Berzsenyi Dániel: Búcsúzás

Elszakadsz tőlem, szeretett barátném!
Hasztalan zárlak kebelembe: eltűnsz,
S mint az álomkép, örömim, reményim,
                    Véled enyésznek.

Jaj! sem a sérült szerelem nyögése,
Sem kegyességem, sem az ég hatalma
Téged énnékem soha vissza többé,
                    Vissza nem adnak.

Élj szerencsésen, valamerre fordulsz!
Légyen áldásom veled és vezérljen!
Légyen a Végzés utain szerelmünk
                    Angyala társad!

Élj szerencsésen, s ne felejts el engem!
Menj az égtartó Pyrenéken által,
Menj az északnak havasin keresztül,
                    Csak ne felejts el!

Ott is, óh ott is tied e sebes szív,
Mindenütt kísér, veled él, veled hal,
S sárga képemnek halavány vonásin
                    Festve neved lesz.

                                             1804

Madách Imre: Szerelmem

Lány, velem ne játsszál, hogyha hízelegni
Látsz, mint lanyha szellőt! - a szellő csevegni
Rózsák közt szokott csak, rózsa a szerelmed.
Hogyha megcsalsz, a szél vad viharrá éled,
S rettegj, rettegj szörnyű bosszújától!
 
Lány, velem ne játsszál, hogyha tünde kedvvel
Fényleni, ragyogni látsz - óh tudd, a tenger
Holdfénynél ragyog csak, holdfény a szerelmed.
Hogyha megcsalsz, éj lesz, mélye az enyészet.
S rettegj, rettegj szörnyű bosszújától!
 
Lány, velem ne játsszál, látván álmodozva!
Ezt az álmot rám csak tündérének hozta,
És e tündérének, lányka, a szerelmed,
Hogyha megcsalsz - majd a vad oroszlán ébred,
S rettegj, rettegj szörnyű bosszújától!

arc1

Petőfi Sándor: Első szerelem

Szép a rózsa hajnal-ébredése,
A leányka arculatja szebb volt.
Messze bércek kékellő homályán
Bájjal ég az arany esti csillag;
A leányka nefelejcs-szemében
Tündérfénnyel szebb csillagzat égett.
Csattogánynak zengeménye nyájas
Csendes éjjel, viruló berekben;
Nyájasabban kelt a lányka hangja
Ajkai paradicsom-kertéből.
És ha tiszta a liget virágit
Gyémánt-cseppel éltető patakcsa:
Tiszta volt a lyányka keble szinte,
Tiszta szíve, tiszták érzeményi.
A leánykát hévvel én szerettem,
Őt szerettem első szerelemmel,
Érte gyúltam őrült gerjelemben,
S haj, a végzet elszakaszta durván,
Elszakaszta mindörökre tőle!
Hagyjatok, ha néha álmim őtet
Elragadtan a dicsőet festik,
Oh barátim, hagyjatok zokogni:
Veszteségem szörnyű, mondhatatlan! 

Sopron, 1839 őszén

Sajó Sándor: Kérő

Ki vagyok, jól tudod: milyen vagyok, látod:
Megleled-e nálam földi boldogságod,
Hogy’ tudhatnám, édes!
Szívemet föltártam igaz vallomásra,
Jössz e hozzám? Kérdem: úgy felelj reája,
Amint szíved érez.

Ellenem szórt vádak gyorsan szárnyra kelnek.
S fennen hirdetik, hogy meg nem érdemellek.
Mert nem lennék híved;
Ha nem tudod, mit tégy ennyi gonosz vádra,
Vonulj vissza, édes, a te kis szobádba,
S kérdezd meg a szíved!

Mert csak a szív adhat őszinte tanácsot,
Rajta kívül nincsen egy igaz barátod, –
Látszatra: tömérdek;
Cifra, mézes szóval hajh! ügyesen bánnak,
De a lelkük mélyén rút kígyók tanyáznak:
Irigység, önérdek.

szozattovabbacikkhez

Vörösmarty Mihály: Melyik jobb?

Tán annak is igaza van,
Ki szőke lányt szeret,
De százszorta inkább, ha ki
Barnával fog kezet.

Milyen dicső egy alkotmány
Ily barna lány, ha szép
Azt már csak látni kell: az egy
Valódi bűvös kép.

Hajának gyásza, mint az éj,
Fehér kebelre száll,
Szemének villanásira
A szív s az ész eláll.

Hát még ha jó, hát még ha hív!
Az ám az isteni;
Azt bírni annyi, mint az ég
Üdvét megízleni.

Ily barna nemde tetszenék,
Ily szép, jó, hű? Mi kár!
Ilyennel nem szolgálhatunk:
A barna csapodár.
 
                                       1836

Pósa Lajos: Sír a Tisza, sír a Duna…

Sír a Tisza, sír a Duna,
Hegyen völgyön zokog a szél,
Sír az erdő, sír a mező,
Reszket minden kis falevél,
Eke mellett sír a magyar,
A barázda gyöngyharmatos,
Sír az egész Magyarország,
Téged sirat Kossuth Lajos.

Kossuth Lajos szent sírjára,
Kisütött a napsugára,
Tetejébe nyiladozik
A szabadság rózsafája.
Könny áztatja a rózsafát,
Minden reggel gyöngyharmatos,
Az ő lelke sír az égben,
Minket sirat Kossuth Lajos.

Rudnyánszky Gyula: Visegrád

Neved’ Visegrád, telve ősi fénnyel,
Hányszor rebegtem, múltról álmodón!
Hányszor suhantam el kék nyári éjjel
Alattad, lágyan ringató hajón!
Mint képzelet ködképe, úgy tűntél el,
Mint hogyha rajzod lelkem álma vón’;
Míg rengve himbált habja a Dunának:
Olyan valál, minőnek álmodálak!

Locsogtak a márvány szökő-kutak
Sziklákba ültetett virág-ligetben;
Kígyóznak a fehér kagylós utak,
S kőoszlopok, borostyánnal fedetlen;
Ezüst gyöngyökké törve habjukat,
Halas medencék zsongtak hűs berekben
És illatos bokrok zöld sűrűjén át
A hattyúval láttam villogni Lédát.

S fenn állt a vár, a büszke szikla csúcsán,
A csodaszép királyi palota;
Kápráztatott, pazar fényárban úszván,
Merészen ívlő ablakok sora;
Figyelve csüggött kedves koszorúsán
Az udvarnép, míg folyt a lakoma;
Sürgő csoportok, telt kupák a kézben,
S a hollós címer tündökölt középen.

visegrad castle hungary

szozattovabbacikkhez

Baja Mihály: Pósa Lajos ébresztése

Pósa Lajos, édesapánk,
Költögetünk, hallod?
Itt a tavasz, kivirágzik
Megint a sírhalmod.
Ébredj, ébredj! A magyar szív
A virradatát várja:
Bekiáltok a sírodba,
A nagy éjtszakába.

Amióta te meghaltál,
Árva lett a nóta.
Ez a nép már, a te néped,
Nem jár a fonóba.
Darumadár panaszolja,
A pacsirta sírja:
Pósa Lajos, édesapánk,
Jobb neked a sírba.

Hej, ha mégis fölébrednél,
Ha köztünk lehetnél!
Tudom, hogy fölmelegednénk
Megint a szívednél,
Odaállnál rendet vágni
Harcos csatasorba,
S a magyar nép kesergője
Újra felzokogna.

szozattovabbacikkhez

Gárdonyi Géza: Anekdota Pósa Lajosról

A kilencvenes évek elején történt, egy uzsonnázó társaságban a nők elevenségéről volt szó. Pósa elővette az óráját:
- Fogadjunk, - mondotta, - hogy nincs olyan nő, aki öt percet tudjon hallgatni.
A társaságban vagy két nő volt jelen. Valamennyien vállalkoztak a hallgatásra. De egyszercsak megszólal az egyik:
- De unalmas ötlet!
- Találjon ki mást! - mondta a másik.
- Írjanak inkább az emlékkönyvbe, - szólt a háziasszony.
Így rendre megszegték a hallgatást.
Csak egy fiatal nő, Tábori Róbert írónak a felesége állotta meg a próbát.
Pósa mingyárt be is írta az emlékkönyvbe:
- Ezennel bizonyítom, hogy amit még soha nő nem cselekedett, Tábori Róbertné öt percen át hallgatott.
Tábori Róbert átvette a tollat s alája írta:
Életem legboldogabb öt percét Pósa Lajosnak köszönhetem.
[Talán fölösleges megjegyeznem, hogy Táboriné jóságos szelíd asszony volt, s boldogan élt a férjével.]

Pósa Lajos: A nagy temető, Ha nagyon feszítjük…, Mikor imádkoztok

Pósa Lajos:

A nagy temető

Mikor lecsendesül az élet
Álomhozó, napoltó alkonyon:
Hullámdalát a vén Dunánál
Elandalodva hallgatom.
Miért is zúg oly szomorúan?
Miért is olyan mormoló?
Tán a sok elvonult viharnak,
Tán a sokat küzdött magyarnak
Örök siralmát sírja a folyó?

Hol annyi sír, mint itt minálunk?
Sírt hordoz itt hegy, völgy, erdő, mező!
E vér-, e könnyáztatta ország
Egy óriás nagy temető.
Valami mély, hosszú sóhajtás
Száll át a csendes éjszakán,
Fák levelén, ringó kalászon,
Bérc tetején, tart pusztaságon…
Az a sok sír sóhajtozik talán!

szozattovabbacikkhez

Féja Géza: Márai Sándor

Márai SándorMárai, családi nevén Grosschmied Sándor, Kassán született. Nemcsak apai, hanem anyai ágon is bevándorolt német családból származik s ezt azért szükséges megemlítenünk, mert magatartása mélyen jellemző a magyarországi asszimiláns írótípusra. Első műveit később megtagadta, elhallgatta, mint Gárdonyi Géza „A lámpást”. Márainak éppen úgy megvolt erre az oka, mint az ugyancsak asszimiláns Gárdonyinak: első műveli, közöttük az 1924-ben s Bécsben megjelent „A mészáros” egészen más írót sejtetnek, mint aminő később valóban kialakult. Márai Sándor a világháború idején serdült fel, midőn elhagyta a középiskolát, csakhamar kitört a forradalom. A forradalmi szél őt is elkapta, később szélsőjobboldali körök „le is leplezték” akkori magatartását és forradalmársággal vádolták, holott Márai hiába írt valamikor „forradalmi” színezetű írásokat, a szó mélyebb értelmében sohasem volt forradalmár. „Legmerészebb” ilyenirányú írásai is „menlevelek”, hogy sohasem érezte magának a közösség ügyét, ha beleszólt, csak divatból s „koráramlatok” hatása alatt, esetleg polgári családjának bosszantására cselekedte.

szozattovabbacikkhez

Márai Sándor: Könyvespolc

Dosztojevszkij úgy meggyötör, mintha egy elmebajossal zárkóztam volna közös szobába – egy elmebajossal, akit talán szentté avatnak egyszer. Nem bírok belenyugodni, hogy az ember távlata ez az anarchikus korlátlanság – európai vagyok, a méretekben és a térképek adataiban is hiszek. De az ellenállás, melyet stílusával szemben érzek, úgy olvas el a mű lobogó, magas hőfokában, mint a kazán parazsában az ólom. Dosztojevszkij minden ellenállást legyűr: ez az a „több, mint irodalom”, mellyel nem lehet vitatkozni. Melléje kell állani, vagy el kell menekülni előle. S ezen tépelődik most a világ, mikor a valóságot, mely Dosztojevszkij műveiből életre kelt, meg kell ítélnie.
Van egy mondat a „Karamazov”-ban, mely tartja az egész, torz épületet: „Menjen az emberek közé és tegyen vallomást.” A sztarec mondja ezt, mikor beszámol szerzetestársainak ifjúkora nagy élményéről, a gyilkosról, aki féltékenységből megölt egy nőt, s aztán tizennégy éven át gyötrődött a titokkal. Minden emberi magatartásnak legmélyebb értelme ez a mondat: el kell menni az emberek közé és vallomást kell tenni.

