Németh László: Magyar radikalizmus (I. rész)

Előadás a Turulban

Vidékről jövök; a fülkében két pap, egy tiszt és egy civil. Ők is Békéscsabán verődtek össze, s megfigyeltem, mennyi idő alatt puhatolják ki egymást. Egy állomást megyünk, s a csanádi püspök vacsoráján már majdnem összekapnak. A civil szerint háromezer pengőbe került; a szigorúbb pap csodálkozik, hogy a civil ezt a ráfogást „el méltóztatik hinni”. A katona pedig, mint aki érti, miről van szó, arról kezd beszélni, hogy ő tiszteli Szálasit, de az ország mai helyzetében minden felforgatást elítél. Tíz percbe sem telt, s három világnézet gyúrta, ijesztgette, kapacitálta egymást a Nagy-Alföld sötétjén keresztül zötyögő kamrában. Sőt, ha jól figyeltem meg: a két pap sem játszotta ugyanazt a hangszert; az idősebbik szilárd volt, mint a kő, melyről Péter kapta a nevét, míg a fiatalabbik rá-rámosolygott nagy szégyenlősen a tálra, melyekből enni nem szabadott.

    Azt hiszem, elég mindennapi jelenetet mondtam el. Ez történik a borbélynál, ez az uszodákban, ez a színházak próbatermeiben. Az emberek kémlelik, félik, félemlítik és toborozzák egymást. A tanári szobákban apró körök alakulnak. Ami az egyikben jó vicc, a másikban destrukció… Az újonnan odakerült az első tíz percben megkapja a tapogatózó jelszónyi tréfát, amelyen eldől, hogy hova tartozik. S hamarosan ő is megtudja, ki előtt kell hallgatni, kit érdemes hírekkel tartani, vagy kivel lehet a lépcsőházban elhúzódni. Mindenkinek van egy nagy szellemi fecskendője, amelyből a másikba a legalkalmasabb helyen valamit be akar nyomni. Ma esetleg egészen mást, mint tegnap. Mert az erős meggyőződések ritkák, de a pillanatnyit mindenki terjeszteni igyekszik, csak hogy kisebbségben ne kelljen éreznie magát. Az események és konjunktúrák pedig töltik és keverik a fecskendőket.

    Elképzelhető, hányfelől kémlelik, csábítják, rémítik, fenyegetik ilyen időben az írót, aki a közhit szerint nem egy voks és nem egy vélemény, hanem egész dandára a véleményeknek. Körülbelül tíz éve kaptam az első figyelmeztetést egy megbírált írótól, hogy ha a világban az történik, amit ő már csak hónapok kérdésének tart: engem köttet föl először. Akkor meglepett ez az antirecenzió; azóta azonban azt hiszem, mindnyájan hozzászoktunk.

szozattovabbacikkhez

Prohászka Ottokár: Szíveken át Isten felé

Isten mindenütt van, mindenütt jelenvaló és még sem találunk mindig egyenesen hozzá. Istenhez az út gyakran teremtményeken át vezet: emberszíveken át Isten Szívéhez. Aki a szíveket teremtette, úgy akarta, hogy az emberek szíveikkel fonódjanak egymáshoz. Előbb-utóbb mindenikünk megtapasztalja, mennyire rá vagyunk utalva embertársaink szívére és mennyire hivatva vagyunk arra, hogy másoknak szívbeli szolgálatokat tegyünk. Vannak lelkek, kiknek közelében szeretetre, tisztaságra gyulladunk, minden erényre indíttatunk. Vezetők, akiknek önként adjuk, akikre önként bízzuk magunkat. Szeretetük melegít és emel; szívünk megnyílik nekik, mint napnak a virág. Van abban a tényben valami csodálatos, hogy az ember nem marad magára, hogy szív szíven, lélek lelken fejlődik s az ember más, őt szerető emberek kezén és szívén fogódzva vezetődik Isten felé.
    Ez a lélekközösség különösen krisztusi, különösen katolikus. Az ázsiai gondolat az egyedülvalóság himnuszát énekli. A tropikus erdők jámbor, magányos óriásának mintájára tanácsolja: „vándorolj egyedül minként a rinocérosz”. A föltétlen, a kimerevített egyedülvalóság jeget ver az emberlélekre. A lélek másik lelket akar. Az emberszív dobogása visszhangra vár. És Krisztus, a lélek ismeretlen mélyeinek egyetlen pszichológusa azt mondja: „ahol ketten vagy hárman együtt vannak a nevemben, én velük vagyok…” (Máté 18 , 20). Gyónni küld, bűnvallomást kíván, másik emberlélekhez utasít, aki fejünkre tegye Isten megbocsátó kezét. Szent Pálnak a megtérés félelmetes pillanatában nem azt mondja: „vándorolj egyedül”, hanem elküldi Ananiáshoz: „ott majd megmondják neked, mit kell tenned”. Ezekben a szavakban és tettekben fönséges tervszerűség lüktet. Az emberi lélek mélyeire látó Istenfiúnak az a gondolata, hogy a végtelen emberlelkeken át akar rajtunk dolgozni. Nem mondom meg neked, mit kell tenned, „menj a városba, ott majd megmondják neked”. Eseményeken, életünk tényeiben, emberajkakról, a mi nyelvünkön akar beszélni hozzánk. A szív nyelvén. A minden lélekkel közös szeretetnyelven. Megáldott, szent lélekfonatokat készít magának, egyiket sem világítva meg önmagának, mint ahogyan senkise látja meg saját arcát soha. Emberlelkeket választ akarata irányító tengelyéül, emberszíveket használ tetteinek lépcsőjéül, mert tudja, hogy ember embert tud szeretni, ember embert tud követni és valami fölséges mennyei pedagógiával más emberlelkekben mutatja meg a mi útjainkat.

Ady Endre: Uram, ostorozz meg

Uram, bántottál, űztél, megaláztál,
Sokféle ostort suhogtatott kezed:
Te tudtad, miért.
Kis szolgád bizton nagyokat vétkezett.

Hajh, bűnös voltam, nótáid elloptam,
Nőid csókoltam s kortyongattam borod.
Méltón sújtott rám
Könnyben áztatott, sós, éles ostorod.

Minden bűnömből külön ostort fontál,
Csöpp, beteg vérem sokszor kiütközött,
Ám csók-ostorod
Legfájóbb ostor ostoraid között.

Uram, utolszor evvel ostorozz meg
Nagy bűnök után méltón, fájón, nagyon
És azt az asszonyt,
Kire korbácsolt, rossz szívemet hagyom.

Áprily Lajos: Új középkor

Testvér, a földről szökni kezd a fény
s goromba gyolcsig vedlik itt a pompa.
Törd össze a tükröd, vesd le álruhád:
nincs menedéked, csak a katakomba.

Palotáidba csóvát sújt a szél,
csillárodat egy vak villám kioltja.
Készíts kanócot, s gyűjtsd a mécs-olajt,
sötét világ a sírok kriptaboltja.

Fenn szó vakított, szikkasztott a fény –
zsoltár-fogantatók a hosszú éjek,
ős ritmusokra árnyak ringanak
és ismét aknamélyből zúg az ének.

Látóbb a lélek, mint a macskaszem
s lázas szemek közt tisztán áll az oltár.
Szódról lefoszlik minden cifraság
s szív-ezredek dobbannak, hogyha szóltál.

Sors szánt feletted, romlás tornyosul,
a végítélet részeg lába tombol.
S mint újszülött-hang, győztes-érdesen
új lélek Krisztus-hangja sír a romból.

Nagy Méda: Sajnállak ember…

Sajnállak ember, ki úgy halsz meg,
hogy nem hiszed az Istent!
s csak a vak véletlen játékának tudod be,
ha megáll testedben a szívdobbanás.

Sajnállak ember, ki nem tudtad soha,
milyen mélyre érhet bennünk az öröm,
ha homlokunk Isten elé alázatosul,
hogy békéjében elfeledjük tépett magunk.

Sajnállak ember, ki nem érezted soha,
szelíd, halk vigaszát a hitnek,
s hogy mennyivel kevesebb és könnyebb a szenvedés,
ha fölemeljük árnyékáig a keresztnek.

Sajnállak ember, ki a természet örök arcába
nem ébredtél arra, ki Elmúlhatatlan,
s mikor a halál letépi rólad földi köntösöd,
nem tudod kiejteni nevét Alkotódnak.

1934

Stetka Éva: Ha…

Ha azt mondhatom, mindent odaadtam,
s már semmim sem lesz, csak ez a tudat,
magamtól is, Teérted elszakadtam –
add meg irgalmadat!

Dávid Rózsája, Napkeleti Rózsa
imádkozz értem, hogy ez így legyen.
Ha eljön majd a legutolsó óra
oldozzon föl a kegyelem!

Tóth Árpád: Új tavaszig vagy a halálig

Most, hogy megint útfélre estem,
Eltűnődöm e téli esten,
Mi volt az élet, uramisten?

Mi volt? ez volt: sok fénytelenség,
Fakó robot és kénytelenség,
Száz bús határ reménytelenség.

Borult egek kevés azúrral,
Koldus pajtásság pár nagy úrral,
Pár ájult nóta, tépett húrral.

Egy-két vad mámor nyoszolyája,
Egy-két asszony jó, meleg szája; –
Volt, nincs. Csöndes a szívem tája.

Most itt ülök, roppant hegyek közt,
Betegen a többi beteg közt,
Múltnak háttal, halállal szemközt.

Lesz-e másképp? várjam? ne várjam?
Lassan szétszéled a homályban
Bitang jószágom, kedvem, vágyam.

Nyomukban, mint fekete bundás,
Begyűrt süvegű öreg kondás,
Hallgatva ballag a lemondás.

S mégis, a csönd-paplanú télben,
Nagy nyugalom évadját élem –
Érzem, az Isten gondol vélem.

Mint a bokrok setét bogyókkal,
A hó alatt zamatozókkal,
Megrakva szívem hűvös jókkal.

Hogy mire jókkal, majd megválik,
Mire a hó gyapja lemállik,
Új tavaszig vagy a halálig.

Fekszem megadva, békén, resten,
S néz rám, át a végtelen esten,
Tűnődve sorsomon, az Isten.

Baja Mihály: Nincs párja a magyar lánynak…

Nincs párja a magyar lánynak
Hetedhét országon.
Patyolatos, tiszta, mint a
Harmat a virágon.

Bokorugró szoknya rajta,
Pántlika hajába.
Piros szegfű pici szája,
Csillag szemepárja.

De az anyja gonosz fajta!
Mindig a sarkába…
Pirongatja, hogy ne hajtson
A legény szavára.

Hát a magyar menyecskének?
Világon sincs párja!
Jaj, a szeme, mint az égő,
Tüzes nap sugárja.

Ingó, bingó rózsabimbó
Járása, kelése.
Hattyú keble, mézes, mázos
A szava, beszéde.

De az ura, jaj de fura!
Mindig morog rája,
Hogy ne nézzen, ne nevessen
Más ember fiára.

Barna kis lány, szép menyecske!
Szegfű, majoránna!
Énnékem a mennyországnak
Tiltott almafája!

De ha mégis választhatnék,
Melyik lenne párom?
Ennek a csókjára, annak
Az ölibe vágyom…

Berda József : Lecke a nyelvről

A mélyebb szavak súlya robban;
beszélj mindig tőmondatokban!
Légy világosabb és rövidebb.
- A sok szót a fene eszi meg.

S mert „sok beszédnek sok az alja”:
az észt más kell, hogy vigasztalja.
Ápold a szót, mint gépet az ész,
másként a műved kárba vész.


egyazisten

Falu Tamás: Mi a haza?

Az a haza, hol anyám szólítom,
Ahol napestig dolgozik apám,
Az a haza, hol a tüzet szítom,
S csendes otthon fénye hull rám.

Az a haza, hol iskolám vénül
És nélkülem árva a pad,
Ahol annyit kaptam szent emlékül,
Forrást, amely ki sosem apad.

Az a haza, hol őt megszerettem,
ahol ő élt, az a drága lány,
Ahol együtt jártunk-keltünk ketten
Vidulva víg madarak dalán.

A haza egy csöpp fűszál a réten,
Egy árva fa a domboldalon,
Egy kis porszem a földkerekségen,
Minden öröm s minden fájdalom.

Reviczky Gyula: Intés

Siess élni, míg lehet, siess!
Mert ki tudja, holnap hogy mi lesz.
Hány van, a ki víg legény ma...
Dal van ajkán.
S holnap aztán
Szíve nem ver, hideg ajka néma.

Nem sokallja ezt az életet,
Csak az árva, ki nem élvezett.
A ki, bárha tudta, látta,
Hogy a végczél
Harcz a létér':
Gyönge volt a szívtelen tusára.
Csalódásban élni, óh, beh más!
Ha eléd áll a való, e váz:
Adj hálát a könnyű vérnek.
Az igazság
Komoly arczát
Nem látják meg, csak a bús kedélyek.

Ha elöntesz egy pohár italt,
Ha elfojtasz egy szerelmi dalt,
Ha egy ajkat csókolatlan'
Hagysz el, ezzel
Többet vesztel,
Mint ha volnál mindenben tudatlan.

Wass Albert: Nagypénteki sirató

Elmegyünk, elmegyünk, messzi útra megyünk,
messzi út porából köpönyeget veszünk…
Nem egyszáz, nem kétszáz: sokszáz éves nóta.
Így dalolják Magyarhonban talán Mohács óta.

Véreim! Véreim! Országutak népe!
Sokszázéves Nagypénteknek
soha nem lesz vége?

Egyik napon Tamás vagyunk,
másik napon Júdás vagyunk,
kakasszónál Péter vagyunk.
Átokverte, szerencsétlen
nagypéntekes nemzet vagyunk.

Golgotáról Golgotára
hurcoljuk a keresztfánkat,
mindég kettőt, soh’se hármat.
Egyet felállítunk jobbról,
egyet felállítunk balról,
s a miként a világ halad:
egyszer jobbról, egyszer balról
fölhúzzuk rá a latrokat.
Kurucokat, labancokat,
közülünk a legjobbakat,
mindég csak a legjobbakat.

szozattovabbacikkhez

Prohászka Ottokár: Készület a Szentlélek eljövetelére

    «Maradjatok a városban…» (Lk. 24 , 49)

    a) Üljetek le… csendesedjetek le; legyen mélységes csend a lelketekben. Zaj és vásár az élet s a lélek e profán, lármás piacokra nem száll le; tehát csendet kérünk. Csendet a földies, nyugtalan, csapongó, magamagát gyötrő gondolatokba; csendet az örökös perpatvarba; a hazug, mert nem őszinte, e tettetéssel s álnoksággal s ugyanakkor gyávasággal telt nagyképű komédiába. Nem félni, nem aggódni, nem kapkodni, hanem összeszedni magát s ésszerűen s alázattal s bizalommal Istenhez járulni. Tömegesen, erőszakosan jár keresztül-kasul lelkeden a gondolat, szíveden az érzelem; szenvedsz ez örökös rendetlenségtől. «És mint a szülőasszonyé, úgy szenved ate szíved képzelgésben. Ha csak Istentől nem adatik a látomás, ne add azokra szívedet.» (Eccl. 34 , 6) Kérlek hát ülj le; nézz szívedbe s kérdezd: mi az, ami eltávolít a Lélektől? Mi zavarja békémet? Testi vagy, érzékiség, fegyelmezetlen, csélcsap kedély, hiú töprengés, bizalmatlan félelem? Ülj le s gondolkozzál s imádkozzál; «tégy szert jótanácsú szívre; semmi sincs hozzád annál hívebb». (Eccl. 37 , 17)

szozattovabbacikkhez

Csanád Béla: Zsoltár

Hová vetettél, Istenem,
mily cethal belsejébe?
Lobog a bűzhödt levegő,
az állat tűz epéje.

Töröld le csapzott homlokom,
rendelj, Uram, magadhoz.
Bár cethal-sorsot érdemel,
ki rosszat rosszra halmoz.

Még engedetlen a jövő
és nyugtalan reményem,
de aki mindent alkotott,
tudja, hogy Őt beszélem,

és szívem érte nyugtalan
e szörnyű émelygésben,
s mennék is már akárhová,
ahová küldetésem.

Szólíts paranccsal, Istenem!
Üvöltök, sírok érted.
Irgalmazz prófétádnak is,
s kegyelmezz Ninivének.

József Attila: Istenem

Dolgaim elől rejtegetlek,
Istenem, én nagyon szeretlek.
Ha rikkancs volna mesterséged,
segítnék kiabálni néked.

Hogyha meg szántóvető lennél,
segítnék akkor is mindennél.
A lovaidat is szeretném
és szépen, okosan vezetném.

Vagy inkább ekeszarvat fogva
szántanék én is a nyomodba,
a szikre figyelnék, hogy ottan
a vasat még mélyebbre nyomjam.

Ha csősz volnál, hogy óvd a sarjat,
én zavarnám a fele varját,
S bármi efféle volna munkád,
velem azt soha meg nem unnád.

Ha nevetnél, én is örülnék,
vacsora után melléd ülnék,
pipámat egy kicsit elkérnéd
s én hosszan, mindent elbeszélnék.

Major Zala Lajos: Megmaradási ima

Hegyet hágék lőtőt lépek
lejtőn allék
perceim lejtőjén
tüdőmmel
kapaszkodnék
születésem első lélegzésébe
sorsom kápolnájának lét-kilincsébe
az irgalmasság nyílását
keresve
a Látás gyötrő aranyait
Lét-Világ kondulását
a visszhang szerénységében
szívemből
agyamba
az Elviselhetőség harangjait
fényütőik rezgését
lelkem kételyeiben
hogy
ha nem is hiszem
de erezzem
napról napra
az élet örökkévalóságát
cselekedeteim
remény-káprázatában
ámen

Nagy Méda: Mária

Engedd meg, hogy eléd tegyem hitem,
én, a rohanó patak árjának parányi kavicsa,
akit a szárnyas idő könyörtelen malma megőröl
és szétszór a messzi, szabad szeleknek…
én vallom, hogy egyetlen porszemem
szikrázó gyémántköveknél százszor többet ér,
ha rólad mintázom meg életem
és keresztem halk alázattal viszem,
mint Te vitted egykor sebzett szívvel,
de tiszta homlokkal egész a halálig:
asszonyok asszonya: Mária!

1934

Takáts Gyula: Ott vagy

A kétlábúak ellen
egy angyal szárnya tart?
Ott vagy minden elemben
és túl is csak Te vagy a part…

Berda József: Sóhajról sóhajra

I.
Mint egy állat... - úgy múlni ki csendben
ebben a finom polgári rendben;
ezt szeretném én már minél hamarabb
megérni a buta csillagok alatt.

II.
Elég volt a könyörgés, koldulás
ott, hol a vén Ég embert nem ruház,

s csupán hitet, vagy sok malasztot ád,
de nem a bő bukszák csengő aranyát.

III.
Fákról-madarakról gondoskodik Isten,
embernek kenyere, se hajléka nincsen.

Ki köt az ördöggel okos szövetséget,
csak az nyeri el az örök üdvösséget?!

IV.
Másé a pénz; másra mosolyog a nemzet.
Téged az apád csak kuli-sorsra nemzett.

Egyhangú élet, s rossz kocsis-koszt vár rád...
Ki szeretne téged, kutyasorsú árvát?

V.
Hallgass hát kutya: hallgatni aranya;
legyen boldog, kinek rossz sora van.

Motyogj hálát és várj, akármi jön...
Dög vagy már, kinek a koldus se köszön.

Joós Ferenc: Tanyai ember élete

Hajrá! Birkózik az élettel a tanyai ember,
verekszik a földdel, hogy fizessen kenyéradó szemmel,
tülekszik a gonddal, marakszik a bajjal,
és tengődik istenadta száraz kenyérhajjal.

Hajrá! Új hajszára hajszolja a jószág,
de tenni kell szünetlen, mert sok az adósság!
A robinzoni tanyai magányba
így él a magyar bús egymagába.

Hajrá! Mindegy, ha vasárnap, ha ünnep, itten
soha sincs megállás, pihenés sincsen,
csak mindig munka vérző tíz körömmel,
kevés étellel, kevés örömmel!

Hajrá! Kicsinek, nagynak, férfinak, nőnek.
A kis robinzonok is iga alatt nőnek.
Az álom beletörik homályos szemükbe,
oly korán a jószágőrző ostor a kezükbe.

Hajrá! Reggeltől napestig.
Gúnyája foszlik, bőre is kifeslik.
Mégse csügged, mégis hisz a tanya hős parasztja,
munkától, imától semmise riasztja!

Hajrá! Kiveri homlokát a veríték.
Tarisznyán várja a sovány teríték.
Keblére ejtett kalappal most messze néz
s érzi, hogy hűs szellő képiben
végigsimít rajt az égi kéz!

1935

szozattv


szozat a tiszta hang 
szozat a tiszta hang szozat a tiszta hang
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf