogy a szél hova hív:
Nincs messze a tél.
Kell még holnap is, aki énekel:
Az énekléshez élni kell.
     Várj, hársfalevél,
     Várj, bükkfalevél!

Tóth Árpád: Szeptember

Szúró zaj sír a légben, az utakon, a szél
Arcomba mintha fájó cserepeket söpörne,
Az ég kék fedelét egy zord ütés betörte,
Oly vak fényű az utca, oly baljóslatú mély.

És kinn a fák alatt, ott is valami titkos
Bűn sejlik, szőke lombon rőt foltok éktelenje,
Ó, jaj, véres kezét a síró lombba kente
Valami óriás, valami szörnyű Gyilkos...

Ne menjetek tovább, egy sárga hulla vár fönn,
A tisztáson a Nyár fekszik holtan, hanyatt,
Fejéről elgurult a víg szalmakalap,
S ruhájából komor szagokkal száll a párfőm.

szozattovabbacikkhez

 

Ady Endre: Vénasszonyok nyara

Az ez már: vénasszonyok nyara…
Bár a felnőtteknek nem szokás mesélni, ezek a fényes, de hideg sugarak eszembe hoztak egy mesét…
…Élt egyszer egy asszony, aki mielőtt asszonnyá lett volna, sokáig volt magát megtartóztató leány.
Mondják, hogy harmincéves is volt már, amikor eljött érte, ki neki rendeltetett. Magas, sárga arcú, kopaszodó férfiú volt ő és igen tudományos.
Az új asszony szép volt, nagy, erős, és harmincéves koráig sokat gondolt a szerelemre. A férfiú pedig arra gondolt, hogy ő már éjjelenként köhögcsél, s a cselédek nem tudják jól készíteni a teát.

szozattovabbacikkhez

 

Fáy Ferenc: Vénasszonyok nyara

Hogy’ mondod el az üldözött nyár
fájdalmát itt, a fák alatt?
Mikor a szálló drótokon már
tollászkodnak a madarak,
a bokrok hozzád menekülnek,
füvek sírását hallani,
s a domb alatt sárgán elülnek
szétszórt világod roncsai.

Hogy’ rejted el gyógyíthatatlan
hiányodat, hogy nem vagy itt?
Tollászkodó árnyad a Napban,
póznák búcsúzó drótjait?
Mikor a ködben már fehéren

szozattovabbacikkhez

 

Kosztolányi Dezső: Vénasszonyok nyarán

Az ég törékeny, lágy üveg most.
A napra tartjuk sárga arcunk.
És félrebillent lógó fejjel
álmodunk, vagy csak alszunk, alszunk?

Ma semmi sincs. Ma minden emlék.
Mi földre sújtott, lengve fölszáll.
Sovány kóró zörög a szélben
és int a búcsúzó ökörnyál.

Vörös gyepen ülünk setéten,
megannyi nappali kísértet,
húsz éves kávénénikék és
huszonkét éves agglegények.

szozattovabbacikkhez

 

szozattv


szozat a tiszta hang
 SZAKC_Hirlevel_2022_08_31meghivo2Gyóni kötetképsissistalMÖD 2022.június 18-meghívó-1 oldalasKét film szórólap Trianon plakat NET 2022 Kiállítás szózatba 1 szozat a tiszta hangEUCHARKirályfesztSacra HungariaSacra HungariaSacra HungariaKOFESZTszozat a tiszta hangszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang pálosokszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf