Nyirő Józseffel erről-arról [LIII. rész]
Pluhár István: Remény és fohász,
Elhangzott a Magyar Rádióban, 1940. szeptember 12-én.
Pluhár István riporter: – Bizonyára azt hiszi a közönség, hogy azok az írók, akik itt a mikrofon előtt vannak most, nagy honoráriumokat élveztek. Bizonyára azt hiszi mindenki, hogy az író pompásan él a művészetéből, mert hiszen meg is érdemelné. Nyirő Józseftől megkérdezem, mi volt eddig itthon a legnagyobb honoráriuma?
Nyirő József: – Legnagyobb honoráriumom? Mikor a Jézusfaragó ember pesti prömierje után hazamentem Székelyudvarhelyre, betértem az egyik étterembe barátaimmal vacsorázni, akkor elém állott az akkor még előttem ismeretlen vasgárdista tanító, aki azzal a váddal illetett, hogy megint bemocskoltam Románia becsületét. Ilyen kérdésre nem volt mit válaszolnom, egyszerűen hátat fordítottam és tovább beszélgettem a barátaimmal. És a következő pillanatban csak az történt, hogy hatalmas ütést éreztem a fejemen, a vér elöntött, a fogam kilódult. Mire magamhoz tértem, letörültem a vért, és tájékozódni próbáltam, hogy mi történt, a barátaimtól tudtam meg, hogy egy bottal orvul főbe ütöttek. Hát ez volt a legszebb honorárium, amit kaptam húsz év óta a pályám alatt.
- Nyirő József székely ember. Ismert a székelység lelkét, ismeri a székelyek minden baját is. Megkérem, mondjon egyet-más a fölszabaduló Székelyföld életéről, viszonyairól, reményeiről, vágyairól, ahogy ő látja.
- Arra külön büszke vagyok, hogy ebben a boldog örömben, ebben a boldog örömben a székely népnek igen-igen nagy része volt! Hiszen tulajdonképpen neki köszönhetjük, hogy Erdélynek ezt a részét is visszakaptuk, és csatlakozhatott az anyaországhoz. A fekvése és az, hogy egy tömegben félmillió ember minden szenvedés között hűen kitartva él ezen a földön, ennek a fizetsége volt az az isteni igazságszolgáltatás, hogy hazakerülhettünk.
Tudom, mi a módi, a divat:
