Erdélyi József: Feléd

Feléd robog
ez a vonat,
feléd dobog
ez a szív,
feléd repdes,
mint kis gyermek,
akit kedves
anyja hív.

Az ablakon
kitekintek,
borús vakon
száll az éj,
fut a gőzös
zakatolva,
benne közös
a veszély.

Éjfél után
van az idő,
aluszol tán,
édesem,
nyitva-hunyva
téged lát,
akárhol van,
ez a szem.

szozattovabbacikkhez

Komócsy József: Valóság volt-e…!

Dithyrambok ciklusból

/11/

Valóság volt-e, avagy álom?
Soha, soha ki nem találom:
   Ajkad, homlokod csókolám,
   S te kegyesen néztél reám.

Érzém kéjét lehelletednek,
Míg azt sóhatám, hogy szeretlek,
   És átölelve térdedet:
   Hogy szeress, arra kértelek.

Lelkem fölött, a sötét árnyban,
Arcodat tündökölni láttam,
   Homlokom simítá kezed,
   S még forróbban öleltelek.

S ma sem tudom: hát való mindez?
Közeledtél e fájó szívhez?
   Nem tudok mást, csak azt tudom:
   Meggyógyítottál, angyalom.

Móra István: Kérdik tőlem ...

Kérdik tőlem: melyik
Virágot szeretem?
Hallgatok és téged
Nézlek szerelmesem...

Kérdezik: melyik csillag
A legszebb az égen?
Oh, ragyogj rám mindég
Édes üdvösségem ....

Kérdezik : melyik a
Legszebb nóta nekem?
Suttogj a fülembe
Szeráfom, mindenem . . .

Kérdezik : édesebb
Mi lehet a méznél?
Jaj, ha te csókolnál,
Jaj, ha te becéznél . . .

Kérdezik ; hiszek-e
Üdvben, mennyországban?
Borulj a szivemre
Lelkem, rózsaszálam!

Nadányi Zoltán: Ilona

Ketten voltak a szívemben,
ketten egymás mellett,
hol egyiknek, hol másiknak
esküdtem szerelmet,
délbe Máriának,
este Ilonának.

Nem hazudtam egyiknek se,
olyat én nem tettem,
Máriát is, Ilonát is,
igazán szerettem,
szívből Máriát is,
szívből Ilonát is.

Melyiket hát mégis jobban,
azt magam se tudtam.
Sokszor én még azt se tudtam,
kihez vagyok útban,
vajon Máriához?
vajon Ilonához?

Hosszú, hosszú deszkaszálon
két lány hilintázik,
felváltva száll fel az arcuk,
hol egyik, hol másik,
hol a Máriáé,
hol az Ilonáé.

szozattovabbacikkhez

Radnóti Miklós: Október, délután

Mellettem alszik a tölgy alatt Fanni,
s mióta alszik, annyi makk hullt a fáról,
hogy minden jámbor lombbal veszekszem érte, -
mikor átkarolt, kérte, őrizzem pihenését.

De nap kacsintgat át fodrán a lombnak,
vad darazsak dudolnak körül haraggal.
És a lomb makkal felel és feleselget,
hulló makk makkot kerget, nem tud a fán maradni.

Fanni fölébred és álmos szeme kék,
keze oly szép, mint szentkép keze és gonddal
békít a lombbal, végigsimít a számon
s ujját ott tartja három harapós fogamon még,

hogy ne beszéljek. Így készül az új csend
és a csendből odafent sziszegve eső
hatnapos esső, mely elmossa a makkot
s mint fekete szallagot, úgy köti ránk a novembert.

1934

Jakab Ödön: Nézek a szemedbe

Nézek a szemedbe,
Gyönyörű szemedbe,
S találd ki galambom:
Mit látok én benne?
Mintha egy mély forrás
Kék vizébe néznék:
Egyebet se látok,
Csak a magam képét.

Beh jó, hogy a lélek
Tükrei a szemek!
Legalább igazán
Látom szerelmedet;
Látom, hogy mindig csak
Én vagyok lelkedben.
– Áldjon meg az Isten,
Hogy úgy szeretsz engem.

Juhász Gyula: Pozsony

Ha alkonyatkor ballagtál a ködben,
Mely lágy fátylával a Dunára hullt,
A zsongó zajban és a méla csöndben
Fáradt szívedbe muzsikált a mult.

A vén utcákon szinte visszazengett
A régi léptek kongó moraja,
Széchenyi járt itt és honán merengett,
Amely nem volt, de lesz még valaha.

Csokonait itt várta a diéta,
Petőfit is és az a nyurga, méla,
Szelíd diák, Reviczky, itt merengett,

Hol most új bánat árvul a ligetben
S a márványszép királynő téli estben
Magyarjaira vár a Duna mellett.

1920

Rozman József: Pázmány köszönti híveit

Szent ügy katonái, keresztes vitézek,
Rátok hálás szívvel, bizakodva nézek;
Jártatom szememet a küzdő, hű népen, –
Megnövelé az Úr számotokat szépen!

A nagy harcot egykor szinte magam vívtam;
Egy segedelmem volt: az Úristent hívtam;
Többen vagytok most, kik álljátok a harcot; –
Az ellenség láthat sok szép bátor arcot!

Van kivel tusázni: – tart a régi átok:
Temérdek ellenség dühösen jő rátok;
Van dolga a tollnak – szellemi pallosnak –,
Van kelete hősnek, keménynek, okosnak!

Hullattok ti közben hej, nem egyszer vért is;
Keresztes kardotok suhogjon azértis!
Hősi vér, ha csordul, fog összecsikordul,
A győzelem kemény férfi felé fordul.
_ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _

Vitéz harcost közben áldomás derítsen,
A régi serlegből új erőt merítsen.
A zászlót… a zászlót soha en hagyjátok!
…Az örök Istentől áldást kérek rátok!...

A kat. írók és hírlapírók Országos Pázmány Egyesülete 1931. jan. 15-én tartott választmányi ülésén szerzőt egyhangúlag az egyesület tagjává választotta.
Fenti költemény ugyanakkor a Pázmány-lakomára készült, melyen az ünnepi beszédet a Pázmány-serleggel szokták mondani.

Ady Endre: Deák Ferenc

Harminc éve ma, hogy meghalt a nagy magyar ember, kit a haza bölcsének ismertek el ellenfelei is. A nagy művet, Deák Ferenc művét, mintha rémek röpdösnék körül harminc év után. Szomorú időkben emlékezünk a harminc év óta hamvadó bölcs magyarra. De hogy ő élt, volt s alkotott, ez már elég ok a reménységre. Deák Ferenc nemzetének joga van élni s bizakodni. A magyar koponyában nagyszerű, józan ész raktározódott föl a nehéz századok fölött. A temperamentuma túlságos a magyarnak, de a józan ész meg tudja zabolázni. Deák Ferenc halálának harmincadik évfordulóján meg kell erősödnünk, s ki kell tartanunk e hitünkben.

(Budapesti Napló 1906. január 30.)

Mikszáth Kálmán: A Deák Ferenc helye

Egy igazi legenda lesz ebből kétszáz év múlva.
Történt is már ehhez hasonló eset.
Öreg krónikák följegyezték.
A híres törökölő Kinizsi Pál márványsírkövére rálőtt egy török tiszt, amint arra ment.
A golyó visszapattant a sima márványról, s úgy főbe kólintotta a jámbor muzulmánt, hogy hanyatt esett eszméletlenül, s elvihette hírét nagy Törökországba, hogy híres Kinizsi Pál még holta után is veri a törököket.
Ott ültek, üldögéltek a Házban, a honatyák ma is, tárgyalván a szerzői törvényt nagy unalomban.
Írók persze nem valának ott. Jókai Kassán van, Futtakit meg valószínűleg felhívatta az udvar Bécsbe, hogy tanácsot kérjen tőle az ellenzék szervezkedése tárgyában. Egyszóval összebeszéltek a laikusok prücsköt-bogarat.
Ekkor jött be fölséges hamleti léptekkel Éber Nándor.
Kékes szemeiben bizonyos aluszékonyság látszott s egész lényén a nagy politikusokhoz illő bágyadtság.

szozattovabbacikkhez

Zilahy Imre: Deák Ferenczhez

Beteljesül az ősi álom,
A hősök lelke megpihen;
Fölépül az óriás vár-rom,
Örömkönny ragyog a szemen.
S a történet sok sötét lapja,
Sok dicső, hiú küzdelem –
Fényét csupán nevedtől kapja,
S nevedet zengi szüntelen.

Előre hát! Vezesd az ifjat:
Egy millió meghalni kész!
A meggyőződés szívükig hat:
Nálad a jellem és az ész!
Utánad száll az erős férfi,
Ifjú hév s dús tapasztalás;
Utadból az öreg sem tér ki,
Hogy egy népet küzdeni láss.

Előre hát! Itt a nagy óra,
Tied a fény, a hatalom!
Vívd ki a nemzet boldogságát,
Oltárrá lett a négy halom.
S ha lesz egy nagy, dicső Magyarhon,
Ha támad egy új Messiása:
Örök híred dicsfénye lészen
Glóriájának ragyogása.

1866

Brisits Frigyes: Prohászka Ottokárról

Prohászka Ottokárral életemben mindössze csak háromszor beszélhettem. Sohasem mertem közelíteni feléje, mindig ő hajolt le hozzám. S talán jobb is volt az úgy, hogy mindvégig a hódolat messzeségének távlatában maradtam tőle. Így jobban és elmélyültebben tudtam felfogni belőle azt, ami később életem belső történetébe szövődött, s él bennem ma is tovább. De annál többet láttam. Ezek közül három eset maradt mg lelkemben egyénisét és küldetését összefoglaló szimbólum gyanánt.

    1896-ot írtak akkor. A 19. század fáradt, kivénült hullámai még ott remegtek a századforduló friss időnyílásán. Semmi sem mutatta, hogy századváltás korszaka jön meg. Az új nemzedék arculata nem bontakozott még ki sehol. (…) A levegő szinte fásult volt annak az érzésétől, hogy valaminek a végére jutottunk: csend volt, feszültség, nyugalom volt, erő nélkül. Pedig a gépek méhében ekkor már megfogant a szociális kín. A gyárak kéménye mellett égre komorlott egy eddig ismeretlen ember-árnyék, a szegény kenyér mellé új vendég érkezett, a gazdasági fejlődés küldte: a koldus. A szellemi élet horizontjain lázadó villámok lobbantak. Nietzsche Übermentschének tipró lépteit a német próza hódítóan új zenéje kísérte. Wilde Oszkár paradoxonjának tékozló mélységeiből az életérzés ujjongó esztétikája ragyogott fel. Tolsztoj az orosz puszták végtelen melankóliájának csendjében új evangéliumot írt. Schopenhauer és Hartmann az európai ember hajójáról leszedték a kereszténység árbocait, miután Strausz a kikötők világítótornyaiba új olajat töltött.

szozattovabbacikkhez

Féja Géza: Gozsdu Elek

Kernstok Gozsdu Elek 1905Ercsiben, Fehér megyében született. Temesvárott, mint királyi főügyész halt meg. Egyideig belemerült Budapest irodalmi életébe, sikereivel meg lehetett elégedve, mégis csakhamar föladta a harcot s államhivatalnoknak ment, előbb Fehértemplomon ügyészkedett, azután került Temesvárra. Magas kort ért, de élete végén már alig tudtak róla, utolsó prózai műve 1886-ban látott napvilágot, azután csupán egy drámával szerepelt. Pályája tele van „talányokkal”, fejlődése meredeken tört fölfelé, utolsó műve „Tantalus” c. novelláskönyve a magyar próza legnagyobb teljesítményei közé tartozik, utána azonban elhallgatott, holott a „Tantalus” nem hattyúdal, hanem a kiforrott teremtőerő néhány kifejező mozdulata; de miért dermedt meg ez az erő?