szozattovabbacikkhez

Márai Sándor: Vers a lemondásról

Üzleteitekbe én belenyugszom
(nem írott szó ez, barátaim, s nem versért megjátszott lemondás,
kényszer ez és fáj is nekem, én nem mondok le szívesen),
hagyjatok magamra, hagyjatok! Talán jó mégis az ember,
hisz annyit szenved, teste sebes már és sovány,
hiszen a gyilkos is megsimogat gyermekfejet, eljátszik pitypangkoronával,

eljátszik anyja emlékével, nyújtózik, ha süt a nap tavasszal. –
Talán jó mégis az ember. Nem tudom,
de én nem kívánom már senki házát,
Párizs kastélyait sem, a magyar puszta békés kúriáit,
Berlin elektromos bárházait sem, Florenc virágos,
ernyős-fenyős, szép kertjeit sem, nem kívánom senki kincsét,
ezüst marháit s arany asszonyát sem,
nem kívánom Velence éjmaszkos karnevál-mosolyát,
a svájci hegyek fehér völgyeit sem, Egyiptom száraz, kékbe porlott gúláit,

szozattovabbacikkhez

Féja Géza: Németh László

nemeth laszloNémeth László „jelenség”, akár Szabó Dezső, éppenolyan mohósággal és uralkodó igénnyel viharzik át szellemi életünkön, mindkettőnek hatása szinte kozmikus arányú; viharos záporok; mégis szerepük, jelentőségük alaposan különbözik. Németh Lászlóból több marad meg, mint Szabó Dezsőből, kevesebb villámfénnyel és mennydörgéssel dolgozott, de gazdagabb, maradandóbb és termékenyítőbb anyag ülepedik le áradása után.

    Németh László útját folytonos belső válság és példátlan termékenység jellemzi. Válságainak okát elsősorban alkatában kell keresnünk: Némethben a paraszti és a polgári lélek viaskodik. Paraszti örökség: egyszerűsége, szívóssága, tiszta családi erkölcse és szektáriánus hajlama. Az utolsó évtizedekben egyre több „kivonuló” tört át a paraszti életforma szigorú vastörvényein s próbálta elölről kezdeni a világot, hasonló folyamat játszódik le Német Lászlóban, midőn mintafarmra kíván visszavonulni, meg akarja csinálni a parasztság Eötvös-kollégiumát, népfőiskola céljaira ajánlja fel családi házát és megírja „Cseresnyés” című darabját. A benne keringő polgári elem bénítja, de egyben izgatja és serkenti a paraszti örökségét. Látszólag polgári gondolkodásúnak jellemzett feleségével viaskodik, holott az asszony csak „villámhárító” az író fogyhatatlan belső feszültségének levezetésére; lényegében Németh László önmagával vívja végeérhetetlen harcát.

szozattovabbacikkhez

Gombos Gyula: Németh László

Őrzök magamban egy fiatalkorban eszményt az íróról: minden igazi írói tartás eső mintája az ősrégi pap. Lelkesedésemet egy-egy író mellett mindig az szítja, hogy fogja vissza, beléfér-e, legalább egy kicsit, ebbe a mintába, vagy sem. A magyar irodalom ehhez az ősi példához nagyszerű hagyományt érlelt: így aki e, mondjuk naiv, mintába beléfér, a magyar irodalom legerősebb hagyományaival is együttlép.

    Szabó Dezsőt és Németh Lászlót mindig azért szerettem, mert teljes testtel töltötték ki ezt a mintát.

    Ha Németh László íróságát jellegzetes tulajdonságaival próbáljuk megnevezni: Németh László három vastag inda összefonódása: nagy értelmi erő a gondolkozásra, nagy líraiság a magasba rugaszkodásra, dús és erős nyelv a megmutatkozásra.

    Mi magyarok gondolkozunk és nem filozofálunk. A magyar nyelvnek van egy képe a belől tépelődő, gondolkozó emberre: füstölög magában. Ilyen füstölgés a mi gondolkozásunk. Az értelem csak parázs, nyers és eleven valóra vetve, s a felszálló füst az élet illatát, kormát és bűzét viszi fel. Úgy, mint nyugaton, tudós spirituszláng fölött szagtalan gondolatokat párolni, sohasem tudtunk.

szozattovabbacikkhez

Gulyás Pál: Oltsd el magadat!

      – Németh Lászlónak, a Tanú írójának –

Akkor voltál te legnagyobb,
mikor azt a Kátét megírtad!
Még most is villámlik a kezed,
egy-egy futócsillag meg hírt ad.

Papírból zúg itt a Duna,
papír szandsákon ül a nagyság,
papírból készül a jövő,
papír-zászlók, papír-Balassák.

Akkor voltál te legnagyobb,
mikor felgyújtottál egy estet!
Hová lett régi fantomod?
Irtsd ki szívedből Budapestet!

Akkor te voltál itt az Alföld,
akkor te voltál itt a király…
Irtsd ki szívedből Budapestet,
s egy új Budapestet csinálj!

szozattovabbacikkhez

Tűz Tamás költő, áldozópap

TűzTamásTűz Tamás költeményei még a magyar lírát szerető olvasóközönség előtt sem igazán közismertek, „felkapottak”. Vélhető oka az, hogy egyrészt még a katolikus gimnáziumokban is csak szőrmentén foglalkoznak műveivel, másrészt a Magvető Kiadó csak 1987-ben jelentette meg első hazai verseskötetét a II. világháború óta. Bár egyes költeményeit közölték az Új Ember vagy a Vigília számaiban, még sem közismert. Magam két nagyszerű embernek, alkotónak köszönhetem, hogy számomra igencsak kedvessé vált Tűz Tamás. Elsőnek a Kaliforniában élt Zas/Szász/ Lóránt, 1956-os forradalmár, költő, szerkesztő hívta fel rá a figyelmemet, akivel a kétezres évek elejétől haláláig [2011. július 8. Mexikó] levelezést folytattam információgyűjtés céljából a nyugati emigrációban élő magyar költőkről és írókról. Hogy Zas Lóránt jó szívvel ajánlotta Tűz Tamást, garancia volt minőségi versekre, hisz Zas általában – eléggé összeférhetetlen személyisége okán – csak a baráti irodalmárok műveit dicsérte.

szozattovabbacikkhez

Tűz Tamás: Auróra Borealis, Egy Csontváry-képre, Maréknyi por, Ruhátlanul, Tűz-szimfónia

Tűz Tamás:

Auróra Borealis

Fehérben állsz újra, mint a katekumenek.
Épphogycsak köszönsz. Nincs helye itt már
hátrálásnak, se mentőövnek. Hermetikusan
bezárkózol tenmagad valóságába, finom-
bőrű hedonista. Szépnek találod a láb-
mosás rítusát. Karikát vet pupilládon
az oroszlánsörényű delírium, a rózsák
imádata.

Előfordul az ilyesmi, főként ínésges,
kornyadt napokban, amikor korpakenyéren
élsz s kilóg kezed a kabátujjból.
Ki voltál anyád kedvence hajdan,
leskődsz a sisakrostély mögül, sarkantyú-
pengésre figyelsz. Türelemjáték, les
petit riens, de klasszikus eset Andrej
lázadása, kiköveteli az életet s az üres
kengyelek kiteljesülnek a vágtató Pegazus
horpaszán.

szozattovabbacikkhez

Gulyás Pál: József Attilának a föld alá

I.

Én nem láttalak soha téged,
egy-két rímed villámlott csak agyamban.
Itt rejtett el engemet a természet.
Itt élek az Alföldön egymagamban.

Itt élek egyedül, és a magányra
újabb magány-abroncsot veretek…
Engem mikor fognak szétdarabolni
az őrülten vágtató kerekek?

Mikor repül már fel vérem az égre,
amelyet majd alkony gyanánt betölt?
A Kárpátoktól le az Al-Dunáig
mikor lesz véremtől piros a föld?

II.

Pengékkel volt kirakva látomásod,
hívtad a lágy álmot, és belökött
egy kéz az irgalmatlan Úr fagyába, –
és feldaraboltam az Örököt.

szozattovabbacikkhez

Hajas István: Uram hazavárlak

Szeleczky Zitának 1944 májusában

Hazavárlak uram, ez a sóhajtásom,
Százszor elsírt könnyem, titkos zokogásom.
Hazavárlak mindig, mindig hazavárlak,
Álmatlan éjszakán neveden kiáltlak.
Édes, hites uram, mindig hazavárlak!

Hazavárlak uram, hogyha jössz győztesen,
Átölellek büszkén, hogyha jössz véresen.
Hogyha nem lesz kezed, hogyha nem lesz lábad,
Gyere édes uram, ha hoznak is, várlak.
Édes, hites uram, mindig hazavárlak!

Hogyha átkos gránát tépné szét a tested,
Ha közölnék velem a hősi elested,
Senkinek sem hinném, akkor is csak várlak,
Odakiáltanám az egész világnak:
Édes, hites uram, mindig hazavárlak!

József Attila: Juhász Gyuláról való nóta

Hát huszonöt év rút robotja kellett
Szép, szűz szándékok postakocsiján,
Hogy egy ital bor legyen áldomása?
Hát ezért szédült nagy, szerény szíve,
Kürtjét fújván a tündöklő bakon?

Az értetlenség és a félreértés,
Magyar, dacos, konok-sörényű mének,
Nagy bánatának szelíd gyeplején,
Hogy végre mégiscsak falunkba értek.

Magyarország, duhaj legények falva,
Ó, itt nem is vár senki levelet,
Nem tud olvasni senki itt igét,
Csak néhány ember nem írástudatlan.

jozsef attila

szozattovabbacikkhez

Nagy László: Szólítlak, hattyú

          Énekes Budai Ilonának

nagylaszloÖrdög koholta, ő nyüstölte
fölénk ezt az éjt, hol az ármány
bullái fekete zsinóron
függnek, megannyi mérges lepény,
majálisra ólom-okádmány,
hogy gőzüktől elsorvad a fény
és lepusztul szánkról az ózon.
Ólom-ingák, ha mozdulsz, ütnek,
nem moccansz meg, úgyis pofoznak,
ítélete ádáz betűknek
lélekben, hasban új csikarás,
s kell álmodni tovább a rosszat.

Fekete zsinór-erdőn át is
látok azonos kínt: szivárvány
havasán az ostor virágzik,
s virágom hervad a hahota
hóhérpados nyújtó-csigán.

szozattovabbacikkhez

Oláh Gábor: Tóth Árpád dalol

Lágyan simuljatok, szavak, az értelemhez,
Mintha bársony vonó arany húron dalolna;
Mert akit most idézünk: dalok királya; s nem lesz
Szellemarcán mosoly, ha nem suhanva, mollba
Daloljuk át lelkünket nemes, szép szellemébe.
A robbanó szavak riasztanák talán,
S a menny kékjébe hullna andalgó testi képe,
S minket siratna ottan: a vágyak távolán.
Mert vágyak végtelen hídján suhant, dalos
Szívét kívül viselvén ruhája unt mezén.
A gúny is csak rózsát dobott rá, s angyalos
Gyűrűje fényt felelt reá lelankadó kezén.
Sok pillangó örömnek zilálta hímporát rá
A jajt tudó Természet, a nagy vigasztaló.
És képzelete bíborán, mintha csak álmodva látná:
Százszor szebb színbe tükrözött a hervatag való.

A csalogány epedő dalát akarta szóba
Tördelni és magyar szent trillát hímezni rá.

szozattovabbacikkhez

Sajó Sándor: Reviczky Gyula

1889. július 11.

Egész életében küzdött és szenvedett.
Halni az embernek oly édes lehetett.

Óh, csak a költőnek fájt nagyon a végső:
Úgy dalolt volna még, – szólt a halál: késő!

Bilincsre vert vágyak, visszafojtott álmok
Hogy fájhattak neki, ti azt nem tudjátok.

Miket el nem zengett: bús, panaszos eszmék
Körüllengik sírva sírhalma keresztjét.

Bánatok embere, fájdalmak költője,
Mégis jobb teneked kint a temetőbe.

Költő, kinek fagyos közöny jutott részesül,
Szőhetsz álmot immár fényes dicsőségrül;

Ember, ki nem tudtál soha boldog lenni,
Óh, édesen fogsz te odalent – pihenni…

Ásgúthy Erzsébet: Áprilisi reggel

Ma meglestem a fákat, hogy szeretnek.
Hogy suttognak egymásnak drága titkot.
S tetten értem egy ifjú fűzfabokrot,
amint éppen hímporozta magát,
és hajladozott lengén jobbra-balra,
amíg a szomszéd bokor fölfigyelt…
S két jegenye az út mentén ugyancsak
azt súgta nékem, hogy egymásra lelt.
    S a szirttetőn a fenyők énekeltek,
    zúgott a hangjuk, mint az orgona…
    És lenn a völgyben csupasz karocskáit
    nyújtogatta egy kis cseresznyefa…

16930 cseresznye

Boross Elemér: Negyedik tavasz…

Mikor minden zöld ruhában virul,
Mikor arcunk lágy szélcsóktól pirul,
S felhőkké nő a viráglehelet,
S mindég mosoly’gni látjuk az eget,
Amikor minden… minden kábítóbb,
Kedvesünk kacérabb és csábítóbb,
Amikor minden dal zengi: tavasz!...
Csak mi fújjuk búsan: még nem az!

Mikor szívünkben új vágyak kélnek,
S újra látjuk arcát a Reménynek,
Mikor köröttünk az Élet kacag
S hűlt szerelmünk nyomában friss fakad,
Mikor a Múlt búcsúzva integet
S nem látunk mást csak a pazar Jelent…    
Mi is úgy hívtuk ezt régen: tavasz…   
Már háromszor láttuk: ez se az!

szozattovabbacikkhez

Erdélyi József: Tavasz felé

Lucskos idő, hull az eső egész nap,
s én örülök a közelgő tavasznak.
Nem is tudom: mért örülök úgy neki,
de az ember a tavaszt úgy szereti!

Mit hoz nekem? – Hozza csak a sugarát,
hozzon egy szál jószagú kék ibolyát,
pacsirtaszót, fehér felhőt, kék eget,
egy virágos kökénygallyat, ne többet!

Mit is hozna ez a tavasz énnékem –
Szebbik felén túl van már az életem.
Ami a múlt tavaszokkal nem jött el,
hiába jön már az idén, úgy sem kell…

Ess csak eső, jöjj csak tavasz, jöjjél már,
várlak, mintha a legelső te volnál,
a legelső, amire én emlékszek, –
szép vagy mindig, ahányszor jössz, annál szebb.

Gyere, gyere, hozd egyedül magadat,
új egeken ragyogó szép napodat,
hadd szeressem magáért a virágot,
tavaszáért ezt a cudar világot!…

                                                         1938

Tűz Tamás: Április 2

A légi révben mozgolódás támadt.
Tudtam, hogy szétrebben a zárt titok
s meglátom mindjárt napsütött orcádat,
a végtelen kékségben rádnyitok.

Csak moziban láthatni ilyen szépet,
ha a gépből kiszáll a várva várt
valaki, kit az egek megígértek
s ím, láthatjuk a földre szállt csodát.

Egy évre rá megint a régi lázak,
tüzes hajnalfény, sárkányok tava,
megint csak az, hogy messziről csodállak,
közöttünk ott a tenger éjszaka.

Leenném már a holdat is az égről,
csak feltűnnék győzelmes tiarád,
gyúrhatnánk az agyagból-kenyérből,
mindegy volna, csak illenék reád.

Ha itt lehetnél már a légi révben,
ahol egy éve bukkantál elém,
virágba szökhetne újra reményem,
hisz fejeden ott lesz a diadém.

Takáts Gyula: Somogyi tavasz

Megnyílt a szántások porhanyó agyagja,
s kerek kis útjait giliszták csapatja
nyálazva készíti jól csúszó simára,
s testüktől csiklandik a gyökerek szára,
amint érdes bőrük kékszínű gyűrűje
remegve vonaglik a gyökér-sűrűbe.

A dombok bányáját langyos szellő fűti.
Penészes homokját sárgára üdíti,
s hol a horhók széle beomlik az útra,
az akác gyökere, mintha légbe futna.
S a megindult agyag, mint egy barna medve
dübörögve fordul ki a meredekre.

Puskás őr sem védi már az erdők fáját.
Tilosra nem feni a szegény baltáját.
Megeredt forrásra fut az őzek lába,
kristályvíz csörgedez a völgyek árkába.
Már a vadkan orrát gyantaszeg csikálja,
araszos agyarát bükkfákon próbálja.

A hamis déli szél, mint kocsis ostora
a kemencék füstjét északra sodorja…
S már vedlik a kotlós a konyha-szegletbe,
nyúl inal kölykezni a fűzfás berekbe!
És a duzzadt patak, kiöntésre készen
halait szépíti tavaszi medrében.

Szabó Vilma

Magyar népballada

Arra alá dörög az ég alja –
Szabó Vilma paradicsonyalma;
Nem jó íze vagyon az almának,
Kit a Vilma választott magának.

Szabó Vilma kiment az erdőbe,
Lefeküdt a hársfa levelére.
Ötöt-hatot kiáltottam néki:
Kelj föl Vilma, mer’ meglát valaki!

Szabó Vilma nem vette tréfára,
Kapta magát, bémönt a csárdába.
Alighogy az ajtaját bezárta,
Kilenc zsandár bézörget hozzája:

– Szabó Vilma, nyisd ki az ajtódat!
Hová tötted három magzatodat?
«Kettőt tettem Tisza fenekére,
Harmadikat cédrusfa tövébe.»

– Vilma, Vilma, fáj-e még a szíved,
Hogy megölted három gyermekedet?
«Hogyne fájna, talán meg is hasad!
Halálomig zörgetem a vasat.»

szabovilma

Beregszász

Népmonda

Élt hajdanában a Tisza mentén egy vígkedvű, öreg pásztor. Szásznak hívták. Szüntelenül tréfálkozott az öreg. Ő bizony azt sem tudta, hogy mi fán terem a bú. De azért kötelességét is pontosan teljesítette. Legény volt a gáton, rendben tartotta a jószágot.

Volt is becsülete az öreg Szásznak a pusztán. Ha néha-néha összekaptak a pásztoremberek, csak neki kellett közbelépni s mindjárt szent volt a béke.

Egyszer a bokrok árnyékában delelt a jószág. Az öreg Szász subájára heveredve szunyókált. De egyszerre csak morgó zaj verte fel szendergéséből. Talpra ugrott s – uramfia! – mit látott? A szomszéd csorda kormos bikája morgott a közelben. Egyenesen az öreg Szász csordájának tartott. Innen is kivált ám hirtelen egy bika s morogva ment a hívatlan vendég elé. Egy darabig bömbölve nézett egymásra a két megvadult állat. Szakadt a szájukból a tajték. Szügyükön és nyakukon kötélvastagságúra dagadtak az erek. Szemük vérben forgott, bojtos farkuk kinyúlt. Első lábukkal hányták a port az ég felé. Nyakukat előre szegték. Végre összecsaptak. Szarvuk, homlokuk keményen csattogott. Végre mind a ketten elfulladtak a szörnyű küzdelemben. Már csak nyöszörögtek. Végül is Szász bikája győzött.

szozattovabbacikkhez

Három húsvéti mese

A gyöngyvirág meséje

Az Úr Jézust halálra ítélték. Felcipelte a nehéz keresztet a Kálvária hegyére, ahol felfeszítették. Édesanyja, szűz Mária sokáig ott sírdogált a keresztfa tövében. Este lett. A Szűzanya egy réten keresztül ment haza. Mint a drága gyöngyök, úgy hullottak könnyei. A forró könnyek leperegtek a zöld rétre.
Másnap tele lett a rét gyönyörű, illatos virággal. A Szűzanya könnyeiből fehér gyöngyök keletkeztek.
- Gyöngyvirágok! – mondták az emberek.
Azóta májusban, a Szűzanya hónapjában, tele van a világ illatos gyöngyvirággal. Annak emléke a gyöngyvirág, hogy a Szűzanya keservesen siratta szent Fiát.

szozattovabbacikkhez

Sebesi Ernő: Éhség

Első világháború, futóárok. Fortepan 98801.

Feje fölött nagyon is huncutkodtak a golyók, de ő azért biztonságban érezhette magát. Most mégis meg kellett állnia. Az éhség tette? A futóárkok labirintusában már behunyt szemmel is el tudott igazodni, – két és félévi frontszolgálat rohadt már a hátizsákjában – de most nagyon idegesen mérte végig szokott útját. Álmosan és nagyon kiéhezetten döcögött előre, egy helyen azonban le kellett guggolnia, mert itt hirtelen ereszkedett az előretolt állás vonala, – a golyók még mindig jöttek, de csak unalomból és felelőtlenül, szinte fütyültek a messzi, bizonytalan célpontokra. Már közel volt a tartalékálláshoz. A völgyben február söpört végig; összébbhúzta a köpenyét és hirtelen a kapitánya alakja rémlett fel előtte, úgy, ahogy elképzelte a zászlóaljirodában. Ide hívták le sürgősen, telefonon. Vajon mit is akarhatnak tőle? Tán szabadság? A tegnapi stikli miatt? Egy éjjeli előörs vezetője volt és mint ilyen nagyon strammul végezte a dolgát. Megcsinálta ő ezt máskor is, Bugyi András nem zárta ki ezt az eshetőséget, a szíve most már szabadabban vert, kisezüstje átvette a szíve ritmusát és büszkén, jólesőn ugrált a rongyos blúzán. Négy hónapja nem látta az anyját és előre örült az esetleges találkozásnak.

szozattovabbacikkhez

Sík Sándor: A galileai asszony

Ráchel, a betlehemi Simon fazekas fiatal felesége, ott ült a kis ház lapos tetején a szövőszék előtt és csendesen dolgozott. Alkonyodott. A háztetőn kellemes szellő fújdogált. A fazekas egy csomó edényt szállított el a megrendelőnek és még nem érkezett haza.

    Ráchel szorgalmasan dolgozott. Néha egy-egy percre ölbeeresztette a kezét és a lábainál játszogató két kisfiára nézett. A szeme ragyogott és fölvillant benne az anyai büszkeség. A két kicsi – az egyik egyéves lehetett, a másik kettő – valóban méltó is volt a büszkeségre. Gyönyörű gyermekek voltak; mindenki rajtuk felejtette a szemét, aki elment a ház előtt. Ráchel mosolygott ilyenkor és látszott rajta, hogy természetesnek találja az emberek bámulatát.

    - Mariamne, a Heródes felesége is büszke lehetne, ha ilyen két szép gyermeke volna! – gondolta és újra a munkájához fogott.

    - Jó estét, Ráchel! – szólította meg a szomszéd ház tetejéről Szalóme, a szomszéd takács felesége. – Kedves hírt hozok, örülni fogsz, ha elmondom.

    Ráchel csak úgy félvállról viszonozta a köszöntést. Lenézte a szomszédasszonyt, nemcsak azért, mert az ura a megvetett takácsmesterséget folytatta, hanem főleg azért, mert nem volt gyermeke.

szozattovabbacikkhez

Muskátli - 2018. április

muskatli

muskatli

Melléklet
jó gyermekeknek

2018. április
IV. évfolyam / 8. szám

Kedves Gyerekek és Örökgyerekek! A Szózat havonta megjelenő elektronikus folyóirat oldalain kis Olvasóinknak is szeretnénk kedveskedni.

szozattovabbacikkhez

 

Reményik Sándor: „Cherchez la femme”

Keressétek a nőt.
Keressétek, igen,
De ne csak ott, ahol eddigelé:
Szerelmi lázban, apró intrikákban,
S ne állítsátok minden rossz mögé,
Eltévedt, kisiklott, korommá égett,
Tört életek mögé.
Mindez igaz. Ő ott van mindenütt.
Kígyózó karját királyokra fonja
S országperzselő láng csap ki szeméből,
Ha nem tűzhely a gondja.
Igaz: ő a nagyban a kicsinyesség
S mégis méltó reá,
Hogy a nagyban mint nagyot megkeressék.
Keressétek tehát.

Cherchez la femme

szozattovabbacikkhez

Sajó Sándor: Olyan a szerelem…

Olyan a szerelem,
Mint a nap sugára,
Szép tavasztól átcsap
A hervasztó nyárba.

Fakadó virágot
Új életre hozza.
S hajh! A virulónak
Halálát okozza…
Költő vagyok.
Költő vagyok, az bíz’ ám!
Álmok álmodója;
Csókjait a múzsa rám
Mosolyogva szórja.

Nagy titok látogat,
Éjnek csöndje mellett,
Eszme, érzés, gondolat
Fényes szárnyra kelnek.

szozattovabbacikkhez

Szabó Lőrinc: Szerelem

Már oly édes, oly vonzó, zsongató
volt egy-egy lány, oly szívszorongató,
s bár vágyam repült a legszebbekig,
úgy kellett a csók – adná bármelyik! –
hogy megijedtem: szerelmes vagyok?
Mindenesetre tagadtam, nehogy
csúfoljanak; és közben nagyosan
bölcselkedtem (azt hittem: okosan),
ahogy a többi diák, akiben
szintén mozdult a hiú értelem.
A szerelem, mondtuk, sötét verem.
A szerelem, mondtuk – nincs szerelem!
Mondtuk, hogy gyönyör. Mondtuk: bűvölet.
S betegség, faj csapdája, őrület.
Kardos Pali költőkkel remekelt,
Béber kéthátú állattal felelt:
szégyelltük még, fölényes gyerekek,
az egyszerű szót, az igaz szívet.

Szervác József: Volt

Volt szép. Mikor remegtél,
holdtölte vette véred,
remegtem, ostromoltam
volna fogoly bibédet,

égett a csönd, sötét,
és véred szaga izzott,
és fájt neked, és fájt nekem
a közénk szorult égbolt -

Szép volt. Szerettelek.
Szerettél. És ott volt a muszáj.
Szeretkeztünk. Pedig csak
két mell voltál és száj.

Virágh József: kettős pánttal

éjjelek fehér éjszakák
süt a fény arcom süt le rád

tágul a szoba nincs tető
a hasad holdsütött mező

rajta aprócska csillagok
ezer harmatcsepp ragyog

veríték bőröd csillaga
világít egész éjszaka

nézlek – arcod tőlem ragyog –
én meg tetőled pirkadok

kettős pánttal karod átfog
fújod arcomba a lángot

aztán virrad hozzám bújva
alszol sötét minden újra

Lisznyay Kálmán: A Matóczky udvarában

A Matóczky udvarában
Nagy természet van a lányban,
De mi haszna, ha nem szeret,
Ha mást szeret, nem engemet.

Imádkoztam istenemnek,
Adna nyugtot már szívemnek;
Azt felelte: nem tehetem,
Hatalmasabb a szerelem!

Farkas Imre: Késmárk

A Lomnini-csúcs csillagokig ér,
De lenn a tavasz virágot ígér.

A felhő völgybe jár, mélyen alant,
Mohos boltíven sír a vadgalamb.

Szél suhogásán kísértetes ének,
Mintha kuruc-sarkantyúk pengenének.

Késmárk

Arany János: Beállottam…

Beállottam a Bocskai-csapatba,
Ez az igaz magyar hajdúk csapatja,
Ez az ősi vitézségnek virága:
Ide, kinek a szabadság derága!

Rezes kardom szépapámról maradt rám,
Derék készség, két tinóért nem adnám,
Német, labanc bevagdalta, berótta -
Foga van a vén jószágnak azóta.

Gyere kardom, gyere velem csatába;
Minek állasz a fogason hiába?
Oldaladon ez van írva: szabadság,
Elszenvednéd, hogy a magyart tapossák?

Eb szenvedi, ebnek ura a német.
Ide, anyám, azt az öreg mentémet,
Kiporozom, veres zsinórt veszek rá,
Hogy a világ minden lyánya nevet rá.

                                                  1849

Arany János: Vörös rébék

vorosrebek4„Vörös Rébék általment a
   Keskeny pallón s elrepült” *
Tollászkodni, már mint varju,
   Egy jegenyefára űlt.
      Akinek azt mondja: kár!
      Nagy baj éri és nagy kár:
         Hess, madár!

Ő volt az, ki addig főzte
   Pörge Dani bocskorát,
Míg elvette a Sinkóék
   Cifra lányát, a Terát.
      De most bezzeg bánja már,
      Váltig hajtja: kár volt, kár!
         Hess, madár!

Pörgé Dani most őbenne
   Ha elbotlik se köszön,
S ha ott kapja, kibuktatja
   Orrával a küszöbön.
      Pedig titkon oda jár,
      Szép asszonynak mondja: kár!
         Hess, madár!

szozattovabbacikkhez

József Attila: Arany

Lombozott a por még, ám elült a zaj,
elfúlt a homokban a sziklamoraj.
Köt a karcsú füst is, e szelíd virág
s gond érleli termőn a puszta fiát.

Édes burgonyát föd darabos talaj -
Téged is födött így a gond meg a baj.
S gondoltad, mit gondolt csendjében a táj -
a hős el van vetve, teremni muszáj.

S míg szél nyalta, tépte a rét bokrait,
lassan lépve hoztad komoly ökreid.
Verseidre raktál szép cseréptetőt
s homokot kötöttél, a futó időt.

Hadd csellengünk hozzád, vagyonos Atyánk!
Házhelyünk a puszta, kóbor a kutyánk.
Hadar a szárazság, pusztít az egér
s gőggel fortyog kásánk, de hát az mit ér?

                                                1929 ősze

Petőfi Sándor: Arany Jánosnál

Csendes magányból a mézeshetek után
Újra belépek a nagyvilág zajába,
Hol annyi sáros láb gonoszul vagy bután
Kedélyemnek fejér köntösére hága.
Mielőtt ott lennék a nagy kőhalomban,
A fővárosban, hol oly hűsen fúj a szél,
Egyet pihenek még kicsiny hajlékodban,
Leülök, barátom, meleg tűzhelyednél.

Üdvez légy másodszor!... a tavasz tarkállott,
Amidőn először látogattalak meg,
Most bús egyformaság födi a világot,
Bús egyformasága a mogorva ősznek;
De e ború, ámbár eddig egyetérzék
A természettel, most nem sérti kedvemet,
Hisz magammal hordom a tavasz egy részét,
És a legszebbik részt, kis feleségemet.

szozattovabbacikkhez

Sinka István: Ahol a költő élt

Valami halk, szent áhítat
az, ami itt
     a csendben ragyogva tovaleng,
és metszett kancsóból fényt itat
a szívemmel… A fák is úgy
állanak a
kék reggelben, mint hű, jó tanúk,
akik még látták a költőt, mint parasztfiút,
ha erre ment… S a porba lent,
ahova csak nézek,
     szinte-szinte látom ragyogó nevének
betűit a föld felett….
Köröttem idők és ágak rengenek –
alattuk némán, hangtalan lépek
s hallom: szent magyar lanton
halhatatlan, örök balladák zenélnek.
     Nagyszalonta.

Féja Géza: Zilahy Lajos

Irodalmi sorsa a legérdekesebbek közé való: a közönség senkiért sem rajongott jobban, mint „Nyugat” és az Ady utáni nemzedék kritikája pedig senkihez sem volt mostohább. Zilahy műveinek kritikai sorsa fölötte jellemző irodalmi életünk légkörére. Az irodalmi életet újabban elöntötte az egyoldalú és öncélú intellektualizmus, e furcsa zsidó-urbánus termék s az írók jelentékeny része az irodalmároknak írt furcsa, zagyva tolvajnyelven, a műfajok kivetkőztek eredeti jellegükből és bonyolult, túlzottan intellektuális alakot nyertek. Az írói érdem azonosodott az irodalmároknak tetsző ingerekkel, a meglepő bonyolultsággal, a csöndes oszlásnak induló polgári kultúra nosztalgiáival. Némi balkánizmussal vegyült alexandrinizmus lett úrrá irodalmi életünkön, – az alexandrinizmus egy vékonyka álintellektuális rétegre épült, az ő kegyeit kereste s az ő lelkét tekintette mértéknek. Zilahy Lajos művészete ezzel az irányzatossággal szemben naivnak tetszik és valójában naiv is, azt a hagyományos epikai naivságot találjuk meg venne, mely nélkül nagyszabású regény nehezen képzelhető. Naivsága minden bizonnyal írói erény, de alexandriai alkatú irodalmi életünkben gyengeségnek számított. E naivság alázat és áhítat, az élet tényeinek elfogadása, boncolgatás helyett ábrázolás, elemzés helyett a lüktetésnek, a folytonos levésnek és változásnak örökítése.

szozattovabbacikkhez

Zilahy Lajos jogász, író, szerkesztő

zilahy12A II. világháború előtti neves irodalmárok egyik érdekes, munkásságában nagyon jelentős, ugyanakkor eszmei ellentmondásokkal teli figurája Zilahy Lajos, aki 1891. március 27-én született Nagyszalontán. Apai ágon művelt, régi, református dzsentricsaládból származott. Az apai ház egyetlen öröksége a deáki liberalizmust, a humánus szemléletet, mert miután apja 1905-ben meghalt, a család vagyontalanná vált. De még maradjunk a családnál. A bihari nemesség más volt, mint az ország többi dzsentricsaládjaié. Demokratikusak, olvasottak, kulturáltak. Híján annak a kevélységnek, sőt gőgnek, ami pszichológiájában, életformájában, „kivagyiságában” a megmerevedésig jellemezte a móriczi magyar dzsentrit. Segítségül, hogy iskoláit tovább tudja folytatni, szülővárosa elöljárói fordultak Bihar vármegye bizottsági tagjaihoz, támogassák a Száraz-alapítványhoz benyújtott ösztöndíj kérelmét. A pályázat sikere tette lehetővé, hogy befejezhesse tanulmányait előbb a máramarosszigeti gimnáziumban, majd a Pázmány Péter Tudományegyetem jogi karán, ahol jogi doktori oklevelet szerzett.

szozattovabbacikkhez

Zilahy Lajos: A király, Az Eiffel torony tetejében, Ének a vak katonáért, Levelek édesanyámhoz, Üzenet a sógoromnak Taskentbe

Zilahy Lajos:

A király

Cédrus az ágyasház, ahova hálni jár,
Arany paplan alatt alszik az ősz király.
Cédrusfa ágyában habos, fehér párnák, –
Ezüst szúnyogháló őrzi az álmát.

Zilahy Lajos 1925Százéves szolgája kelti minden reggel:
«– Ötöt vert az óra, – kelj fel uram, kelj fel!»
Hát amint keltené iszonyodva látja:
Csupa vér a király selyem nyoszolyája.

Szaladt a palota százfelé doktorér.
«– Jaj, az arany paplan csupa vér, csupa vér!»
Jöttek a felcserek, tudós kirurgosok,
Úgy szaladt mindenik, ahogyan csak tudott.

szozattovabbacikkhez

szozattv


szozat a tiszta hang jekely jav MEGHÍVÓ Radnai Illés 20180427 kitelepitettek éljszívbőlfesztivál 2018. 04. 07. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK 04 lourdes trianon 768x432 életmese pályázat 2018
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf