Bolyongások

Karácsony Sándor: Egyetem Kolozsvárott

A kolozsvári egyetemet az 1872. évi XIX. t.-c. létesítette. Elődeitől és előzményeitől többé-kevésbé függetlenül született meg ez a nagy kincsünk, hiába keresgéljük össze a nyomokat, mely régebbi századokból hozzávezet, erőltetett marad a rendszer, ha szerves és intézményes folytatásként disputálja ránk azt, ami becsületes mivoltában igenis kezdet. Kolozsvárnak nem valamely régi alapítású iskolája nőtt meg egyetemmé, hanem lett neki Erdély „fővárosának” a XIX. század utolsó negyedében egyeteme, mint ahogy Nemzeti Színháza is lett, mert dukált neki, helyesebben szólva Erdélynek, a budapesti hasonló intézményekhez képest kisebb arányokban mind a kettő. Ha pedig joga volt ezekez, egészen természetesen Kolozsvárra kellett kerülniök, mert ugyan hova máshová kerülhetett volna? Kolozsvár volt a legnagyobb erdélyi város úgyszólván minden tekintetben. Más volt az eset későbben Debrecenben, ahol a már meglévő csonka egyetemet vette át az állam s építtette ki teljes egyetemmé, ott valóban folytatódott régebbről valami. Kolozsvárott 1872-ben megkezdődött az, mi Debrecenben folytatódott.

Nyirő Józseffel erről-arról. [XLIV. rész]

Most írja Nyirő József az első székely történelmi regényt

Kolozsvár, [1938.] október 3.

Nagy történelmi tanulmányokat folytatott, mielőtt a „madéfalvi veszedelem” irodalmi feldolgozásához hozzálátott – Nyirő szeretné tudni leginkább, milyen lesz az „Uz Bence” film, mert nem tudott megjelenni a filmfelvételen.

A szerkesztőségben lázasan folyik a munka. Egymásba olvadó hangok diktálnak, féltucat írógép kattog, s az egyik teremben rádió harsog, a másikban telefoncsengő sivít fel percenként. A száguldó világesemények minden izgalma itt viharzik a szerkesztőségi szobákban, ahol az újságíró ma mindennap történelmet ír. Ha idegen vetődik ide úgy este nyolc óra tájt, mikor már „teljes gőzzel” rohan minden az éjféli boldog lapzárta felé, a saját szavát sem hallja a zűrzavarban, de a mai vendég nem idegen a szerkesztőségben. Kedvtelve hallgatja az írógépek kattogását.

Bárd Oszkár: Jánosnak levele van Magdolnához

magdolna I. rész

1. János a magányból küldi Máriának – ki Magdolnának mondatik – a magányába,
2. küldi és gondol melléje hosszan, hosszan, minként az este, mely közeleg,
3. küldi, agg szívének fáradt dobbanásával együtt,
4. küldi, életének halk szomorúságával és lelke ráncaival,
5. Magdolnának, ki elment a mese végén és álmodik azóta csendesen,
6. távol a zajtól, a kiáltó élettől, távol mindenkitől és közel az Úrhoz,
7. Magdolnának, ki szótlanul ment el s akinek némasága minden terítésnél több és minden prédikálásnál szomorúbb,

Berde Mária: Ima

Si fractus illabatur orbis –

Világunk hogyha megroppant körül,
Ha földre dördült az utolsó bástya:
Vaksággal rajtam Ég, ne könyörülj,
Szemem a szörnyűt szemtől szembe lássa.

Siket halállal rajtam meg ne ess,
Se kínfelejtő tompa ájulással:
Minden jajokkal a fülembe mess,
Szúrj szíven minden sikoly-tőrszúrással.

Tágítsd szemem, míg ízről ízre lát,
Megszázszorozva minden szörnyű látást,
Tépd óriásra szívem ajtaját:
Mint örvény szívjon föl minden kiáltást.

S a miden kínokat korbácsba fond,
Kezedben váljanak pogány ösztökké,
Mely serkent, szurdal, mardos, vért is ont,
S függeni fog fölöttem mindörökké…

Pakocs Károly: Megadom magamat neked, Isten

Küzdöttem magamért sokszor Veled, Isten,
hogy boldog legyek én is e földön,
mint a világ fiai, kiket itten küzdeni láttam
a földért, aranyért, selyemért, egek ellen.

Keresém magamat cifra-szövésű ruhákban,
selyemsuhanásban s teletűztem rózsával a mellem;
hogy ne kívánjam angyalszárnyak lágy suhogását,
ne kívánjam a tömjént, egek illatait.

De szétollóztad a köntösömet s leszórtad a földre
a rózsát, mint Ninivében s Rómában a táncosokét,
s élő tövisekből fontál koszorút a fejemre;
fekete zsákkal öveztél, amilyenben jár a Halál is.

Örömet-keresőn indultam ragyogtatni magam
kék, lila, rőt sugarakban, karperecekben:
hogy ne kívánjam a templom téglafalát, köveit
s ne vágyjam az Isten napsugarát diadémnak.

Pap József: Jöjj zsoltáros Isten

Én nyomorult, ki egyedül futok
szerte a világban, bomló fejemmel,
kinek vállán sötét gomolygás ül
s rémeket suttog izzó fülembe,
ki leborulok egy kis fűszál előtt,
kit ostorcserdítéssel ráz fel új futásra
valami riadt lelkiismeret:

én látom már, hogy üres a világ,
célt nem lát ember, bárha holtrafárad,
Én elmondom már nyugovó-imámat:
Ó szeretnék már megtisztult kezekkel
fényt meríteni a kék egekből,
ó, kellene már csillagot szerenem
s megrendülni a messzi rezdülésben.
Kereslek! hol vagy? töltsd meg hát az űrt!
Álmodjalak. Elég volt ébren lennem.
Mellemre rakjál súlyos köveket,
indíts hozzám halálos követet,
de a zsoltárt lobbantsad lángra bennem.

Sipos Domokos: Megszületett

Megszületett.
Éjszaka volt és ragyogtak fenn a csillagok.
Én hiszem a szép csodát,
Hogy kedvéért kigyúlt egy égi lámpa
És jötte szűzen érte Máriát.

Megszületett.
És élt harminchárom évet.
Én hiszem a bús csodát,
Hogy kereszten halt, feltámadott
És elevenen a mennybe szállt.

Megszületett.

Áprily Lajos: Szállj, Ábel füstje

Szállj, Ábel füstje, terjedezve szállj,
mindenfelé, ahol szívet találsz.
Szűnjék harag, gyűlölség és viszály,
a béke lelkét vidd, amerre szállsz.

káinábel

Farcádi Sándor: Hun hegyek fölött

Ott álltam fenn a Hargitán,
Kis népem mondás szent hegyén:
Alulról apró gyémánt gyöngyszemek:
Székely falucskák csillogtak felém.

Közöttük, mintha gyöngyfüzérré
Fűzné fel őket, négy ezüst szalag,
Négy ősi szent folyónk: az Olt, Maros,
S a gyors Küküllő-pár szaladt.

Vetésidő volt épp: tavasz suhant
Végig a mély völgyek felett,
S hol elhaladt, virágmezők
Tarkázták lenn a zöld gyepet.

Moccant a bérc is: jól látszott, amint
Itt-ott a barna oldalak
Hupás hátán barázdáló tinók:
Fehér pontocskák mozganak.

És bércet, völgyet, magvetőt
S mindent, mi lenn van, él, örül,
– Mintha a szellőtől is óvták volna –
Hegyóriások láncoltak körül.

Jékely Zoltán: Az én országom

Az ismeri az én országomat,
aki állt már a szivárvány alatt,
mely sorsos égen tündököl naponta
és emberöltők véres könnye fonta.

Ittsemvolt-ottsemvolt birodalom,
csupa álom és csupa furcsa lom,
amit csak egy nép emlékes szerelme
őrizhet ott az idővel perelve.

Bethlen Gábor nagyálmú homloka,
Fehérvár füstös márványoszlopa,
Apáczainak sírban is lobogva
világító, rettentő szemeodva;

egy vértől rozsdás, súlyos láncdarab,
mit holtáig viselt a gályarab,
Mikesnek akkor ejtett szemekönnye,
mikor feltűnt a Kárpátok köpenyje;

a vas, melyet Koháry pengetett,
rabkenyeréből egy kövült szelet,
s mi bőven omlott a bakó kezére:
Hajnóczy ifjú, forradalmi vére;

Medgyes Lajos: Erdély sorsa

Erdély! szabadság ősi fészke!
Mivé levél, mivé levél!
Meg van tapodva fürtöd éke,
A fénylő-tündöklő babér;
Anyai kebled összedúlva!
Fiaid, a jók, porba sújtva!

Hol Bethlen, hol Bocskay éltek,
S Rákóczi kardja villogott,
Zsákmányt sóvárgó szolganépek
S ármány s önkény tanyáznak ott,
Élén harcszomjas bajnokoknak
Zászlóink többé nem lobognak.

A székely s a testvér magyar nép
Sínlődve, nyögve tengenek.
Másnak tenyész a gazdag térség
S az érctől terhesült hegyek.
A világ legvitézibb népe
Juttatva van rút szegénységre.

Meghódított tartományképpen
Bánnak még mostan is velünk,
Elhúzták a szőnyeget szépen
S a sáros földön csücsülünk,
Kik a hont szerzék drága vérrel,
Sárban ül a magyar s a székely.

Szász Károly: Az enyedi temetőben

Az enyedi temetőben
Szállong, szállong a parázs
Körülte a feldúlt uccák
Csupa rom és pusztulás.

Az a ház, melyben születtem
Összeroskadt kőhalom,
Setét szellem ül fölötte…
Az őrjöngő fájdalom.

Ah, a vén fa, melybe véstem
Szerelmem emlékjelét:
Kivágatott s nem hordja már
A betűknek sebhelyét.

Egy maradt meg, a temető.
Azt nem dúlták fel talán.
Fölkeresem, megtalálom
Még azt a sírt oldalán…

Azt a sírt, hol három gyermek,
Három angyal nyugoszik,
Velem egy szívnek tövében
Nyert életet mindenik…

Vártok-e rám kis testvérim?
Lám! bátyátok ide jő…
Ugye csendes, nyugalmas a
Szülőföldi temető.

Mindszenty József: Szeretet és keresztviselés

    Köszönet a magyarok befogadásáért az országnak, Egyháznak.
   Mi magyarok nem vagyunk ismeretlenek Bogotában, már a XX. század előtt sem. Szép székesegyházatok gazdag Árpád-házi Szent Erzsébet ereklyével. A katedrális 1572-ben épült. Az ereklyék azonban a 16. század közepén kerültek Bogotába. Cardinal de Zapata, az első bogotai bíboros hozta mint juanna la Loca, II. Fülöp nagyanyjának ajándékát Neuva Granada számára.
   Azt is tudjátok, ki volt ez a Szent Erzsébet. Magyar királyleány, de hazájától távol 4 éves korától, eszménye a magyar emigránsoknak, de eszménye a kisleánynak, nagyleánynak, jegyesnek, feleségnek, édesanyának, özvegynek, szerzetes nővérnek is. Kevés szent vetekedhetik vele a legszélesebb kört érintő eszményképben, és abban is, hogy halála után 3 és fél év múltán már szentté avatva és királyi atyja II. Endre magyar király még itt a földön imádkozhatott hozzá.
   Lénye a szeretet és keresztviselés. Európa gazdag országának szülötte. És Európa egyik legszegényebb országa, Thüringia fejedelmének felesége. Elveszti idegenben édesanyját. 4 évese emigráns, 14 éves feleség, 20 éves özvegy 3 árvával, 24 évvel halott, 28-al szentté avatva. Bélpoklosokat ápol, és egyszer a szenvedő Jézus mutatkozik neki. Majd az egész wartburgi udvar ellene van, de vőlegénye azt mondja, ha az egész hegy a lábától a csúcsáig arannyá változnék, akkor sem mondana le Erzsébetről. Magyar rangos küldöttség jelent meg nyomorában, hogy hazavigye. Nem megyek – mondta. Magyarországon nincsenek szegények. De itt tart halott férjem kötelessége alattvalói iránt.
   Emigránsok! Itt a ragyogó példa borús, keresztes éveitekben, magyarságotokban. Bogotaiak, őrizzétek kezdeti szereteteteket Szent Erzsébet magyarjai iránt.

Bogota, 1975. április 25.

Nyirő Józseffel erről-arról. [XLIII. rész]

Nyirő József havast járó, mindentudó figurájának már típussá formálódott alakjával kapcsolatban történt meg a következő kis eset. A nyáron találkoztam Nyirővel s mindjárt legelsőre odavetem neki:
- Te Jóska, Berci tisztel.
- Ki Te? – kérdi.
- Hát Berci! No… ki… hát Uz Bence! – hangsúlyozom.
- No fogjon a görcs! – így Ő.
- Hogy a sulyba fogna! Hisz… ne… küdi es a fotográfiáját!
Veszi a kezébe, nézi forgatja s közben elmesélem neki, hogy csak ahajt ott valánk a nyáron Kászonferedején szétnézni egy jó csomóan. Mivel igen kíváncsiak valának a társaság tagjai – pedig nem volt egy fehérnép se ott – elhatároztuk, hogy Uz Bencét es meglátogatjuk, ott künn a havason. A pakkot fel egy szekerre, s mi es a hányan valánk neki a kétkereküvel. A szép Szarvaskő hegy szikláján túl ott hagyók az utat s az ösvényen fel a Fehérvíz nyakára.
Hát uramfia egy sirilőnél… ott nyílik ki előttünk a mesés szép sziklás Úz völgye. Hátul a Havas!
- Vajjon lesz-e szerencsénk Uz Bencével? – így az egyik.
- Hát má’ ha itt vagyunk addig el se megyünk! – így a másik.
- De honnan kerül elé a rengetegből? – aggódnak többen.
Elhallgattam a tépelődésüket. Jó ilyenkor, ha mindenki kibeszéli, ami a lelkén van. Nézünk ide-oda… Nem messze szénát csinálnak… Azon a napos oldalon túl csorda legel… A fák közt az ösvényen egy nehány jókötésű kászoni atyafi jelenik meg… Az érdeklődés erősen fokozódik. Végre noszogatnak, hogy no Te erdőjáró honnan szeded most már elé Bercit?
- Hát iszen itt van előttetek!… Nem látjátok? No álljatok oda, mert vele együtt lefényképellek. Nem látjátok?

Bódás János: Békesség néktek!

Egy Gyermek született ma,
zeng boldog angyalének
a betlehemi égen:
- - Békesség néktek!

Hallgassanak az átkok
s a lázadó „Miértek?”
emberré lett az Isten!
- - Békesség néktek.

A Szeretet szállt földre,
hogy egymást szeressétek
s egymásban is az Istent.
- - Békesség néktek.

A Jóság öltött testet:
ne gyilkoljatok, gépek,
se nyelv, se kéz, se gázok!
- - Békesség néktek.

Dsida Jenő: Gyónás Istennek

Ma délután,
ahogy az utcán mentem,
megbotlottam egy kőbe.

Most szomorún
leírok ide mindent
és leborulva gyónok.

Bírám Te vagy:
én nagyon gonosz voltam,
Te nagyon irgalmas vagy

Ezerszer is,
mentem már emelt fővel
egyenesen az utcán;

hát csukd be most
esengek, azt a könyvet
s ne írjál bele semmit!

Horváth Imre: Magyar imádság

Békeharangok kondulását vártuk
Hosszú, kínterhes esztendőkön át,
Sivár, kietlen pusztán bujdokoltunk
S üdítő vízre ajkunk nem talált.

Óh, béke áldott, üdítő vize…
Eltikkadt lelkek égi harmata!
Téged szomjaztunk láztól elgyötörten,
Mint forrást sebzett szarvasok hada.

Békeharangok némák, csendesek…
A békeforrást megtaláltuk végre,
De – hajh – e forrás nem hoz enyhülést
Magyar szíveknek sajgó, mély sebére.

Kiáltó szózat zeng a pusztaságon
Magyar ajkakról: Istenünk, Atyánk…
Ki oltalmaztál ezer évig minket,
Most ne hagyd veszni a mi szép hazánk!

1919

József Attila: Imádság megfáradtaknak

Alkotni vagyunk, nem dicsérni.
Gyerekeink sem azért vannak,
Hogy tiszteljenek bennünket
S mi, Atyánk, a te gyerekeid vagyunk.
Hiszünk az erő jószándokában.
Tudjuk, hogy kedveltek vagyunk előtted,
Akár az égben laksz, akár a tejben,
A nevetésben, sóban, vagy mibennünk.
Te is tudod, hogyha mi sírunk,
Ha arcunk fényét pár könnycsepp kócolja,
Akkor szívünkben zuhatagok vannak,
De erősebbek vagyunk gyönge életünknél,
Mert a fűszálak sose csorbulnak ki,
Csak a kardok, tornyok és ölő igék,
Most mégis, megfáradván,
Dicséreteddel keresünk új erőt
S enmagunk előtt is térdet hajtunk, mondván:
Szabadíts meg a gonosztól.
Akarom.

1924

Ölbey Irén: Ha elfelejtenék

Ha minden szót s fogalmat elfelejtenék,
minden égitestet, amit ringat az ég,
minden földrajzi nevet és a halk szelíd
bársony virágok, fák s állatok neveit
s mindenki neve, akikét szerettem valaha,
elszállna, mint őszi rét fanyar illata:
egyetlen áldott nevet ne felejtsek én el,
egyetlen szent név itasson át szépségével,
egyetlen név lángoljon s lüktessen e szívben
mámoros, őrült lázzal a Te neved, Isten.

1981