Bangha Béla SJ.: A mohamedánokról és a zsidóságról

    Világtávlatok – Mohamedánok

A KERESZTÉNYSÉGEN KÍVÜL ÁLLÓ NÉPEK közül a mohamedán az, amelyről közmondásszerű, hogy megnyerhetetlen és megtéríthetetlen. Mohamed következetlen és sokban alacsony értékű tanai hihetetlen mértékben meg tudták ragadni a keleti lelket, a fatalizmusra, kényelemre, mélytüzű testiségre s harcias kegyetlenségre éppúgy kész, mint elmélyedésre és külső ima- és böjtgyakorlatokra hajlamos ázsiai és észak-afrikai temperamentumot. A modern mohamedán rendszerint nem hisz már a Koránban, de még mindig ezerszer jobbnak s előkelőbbnek tartja azt az evangéliumnál, amelyet közelebbről természetesen a legritkább esetben ismer. Minden keresztény megközelítési kísérlet odatúl két roppant ellenállásra talál: a mohamedánt lelke mélyén fűtő s az iszlámmal elválaszthatatlanul összeforrt népi öntudatra s a kereszténység, mint alacsonyabbrendű s vele évszázadok óta ellenségesen szembenálló hatalom ellen való gyűlöletre.

Nyirő Józseffel erről-arról. XXXI. rész

    Nyirő József otthonában

    Utcakereszteződések, villamosok, tovaillanó gépkocsik, nyüzsgő emberáradat között a Nemzeti Színház hirdetései de más világot idéznek! Nyirő Józseftől játsszák a Jézusfaragó embert.

    Ha ebben a lüktető forgatagban a Nyirőék székelyudvarhelyi otthonába képzelem magam, zökkenésszerűen áll meg körülöttem a világ, s szinte elszédít a fénynek, levegőnek, hegyek mozdulatlanságának csendje.

    Az évszázados kollégiumok felől jövünk, s még bennünk zeng lépteink visszhangja a boltíves, zárt udvarokon. Át a Küküllőn, fasoron, az úton bivalyszekerek hozzák a Szejke borvizét ősi agyagkorsókban, pöttöm székely legénykék lábujjhegyen egyensúlyoznak a léckerítések peremén, mintha tudnák, hogy a mai Erdélyben legszükségesebb tudomány az egyensúlyozás. Balra magastetejű, magános, büszke mosolygó épület: a Nyirő háza.

Falu Tamás: Imádság előre

Én Istenem, ha egyszer felkelek,
S nyugodt szívű és békés bölcs leszek,
Ha azt érzem, hogy nem fáj semmi sem,
S imára hullik lázadó hitem,
Ha célnak látok négy csendes falat,
S egésznek érzem, ami fél maradt,
Ha csak ülök a fehér ház előtt,
S lehull lelkemről, mi reája nőtt,
Ha messzeségek karja el nem ér
És szívem múltam díványán henyél,
Ha könnyem nem lesz, s nem lesz sóhajom,
Csak békességgel megrakott hajóm,
Én Istenem, tekints le majd reám,
S most halld meg, mintha akkor mondanám:

Ha már elvetted ifjúságomat,
Ha vágyam nincs már, tüzem lelohadt,
Ha rám fújtál és lángom kialudt,
Fújd szét, uram, a megmaradt hamut!

Jánosházy György: Dómban

Rég elfeledtem ezt a tiszta csendet,
boltívek alján a ritkás ködöt;
idegenül merednek rám a szentek,
az Isten elbújt egy pillér mögött –

de itt van, itt: Őróla vall a tömjén
édeskés illata, a tünde fény,
mely átdereng a festett Anya könnyén,
és lángot vet az ablak üvegén.

S felfénylik sok elszürkült gyermek-emlék,
és nem vagyok már messzeföldi vendég,
ki eltikkadva percre megpihen:

latin szavak bizsergetik meg ajkam,
a kórusról egy hang rákezdi halkan,
és felbúg bennem a Liszt-rekviem.

Rolla Margit: Bizony mondom néked…

Pál ap. I. Kor. XIII. 2.

Próféta lehetsz…
Szavad szárnyalva szállhat
és láng betűkkel
írhatsz az égre fényes
jeleket. Minden
rejtett titkot ismerhetsz
s megnyílhat néked
a múlt és jövő. Láthatsz
csodákat, amit
halandó nem pillanthat
meg s nem is érthet
soha. Megmérheted a
végtelen vizű
tengerek mélységeit,
szelek járását
igazíthatod s magad
lobogva éghetsz.

Sinka István: Isten

a bokor tüskéit
úgy teremtette, hogy szúrjon,
az ágat meg úgy, hogy tüskét hozzon
s hogy lombba, virágba boruljon…

Az én ujjom: tüske is, lomb is…
És engedem, hogy jól kiásson
a tüske, mert az nem tűrheti,
hogy a lombra sáska másszon.

Szécsi Margit: Fehér galambot

Fehér galambot, fekete hollót
ingembe raktam, vigyen a szélben,
vigyen az égi hullámverésben.
Látom a földet mélyen alattam,
látok egy írást messzi fölöttem,
szép betűk arról, mivégre lettem.
E zűrös élet mágnes-köréből
nem illik nékem följebbre törni,
sem nem a földi hadakkal ölni,
tettel vagy szóval ölni, gyűlölni.
Mire beborul a heves égbolt,
nehéz vizei mossák a földet,
magamat látom a tisztaságban,
e csillogó föld nekemvaló lett.
Mire kihajt a tövises ezüstfa,
mire kinyílik szagos virága,
csillag-rengeteg sárgaréz torka
a te szép neved kitrombitálja,
lezuhanok a fényes világra.

Kerényi Frigyes: A hazához

Sokkal erősb, ha aludt, s munkás ember: erősebb
Légy te is, ébredező szép haza, álmod után!

Lisznyai Kálmán: Édes hazám…

Édes hazám, hová lett a jó kedved?
Az a híres rózsa-piros örömed?
– Tán elment a zöld erdőre
Vadrózsának,
Vagy ki a szabad mezőre
Kis madárnak?
Ez az erdő reménységed
Zöld erdője,
Ez a madár, kikeletnek
Hirdetője.

Édes hazám, ne légy olyan szomorú,
Jó az Isten, majd eloszlik a ború;
A sötét felhőből a nap
Szépen kigyúl,
S rád az áldás, béke csendes
Esője hull.
Vigadj hazám! szívem szentje,
Legdrágábbja:
A szomorú fűzfának is
Vad virágja!

Tarcsafalvi Albert: A földmíves temetése

Zúgnak a harangok,
Földmívest temetnek,
Fönn az égen ólmos felhők
Gyászos kíséretnek.

Egyszerű koporsó,
Festéke is barna,
Olyanforma, mint az a hant,
Amely eltakarja.

Oldalán születés
És a halál éve,
Aranysárga búzakalász
Pingálva fölébe.

A jámbor földmívest
Lassan viszik, lassan,
Ne maradjon senkitől
Holta siratatlan.

Temérdek: Magyar bú

Ha a magyar ember búsul,
Az iváson van a túlsúly.
Búsul egyet – iszik kettőt
S emlegeti a teremtőt!

Zsutai János: Pusztaságon

Pusztaságon magános fa,
Vihar töri, zápor mossa,
Koronája roncsolt, tépett,
Egy- két madár, ha rátéved,
Soká rajt madár sem mulat,
Folytatja a vándorutat.. .
Szegény, szegény elhagyott fa,
Magányában sárgul szintén;
Mégsem olyan elhagyatott,
Mégsem olyan árva, mint én.

Mindszenty József: Úrnapi szentbeszéd

    1973. június 21. Bécs[Ausztria], Pázmáneum

        Kedves Híveim!

    Az Oltáriszentségben testével, vérével, lelkével, istenségével, emberségével jelenlévő Úr Jézust ünnepeljük ma. Az Oltáriszentségnek neve az is, hogy Oltáriszentség. A többi szentség nem oltáron van. Ez a szentség oltáron van. Az Oltáriszentség neve hálaadás is, mert az Úr Jézus hálaadásnak szánta az Oltáriszentség alapítását. Hálaadásnak és emléknek is gondolta. Mi emberek egy-egy képet adunk magukról. Az Úr Jézus nem képet adott – önmagát adta minekünk. Az Oltáriszentség mind a hét szentségnek az alapítóját és szerzőjét foglalja magában, úgyhogy nem egy szentség van itt, hanem a másik hat szentségnek a koszorúja övezi az alapítót, az Úr Jézust.

    Az Oltáriszentség áldozat. Az Ószövetség állatokat áldozott, visszaélésekkel is. Ismerjük Héli papnak a fiait, akik szintén papok voltak, hogy milyen visszaélést követtek el a maguk asztala, az Úr asztalának a kárára. Az Úr Jézus önmagát áldozta fel. Ezért olyan fontos a vasárnapi szentmise, a vasárnap kötelezettsége: az áldozaton veszünk részt. Egyesülés is az Oltáriszentség a szentáldozásban. Megrendítő gondolat, hogy én egyesülhetek az Úr Jézussal és ez a kettő egységben van. Persze van ehhez kötelezettség is. Azután a neve az Oltáriszentségnek: útieledel, „viaticum”, útravaló a földi élet végén.

    A mai napon az Egyház – ahol teheti – viszi ki az utcákra az Oltáriszentséget. Tüntet az Oltáriszentséggel az Egyház. Büszke az Oltáriszentségre és nemcsak a kerteknek, de az erdőknek, mezőknek is minden virágát összehordja és a hívő lelkek ujjongása között meghordozza az ő földi és örök életének a központját, az Oltáriszentségben jelen lévő édes Jézust. Négy sátrat állítanak fel négy kiválasztott család körében, ott állomásoz az Oltáriszentség diadalmenete.

Nyirő Józseffel erről-arról. XXX. rész

    A távoli székely havasok világából kedves és fontos vendég érkezett Budapestre, Nyirő József, a „veretes székely író” személyében. A kisebbségi írók koalíciója és az Erdélyi Helikon magyarországi felolvasó estjei szólították székelyudvarhelyi otthonából Budapestre.

    Abban a reprezentatív írói csoportban, amely a felolvasóasztal mellől az élő szó erejével kíván közvetlen szellemi kapcsolatot létesíteni az utódállamokban és határon innen élő magyarság közt, Nyirő József a székelységet képviseli, azt a fajtát, mely annyi történelmi forgandóság közepett csodával határos módon, tömör egységben fennmaradt s melynek ő gyökeres ismerője, tragikumának, életsorsának, különös sajátosságainak leghívebb megszólaltatója. Az Isten igájában és a Kopjafák nagyszerű írójának a napokban új könyve kerül ki a sajtó alól, mely talán a legmélyebben járó alkotás valamennyi műve közt. Az én népem című regényében, mely kortörténeti dokumentumnak is beillik, egy frissen kiszaggatott élő darabját kapjuk a mai székely életnek…

    A népek halhatatlanok…

    Az ő „népe” munkás sorai közt élő ihletett költő és megfigyelő megrázó vallomása ez a könyv, a legmaibb székely problémákról, egyszerű falusi emberek életéről, válságáról, küzdelmeiről. Egy fiatal pap sorstragédiájának keretében messzi távlatokba tekintő történelmi igazságot kapunk: előttünk nyílik meg a Nagy Titok, a székelység fennmaradásának titka. A székely falunak léte folytonosságáért folytatott emberfeletti küzdelmét tárja elénk Nyirő, a nyelv tömör megjelentető erejével, elénk hozza összes figuráit, komor és üdén csillámló színekkel, sajátos ízzel és a kéteszű székely szólásforma egyéni zamatával. Ez a könyv egyben válasz is lesz a borúlátók aggályaira: nem kell félteni a félmilliós székely népet!… Ezt az igazságot fogja belőle leszűrni végső értelmezésben az olvasóközönség, melynek ezen a felismerésen túl maradandó élményt fog jelenteni Nyirő könyve.

Agyagfalvi Hegyi István: Találkozás az Istennel

Ma láttam őt, amint tépett,
őszverte, bús temetőkertben
felénk jött. Szívről-szívre lépett.

Ajkán mosoly, kezében áldás,
szemében ült az örökélet
s térdre borult a jajkiáltás…

Jött s hogy lengett Cézár-uszálya,
a megriadt kis életek
remegve kapdostak utána!

A halhatatlanság palástja
aranylott tarlott fák között.
Jött s felmagaslott, mint a bástya!

Felnéztünk Rá: hisz itt az Élet!
De meg volt ásva már a sír
s mi mértük: ki magasabb, ki mélyebb?

Endrődi Sándor: Párbeszéd

„Ugye, apám, az ég,
A szép csillagfátyol
Távol van mitőlünk?”
- Szédítően távol!

„S Isten, ugye azért
Lakik a magasban,
Hogy mindent jól lásson?”
- Azért lakik ottan.

„Odaszállni mért nincs
Az embernek szárnya?”
- Fiam, az imádság
Fölemel hozzája!

              1901

Mécs László: Valaki imádkozik értem

Én úgy élek a gondvert emberek,
bajok közt, mint királyfi a Mesében,
midőn a Sárkány részeg s szendereg.
Nem földi Nap süt fent a selymes égen.
Szívem dalolgat, mint a nyári
telifényben a kis kanári.

S Valaki enni, inni ad nekem.
Vigyáz a fűzre, vízre és kenyérre.
Mint holló a fiát nagypénteken,
úgy mossa bánatom fehérre.
Hegyét töri tövisnek, bűnnek,
legyen körültem mindig ünnep.

Én szeretem a préda szenteket,
fákat, mik szirmot szórnak szét a szélnek,
szeretek látni nyolcvan gyermeket
tőlem kapott cipőben. Míg zenélnek
a víg cipők a bús világon:
nyolcvanszor érzem atyaságom.

Rajka Teréz: Karácson napján

Kicsiny lakban szegény özvegyasszony,
Őrzi a gond, hogy vele virrasszon;
Fejen nagy gond, lelken nagyobb bánat,
Elhordozni erő miből támad?
Nagy ünnep van, nem mehet templomba,
Beteg gyermek otthon marasztotta;
Beteg gyermek: borús élte fénye,
Aggodalma, öröme, reménye.
S mily sanyarú, elalélt ez élet :
Tan csak halni jár bele a lelek ,
A hit kapcsa, mi meg összetartja,
Ezt hirdeti átszellemült arcza.
„Kedves anyám, mit hozott az angyal?“
Kérd a gyermek eszmélkedő hanggal.

Weppery László: Vigyázzatok rá…

Az est mélyében
fénylő csillagok.
Köztük egy csillag
oly szépen ragyog.

Ismerős ez a
fényes ragyogás.
Az est csendjében
látni oly csodás.

Anyám szíve az,
amely ott ragyog.
Vigyázzatok rá,
égi angyalok!

Agyagfalvi Hegyi István: Isten csákánya alatt

A gondolatok úgy szakadnak néha belőlem,
mintha a kőfejtő Isten csákányozná ki sorba
az álmok márvány hegyéből:
szinte pendülnek tiszta, szent hasadással,
faragni se kell, maga a vonal, maga a forma
és maga a lényeg: a lelkes anyag, mely
életre szépült, mikor kiharsant
a hallgató, szürke, durva egészből!

Máskor meg sztrájkol a Munkás… Az erő,
mely alkot egy hitvány emberkoponyán,
egy kézen, egy tollon, egy papírrongyon keresztül:
most heverész valahol lusta-mogorván,
s hagyja, hogy sziklatömlöcbe veszve
fulladozzék az eszme…

Nem, nem én írom azt, amit írok!
Nem, nem én vagyok én: a zúgás, a zengés,
a vonal, a forma, az istenült, lelkes anyag!
Én csak része vagyok a földnek, a hegynek, a vágynak,
s csak, ha Isten akarja,
tudok lenni egy darab ég is,
egy messzire zengő, büszke kiáltás!