Herczeg Ferenc: Az „utolsó magyar”
Egy olvasónk az írja nekünk, hogy megütközést és szomorúságot kelt benne két szó, mely elég sűrűn szerepel az újsághírek címei közt. A két szó: az „utolsó magyar”. Egyszer egy erdélyi vármegye utolsó alispánja, másszor egy felvidéki vagy bánsági város utolsó magyar polgármestere haláláról emlékeznek meg a lapok. A levélíró arra kér minket, legyünk figyelemmel erre a két fatális szóra, mely látszólag a jogainkról és földünkről való lemondást hirdeti.
Anélkül, hogy a dolognak nagyobb fontosságot tulajdonítanánk, meg kell állapítanunk, hogy a levélírónak igaza van; csakugyan jobb, ha elkerüljük a reánknézve kedvezőtlen látszatot. Semmi értelme, hogy egy-egy értelmes hazafi holttestével együtt szimbolikusan sírba fektessünk olyan dolgokat, amelyeknek joguk van a halhatatlansághoz. A városok és vármegyék, amelyeket a polgármesterek és alispánok mellé temetünk, emlékeztetnek az istenszobrokra, melyeket egyiptomi fáraók sírkamráiban találnak.
Egyébként is azt hisszük, a nemzet jövőjével kapcsolatos kérdésekben nem időszerű és még kevésbé stílszerű az a megadással telt, mélabús őszi hangulat, mely a két szóból kiárad. Jövője csak olyan népnek van, amely rendületlenül hisz a saját jövőjében. Az erős hit maga életerő és cselekedet, a jövő biztosítéka; aki pedig a hitetlenséget és lemondást hirdeti, az öngyilkosság és a halál apostola.
Bús szívem elfogúl, könny fakad szemembe,
Csípős szélben jöttem,
Kihoztál bennünket