    Gozsdut egyesek macedón, mások örmény származásúnak mondották, némelyek tévesen románt sejtettek benne, maga Gozsdu a magyarok mellett a honi szerbeke életével foglalkozott legszívesebben és semmi esetre sem tekinthető „asszimiláltnak” a szó gyanakvó értelmében, mert a magyar nyelvnek s a magyar nyelv szellemének, mértéktartó magatartásának páratlan mestere volt, mindenesetre mélyebb és életteljesebb stílusművész Ambrus Zoltánnál, a századforduló kikiáltott stíluspápájánál. Annyi bizonyos, hogy fenntartás nélkül a magyarságba tudott olvadni, mely a „korszerű” felszín alatt mély keleti-antik réteget őriz.

szozattovabbacikkhez

Móra István polgári iskolai tanár, költő, író

móra istvánMiközben hazánkban egyre nő a funkcionális analfabéták száma, egyes elmebeteg tanerők még mindig az angolszász országokban bevált, globális típusú olvasásoktatás – a magyar nyelv ugyanis hangjelölő és betűíró morfofonetikus nyelv, amelynek a szótag adja meg a ritmusát– erőltetik, miközben az olvasás elsajátításának módja hatással lesz a későbbi helyesírásra is. Ezt átgondolva nem kérdése miért fontos a szótagolás gyakorlása. Az már csak hab a tortán, hogy az óvodapedagógusok szabadon választhatnak az elmondandó – egyre inkább külföldi szerzőktől származó – mesék között, mellőzve Kriza János, Benedek Elek, Móra Ferenc, Arany László vagy Illyés Gyula, Lázár Ervin, Csukás István, Fésűs Éva meséit, amelyek egyszerű szavakkal, eleven természetérzékkel, őseink beleszőtt mondáival meséikben szinte költői hatást értek el. Az sem véletlen tehát, hogy Milne: Micimackó [Karinthy Frigyes fordítása] élvezetesebb, nyelvi fordulatokban gazdagabb magyarul, mint angolul. Nagy sajnálatomra ezek a kiváló meseírók mára már eltűntek a tantervekből és a kötelező olvasmányokból.
Móra István, 1864. október 24-én született Kiskunfélegyházán, Pest megyében, egy elszegényedett foltozó szűcsmester és egy kenyérsütő asszony második fiaként.

szozattovabbacikkhez

Móra István: A pusztáról, Félegyházi ó-templomban, Hit, Kenyérszegéskor, Mindennapra

Móra István:

A pusztáról

Bolyongok egyedül napsütött mezőben,
Keresek valamit, keresek hiába...
Oda van, vége van, elvesztette színét,
Mint a hogy gondra vált ifjúságom álma.
Bolyongok a pusztán, keresem a pusztát,
Tele vadvirággal, tele költészettel;
Furulyaszót lesek, daruszóra vágyom,
De csak egy-egy varjú kiabál rekedten.

Hová lett a nádas ezer madarával,
Fehér nympháival, szűz liliomával?
Hol van a ka kuk fű, hol az árvalány haj?
Merre já'- a túzok szaladó fiával?
Hol a gólyamadár, hol a darumadár?
Hová lett a gulya, merre ment a ménes?
Tiszta 8elyemfüvön fehérítni vásznát
Piros arczú leáuy mórt nem jön az érhez?

Itt legelt a ménes, itt hevert a gulya,
Selyemszőrű csikó, tagbaszakadt gőböly, —
Ha léiben, ha nyárban, soha sem fogyott el
A hullám az érbül, a fű a mezőről.
Komor paraszt szántja most a sovány hantot,
Sehogysem boldogul ösztövér lovával,
Káromkodik hosszan, zúg a kötél-ostor,
Idetekint olykor, de köszönni — átall.

szozattovabbacikkhez

Nagy Emma: Forradalmak

Tormay Cecilenek

A tömör-kék Űrben örökös a Törvény:
erő a pályáján ingatatlan megy.
Csak az ember lázad szelekótya földjén –
kénköves szavakkal forradalmat vet.

Csörömpölő sorján forradalmi láncnak
mindig csak a vér foly s elbukik a Cél.
Vad fekete bálján durva haláltáncnak
ember az emberhez mily sokára ér!...

Mennyire nem látja egyetlenegy útját,
amit Isten Fia megmutatott már.
Szavai a szelek száz irányát futják
s törpe lelke mindig új csodákra vár.

Jézus – az egy tiszta Forradalom – állja
idők pusztulását, hulló céljait.
Jézus a szeretet diadalát várja,
mely kétezer éve oly korai itt!...

1931

Szerb Antal: Tormay Cecile

Fellépése körülbelül egybeesett a Nyugat nagy nemzedékének fellépésével. Első novelláskötete már 1900-ban megjelent, de első sikerét csak 1911-ben érte el az Emberek a kövek közt c. regénnyel és az a műve, amelynek népszerűségét köszönhette, a Régi ház, 1915-ben jelent meg. A Nyugat-nemzedékkel nemcsak annyiban volt rokon, amennyire egy nemzedék tagjai elkerülhetetlenül rokonok szoktak lenni, ha tehetségesek: nyugatos volt a szó alapvető, a Nyugat-mozgalomtól független értelmében is, a nyugati irodalmak rajongója és követője volt; és «nyugatos» volt művészi szándékának mélyén is, a művészetről alkotott viziójában. Artisztikus író volt, a finom, lelkiismeretesen kidolgozott részletek, a tűnő és csendes hangulatok, az önmagukért megbecsült ritka szavak és hasonlatok írója, dekoratív tehetség és a szó nemes értelmében dekadens. Öncélú mondatokat írt, amelyek arra voltak rendelve, hogy ötvözött formásságukban a kontextusból kiszakítva is megállják a helyüket és megállítsák, elmerengésre hívják az olvasót, felkeltve benne a szépség szomorúságát és a távoli dolgok igézetét. Annak a stílusnak és stílusteremtő életérzésnek volt a hordozója, amely legmagasabb szintjét Babits Mihály fiatalkori verseiben és Kosztolányi Dezső és Tóth Árpád költészetében érte el.

    A Régi ház révén vált ismertté és népszerűvé ez az egyáltalán nem népszerűségre született tehetség. Akkoriban, – gondolom igazságtalanul, – azt vetették a szemére, hogy könyve túlságosan hasonlít a Buddenbrooksra.

szozattovabbacikkhez

Tormay Cecile és a Napkelet megalapítása

A Napkelet megalapítása

A Napkelet 1923 januárja és 1940 augusztusa között a Magyar Irodalmi Társaság kiadásában megjelenő, alcíme szerint irodalmi és kritikai folyóirat volt. 1923-tól 1937. április 2-án bekövetkezett haláláig Tormay Cecile, ezt követően a lap megszűnéséig Kállay Miklós töltötte be a szerkesztői tisztet. A folyóirat történetének részletes feldolgozásával máig is adós a sajtótörténet. Azonban már a két világháború közötti sajtóban is találkozunk néhány olyan megállapítással, amelyek átkerülve a korszakot feldolgozó irodalom-, sajtó- és művelődéstörténeti munkákba, máig meghatározzák a Napkeletről az irodalmi köztudatban élő képet. Eszerint a Napkelet a hivatalos kultúrpolitika kezdeményezésére, illetve támogatásával, a Nyugat hatásának ellensúlyozására keresztény és nemzeti szellemben alapított folyóirat volt. Valamelyes értéket csak kritikai rovatai képviseltek, azok is inkább csak eleinte, szépirodalmi részében nem volt képes felmutatni maradandó alkotásokat. Nyugat-ellenessége dacára a Napkelet sokat átvett annak kritikai szempontjaiból, stílusában is „tett némi engedményt a modernebb irányzatok követelményeinek”,  ugyanakkor ragaszkodott az „előkelő stílushoz”, a „társasági illem megtartásához”.  A Napkelet később fokozatosan elszürkült, „a huszas évek végére már csak a konzervatív irodalom szűkülő körét képviselte”.

szozattovabbacikkhez

Bartalis János: Varjak

Én szeretem az Istent, s mégis elmegyek ölni. Leölöm. –
Egy melegszemű, szép, idegen katonát fogok leölni,
mint a disznót nálunk. Meghal a szép, idegen lélek.
Meleg, párolgó vér szgja száll a levegőben.
A varjak kikezdik a szép halott hasát.
A szívét szaggatják ki.
Egy asszony sírva borul a templompadra.
A szívről lelóg a hús-cafat,
(ó rémes! a megaludt vér).
Egyik varjú el akar repülni vele.
Kiejti csőréből.
A szív megvonaglik – összerándul, mintha élne.
A látvány különössége megfagyasztja a vért ereimben,
– összeborzadok.
A varjak rászállanak.
Jóllakottan, undorító telhetetlenséggel, lanyha
farkbillegtetéssel ugrándoznak rajta.
Tele szájuk dögvésszel, párázatuk a halál csírájával,
undorító, rekedt hangjukban ott van a dögnek, a rothadt,
foszlásnak indult dögnek a képzete.
S e dögvészes állatok rászállnak, rápiszkolnak a
szép, idegen halott szívére.
Istenem! – Egy szobában lehull a fénykép a falról.
Az asszony ujjáról lecsúszik a karika gyűrű.
A szerelem szava meghalt.

Az erdők kivirágoztak, de nincs aki letépje a
virágokat és kedvesének hajába tűzze.
A madarak ismét nótába kezdtek, de nincs aki
versenyt daloljon velük.
A dáliák magasabbra nőnek, de nincs aki megsimogassa
tekintetével.
Meglesznek a lányok, szekérszámra hordják a virágot,
de nem lesz aki remegő dalt énekeljen fülükbe.
Eljön április, az orgonák nyílni kezdenének, de nem
lesz, aki édes nótával ajakán, alattuk virrassza az
éjtszakát.
Meglesz a sok komoly, hideg ember és nem jön
vissza közéjük a hóbortos, bolond fiú.
A halált szenvedésre akarja felcserélni, de nincs,
aki alkuba bocsátkozzék vele. A megsemmisülés?
Kinek kössek sírjára hóvirágból koszorút? - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Kazinczy Ferenc: Epigrammák

    Írói érdem

Szólj! s ki vagy, elmondom. – Ne tovább! ismerlek egészen,
    Nékem üres fecsegőt fest az üres fecsegés.
Íz, szín, tűz vagyon a borban, ha hegyaljai termés:
    Íz, szín, tűz vagyon a versben, ha mesteri műv.

    Szokott és szokatlan

Berki szokottat imád. Nekem az kecses, ami szokatlan;
    S kényesb vagy makacsúlt ízletem újnak örül.
Amit Berki szeret, megavulttá válaht az újért,
    Hamvamat a maradék áldani fogja tudom.

    Nehéz és könnyű

Nem szeretek nehezet, ha nehéz s könnyűt nem, ha könnyű;
    Ez s amaz együtt dísz, mint különállva hiba.
Úgy kell: ami nehéz, ha nem érzeti vélem, hogy az volt,
    S a könnyű, ha simult sok faragásra leve.

    Férfilélek

Fusd a fajt, valamint akarod, megmarkol erősen
    És ha magad gyáván elveted, összetapos.
Küzdj vele férfiasan s alacsony panaszokra ne sülyedj:
    Elszégyenli magát s megbukik a nagy előtt.

    Vigasztalás

Fölfele tart mindig, lefelé nem az emberi lélek;
    Égből szálla belénk és oda visszasiet.
Hasztalan a viharok részeg dühe; szép igaz és jó:
    Szent egység s lelkünk érezi, látja, hogy az.

Nadányi Zoltán: Búcsú

El akartál menni,
jöttél elköszönni,
jöttél hírüladni,
nem fogsz többet jönni.

Megraktuk a kályhát,
befüggönyözködtünk,
a búcsú, a búcsú
így kezdődött köztünk.

Nagy dolog a búcsú,
kevés ahhoz egy nap,
másnap is eljöttél,
harmadnap is, tegnap.

Most is szól a csengő,
jöttél elköszönni.
Nem tudsz te elmenni,
csak jönni, csak jönni.

Zilahy (Kiss) Károly: Hajótört

Lobogj, lobogj, setét kandalló!
Tavasz van, ah, de mily kietlen!
Mint zúg a hófelhő keletről!
Mily tél üvölt a kikeletben!

A domb kopár pázsitja fázik, –
Vad szél kergette könnyű sajkám;
Az örvény zajlott – hitt… s nem nyelt el, –
Bár evezőm’ torkába hajtám! – –

A mennybe vágytam – visszavertek;
Most ím, nem kellek a pokolnak:
„Égj el saját lángod tüzében!” –
Menny és pokol kacagva szólnak.

Lobogj, lobogj setét kandalló:
Égek belül s kívül, hah! fázom.
Mért voltak álmaim oly magasak,
Hogy most ébren kell éjszakáznom!

szozattovabbacikkhez

Illyés Gyula: Menet

Októberi este, – nemcsak ez az est,
vele már az év is esteledni kezd.
Zizzen izgatottan a lomb, leforog,
mint ágy elé női ruhadarabok.
Pirulnak a tölgyek, – ó bús szerelem,
mely akkor ijeszt el, mikor meztelen!
Jelt ad a szél, lent fa, fent felhő tolul,
a földre a rózsa, mint horgony hajol.
Nem állítsz meg, szegény rózsa semmit itt,
szép díszeivel a kert is elúszik.
Vitázva az éggel, feleselve bár,
indul a borzasan kapkodó határ.
Visszaint az útról, panasszal tele
felüti fejét egy ifjú jegenye.

Juhász Gyula: Októberi éj

Ezüstös kék lett az egész világ,
Halovány fénye, mint a köd, dereng,
Alvó kísértetek a kerti fák,
Haldokló hold virraszt a csönd felett.

Mintha megállott volna az idő,
Tán Csipkerózsa kertje ez,
A hallgatás már szinte rémítő.
Tán álmodom vagy ez csak mese lesz?

Elnémultak a szűkölő kutyák
És nem szólnak a harsány kakasok,
Nem jár egy ember és nem mozdul ág
És alszik hálójában is a pók.

Oly gyönyörű ez és félelmetes,
Egy hangot kérek tőled, ó világ,
Már azt hiszem, a végítéletes
Angyal próbálja majd a trombitát.

1934

Keresztury Dezső: Ősz felé

Még forrón süt a nap,
zuhog a verőfény,
de fordul a pillanat,
szürkébb felhő szalad
elforgó egek fakuló mezőjén,
s már rozsdállik a lomb,
hűsebb az éj fuvalma,
rekedten szól a kolomp,
gyűlik a tengeri halma,
s hideg fényben borong
     a téli alma.

Ölbey Irén: Őszi erdő

Ha festő lennék, ezt a tájat
vászonra festeném,
ahogy az ősz lobogva árad,
s könny ring a fű hegyén.
Elmondhatatlan leszűrt
szépség,
ahogy a fénynyaláb
megkeresi a lombok rését
és úgy tapogat át
a levelek közt könnyű ujjal,
hogy leng, lebeg a táj,
mint egy el nem sóhajtott
sóhaj.
Lágy, csipkés pára száll
s a fák szárnya repesve
lobban,
mint gyertyák lángjai
karcsú, színesablakú dómban.
Szinte elszállani
vágynak az ultramarin
Mennybe.
Zizeg a hűs, topáz
avar s mintha az Isten lelke
szólna hozzánk csodás
bűvölettel a kiforrt őszben.
Hallod e szavakat?
A lélek most magára döbben
a felhős ég alatt.
Figyelj e szavakra és értsd
meg,
hulláma végtelen
szeretet, harmónia, élet
és örök kegyelem.

1961

Sík Sándor: Őszi kertben

Őszi kertben
Őszi lombok zúgdogálnak.
Őszi kedvem
Sóhajai, furcsa felhők,
Őszi égen úszdogálnak.
Mondd, Uram, mit akarsz tőlem?

Sárga bundás sebes mókus
Fölszalad a görcsös ágon.
Merre szaladt el az én világom?
Úgy elment, itt se volt a nyár,
Hogy reszket a lomb közt a napsugár!
Mézes, napos, egynapos ősz.
Mit zörmöl a tél, amit megelőz?
Uram, mit tartogatsz?

Verik a diófát, zörög a dió.
Egy kérdés zörög a számon:
Van-e még, van-e még, gyümölcs a fámon,
Ajkakat édesíteni jó?
Zizzen a sárga levél:
Jelenti magát a tél.
Mondjátok, mondjátok, rőt levelek,
Van-e még bennem egy gyujtatnyi meleg,
Egy lábasnyi levest megfőzni tüzemnél?
– Uram, ha üzennél!
Mire tartogatsz?

1945. október

Beöthy Zsigmond: Bordal

Kancsóra, fiúk mind! bort igyatok!
Borban van igaz szerelem,
Mely szíved erén is átlobog, ég,
S láng ömlik el a kebelen.
    Rajta, igyál hát,
    S űzd a borút!
    Kába, ki önként
    Szerzi a bút.

Kancsót ide, bajtárs! A ki gyaláz
Bennünket, a bor fiait:
Nem tudja, miképpen bor csak a tűz,
S tűz edzheti csak karait.
    Rajta, igyál hát!
    S a ki nevet,
    Mondd neki: borral
    Toldd meg eszed!

Fekete István: Bilingérezés

A gyengébbek kedvéért azzal kell kezdenem, hogy a biling az a kis szőlőfürt, ami megbúvik a levél alatt, a tőke mellett és elkerülte a szedők szemét. Megjegyzem: nem muszáj éppen kicsinek lenni… sőt úgy a jó, ha nagy. Akkor is biling a neve és a bilingérezők „vadászatának tárgyát képezi”, ahogy ez a csodálatosan értelmes szaknyelv mondaná. Néhol böngészésnek, másutt kórészásnak is mondják, de ezek nincsenek tisztában a nyelv árnyalatnyi finomságával, mert a böngészés főleg a kukoricára, a kórészás pedig mindenféle veteményre vonatkozik, ami szedés után kint marad és részint az erdők vadjai, részint az ég madarai élelmezésének ugyancsak „tárgyát képezi”.

szozattovabbacikkhez

Kölcsey Ferenc: Bor-király

Csak bor, csak lyány szerelme
Szívem fő gerjedelme,
Mit nékem a világ?
Ha más trónusra hág,
S hírnek fut ellenébe,
Pálcájától kezébe
Félvén a sokaság:
Fennáll királyi székem,
Országot a sors nékem,
És pálcát szintúgy ád.
A szék a lyány ölében,
Ország borom kelyhében,
S a pálca mirtuszág.

Káva, 1814. augusztus

Szathmáry István: Szüreti dal

Amint egy árva fecske még
Nem hoz nyarat:
Az ősz az első dérrel is
Csak ősz marad.

Sőt életednek, vén fiú,
Nincs ősze sem,
Míg ajkadon ott csüng a nő,
Szerelmesen.

Érett gyümölcs az őszi csók:
Zamatja jó,
S ne, mint a balga májusé,
Elillanó;

Az ajkon át szívedbe száll,
S híven kísér,
Az őszi csók jobb cimborád
Mindenkinél.

És jó a szőlő: nedve dús,
Az íze hűs,
Mint őszi dal, mit szüreten
Elhegedülsz.

Kelj táncra hát a venyigés,
Vidám hegyen
S a hűvös ősztől ne kívánd,
Hogy nyár legyen.

Míg van borod és asszonyod,
Ki csókot ad,
Míg őszöd édes mustja forr:
Áldd sorsodat!

1925

Takáts Gyula: Kijózanult borkóstolók

November, köd és kóstolás hava.
Cefrék és erjedő borok szaga,
s – kinek jobb? – kérdi egyre a polgár:
    rizling, kadarka, dinka
    fénylik poharainkba.

Levél nincs, mégis csupa üzenet
járja körbe a szőlős hegyeket,
s magasra tartva a butykos Üveg:
    rizling, kadarka, dinka
    csorog poharainkba.

Csorog s míg fölöttünk eső csapdos,
idebent fénylő butykos a nap most.
Mindenki rája emeli szemét.
    Rizling, kadarka, dinka
    fürdünk sugaraidba.

Egy szál hegedű s bent a hordóba
morog a bőgő, szól a gordonka.
Húzza a barna pincei banda.
    Rizling, kadarka, dinka!
    Sír egy klarinét sípja.

S falról az öreg katona képe
rákacsint szépen Kis Szent Terézre:
– Ez kell szentem! Ez kell a magyarnak!
    Rizling, kadarka, dinka.
    Repülj a karjaimba!

– Ez kell babám! Nem golyó verése,
mint a zápor, sáros fedezékre.
Ez voltam én! S ki maradt belőlem?
    Rizling, kadarka, dinka
    emlékszel sorainkra? –

Cseppen a kadar tűzpiros vére.
Mint nap tágul asztalterítőnkbe.
Nem rizling… Se dinka… Józanítva
    vérpiros kadarka
    nézz a kóstolókra.

Rásüt a képre, présre, határra.
Világít az őszi magyar tájba…
Nem is isznak… Már csak néznek s nézik
    s rizling, kadarka, dinka
    világít, mint a stigma.

A főcinkos

Magyar népköltés

Amott kerekedik
Egy fekete felhő,
Abba tollászkodik
Egy fekete holló.

Szállj le, holló, szállj le
Tömlöc ablakára,
Tömlöc ablakáról
Tömlöc ajtajára.

Hadd izenek tőled
Apámnak, anyámnak,
Apámnak, anyámnak,
Jegybeli mátkámnak.

Ha kérdik: hogy vagyok
Mondjad, hogy rab vagyok,
Szegedi fogházba
Térdig vasban vagyok.

Térdig vasban vagyok,
Könyékig bilincsbe,
Kisapadt a szemem
A nagy sötétségbe.

szozattovabbacikkhez

Az urak meg a nádas

– Baranyai népmonda nyomán –

Egyszer Mátyás király az urakkal kint járt a mezőn, és amikor egy nádas mellett elmentek, látták, hogy a nádak nagyon lankadtak.
Azt mondja erre Mátyás:
- Erre is eső kellene!
De az urak azt mondták rá:
- Felséges királyunk, ugyan miért kellene erre eső, amikor mind a vízben áll?
Mátyás nem szólt semmit.
Aztán meghívta az urakat vacsorára, de ahogyan bementek hozzá, lehúzatta lábukról a sarut. Úgy ültek az urak a vacsora mellett, hogy lábuk vizes dézsába lógott.
Volt azon a királyi vacsorán mindenféle jóféle, de italt nem adatott a király.
Az egyik úr erősen megszomjazott, és azt mondta:
- De uram királyom, innivaló is kellene!
Azt mondja rá Mátyás:
- Ti azt mondtátok, hogy a nádnak vízben van a lába, elég az neki! Én azt mondtam, hogy eső kellene rá, de ti nem hittétek!
Az urak elhallgattak.

Móra Ferenc: A holdvilág ruhái

Sohasem tudtam elgondolni, mi keresnivalója van a holdvilágnak minden éjszaka a patakban. Ha kel, ha nyugszik, mindig bele-belebámul, mintha egyéb dolga se volna neki. Észre se veszik, hogy a felhőbárányokat ezalatt szanaszét kergeti a szél az égi mezőkön.

    A madarak közt uhu-bagoly a legtudósabb teremtés, a fülesbagoly. Ő akkor is virraszt, amikor minden jóravaló állat lefogja már a szempilláját. Őtőle tudakoltam meg, hogy mit keres a holdvilág a patakban.

    - Huhuhu!- kacagott a tudós madár. – Erre engem sem tanítottak meg az iskolában. Hanem majd megkérdezem a vízparti fűzfától: mit keres a holdvilág a patakban?

    Biz azt a fűzfa se tudta, hanem ő megkérdezte a locsogó haboktól. Habok ellocsogták a fűzfának, fűzfa elsusogta a bagolynak. Bagoly elhuhogta nekem, én meg elmondtam nektek: mit keres a holdvilág a patakban.

    Mikor, mikor se, de hajnalon innen, éjfélen túl, hogy a Kaszáscsillag megszólította a holdvilágot:

    - Hallod-e te, holdvilág, hogy nem szégyenled te magad, mennyei pásztor létedre ilyen ágrul-szakadtan járni? Mit ér, hogy csupa ezüstből van a szűröd, ha akkora lyukak feketéllnek rajta, mint a tenyerem?

szozattovabbacikkhez

Komáromi János: Tizennégyes emlék

    Akkor már ősz volt.

    A vadlibák hat héttel előbb elhagyták a lublini mocsarakat, s kétségbeesve menekültek Magyarország felé. A hátunkban hollók felhője jött, napok óta már, fejünk fölött keserűen harsogtak a lengyel erdők s előttünk, de hihetetlen messzeségben, iszonyatos harcok között nyomult előre a hadosztály. Ezen az alkonyaton a lanszuti dombok felől villogtak felénk az ismeretlen ütegek toroktüzei, de olyan elhaló távolban, hogy a hangját egynek se hallottuk.

    Abban az időben közel jártunk a lengyel határszélhez. Temetetlenül elhagyott katonák hevertek a bokrok alatt és a mezei utak mentében, szószerint úgy, ahogy az utolsó pillanatban elterültek az őszi szántáson vagy a hervadt októberi füvön, miközben halódó fejüket lehajtották a puskájuk agya mellé. Nem értünk rá, hogy elkaparjuk őket, mert azalatt meneteltünk, hét nap óta mindig meneteltünk.

    A hetedik nap szürkületjén azonban megállott az ezred, éppen egy rengeteg szélén. Két apró ház paticsfala kandikált ki ránk a szélső fák mögül, bánkódva és elhagyottan, különben pedig halott volt az erdő. Csak a szél harsogott s csak az éjszaka jött-jött, ijesztő leplében, valahonnét a Szan füzesei felől.

szozattovabbacikkhez

Muskátli - 2020. augusztus

muskatli

muskatli

Melléklet
jó gyermekeknek

2020. augusztus
VI. évfolyam / 12. szám

Kedves Gyerekek és Örökgyerekek! A Szózat havonta megjelenő elektronikus folyóirat oldalain kis Olvasóinknak is szeretnénk kedveskedni.

szozattovabbacikkhez

 

Ady Endre: A szerelmesek holdja

Makulátlan az ég
S ragyognia kéne a Holdnak.
De e szent éjszakán
Égen és Földön
Sötét sorsok folyói folynak.

Érzed, hogy rohanunk
Mesebeli lég-folyók hátán?
Ez az az éjszaka,
Mikor a Hold fut
S elhal ilyen csókoknak láttán.

Ez az az éjszaka,
Melyre szörnyű ha jön a Holnap.
Ölelünk, rohanunk,
De meghalunk, ha
Ez éjjel meglátjuk a Holdat.

Babits Mihály: Könnyű dalt szeretnék írni a kedveshez

Hol vannak a régi könnyü dalok?
Szalagok, volant, csokor, fodor
lengése hajad lengéseihez
és ékszerednek fénye szemed
villogásához: durva dísz.
Táncod méltó, hogy utána dalok
szalagja lobogjon, tíz meg tíz.

Hol vannak a régi könnyü dalok
fürtödbe fonni, ruhád köré
csokrozni, fényleni homlokodon
és rímek forró csókjaival
körüllehelni, hogy ne fázz,
hogy melegítsen csók a hideg
évszázakon át is, száz meg száz?

szozattovabbacikkhez

Dutka Ákos: Ringass ó régi szerelem

A fenyvesek mély titku csendje altat,
Elém idéz az illatos homály; —
Zenét, — milyet e szent erdő sugallhat,
Szívemben a szüzcsend halkan orgonál.
Dalt, amelynek ütemén repülve
Hótested száll, kit oly jól ismerek;
Most érzem: itt, ez erdő szűrte
Szavad zenéjét, s véste kőfejed.
S míg illatával részegít a gyanta,
Mintha arcom lágyszálu hajadba
Temetném; itt leng illatod.
Termőtalaján fenn az ősi begynek,
Hol asszonytested gyönyörömre termett,
Gyermekszívvel bölcsődben vagyok.

Ölbey Irén: Vers

Rád nem lehet gondolni másképp,
csak fénylő szívvel, szomjasan,
szívemben fájó, tüzes vágy ég
s a lángnak átadom magam.

téged nem lehet várni máskor,
csak párás, meleg délután,
ha lepke csapong s rőt nap lángol
a vörös-arany dálián.

Téged egyszer lehet szeretni,
egyszer és többet sohasem,
de elmúlásomig bezengi
életemet e szerelem.

1940

Zempléni Árpád: Tűz

Titokban, hirtelen
Támad a szerelem,
Terjed a láng.
Az ember mire szól,
Ég a szín, ég az ól,
Ég a csűr eleje,
Ég a ház teteje,
Ég a palánk.

Kiss Menyhért: A magyar nóta

Csikay Gyurinak

Mikor anyám a bölcsőmet ringatta:
Magyar dalt dúdolva hajolt felém,
Innen van az, hogy szárnyaló szavakba
Fűzöm, mi van a szívem rejtekén:
Mikor a nótád hallom, drága mester,
S a nótádon át forró szívedet –
Verőfénnyel és síró föllegekkel
Hinted tele álmodó lelkemet.

A te hegedűd… erdélyi galambok,
Rigók szólása egybefolyva cseng,
Suhognak a hargitaalji lombok,
S dalol a visszhang, a szívembe’, bent.
Hol Maros vize csillogva türemlik
Ódon kastélyok lábai alatt.
A húrjaid gyönyörűen kizengik
Azt, mi a szívben bimbóvá fakad…

Ó, jól esik e felleges hazába,
Ha elringathat mester-hegedű,
Éltünk nem fürdik tüzes napsugárba,
Bús lelkünk hozzád vágyva menekül.
Ha veled vagyunk, bánatunk is könnyebb,
Tavasz fuvalma zsong a szíveken:
Te kitörlöd bús szemünkből a könnyet,
Amit kicsalt a csalfa szerelem…

Juhász Gyula: Nagyvárad

A Körös-menti Páris régi fénye
Felém ragyog az emlék rőt ködén,
Egy ifjúság reménye és regénye
Ott álmodik a szőlőhegy tövén.

A szőlőhegy tövén a régi kocsma,
A piros abrosz és piros borok,
Fiatalságunk bátor indulója,
Fölöttetek fekete gyász borong.

Redakciónk, ahonnan sírva, zengve
Világnak indult ifjú Ady Endre,
Rozoga asztal, most ki írja sorsát,

Ki virraszt most melletted régi asztal,
Hogy megterülj csodával és malaszttal,
Dallal, mitől felzengjen Magyarország!

Vita Zsigmond: Aranka György, Erdély Kazinczyja

Aranka György 1800A magyar irodalmi élet szinte észrevétlenül haladt el az Aranka György születésének kétszáz éves évfordulója mellett, pedig az Aranka törekvéseire visszanézve érdekesen láthatjuk meg a százötven év előtti Erdély művelődésbeli érdeklődését, közszellemét és a magyarországi gondolatokkal való kapcsolatát. Arankának, mint költőnek és fordítónak hamar feledésbe mehetett a neve, csupán írói munkásságáért nem volna érdemes még mai is foglalkozni tevékenységével, Arankához fűződnek azonban a felújulás korabeli Erdély legfontosabb magyar tudományos és kulturális tervei, azok tartják fenn az emlékét. Az Aranka egyéniségénél még érdekesebb a kor és Erdély magyarságának kulturális szomjúsága, amint a hányódó levelezésekből és a Nyelvmívelő Társaság üléseinek jegyzőkönyveiből elénk tárul. A csapongó élet habjai közepette egy nyugtalan, fáradhatatlan, mindenkit megmozgató férfi áll, Erdély irodalmi szervezője: Aranka György.

szozattovabbacikkhez

Juhász Gyula: Kossuth-nóta...

A lóca végén, óbor mellett,
Nagy, barna legény énekelget,
Egy szál cigány ugyan cifrázza,
Ujjong, zokog az ő nótája.

Az ő nótája az a nóta,
Mely egyre járja még azóta,
Hogy magyar álmok visszaszállnak
Tavaszába egy szebb világnak.

A gyertya fogy, tüzel az óbor,
Elég is volna már a jóból,
De a legény büszkén, merengve
Bámul egy álomregimentre!

Más nóták jöttek, hej, azóta,
Hogy megszületett az a nóta,
De rendületlenül, kevélyen,
Nem tudsz felőlük, jó legényem.

...Mint hogyha magyar fajtám lelke,
Ujjongna, sírna, énekelne.
Árva legény, szép, konok bánat,
Ó be szeretlek, be sajnállak!

1907

Móricz Zsigmond: Kossuth Lajos

Ma egy könyvet kaptam Kossuthról, amely visszavarázsolt gyermekkorom s ifjúkorom legtüzesebb, legszenvedélyesebb s legdíszesebb álmai közé. 

    Én még abból a generációból vagyok, amelyik Kossuth katonájának nőtt. A legelső ének, amit életemben megtanultam, az, hogy: «Ha mégegyszer azt izeni, mindnyájunknak el kell menni.» Körülöttem mindenki valami határtalan rajongással beszélt Róla s mivel már igen korán, kisgyermekkorban látnom kellett, hogy ez a rajongás csak szó, szó, szó: én annál forróbbra hevültem a Kossuth-imádatban.

    Életem első húsz évének semmi más politikai tartalma nincs, csak amit a Kossuth név jelent. Úgy látszik, az elnyomatás mindaddig annyira egyenletesen erős volt, hogy a Kossuth-koncepció teljesen kiküszöbölte az összes politikai hiányérzetet.

    Eleinte falun éltem, vagy a falu hatáskörében. A falu pedig még akkor igen kevésben különbözött az ötven évvel azelőtti jobbágyközség életétől.

szozattovabbacikkhez

Mikszáth Kálmán: Hazahíják az öreget

Károlyi Gábor gróf Kossuthnál járt a múlt héten. Vitte neki a székesfehérvári díszpolgári oklevelet szépen bőrbe kötve, K. L. monogrammal, ötágú koronával díszítve.

    Károlyi grófot egy kicsit feszélyezte a nemesi korona. Mit fog ehhez mondani az öreg Kossuth? Ő, aki koronákat tördelt. Ő, aki teljes életében a címerbetegségből gyógyítgatta népét. S most íme megjelenik a neve fölé, mint valami kísértet, öt gúnyosan rávicsorított fogával a nemesi korona.

    Nagyon, de nagyon bosszantotta a dolog Károlyit. S mindenféle mentségeket gondolt ki útközben, amit mondani fog. Ejh, a legkönnyebb lesz a könyvkötőre sózni az egészet. De az öregúr, amint megnézte, s nyájas szavakkal megköszönte a koronázó város ajándékát, észre sem látszott venni a koronát.

    Mindegy, Károlyi már benne volt, elkezdte nagy fenék kerítéssel magyarázni azt a kis malőrt, ami a szép albumot érte a kompaktornál.

szozattovabbacikkhez

Pósa Lajos: Kossuth Lajos a csillagos égben…

Kossuth Lajos a csillagos égben,
Isten jobbján ül aranyos székben.
Le-lenéz ránk, könnyét is hullatja…
Tán abból lesz a mező harmatja.

Édesapánk, de árvák is lettünk!
Isten jobbján szólalj föl mellettünk:
Hadd vessen már sok bajunknak véget,
Segítse meg már a magyar népet!

1909

Reményik Sándor: Magyar miniatűr

Írok haza...
Ó, ezek az új magyar bélyegek!
Illesztgetem gondolattalanul
Egymás mellé, - s egyszer megdöbbenek:
Széchenyi és Kossuth
Néznek itt is merőn farkasszemet.
Örökkévalóság magyar egébe
Feltornyosult két óriási Hegy:
Ugye kibékültök e kis levélen?
Mert ez a levél...
Mert ez a levél haza - Cluj-ba - megy.

Budapest, 1933. február 27.

szozattv


szozat a tiszta hang Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet
 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf