Békássy Ferenc: A múlandó szerelem

Bús szenvedély te, megvalósult álom,
Mily pusztaságban járok nyomodon!
Hová kísér halandó boldogságom?
Égő kínok közt meddig álmodom?
A fájó vágyak büszke terhe nyom,
S mit ér a kín, mikor hiába vágyom?
Hiába szánod, lelkem lelke rom,
Mélyszívű lány te, megvalósult álom.

Parázs homokban tikkad a patak;
Igénytelen moszat se nő nyomban:
Erőim egyenként elfoszlanak,
Költő kívánságom bujdos hazátlan;
Érett szerelmek kristályserlegét
Nyújtanám feléd, és nyújtottam hiába:
A te szerelmek vándoristenét
Temetted el a föd szívó porába.

szozattovabbacikkhez

 

Csáktornyai Lajos: Vissza

Jön az a nap, jön az a nap már nagyon,
Mikor ezt a híres várost elhagyom.
Könnyű lesz az, igen könnyű énnekem…
Küld a bánat… hívogat a szerelem.

Magam veszem majd a gyeplőt kezembe,
Megkergetem a csikókat kedvemre;
Patkójuk a fényes szikrát ha hányja,
Néz utánam három város leánya.

Hanem mikor falum tornyát meglátom:
Megállok a, leszállok a határon;
Megcsókolom a földet, hol születtem,
Meg a hol a legszebb leányt szerettem.

Dutka Ákos: Örök óta

Engedd, hogy vékony, reszkető kezemmel
Lebontsam hamvas, illatos hajad,
Ha igy űlsz elém, - mintha ezer éve
Sok ezer meghitt, boldogságos éve
Ismerném a szemed, puha válladat.

Száz asszony, kiket őseim szerettek,
Kikért fellobbant mindig ez a vér,
Száz ősöm minden szomorú, szent álma,
Száz ősöm csókot, vágyat osztó párja
Ma mind benned él, Tebenned él.

Együtt jövünk már sok száz emberöltőn,
Száz boldog, száz csókos életen át,
Ismerem a szemed, ismerem a vállad,
Az ajkad, a véred, a lelked, a vágyad:
Örök óta érzem a hajad illatát...

Reményik Sándor: „Boldog vagyok”

Váró Évának, kicsi menyasszonynak

Jaj, jól hallottam-e?
Van-e olyan vakmerő valaki,
Aki e végső világhervadásban
E kikelet-igét,
E kikelet-igét,
Merte kimondani:
„Boldog vagyok” –?

Kislányom, mondd még egyszer,
Írd le nem egyszer, de százszor, ezerszer.
Írd, mondd, rebegd, ujjongd, kacagd, kiáltsd,
Dobd fel a szót
És dobd fel a szíved,
Mint szép, piros labdát a csillagoknak,
Amit a szférák zengve visszadobnak:
„Boldog vagyok” .

szozattovabbacikkhez

Szász Piroska: Rejtelmek

Élek! Mi az? Én meg nem értem.
Lényem? Ki az? Nem ismerem.
Tűnt szürke évek tengerében
Szétszórva mennyi régi énem!
Mind voltam? Hinni sem merem.

Titkok közé ékelve látok…
Mély ködben árnyak… színek… és, ?
– „Emberek! Élet!” – ujjongják mások,
Nekem illanó látomások,
Örökegy elmúlás-levés.

Szívem figyelem. Mélyén – hallga. –
Hány rég elporladt szív remeg;
Benn hangok élnek. – Kiknek ajka
Zárhatta hajdan halk sóhajba,
Hogy engemet kísértsenek?

Távoli ismeretlen gyászok
Árnyéka fut ösvényemen…
Rebegve, révetegen járok,
Réghullt könnyeken visszajárok…
Kinek fájdalma életem?

Thaly Kálmán: Jaj de búsan harangoznak

Jaj de búsan harangoznak Tarjánba –
Elhervadt a legszebb legény babája.
Három galamb húzza azt a harangot,
Úgy temetik a negyedik galambot.

Liliommal festették a koporsót,
Olyan fehér, olyan fényes azért’ vót;
Oda ment a szeretője szegénynek
S bánatától a koporsó sötét lett.

Rozmaringot ültettek a sírjára,
Úgy zokogott fölötte a babája…
Végig-végig siratta a temetőt:
Adja vissza a hűséges szeretőt!

Szép gyolcs ingét nincsen aki kimossa,
Csak a síró két szemének zápora;
Kondor haját déli szellő kuszálja –
Nincs már, aki lesimítsa vállára.

Újra búsan harangoznak Tarjánba,
Most teszik a legszebb legényt sírjába;
Addig-addig siratta a galambját,
Hogy mostan már őtet magát siratják.

Kövesdi László: Pozsonyi szonett

A téli dombok halkan muzsikálnak,
s a sima égen, mint az üvegen
elcsúsznak hangjaik, hol süketen
nyújtóznak büszke tornyai a várnak.

A varjak is a kék magasba szállnak,
az ősi dóm fölött sürögve, fenn
a koronája körül szüntelen,
mint gondjai egy ősz, dacos királynak.

Fehérje csillog száz meg száz sirálynak,
ahol a Duna csöndesen megyen
Kelet felé, méltóságteljesen;

nagy úr, a tengerek reája várnak,
és rajta csak, mint nagy, ezüst szegen,
fennakadt tarka szalaga e tájnak.

Mártonvölgyi László: A világ csak hangulat

    Regény Reviczky életregényéről…

    Az első magyar »nyugatos« élettörténete önmagában is valóságos regény. A fess bécsi gárdatiszt és az árvai szlovák szolgáló törvénytelen gyermeke – aki míg a vidéki ismeretlenségből a magyar irodalom ormáig verekedte fel magát, az életnek oly keserves kálváriáját járta meg, hogy harmincéves korában keserű undorral köpte ki kavernás tüdejének utolsó roncsait – annyi szomorú szépséget és tragikumot hordott sorsában, hogy az szinte magától kínálkozott regénytémának.

    Mégsem akadt jelentősebb kísérlet egész napjainkig, – mely regényt font volna a magyar lírikus élettörténete köré. Vajon miért? – kérdezheti jobbal bárki, hisz Reviczky sorsával több irodalomtörténeti életrajz is foglalkozott – tragikus sorsa pedig feltétlenül, csábítólag hatott az írói fantáziára. A látszólag érthetetlen irodalomtörténeti hiatus megfejtése igen egyszerű: hiányzottak a szükséges adatok, melyek a komoly és felelősségteljes munka nélkülözhetetlen kellékei.

szozattovabbacikkhez

Reviczky Gyula: Ifjuság és szerelem, Szeretnék mint hajdan égni

Reviczky Gyula:

Ifjuság és szerelem

Nem panaszlom fel, hogy éltem
Örömekben oly szegény;
Hogy csalódva, búban éltem,
Hogy hiába küzdtem én.
A csalódás, bú nem öl meg;
Átragyognak könnyemen
Azok a szép drága gyöngyek:
Ifjuság és szerelem!
Láttam a közönyt, megértem
Árvaságot és nyomort.
Küzdve jártam a sötétben;
Szenvedély és vágy sodort.
De velem volt szívem üdve!
Nem hagyott el perczre sem,
Vígasztalva, bizva, küzdve:
Ifjuság és szerelem!
Sokszor voltam búba', bajba',
Megsebezték szívmet.
Mert a sorssal kapni hajba
Boszulatlan' nem lehet.

szozattovabbacikkhez

Juhász Gyula: Szerelem volt

Oly messze, messze, messze már,
Hol az öröm s madár se jár,
Hová a vágy is elhervadva ér el,
Oly messze, messze, messze vár.

Szerelem volt a neve régen,
Tavaszban, éjben vagy mesében,
Tegnap még szenvedés volt, kínos, kedves,
Ma emlék, holnap síromon kereszt lesz.


juhasz

Juhász Gyula: Vincent

A gyógyintézet udvarán ült, a harsogó napsütésben. Feje vászonkendővel átkötve, hogy eltakarja hiányzó félfülét. A fehér-kék csíkos intézeti ruhában olyan volt, mint a többi beteg. Csak a szeme élte még a régi külön életét, sötét, kereső és szerető szeme, amely egy rendkívüli lélekről árulkodott. Ez a szem bizalmasan és jóságosan tapogatta a dolgokat, testvéri örömmel itta a fényt és szerelmes ámulással legelt a felhőkön és néha mintha túllátott volna a dolgokon.

    Csöndesen és szelíden pipázott Vincent a padon, bámulata a füstöt, amely, mint Ábel áldozatja, szőkén, egyenesen a mennybe ment. Körülötte csonka és béna lelkek vánszorogtak és dadogtak, sírtak és üvöltöztek, mindegyik a maga üres mélységeibe merülve, a maga nyomorúságát vagy boldogságát teregetve a napra, de az mind nem zavarta őt, tanulmányfejeket és különös mozdulatokat látott bennük, gyűjtötte, némelyiket meg is örökítette, ha jó órában került elébe. Mert művész volt Vincent, Isten kegyelméből.

    Márpedig nem lehet e földön olyan ínség és olyan nyomor, amelyből a művész ne tudna valami hasznot hajtani. Vincentnek éppen az volt a legnagyobb bánata, hogy érezte a végső letörés előszelét.

szozattovabbacikkhez

Vajda Endre: Juhász Gyuláról

A kultúrfilozófia ismeri a léleknek ezt az állapotát, a Hesperidák kertjének beteges, alkonyi pompáját, roskadozást a szépség súlya alatt, ami abban a pillanatban szűnik meg dekadencia lenni, mikor az erőskezű alkotó kifejezte. Babits, Tóth Árpád szinte kínálják verseiket, hogy párhuzamos helyeket idézzünk belőlük.

    Voltak korok, melyeknek költői hajszolták a szenvedést. Juhász Gyulának és nemzedékének erre nincs szüksége. A szenvedés jelen van, és szüntelenül pezseg föl bennük, mint a borban a gyöngy. Nem lehet mazochizmussal megvádolni őket, mint a múl század közepének speenbe süllyedt költőit; inkább az öröm soha nem teljesülő vágya él lelkükben, de a reális jelenvalóság mégis a fájdalom, amely csak a művészet platonizmusában változik széppé.

    Márai Sándor egy odavetett arabeszkjében a bánatot mondja Juhász költészete vezető szólamának. Minden szerelem a bánatba torkollik. Így lesz a költő szerelmes saját bánatába…

    Könyvek, képek hozzák el számára a szépséget, fiatal társak a küzdelem gyönyörűségét és a hír szomjúságát, egy színésznő és az öncsaló stilizálás álmúzsái a szerelmet. A szépség rádöbbenti saját élete sivárságára és fakóságára, a küzdelemben a végekre sodródik, és mint élve eltemetődő Ovidius hasonlik meg lassan önmagával, Anna pedig talán nem is lesz hűtlen hozzá, csak eltűnik a többi női arccal együtt. A személyiség lassú felbomlását őrzik magukban a versek és az életrajz tébolydát és öngyilkossági kísérleteket tart számon, míg az egyik valóban sikerül, hogy a mindig problematikus élő egyéniség helyét elfoglalja az utókor ítéletében lassan csiszolódó szobor.

Tóth Árpád: Elmerült sziget /Békássy Ferenc versei/

Az ifjú költő elesett a borzalmas háborúban s míg eltűnődve lapozzuk át a kicsiny kötetet, melybe kegyeletes kezek összegyűjtötték zsenge verseit, meghatott figyelmünk először azokon a sorokon borong el, melyek a vérontás e szívettépő napjaiból szólnak. Egy-két ilyen költemény kerül csak a kis gyűjteményben, ez a gyermekifjú sem hajszolta nemes lelkét tyrteuszi lázba, elégikus rímek csendülnek a kaszárnya-udvarról, ahol sápadtak a vadgesztenyefák, levélhullás mélabúja üli meg a szívet s a gondolat a harcmezőre száll:

„Mikor lesz ott aratás elég?
Arató katonák! Mikor lesz elég?”

Nemzetéről, "a végtelen vadon világban elmúlhatatlan nemzet"-ről is dalol, - mély és megindító szerelemmel félti a "végítélettől". Önnön ifjú életére pedig már ránehezedik a kora pusztulás bénító sejtelme: "Virít-e a virág ifjak sírjainál?" kérdi s búcsúzó "Ének"-ében rezignáltan mond feleletet: "Hogyha eltakart a föld, befödött a sárga föld, sírhatnak utánad!"

Nem ezek a legértékesebb megnyilatkozásai Békássy Ferenc ifjúi tehetségének, de most ezek hatnak meg legközvetlenebbül s a kritikus - megilletődöttségében - tétován nyúl tollához, vajon lehet-e, hacsak vázlatosan is, képet rajzolnia e tragikusan tovatűnt költői lélekről, - a részvéttől reszkető hang tud-e objektív mérlegelésre keményedni?

A magyar líra kétségkívül kiváló értékeket veszített Békássy elnémult költészetében. Ez a huszonkét éves ifjú, meglepő komolyságával, bölcselkedő elmélyülésre való hajlamával, már e zsenge kötetben is egyénien ható vonásokat tudott fölmutatni. Újabb költőinknél talán általánosan uralkodó a szinte hevesen közvetlen líraiság, az érzések áradata korláttalan csap ránk, a formák finom védő és tartó gátjai, a hasonlatok színes vitorlájú hajói együtt sodródnak e forró és fantasztikus folyam hömpölygésével s a gondolatok úgy jelennek meg, mint a meder titokzatos mélyéből fölszakított, olykor bizarr és érthetetlen formájú kövek.

szozattovabbacikkhez

Weiner Sennyei Tibor: Költő és huszár

Békássy Ferenc    Békássy Ferenc
első teljes életrajza

     

    „A tudósok mindig elrontották a költészetet: talán egy költő – azaz: én – javítani tud egy olyan tudományos, aminek teljességgel a humán, nem az egzakt tudományokban van egy helye – a történelemtudományon.”Békássy Ferenc

    „Az életrajz célja mégis csak az, hogy a «nagy közönség» előtt legyen – azt hiszem… szóval kérem írja meg…” Bezerédy Emma

     

    BEVEZETŐ

     

    Békássy Ferenc (Zsennye, 1893. április 7. – Dobronus, 1915. június 25.) magyar költő, író, esszéista. Írt és publikált angol nyelven is. A fiatal költő, miután befejezte angliai tanulmányait a Cambridge-i egyetemen, az első világháború kitörésének hírére hazatért, bevonult önkéntesnek, és hősi halált halt a keleti fronton. Akárcsak Magyarországon Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád, Schöpflin, úgy Angliában a híres írónő Virginia Woolf, a közgazdász Lord Keynes, és az esztéta Lucas egyaránt meggyászolták az ifjú tehetséget, és a nagy és elmulasztott lehetőséget siratták. Holott rövid (1910-től – haláláig), ám annál tartalmasabb (négy kötet magyarul, egy angolul) alkotói pályájának csak csekély részét ismerték, mivel posztumusz látott napvilágot. A köteteket elfelejtették, az ifjú költő zsennyie sírjára óvó csöndesség borult évtizedekre. Csak néhányan, költők és festők tudták csupán, hogy a hatalmas kert mélyén a sírban költő teste alussza örök álmát. Minden szerző felett el kell telnie a purgatóriumi időnek, mondja valahol Márai Sándor, s ez a zsennyei huszár felett, majdnem száz év után végre letelt.

    Most szellem e könyvön keresztül olvasóival éber táncra kél, lelke pedig megszabadulhat.

szozattovabbacikkhez

Békássy Ferenc: A semmiség, Holtomiglan, Non cogito – somnio, Új Messiás, Vanitatum vanitas

Békássy Ferenc:

A semmiség

Lecsap a felhő, lecsap a földre,
Jajgató szellő surran a völgybe
S kopog az ablakomon.

Kitaszítom zsalumat
Futó szellő kocogat
Nem segíti kínomat.

Az ablakomra hajtom a fejem
És alszom, annyi kínos éj után
Álmodom, s azt hiszem, emlékezem.

Fekete szárnyán hordoz a szél
Széles a dombhát, bűvös a tér
Hosszú köntösöm földig ér.

Mélyen a föld lent elmarad
Száz érnyék néz és elriad
Betelt a bűvös pillanat.

Köntösöm egyre most nagyobb
Szertelen égi árny vagyok
S az élet egyre távolabb.

Nincs itt a szóban értelem
s a múló perc is végtelen
Elvész a föld a semmibe
És nem vagyok ím: semmi se.

*

A szél kopog az ablakon
Most álmodom, most nyughatom.

szozattovabbacikkhez

Márai Sándor: Bikavér

Fél nyolckor már erősen szürkül Egerben; elmentem Gárdonyi háza mellett a sötétben, a magas kerítés mögött van egy lombos fa, itt szokott üldögélni, pipázva s hallgatózva. Megálltam a kerítés előtt, s iparkodtam elképzelni ennek az életnek különös levegőjét. Gárdonyi írása olyan átlátszó és üde, mint a hegyi patak vize; de a lélek, a forrás, mely ezt a tiszta áradást táplálta, titokzatos. Arra gondoltam, az egri szürkületben, hogy a világirodalomban egy példát tudok csak, mely Gárdonyi emlékével egyezik: ez példa: Flaubert. Gárdonyi úgy élt, mint Flaubert, s Eger volt számára Rouen; s ugyanolyan magányos volt, s ugyanúgy vigyázott a nyelvre és a betűre. Esténként kiült Gárdonyi a kerítés mellé, hallgatta a hazatérő hevesiek beszédjét. Életéről mindet tudunk és nem tudunk semmit. Flaubert még elárulta magát leveleiben; Gárdonyi szemérme mély volt és sűrű, bonyolult szemérem volt ez, mely elrejtett a mű mögé minden személyes anyagot. Álltam az egri égbolt alatt, és megértettem ezt a különös szemérmet. Az író tűnjön el a mű mögött, az író ne szerepeljen, ne illegesse magát, ne politizáljon a szó krajcáros értelmében – maradjon hűséges ahhoz az örök szerződéshez, a nyelvhez, melynek papja és rabszolgája, s egyebekben áljen valamilyen saját külön Egerben vagy Rouenban, magányosan és láthatatlanul. Ez minden, amit tehet. Ez a legtöbb. Gárdonyi megtette. A kerítés mögül látta a várost, ezt a nemes barokk remeket, melyet otthonául választott; de a várostól is távol maradt, itt fönn a dombon. Ahhoz, hogy az író teljesen átélje és kifejezze az emberit, idejében el kell hagyni az embereket: tragikus út ez, kevesen bírják. Mert az élet közelsége sokat ad és nem lehet büntetlenül elmenni egy dombra, a kerítés mögé. S az életbe nem lehet időnként kirándulni – minden és mindenki egész embert kér, az élet is, a munka is. Gárdonyi választott. Flaubert is választott. Erre gondoltam, kifújtam magam, s elindultam, Gárdonyi kerítése tövében, fel a Cifra parti ösvényen, a szőlők felé.

szozattovabbacikkhez

Márai Sándor: Egy polgár vallomásai

    Részletek

Mit is csináltam Leipzigben? Családom úgy tudta, az egyetemre járok, ahol, német szakszerűséggel, újságírónak képeznek majd ki. A valóságban ábrándoztam és álmodtam. Nagyon fiatal voltam, és csak a fiatalság álmodik. Az én nemzedékem nem vágyott „rekordokra”. Amire őszintén vágytunk, az álom volt, valami tündéri elem hiányzott életünkből, a valószínűtlen, az ellenőrizhetetlen… Fél napokat el tudtam ülni az egyetem mögött az öreg Kaffee Merkurban, Leipzig e nevezetes kávéházában, ahová a „világ minden lapja” járt, mintegy félezer újság, s én mindennap lelkiismeretesen végigolvastam a legtöbbjét; mintha leckére készülnék, úgy magoltam, mi történ aznap a világon. Angol cigarettát szívtam, melynek édeskés-ópiumos füstje a távolit, az egzotikusat idézte, álmodtam és néztem ki az ablakon a leipzigi utcára, mely oly sivár volt és mégis oly idegen, mint egy olajfás, pálmás oázis a sivatagban. Végtelenül szerény voltam és korlátlanul igényes ugyanakkor: egy angol cigaretta teljesen kielégítette képzeletemet, de a színházból felvonás közben kifutottam, ha valamelyik színész színész vagy a darab valamelyik mondata nem tetszett;s moziba nem tettem volna be a lábam. Tudtam órákon át járni esőben, s mindig játszottam, leültem a leipzigi pályaudvarnak – „Európa legnagyobb pályaudvarának” – egyik padjára, s vártam az idegeneket, kikhez nem volt semmi közöm, s nem is akartam tőlük semmit. Soha nem mertem később úgy elengedni magam, mint ifjúságom külföldi szakának ebben az első idejében. Nem akartam senkitől semmit, nem vártam jót, se rosszat, mindenért hálás voltam, egy mosolyért, hanglejtésért is; azokban az években még teljesen jóhiszemű voltam. Lehet, hogy akkoriban költő voltam.

szozattovabbacikkhez

Márai Sándor: Húsvét, Még egy vers, Versciklus – Hetvenkettő

Márai Sándor:

Húsvét

Minden kezüket az asztalra tették,
Volt közte bütykös, sárga, lágy, öreg
S az életüket rég elfelejtették.

János a bárányt nézte és mosolygott
Tunyán s hízelkedve, mint egy öleb:
Irigyen nézték, mert azt hitték, boldog.

De ők már nem voltak halász, se pásztor
Nem volt kedvesük, se ambícióik,
Csak a nevét súgták egymásnak párszor.

S keveset ettek és ritkán aludtak
Pénzük se volt, sem halászó hajóik,
Műveletlenek voltak s mit se tudtak.

Nagy lámpák voltak ők csak, mikben égett
Az ő neve. S csak éltek, mint a tárgyak.

Így ültek ott és valamire vártak.
Mikor Judás belépett.

1923

szozattovabbacikkhez

Gulyás Pál: Professzor Németh Lászlónak

Nem kell minékünk egyetem,
a mi egyetemünk az esték,
a mi hazánk Ó-Debrecen,
hazánk az Ó-Egyetemesség.
Az országúton fut a pályánk,
akácok alabárdjai
őrködnek perceink halálán,
az új percet megváltani.
Mi minden pillanatban holtan
bukunk le s fölemelkedünk
minden pillanatban a porban
s a holdvilágtól ég kezünk.
Visszük a túlvilági lángot,
s hallgatjuk tört szívünk zaját,
visszük az épülő világot,
visszük Plátót, az Ideát.

Nem kell minékünk egyetem,
bennünk az esti üzenet forr,
minden fűszál nekünk terem,
mi a fűben vagyunk professzor.
Hallgatjuk a fűszálak csendjét
s mindenki mindent ránk uszít,
szétzúzni a természet rendjét
s azt éjt, a paracelzuszit.
Az országúton fut a pályánk,
a nagy természet szalagán
futunk a gondolat magányán,
a mi katedránk a magány.
Utunknak nem lesz soha vége,
megyünk, amerre hív a Nap.
Gyalog vándorlunk fel az égbe,
hol a csillagok alszanak.

Juhász Géza: A minőség forradalma

Németh László ellenállt a sikereinek. Ugyanabban az évben indította el a Tanút Kecskemétről, mikor Sértő fölbukkant. Senki nem vett róla tudomást; az „egész főváros” Sértőről beszélt. S az futott, szegény, a dicsősége után. El is vesztett mindent hamarosan. Siker van sokféle; hódolhat valakinek a szerelem, az irodalom, a hatalom, a pénz. Aki mindnek ellenáll, az szerzi meg valamennyit. A tömeg igényt tart rá, hogy fülébe muzsikálják a nótáját, ragaszt is bankót a more homlokára, de féllábon csárdásoztatja, s csak nevet rajta. Annak tartogatja tiszteletét, aki jól megmossa a fejét, nem lefele rángatja, az önutálatba, hanem fölemeli. A tömeg egy tagja sem vállalja, hogy ő tömeg, halni tud valakiért, aki elhiteti vele, hogy ő különb.

    Sikere tulajdonképp csak annak lehet, aki nem törődik vele. Németh László ennél is továbbment: valósággal menekült előle. Nagybányán született 1901. április 18-án, de hamarosan Pestre költöztek. Akkor minden magyar: fővárosi szeretett volna lenni. Neki még hozzá tanár az apja, tehát az iskola is kissé családi intézmény. S ez a boldog, úri Lacika fölfedezi magának Szilasbalhást, parasztnagyapja udvarát. Odajárnak nyaranta, s ő már ízlelgeti gazdálkodó nagybátyjai közt azt a mély magyarságot, amelyet később Bethlen Miklós a 17. századi Erdélyben fedezett föl.

szozattovabbacikkhez

Németh László: Nép és író

    Bevezető a Bartha Miklós Társaság 1929. február 27-iki Magyar föld estélyén.

    A magyar föld népe két kultúra közt lebeg. Régi rítusát megbontotta s nem talál új fegyelmező szertartásokat. Szokás és hagyomány biztos partja közt folyt egykor az élete: megvolt a templombeli helye, nem ölthetett fel büntetlenül egy különállást jelentő ruhát s tudta, melyik halottját hogy kell elsiratnia. Zárt volt a lelke, mint az éggömb, mely faluja fölé borul. Hallott róla, hogy a szőlőhegyen túl is van világ s az utak akácsorai messze városok s idegenajkú országok felé szaladnak, de a lelke nem szaladt velük. Az élete csak itt volt teljes, mert itt volt érdemes; az országútja a cigányoké.

    Hol van ez a régi falu? Bomlik menthetetlenül. Hol gyorsabban, hol lassabban. Itt tartja magát a régi élet, ott minden múltat felold az új. Vannak kevert faluk, hol mint a rendetlen vágott erdőn, jövevény növények verik fel az ős fák irtásait. Százados távolok élnek egymás mellett s egyetlen zavaros sűrűbe fut szívós és burjánzó akác. Sajnálod a népdalt s bánatosan mondasz le a tengerihántás hatásos díszletéről? Ó, nagyobb dolgok vesztek el itt! A meder futott el a folyó alól. Isten tudja, mi lesz belőle: posvány vagy vízesés?

szozattovabbacikkhez

József Attila: Április 11, Kopogtatás nélkül, (Karóval jöttél…)

József Attila:

Április 11


A talló kalászait hányva
S a verebek közé belesvén
Nagy szél kapott föl egyszer engem
Hirtelen, áprilisi estén.

Gyerekeit kereste arra
S engem talált ott épp az útban.
Bömbölt, örült, s én mosolyogva
Rengeteg mellén elaludtam.

Vitt falvan, földeken keresztül,
Meghempergetett jó sárosra,
Cibálva és kacagva vitt egy
Pesti, csatakos külvárosba.

Az uccán vidám jasszok lógtak
S még vidámabban verekedtek,
Kiabáltak, kiabáltunk és
A jasszok végül berekedtek.
Mondom, valami nagy ünnep volt,
A hívek templomokba mentek
És reszketve, szomorú kézzel
Áldották őket meg a szentek.


szozattovabbacikkhez

Jékely Zoltán: A csend jajszava

Szép templom, mért sikolt a csended?
Talán az Isten jajszava
A torzult Emberért, kit valaha
a maga képére teremtett


Jékely Zoltán 1982 K

Mentovich Ferenc: Az Unio-dalokból

Roppant tengernek állunk közepén,
Melynek nehéz vésztől fölkergetett
Hulláma föl az égre tornyosul,
És minket elnyeléssel fenyeget.

Hah, mily bőszült erővel háborog:
Most csillapul, majd ismét földagad,
Nem hallod-é a bősz tenger zaját,
A minket környező szláv hangokat?

Nehéz zúgása egyre hangosabb;
Nem látod-é a terjedő özönt?
Térjünk előle biztos révbe, míg
Szétromboló árjával el nem önt.

Vagy egy sziget, egy biztos békepart –
Ki nem hallotta e sziget nevét? –
Melynek hatalmas meredek fala
Az áradat veszélyitől megvéd?

Ki nem hallá neved szent egyesség?
Te a hullámoktól megőrizesz;
Szent földeden a romlás nyilal
Ellen minket védőpajzs fedez.

Éltünk felett nem földi hatalom,
Szellem karokkal nemtő őrködik,
Keményen egybenőtt szikláidon
A bősz tenger hulláma megtörik.

Pósa Lajos: Szeresd ezt a földet

Szeresd ezt a földet,
Ahol bölcsőd ringott,
Hol először tűztél
A süveged mellé
Rózsát, rozmaringot.

Mosolya, illata
Sírodba kísérjen. . .
Magyar föld szülötte
Lótuszért, pálmáért
Hazát ne cseréljen!

Tán derűsebb, kékebb
Másutt a menny boltja:
Sugarait a Nap
Nagyobb verőfénnyel,
Pazarabbul ontja.

A Hold is, csillag is
Szebb talán az égen. . .
Magyar föld szülötte
Ragyogóbb csillagért
Hazát ne cseréljen!

szozattovabbacikkhez

 

Tűz Tamás: Kísérteties

a dolgok összevágnak
épp erről van szó
sűrűsödik a hideg
a templomkövön kiérlelt huzat keresztútján

Krisztus átázott gyolcskötőben
félbehagyott zsoltárok dere szitál
ráfagy a szempillákra

a sanda mészáros lapozgat
tettei spirálfüzetében
dzsip várja kint
a vérző utcasarkon

vitéz Somogyvári Gyula: A soproni túszok

Lent: őrtüzek, fent: békés csillagok
és csend borult a megkínzott vidékre.
A romlott bástyán még piheg az őrség,
de kint vigad már Ottokárnak népe.
Perzselt faluk lángolnak messze, távol,
amerre csak leportyáz a tábor
s ar őt tüzeknél cseh muzsika szól…

S most mély hang kél a kapubolt alól
– Megállj, ki vagy? Te jössz ott Dági Péter?
„Én vagyok az. Mi kell Wolfram vitéz?”
– Vigad a cseh! Tán Sopron vesztit sejti? –
„Korán vigad! Még van, ki szembenéz
e bástyafokról rabló seregével.”
– Négy hete már… az árok tele vérrel. –
„De hol bedönti bástyánkat a bak:
Ott kard fogadja, meg nyílzuhatag!”
– Csak két napig még s itt lesz a király
s tudom: a zsebrák Bécsig meg sem áll!
De ki az ott, aki most erre lépdel
a torony felől? Ismered-e Péter?
– Megállj, ki vagy? –
„Félre te ostoba,
félre a dárdát! Én vagyok: a várnagy.
Áll mint a vak itt bent a kapuba…”
– Uram… nem látunk… sötét van… bocsánat –
„Csönd! Elég a szóból. Ide azt a dárdát,
ma éjjel én magma állok itt a vártát.
Ti meg kotródjatok végre pihenőre,
ma éjjel a várnagy lesz a kapu őre!”

szozattovabbacikkhez

 

Imrik Klára: Április

Tavaszra készülődünk,
Benned is rügyek nyílnak –
Álmokat lép a kétség
De velünk van a szépség.

Mely új utakra kerget,
Gyomlálunk régi kertet,
Hol szánkig ér a dudva
Kezünk már érdes, durva.

És kiserken a vérünk,
Emberként, cifrán élünk,
Hazudjuk sok szép bűnünk
És egymás csókján fűlünk.

Lázakat hajt a szél is
Járatod magad s én is,
Biztatom fáradt ajkunk,
Frissüljön s kósza harcunk.

Talán ma érted szép lesz,
Ha értelek, ha értesz…
Vagy zajló jég a kedvünk?
És április a szerelmünk.

1939

M. Juhász Margit: Április

Egészen zsenge lomb hajlott az útra itt az áprilisi kertben,
Én pitypangok között a friss füvön elnyúlt testtel napon hevertem.
Még pára szállt a szilvafák között, az elvéknyuló kékes ágon
Pufók virágok színesedtek, s harmat száradt a kis sziromszoknyákon.
Avart gyújtott a szomszéd, s szállt a füst fanyar, szőkén kígyózó csíkja,
Messze, mint kék csipkeszegély, a Bükk intett az ég szélére írva.

Lankadtan alvó két kezem sugárba mártottam szétnyitva lassan,
S néztem, amint sápadt húsán az élő fény zengő papirosa harsan.
A barna ághegyek felett feszült a Nap kibontott hárfahúrja,
S fénybe kábult testemen át búgott az ébresztő jel: alleluja!

1931

Márai Sándor: Tavaszi vers

A napok hosszabbak már és az élet
Rövidebb. Felhők érkeztek a tenger
Felől és fanyar levegőben járok.

A mészáros díszíti így babérral
Barmai tetemét: hadd tűzzek én is
Majoránnát hajamba. Majd levágnak.

Legjobb, ha alszom. Az ördög is alszik,
Pamutsapkáját két szarvára húzta,
Az Istennel álmodik s néha felnyög.

Egész hideg van. (Merre vagy, te drága,
Te drága Éva? Élsz-e, s hol csatangolsz?
Lábad csatakos lesz a friss füvek közt...

De furcsa volt. Olyan volt, mint az élet.
Talán szótárban kell megkeresni.
Homályosan emlékszem csak, dadogva.)

S mert író vagyok, pennám köszörülöm.
Házam elé friss forgácsot akasztok.
Komisz vagyok és cserzett. Kiteleltem.

Sík Sándor: Ibolyák

Az áprilisi réten
Gyerekszem-kéken
Ibolyák, ibolyák, ibolyák.
Bujócska-félve,
Mint a tavasz a télre,
De mégis diadalmas-kéken,
Mint a lebegő kék fátyol az égen,
Ibolyák, ibolyák, ibolyák.
Kék tőlük a part meg az árok:
Amerre járok,
Csupa kék, csupa kék, csupa kék a világ!

Nem téplek el innét,
Ó réti picinykék,
Ibolyák, ibolyák, ibolyák.
Csak egy ami aggat:
Lesz tán aki durva, leszaggat,
Aki nem simogatja pihétek,
Nem vágy lesimulni közétek,
Mint én, öcsikék, ibolyák,
Csepp szirmaitokkal összeremegve
Nem sír föl a boldog egekbe:
Csupa kék, csupa kék, csupa kék a világ!

1935

Szulik József: Csalékony tavasz

Vége ismét a tavasznak,
Alig kezde nyílni még;
Ím a szelek fagyot hoznak,
Újra gyászt ölt a vidék.

Megjelent már egy-két fecske,
S vígan, könnyen szálldogált;
De ma már a házereszbe
Némán húzza meg magát.

Mért siettél kifakadni
Gyönge bimbó itt a fán?
Lásd, most így kell elsorvadni,
Nem is nyílva, fagy mián!

Vissza, vissza kis bogárka,
Mért jössz ki a fal megől?
Nincs zöld fű, nincs nap sugára,
Éhség és hideg megöl…

Ón, ne siessünk remélni,
Csalfa tündér a remény!
Jobb, ki megtanula félni,
Mint ki vak s vesztébe mén!

1867. april 1-én.

Ahol te jársz...

«A KURUC NÓTÁK»-ból

Ahol te jársz: rózsa fakad
A nyomodba, –
A gyalogút mintha merő
Virág volna.

Ahol te jársz: gyöngyöt gázol
Pici lábad,
S mintha zengő angyalszárnyak
Csattognának.

Ahol te jársz: megáll a nap
Csudát látva –
S ezer szemmel ragyog le rád
Mint a páva.

S míg a te kis harmatlábad
Tovalebben:
Tovaszáll a nap is, csakhogy –
Fényesebben!

Gyűjtötte Endrődi Sándor

kuruc lovas

Mátyás király halálára

    Néhai való jó Mátyás királ!
Sok országokat te bírál,
Nagy dicsérettel akkoron valál,
Ellenségednek ellen állál.
    Hatalmasságodat jelentéd,
Bécsnek hogy városát te megvennéd,
Ékes sereged ott léletéd,
Királi széked benne helheztetéd.
    Németországot amikort kéványád,
Szent koronához választád,
És nagy sok részre hassogatád,
Magyari uraknak tisztül mind elosztád.
    Akoron te lél1 oly igen drága,
Téged kéványa cseh Prága,
Meghervadoz ott szép zeld ága,
Nem kellemetes néki virága.
    Terekektül nerél ajándokokat,
Ne pusztítanád országokat,
Ne kerengetnéd bassájokat,
Ne fenegetnéd ü császárokat.
    Igyekezel vala sok országokra,
És nagy hatalmas városokra,
A vizen álló Velencére,
És benne való belcs2 olaszokra.
    Magyarországnak fénes csillaga,
És rettenetes bajnaka,
Numuroltaknak kies hajlaka,
Nagy ékességnek es te valál oka.
    Nagy ékessége tisztességenknek,
Nagy bátorsága félelmenknek,
Ótalmazója magyar népeknek,
Rettenetes lél az lengyeleknek.
    Királok kezett lél te hatalmas,
És nagy igyeknek diadalmas,
Néped kezett nagy bizodalmas:
Légy úristennél immár nugodalmas.

1490

/1/ Levél, lettél.
/2/ Bölcs, tudós.

Ásguthy Erzsébet: Mazsola Manci

Hat testvére volt Mazsola Mancinak. Egy nagy házban laktak, ahol rajtuk kívül még sok kis gyerek és nagy ember lakott, ezek elfogták tőlük a napot és elszívták előlük a levetőt. De a hat kis testvér azért szépen fejlődött, pirosak voltak és egészségesek, csak Mazsola Manci volt mindig sápadt és szomorú.

     Mazsola Mancinak egyébként is volt oka a szomorúságra, mert nem igen szerették a társai. Még a testvérei is nehezen tűrték meg maguk közt. Talán azért, mert szeplős volt és vöröshajú, s gyenge kis lábaival mindig befelé kacsázott. Ki tudná megmondani, hogy miért, de Mazsola Mancinak, bizony, alig akadt barátja.

    Rendesen egyedül ült a pincegádorban, vagy a padláslépcsőn meghúzódva s messziről nézte a többiek vidám ugrálását. Mégis, ha valami baj történt, vagy rosszat tettek, összetörtek vagy elrontottak valamit és büntetésre került a sor, mindig ő volt az, aki helyettük ártatlanul szenvedett. Míg a többiek hangos sivalkodással, tiltakozva menekültek, amikor csínyeikért a büntetést rájuk mérték, ő csendes rémületben remegve állott, s nem maradt ereje és bátorsága védekezni. Így aztán mindenért ő lakolt. Őt szidták meg és büntették, s ha az ijedtségtől dermedten, gyámoltalanul állt ott, mindenki szentül meg volt győződve róla, hogy csakugyan ő a bűnös.

    Néha-néha szepegő vékony hangján végső kétségbeesésében megpróbált halkan és félénken védekezni. De akkor haragosan rámordultak, hogy ne feleseljen és ne hazudozzék össze-vissza. Utóbb már okosabbnak látta szó nélkül eltűrni a viharokat és ütlegeket, s még halk sóhajai sem árultak el semminemű lázadozást.

szozattovabbacikkhez

 

Tömörkény István: Fecskék

Volt abban az időben nálunk, odalent a novibazári táborban egy feketeszakállú, alacsony, mérges kis ember, káplári sarzsiban, bizonyos káplár Maksa nevezetű. A legények, akik a szava alá tartoztak, a nevét sem Maksának mondták, hanem mint Macskát tisztelték. Mert szigorú volt a kis ember fölöttébb, rendet tartott, többet, mint kellett volna, mert elvégre a rend is csak olyan orvosság, hogy megárt belőle a sok. Ő túlságos sokat buzgólkodott ezen s minden alkalmat helyesnek talált arra, hogy legényeit súlyosan leszidja, vagy egypár napra a tábor áristomába vitesse. Egy alátartozó legény, a hosszú és szerfölött erős Ördögh meg is mondta neki egyszer: „Hej, Macska, Macska, ha egyszer innen hazaérünk Magyarországba, így félkézzel fölemellek a nyakadnál fogva, de nem teszlek le addig, míg meg nem fulladtál. akkor maradsz majd csak igazán Macska.” A Macska nem szólt rá semmit, csak börtönbe vitette az Ördöghöt, mert effajta szigorúságot tartott azon a területen belül, ahol húsz-huszonöt embernek az ő eszejárása szerint kellett élni. Bár kitudódott, hogy a Macska eredendőleg nem volt sem szigorú, sem pontos oly igen nagyon a végletekig, hanem keménységének oka tisztán csak a magasabb rangúaktól való félelmében volt keresendő, ami nem ritka dolog olyan helyen és közönséges nyelven ijedtségnek neveztetik. Ez az ember hát ezen okból volt szigorú s mert csak a tények előadására kell szorítkoznom, nem mondhatom el, hogy a hosszú és nagyöklű Ördögh a hazatérés után csakugyan arra a színvonalra emelte-e, ahová emelni oly erősen ígérte.

szozattovabbacikkhez

 

Muskátli - 2020. március

muskatli

muskatli

Melléklet
jó gyermekeknek

2020. március
VI. évfolyam / 7. szám

Kedves Gyerekek és Örökgyerekek! A Szózat havonta megjelenő elektronikus folyóirat oldalain kis Olvasóinknak is szeretnénk kedveskedni.

szozattovabbacikkhez

 

 

Kéler Gyula: Mi a csók?

Semmiből lett édes valami,
Ha a szív kezd némán vallani.
Hol hallgatva kérdez, felelget,
S hirtelen jő rá a felelet.

Gyújtó bájnak nyújtott hál’adó,
Mit hévvel ad kedves imádó.
Érintkező keblek tűzköve,
Csattanó hő szikra mennyköve.

Testnélküli vágy hő óhaja,
Beteg szívnek gyógyító olaja.
Méreg, bár vért lángra lobbantó,
Érzem, tudom: adva, lopva – jó.

1896

Kéry Gyula: Minek is van szerelem

Szomorúan búg a szellő az erdőn,
Olyan mintha künn járnék a temetőn;
Fáj a szívem, sír a lelkem,
Az hagyott el, kit szerettem,
Minek is van szerelem a világon?!

Ha megszólal a kisharang imára,
Minden este sóhajtozom utána;
A hány csillag van az égen:
Mindegyiktől csak azt kérdem,
Minek is van szerelem a világon?

Kosztolányi Dezső: Ilona

Lenge lány,
aki sző,
holdvilág
mosolya:
ezt mondja
a neved,
Ilona,
Ilona.

Lelkembe
hallgatag
dalolom,
lallala,
dajkálom
a neved
lallázva,
Ilona.

Minthogyha
a fülem
szellőket
hallana,
sellőket,
lelkeket
lengeni,
Ilona.

szozattovabbacikkhez

Reményik Sándor: Holtomiglan

Én egyszer jártam már ezen a tájon.
Különös volt és kísérteties.
Minden ugyanaz volt és mégis más volt –
És ember, ember nem volt kívülem.
De ember voltam vajon én magam?
Dél volt, delelőn állt egy furcsa nép,
De az árnyék, mely feketén feküdt,
Jövő sorsom riadt árnyéka volt
Csupán – nem az enyém.
Én testetlenül – kép voltam csupán,
S minden körül: az Oltárkő-orom,
A tó, merev szurony-szálfáival,
Melyet Gyilkosnak hívnak egykoron,
S tovább a szirt-szoros nőttön növekvő,
Mennyet ostromló rohamosztaga:
Egy eljövendő nagy világteremtés
Ködös tervrajza volt csak – semmi más.
Éreztem: a szikla tapinthatatlan,
A tó vizének nincsen hőfoka,
Az ősfenyők is illattalanok,
S ha kést döfnek most hirtelen szívembe,
A döfés nyomán nem buggyanna vér,
Le nem zuhannék, lengve úgy maradnék,
Örvénylő képsereggel körülöttem.

szozattovabbacikkhez

 

Szabolcska Mihály: Leányok

Teljes egész életemben
Nem gyűlöltem, csak szerettem,
Minden embert, minden sorban,
Ha leány volt, annál jobban!

Még se tudott engem senki,
Csak megcsalni, csak rászedni
S kinevetni alattomban –
Ha leány volt, annál jobban!


arc

Pósa Lajos: Dal a hazáról

Azt dalolja a kis madár
     A virágos ágon:
Legszebb ország Magyarország
     Ezen a világon.

Azt zúgja a Tisza, Duna
     Hömpölygő hulláma:
Magyarország a világnak
     Ékes koronája.

Azt ragyogja a csillag is
     A csillagos égen:
Magyarország tündérország
     A föld kerekségen.

Azt dobogja a szívemnek
     Forró dobogása:
Áldott legyen a magyarok
     Gyönyörű hazája!

Bartalis János: Kolozsvárhoz…

Kolozsvár, milyen vészes a
barátságunk-sorsunk.
A legnehezebb időben
fogadtál öledbe,
mikor feletted
sóhajt az erdő,
s jajgat a határ.
Nézem a Szamost,
(régi ismerős,
ott folyt el Kosály mellett.)
Bámulom a bekéklő hegyeket.
A házak diákkorom idézik,
az ifjú éveket.
Körüljárom a Templomot,
az egyetlent, legszebbet.
S rovom az utcákat vége-hosszat.
Nézem az alkonyt.
Nézem a reggelt.
S be nem teled Veled, drága város!
Itt áll a Szobor.
Ott csillog a Szülőház.
Abban a házban
történelmet csináltak.

szozattovabbacikkhez

Ligeti Ernő: Misztótfalusi Kis Miklós

    1.

Tótfalusi Kis Miklós születése idején az erdélyi fejedelemség már hanyatlóban volt. Az apák még elmondhatták: bezzeg jól éltünk a Bethlen Gábor idejében! A nagy fejedelem rendbe hozta az ország szénáját; béke volt és rend, igazi aranykorszak.

    A gyermekek, így Kis Miklós is, azonban megismerkedetek azzal, ami eleddig csak dajkamesének tetszett: a törökkel és a tatárral. „Szidi Ahmed Kolozsvárra küldi martalóczait” száz öreg késért, a fejeket nyúzni – tíz szekérre rakták fel a szalmával kitömött fejeket, hogy majd Konstantinápolyban odadobják a kutyáknak. – Bethlen Gábor híres gyulafehérvári palotájában nem csak a finom művű muranoi üvegeket zúzták szét, a velencei tükröket és a nürnbergi kárpitokat, de magát a palotát is földdel egyenlővé tették.

szozattovabbacikkhez

Gács Demeter: Lehervadt a rózsánk…

Fekete a nádas,
nem süt a hold rája.
Bujdosó kurucnak
zsombik a tanyája.
Madártól zörgő sás
gyakor ijedelme…
Rongyos már a dolmány,
rongyos a tarsoly, de
úgy sincs semmi benne,
úgy sincs semmi benne.

Lehervadt a rózsánk
a majtényi réten.
Rákóczi csillaga
nem ragyog az égen.
Jó lovam ott hagytam
holtan a Meszesben…
Tornácos portámat,
régi szeretőmet
hiába kerestem,
hiába kerestem.

szozattovabbacikkhez

Hangay Sándor: Kuruc kesergő

Kurucéknál nincs mit enni,
Hová kéne pajtás menni?

Plundrám elnyűtt, kopott, foltos.
Hová menjen ma a zsoldos?

Bakancsomnak nincsen talpa,
Fáradt lábam eltalpalta.

A szívemben nincsen álom,
Régi magam nem találom.

Nincsen tallér borra, nőre,
Itt maradtunk veszendőre.

Azelőtt csak vót, ahogy vót,
Megértették az okos szót.
Ha rosszul ment, labanc lettem,
Innen oda telepedtem.

De most, ha már nem lesz német,
Mit csinálunk hej! vitézek?

1918

Jókai Mór: II. Rákóczy Ferenc ifjúsága

Hány keserű sóhajtás elszállt a bánatos hazafikebelből, az mind egy ember felé sietett: az volt az ifjú II. Rákóczy Ferenc.

    Ő, a Rákóczyak szellemével, Zrínyi Ilonának a könnyeivel, Zrínyi Péter és Frangepán vércseppjeivel a jövendő választott hőse, felkentje a nemzetnek: ott sínylődött a neuhausi jezsuita zárdában. Kollonics bíbornok parancsára maga is jezsuitának neveltetve.

    Hanem hát „a pap tervez – asszony végez.”

    Ferencnek a nénje, Juliánna, Aspremont grófhoz ment nőül. Ez a derék német tábornok hitvestársa könyörgésére kieszközölte az udvarnál, hogy Ferenc sógorát vegyék ki a jezsuiták kezéből, s fiatal létére nagykorúvá nyilvánítsák. Ez a mesterfogás csak úgy történhetett meg, hogy Kollonics elutazott Rómába, s amíg ő odajárt, azalatt végeztek el mindent. Mire hazakerült, már akkor az ifjú Rákóczy szerelmes is volt, el is volt jegyezve a szép darmstadti Magdolna hercegnővel. Ekkor volt Rákóczy húszéves.

    Kollonics minden módon meg akarta akadályozni Rákóczy házasságát: azt ő erővel pappá akarta tenni. Azt gondolta ki, hogy a távol elkülönítve lakó szerelmeseknek kölcsönösen halálhírét költé. Rákóczy esztendeig gyászolta lelkében és öltözetben holtnak hitt kedvesét, azt pedig férjhez adták máshoz: mikor véletlenül ismét összetalálkoztak, már akkor Magdolna hercegnő asszony volt.

szozattovabbacikkhez

Arany János: Kozmopolita költészet

Nem szégyellem, nem is bánom,
   Hogy, ha írnom kelle már,
Magyaros lett írományom
   S hazám földén túl se jár;
Hogy nem "két világ" csodája --
   Lettem csak népemböl egy:
Övé (ha van) lantom bája,
   Övé rajtam minden jegy.

Ám terjessze a hatalmos
   Nyelvét, honját, istenit!
Zúgó ár az, mindent elmos,
   Rombol és termékenyit:
De kis fajban, amely ép e
   Rombolásnak útban áll:
Költő az legyen, mi népe, --
   Mert kivágyni: kész halál.

Vagy kevés itt a dicsőség,
   S a nemzettel sírba lejt?
Kis-szerű az oly elsőség,
   Amit a szomszéd se sejt?
Nincs erőnkhöz méltó verseny?
   Dalra itthon tárgy elég?
Nem férünk a kontinensen
   Albion is kéne még?...

Légy, ha birsz, te "világ-költő!"
   Rázd fel a rest nyugatot:
Nekem áldott az a bölcső,
   Mely magyarrá ringatott;
Onnan kezdve, ezer szállal
   Köt hazámhoz tartalék:
Puszta elvont ideállal
   Inkább nem is dallanék.

S hol vevéd gyász tévedésed.
   Hogy faját s a nemzeti
Bélyeget, mit az rávésett,
   A nagy költő megveti?
Hisz forgattam, a javából,
   Én is egypárt valaha;
Mind tükör volt: egymagából
   Tűnt nekem föl nép, s haza.

Krúdy Gyula: Arany János emlékezete

Egy nap Arany János életéből

Szeretem azokat a könyveket, amelyekből tegnapi emberekről olvashatni; olyan emberekről, akiket a valóságban sohasem láttunk, de mégis úgy gondolunk rájuk, mintha ifjúságunk boldog, aranyfoltos napjait az ő társaságukban töltöttük volna egy nagy fa alatt.
Még itt hevernek a régi újságok, amelyek május havában szorgalmasan bejelentik, hogy Arany János akadémiai titoknok megkezdte üdülését a Szent Margit szigetén... még találkozunk ezüstfejű úriasszonyságokkal, akik kisleány korukban kezet akartak csókolni a mogorva, mélázó költőnek amott, a tölgyek alatt, abban a széles karosszékben... még ballagnak közöttünk varjúszínű vénemberek, akik a céhmesterléptekkel haladó Aranyt a fürdőház körül várakozni látták... még él az öreg asztalos a szigeten, aki látta a jómódú költőt, amint ezüsthúszaskáit aggodalmasan olvasgatta: vajon kifutja-e belőlük egyszerű ebédje ára ott, a felső-szigeti vendéglő teraszán, ahol Törs Kálmán, a tárcaíró mindennap rákot evett... Olyan közelről csapongnak a fejünk körül az Arany János-toronynak emlékmadarai, hogy szinte a kezünkkel megfoghatnánk némelyiket, mégis emberöltők választanak már el a nagy magyar költőtől, akinek emlékezetét nem szivárványosítja egyetlen pajkos női kaland sem, de nem is homályosítja se szilaj vagy könnyelmű cselekedet. Mintha minden időkre megmutatná a magyar költőknek életmódjukhoz az irányt ez a presbiter, ez a komoly, szentéletű költő, aki se az öregedő poéták vörös orrával, se a kis szoknyaráncok után való nevetséges epekedéssel nem ismerkedett meg életében.

szozattovabbacikkhez

szozattv


szozat a tiszta hang Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Rátkai 2020 01 30 jorafordulopal vers2020a Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf