Balaton László: Plánder Ferenc, Göcsej első ismertetője

A Göcseji Falumúzeum jelképén, a Hencz György-féle vízimalom falán Zala megye úttörő néprajzkutatóinak neveit olvashatjuk, köztük Plánder Ferencét is. Plánder Ferenc 1796. január 5-én született Kiskanizsán, és 1867. március 5-én hunyt el Nován. Szülei: Plánder István és Káposzta Julianna. Ősei 1711 és 1720 között költöztek Kiskanizsára. Nevüket először Plandelnek, később Plandlnak, végül Plándernek írták. Az 1770-es években több Plánder családot írtak össze, ezek többnyire jómódú, 2-4 ökrös gazdák voltak. Plánder Ferenc édesapja azonban nem volt önálló gazda, valószínűleg egyik módosabb gazdának  vele egykenyéren élő fia lehetett. Plánder Ferencnek egy testvére született 1793-ban. A Plánderek közül többen is kísérletezték tanulással, ahogy Ferenc is: 1807-től 1812-ig a nagykanizsai piarista gimnáziumba járt.

Erdélyi János: A magyar népdalok [XII. rész]

IV. Sokat mellőztem eddig nem szívesen, csakhogy maradjon hely az itt következőkre is. Értem a nyelv használatát és költői kezelését. Ha előlegesen gondoskodunk, hogy a népdalok vidéki szóejtések szerint gyűjtessenek és adassanak, most szép kincset tudnánk összehalmozni a nép nyelvéből, mely azért nagy fontosságú, mert régibb az írói nyelvnél, és sok tekintetben lehetne hozzá folyamodni eligazolásul¹.

    Lelünk a népi nyelvben sok olyat, mi a mívelt nyelvtudomány nem javasol, vagy nem tanít, de miből okszerű bírálattal mehet be valami az írói nyelvbe, legalább itt, hol éppen jellemzés miatt szükségesek a népi formák. E sajátságok egy részről a hajlítás és ragozásban történnek, más részről pedig a kihagyásokban vagy ezzel ellenkezőleg a szaporításokban.

Mikszáth Kálmán: Fogaras

A hagyomány szerint Apor László vajda építette Fogaras várát 1299-ben. Ugyanaz az Apor, akinek a lányába beleszeretett Ottó magyar király. A vén Apor oda csalogatta koronástól. Aztán elfogatván, bezáratta a várába, a koronát pedig ott tartotta magánál.

    Mozgalmas történeti események fűződnek ez ódon, sajátságosan sima falakhoz.

    Fölelevenül a múlt ide belépve. Íme a nagy terem, ahol annyi nevezetes országgyűlés folyt le. Amott, abban a szögletszobában feküdt a ravatalon I. Apaffy Mihály 1690. április 15-én. A kápolna is ép még. Ide jártak imádkozni Erdély fejedelemasszonyai. (Mert e vár sok ideig volt a fejedelemnők tulajdona.) Éjszakkeleti részén vannak a földalatti börtönök. Sok úri lakó volt ezekben is. Itt senyvedt Haller János, Cserey János, a makacs Béldi Pál. Fényes és szomorú képek egymásfölébe torlódnak.

Váradi Antal: Ave Maria

Szent csönd van fönn s alant. Zengő harang
Zsong, bong kicsiny toronyban; ing a lomb,
Reng, hajlong, bontja, bántja untalan
Az esti szél, mely rajta átbolyong;
S miképp egy véghetetlen glória:
Terjeng a zsongó »Ave Mária«.
Nyomán imádság szent virága nő:
»Az én anyámat áldd meg, égi nő!«

Ilyenkor rózsabimbó lesz a szív,
Halkan feselni kezd, kinyíl, kitárul,
S a fennkölt érzelem, mely benne vív
Az égbe röppen édes illat-árul.
Oly jól esik, hogy kiket szeretünk
Fönn és alant – mindért könyörghetünk.
S imám oly benső, olyan tiszta, hő:
Az én anyámat áldd meg, égi nő!

Oh, áldd meg őt, kit ifjúkorba’ még
Szívfájdalom gyötört s üldöztetés…
Ha mind csillaggá alkotná az ég:
Dicsfényt vonna köré a szenvedés…
Kit szenvedő szülők-, férj- s gyermekért
A fájdalom hét tőrdöfése ért…
Ki véled oly rokon, te bús szülő:
Az én anyámat áldd meg, égi nő!

Ének szent István királyról

Idvezlégy bódog szent István király,
Te népednek nemes reménsége,
Idvezlégy mi megtérésönknek
Bizon doktora és apostola.
Idvezlégy minden szentségnek
És igazságnak fénes tiköre.

Te miattad hittönk Krisztus Jézusban,
Te miattad üdvözlünk és Krisztusban kérünk:
Imágy ez a te népedért,
Imágy egyházi szolgálókért es,
Hogy egy ellenség se légyen
Ragadozó ez te néped között. Ámen.

Gyóni Géza: A mi ünnepünk

Akármennyire is optimisztikusan nézünk is végig közállapotainkon, mikroszkóppal sem találunk olyan megnyugtató és bíztató képet, amelynek láttára az öröm zászlóit húzhatnánk föl házainkra, s amelyeknek láttára örömmisére húzathatnánk meg a templomok harangjait. Ezek a harangok elszoktak már a nemzeti öröm hirdetésétől, haragosan zúgó árvizek bömbölésére szoktak megkondulni, s a házak is elszoktak már az ünnepi lobogók viselésétől, mert meggörnyedtek a teher alatt, amit a súlyos esztendő rájuk rakott.
    Vigasztalásnak nem sok, elégtételnek meg éppenséggel kevés, hogy a súlyos megpróbáltatások nem pusztán a magunk hibájából szakadtak fejünkre, ámbár van azok közt olyan is, amit okos politikával és munkával kikerülhettünk volna.
    De ki beszélhet itt okos politikáról, mikor azt, aki eredményeket tudna elérni, dühös fogcsattogások kárhoztatják kényszerű tétlenségre, s azt, aki nemes ambícióval és cselekvésvággyal lép ki a közélet fórumára, sáros gyanúsításokkal kergetik vissza az improduktív kesergésbe.
    Szent István kora óta nem szűnt itt meg a nagy és elkeseredett harc a jobb világ akarói és munkálói és a régi rossznak fenntartói között. Jaj annak, aki itt reformálni akar, vagy reformokról álmodni is merészel, rögtön előrontanak a vén tradíciók sűrűjéből az őskultusz kövér papjai, és agyonveréssel fenyegetik azt, aki másképp szereti a hazát, mint az ő tízparancsolatuk diktálja.

B. Eperjessy Margit: Magyar kenyér

Magyar kenyér, kerek cipó,
Istenadta, áldásthozó:
Már a puszta gondolatán
Édes ízzel telik a szám,
Telik a szám.

Szokás szerint apám szegte,
Dagasztotta anyám keze:
Fáj a szívem, könnyem csordul,
Nem ehetek már én abból,
Már én abból.

Érett kalász, arany róna,
Búzavirág, zengő nóta,
Rég eljöttem én tőletek,
Nem maradt csak emléketek,
Emléketek.

Báró Eötvös József: Mohács

Elődeink siralmas harc-helyén,
Zöldebb a fű Mohácsnak mezején,
Több illat tölti a virágokat,
S a gazda, mondják, szebb kalászt arat.

E földet hősök vére áztatá,
Azért küld Isten ily áldást reá;
Mert szent határ az s puszta nem lehet,
Hol honfi szív honáért vérezett.

Oh ne sirasd meg annak végzetét,
Ki a hazáért adta életét
Édesen alszik anyja kebelén,
S áldások őrzik csendes nyughelyén.

Mely a hazáért élt, a hű kebel,
Földért termékenyítve hamvad el
És szelleme a sír körül marad,
Tettekre intve az utódokat!

Pálóczi Horváth Ádám: Mátyás palotája

Hová lett dicsőséged? Dicső Buda-vára!
Mért ősi fényességed nem hat onokára?
Kiholtak öröklöseid a Mátyás házábúl,
S így származtak gyilkoid ama mostohábúl.

Kívül-belül érdemed nagy vólt hajdanában,
Míg vólt törzsökös nemed maga divatjában;
De miolta fészkedbe a Sas beleköltött,
Kígyó szállt kebeledbe, s méreggel eltöltött.

Szemem milyennek leli most is palotádat?
Sír szívem, ha képzeli hajdani pompádat,
Mikor olyan magyarok s úgy tudtak szeretni,
Kiket én csak akarok s nem tudok követni.

Mentéssen, kalpagosan jöttek udvarolni,
Annak, ki magyarosan tudott parancsolni;
De nem rég Bécs németül írt csak egy-két rendet,
S édes magyarom! ettül eltiltotta kendet.

Restelt tornyot csinálni magasabb hegyekbe,
Ahonnan kukucskálni kelljen az egekre,
Kettős fényes tornyunkat páratlanná tette,
Tanítni sógorunkat honyunkba vezette.

Derülj, kies hajnaluk, ragyogj a szép égen,
Adj győzedelmet minden házi ellenségen;
Hozd fel ismét hajdani szabadságunk fényjét,
Töltsd be hamar szívünknek régen várt reményjét.

Fuchs Sebő kispap, honvéd főhadnagy

Honvéd vagyok
Honvéd a nevem!
A világ legszebb
Nevét viselem!
              Népdal

Fuchs Sebő született Torontál megyében, Nákófalván. Bár nevére és származására nézve idegen, de szíve, lelke, egész teste, csontig-velőig tiszta magyar. Hogy ezt be is igazolja, mint temesvári harmad éves kispap ö n ként állott be a magyar honvéd hadseregbe, hol főhadnagyi rangra emelkedett. A fegyverletétel után, mint főhadnagy csak oly feltétel alatt vétetett vissza a papnöveldébe, ha 1850. húsvétig el nem viszik, miért is csak polgári ruhákban járt az előadásokra. Egyszer azonban, egy szerdai napon, kopogtattak a szeminárium ajtaján és egy öt tagból álló rendes katonai csapat jelenti, hogy Fuchs Sebőért jöttek. Mindnyájan megrémülve búcsúztak el kedves paptársuktól a klerikusok, éppen Schlauch Lőrincz tanár tartja az előadást, ő is átölelte a jó tanítványt s azután elvitték örökre. Bebörtönözték, később 8 évre besorozták egy idegen ezredhez, de ügyes fiú lévén, csakhamar felküzdette magát ott is a tisztségre és Koronini ezredben főhadnagyságig vitte. Leköszönt, haza jött Torontálmegyébe, megnősült, s mint torontál megyei árvaszéki elnök halt meg.

Ferke Ágost: Dicsőség és becsület

A magyarnak?! A magyarnak!
Nincs a földön párja!
Dicsősége a világot
Viharozva járja!
Fel-felnéz a magas égre,
De a galád ellenségre
Vasököllel sújt a kar;
Haragra, ha szíve gyúl:
Úgy a fergeteg se dúl,
Mint a magyar… a magyar!

A magyarnak?! … A magyarnak!
Nincs a földön párja!
Becsülete a világot
Aranyozva járja!
Fel-felnéz a magas égre;
Vérrel írja oda: Béke! …
S ölel majd, s nem öl a kar!
S ha begyógyult minden seb:
A galamb se szelídebb,
Mint a magyar… a magyar!

1917

Juhász Gyula: Negyvenhatosok

                                                            In memoriam

Szörnyű dicsőségünk hadd zengjem, éjszínű fátyolt
     Fonva a lantra, melyen bomlanak az idegek.
Álom nélküli és komoran feketéllő éjszaka vadján,
     Lelkem pusztáján marsol a hősi ezer.
Látom őket a dél kövein menetelni kitartón,
     Merre Szabács, Nándor, Valjevo, Nis meredez.
Látom északon is zord messze mezők sivatagján,
     Hol ugató ércek számuma förgetegez.
Látom, amint dalolón nekiszegzi az ezred a mellét,
     Hogy fölfogja a vak északi Rém rohamát.
Látom délnyugaton bástyát állítani holtak
     Nagy seregéből, hogy két haza védve legyen.
S látom a messze, szilaj Piavénál emberi hídként
     Holtan is ők födözik a vonuló sereget.
Ó, ti fiúk, barnák, szőkék, ti Szegednek hősei, árvák,
     Hol van a lant, a babér, mely dalol és koszorúz?
Északon és délen, keleten, nyugaton, e világnak
     Minden tájékán sírotok áll s nevetek!

Kónya Lajos: Szívemre hull a pernye

Rozstábla. Hajnal. Kenyeret
ígérő telt kalászok.
Puskák, öldöklő fegyverek
és árkok, kusza árkok.

Árkokban élünk, föld alatt,
mint az ürgék, a férgek.
Itt nem lesz aratás. A rozs
kipereg. Mint az élet.

Fegyverek torka szemben is
és nincs áldás a munkán.
Közbül a Don. Ó szép folyó,
két tűz közé szorultál!

És mennyi rozs! Ezer s ezer
kilométerre, hosszan
kígyózó, végtelen mezők!
És nincs áldás a rozsban.

Vargha Gyula: Kevés a vetés

Ülök szomorún a vonatban,
S egy daltöredék kísér szakadatlan,
Tört hangja egy bús, panaszos dalnak:
Kevés a vetés, sok a parlag.

Fut a táj, hegy-völgy váltja a síkot,
Nagy tábla után jönnek pici csíkok;
Tarlón, ugaron fel-felröppennek a varjak.
Kevés a vetés, sok a parlag.

A föld csupa gaz, csupa kóró,
Magvát a szelekbe kiszóró.
Hol a szél vet, ugyan ki arathat? -
Kevés a vetés, sok a parlag.

Kihalt a mező, elvétve ha egy-két
Gyerek zavarász kócos tehenecskét,
Vagy roskatagon öregember ballag.
Kevés a vetés, sok a parlag.

Szomorú ősz, a felleg a tájra
Ködesőjét egyre szitálja,
Siratja talán, kik többé nem aratnak...
Kevés a vetés, sok a parlag.

1915

Vályi Nagy Géza: Ha minden szem…

Ha minden szem, amelynek lángja
Beleveszett az éjszakába,
Még egyszer fényét ontaná,
A kétkedőknek, küzködőknek,
A fáradtaknak, csüggedőknek
Éjét bevilágítaná.

Ha minden szív, amelynek vére
Kihullott a földre, sziklabércre,
Még verne egy-egy lüktetőt,
De sok nő, de sok gyászos asszony
Reszketne össze vérfagyasztón
Az új szerelmi nász előtt…

Ha minden jajszó, minden könnyár,
Ami feltört és kiomolt már,
Egy helyre felgyülemlene…
De sok léha, hetyke fickónak,
Füstös kocsmában borozónak
Lelke borzadna meg bele…

Reményik Sándor /Végvári/: Öröktűz

Egy lángot adok, ápold, add tovább,
Csillaggal álmodik az éjszaka,
És lidércfénnyel álmodik a láp
És öröktűzzel álmodik a szívem.
Egy lángot adok, ápold, add tovább,
És gondozd híven.

Egy lángot adok, – én is kaptam azt
Messziről, mint egy mennyei vigaszt,
Egy lángot, amely forraszt s összefűz.
Én jártam Vesta ledőlt templomában,
Az örök-égő lángot ott találtam,
S a lelkem lett a fehér Vesta-szűz.

Földindulás volt, megindult a hegy,
És eltemette a kis templomot,
De a lángot nem bírta eltemetni,
Én égve leltem ott;

Reményik Sándor /Végvári/: Öröktűz (2)

Egy lángot adok, ápold, add tovább,
Csillaggal álmodik az éjszaka,
És lidércfénnyel álmodik a láp
És öröktűzzel álmodik a szívem.
Egy lángot adok, ápold, add tovább,
És gondozd híven.

Egy lángot adok, – én is kaptam azt
Messziről, mint egy mennyei vigaszt,
Egy lángot, amely forraszt s összefűz.
Én jártam Vesta ledőlt templomában,
Az örök-égő lángot ott találtam,
S a lelkem lett a fehér Vesta-szűz.

Földindulás volt, megindult a hegy,
És eltemette a kis templomot,
De a lángot nem bírta eltemetni,
Én égve leltem ott;

Sajó Sándor: Harangszó az Ipoly partján, Kakukkfűillat, Szülőföldem szép határa

Sajó Sándor:

Harangszó az Ipoly partján

Odaát az Ipolyon túl
Lágy harangszó hangja kondul,
Méla völgyön szétsimulva,
Zsongva, zengve, bongva, csengve
Leng a légben, száll szívemre
S vonja lelkem messze múltba:

Benne zendül gyermekségem,
Benne zendül ifjúságom:
Lágy harangszó réges-régen
Épp így kondult Ipolyságon,
Völgy ölében szertehangzó,
Hullámozva föltarajzó,
Száz emlékkel szívre rajzó
Ismert édes szép harangszó…

Fáy Ferenc: Rabság

Magadra vess, ha úgy élsz, mint a rab
a kővé dermedt arcok ketrecében,
hol ujjad ágán mézgás rügy fakad
s gubancos szőröd lombja leng a szélben.

Fogára tűz az éj és fojt a nap,
s amíg szemedben fészket rak a szégyen,
te ott rágódsz a porban egy falat
gyerek-vetette emberi beszéden.

Magadra vess, ha úgy élsz, mint a rab,
s nem látsz tovább az ember-szabta résen.
Vess bukfencet! – hogy minden szenvedésen

s ütésen át is ámíthasd magad,
hogy így vagy boldog, s rácsokkal-szabad
csöpp dolgaid közt Isten is megértsen.

Gömöri György: Emléksorok egy áldozatról

N. I. emlékének

Utca nem őrzi nevét, mosolya is már fakulóban
régi felvételeken, s bár vannak még, akik érzik
kézszorítás-melegét, a idézik utolsó,
hátrahagyott szavait, az újonnan születettnek
ő már csak adalék, túl egyszerű, köznapi két név.
Meg kellett halnia: így kívánta a százcselű végzet.
Sértett démonok engesztelésére vére kiomlott –
s kellett a test a habarcsba, az alapozásba, amelyre
s relatív jólét csálé Dévavára fölépült.
(Ingatag falain, aki látja, olvashatja az írást:
„KAPARJ KURTA; NE SZÓL SZÁM, S NEM FÁJ A FEJÜNK.”)
Utca nem őrzi nevét, s aki szólna ma róla, csak így szól:
nem e világra való volt ennyi naiv bizalom.
Él mégis, túl szavakon, most és minden időben,
mindig, míg valahol pár magyar összehajol.

Kannás Alajos: A bálvány

Röpcédulákkal
elfutott a szél
a béna gyárak
dermedt gépeinél
jelentkeznek a megpörkölt kezek
a harcos éjeket
megalvadt nappalok takarják
pincét s a kertek alját
új Bach-huszárok áskálják kutatva
de csizmáiba fel a talpazatra
már sohasem léphet vissza
a bálvány

Illyés Gyula: Schöpflin Aladár

Csöndesen és egyenes járással, egyre
    kimérten… s inkább hallgatag,
nem hiú célt, hanem azt, csak azt tekintve,
    ami szegélyzi az utat:

kertet, ugart, pihenő aratót, majd aztán
    urat, szegényt a ház előtt,
egyként megmosolyogva a gazda arcán
    a félelmet, az örömöt:

így megy az férfi, akit útján követnék –
    Így jársz barátom és nekem
vigaszom arra: mocsok nélkül lehet még
    átkelni ez egy életen!

Tiszta, derült lehet az, ki már úgy indul:
    a sorsnak felel; s megfelel:
itt van a munka, a kész… de művein túl
    még önmagát mutatja fel.

Mert hol a cél, az iránytű, ha nem itt benn,
    mondtad; úgy nézek fel reád,
mint amidőn kinyitottad, egyszerűen,
    börtönöm cellaajtaját.

Vachott Sándor: Széphalom

Közel van a sírlak, melyben pihensz,
A házhoz, melyben éltél, szent öreg!
Holttestedet nem vitték messzire:
Mivel szerettek nőd és gyermekid.
Miket gyönyörrel láttál nőni fel,
A fák sírodra hullatnak levélt.
Hull a levél, mert őszi este van,
Pirul az ég; de a megénekelt
Táj néma képe mégis szomorú,
S nedves, hideg köd sűrűn száll reám,
Ki látogatni jöttem halmodat.
Jobb, mosta sírban, szent öreg neked:
Talán, ha élnél, fáznod kellene!
Mert ám szegényül néze rád a sors,
S ha könnyeid nem sózták volna meg,
Gyakorta ettél sótlan kenyeret.
Mind semmi az, mi t éged illete;
De hű családod látva, kín gyötört.
S minthogy szegénynek több a gyermeke,
Ne kérdje senki: hány árvád maradt?

Berzsenyi Dániel levele – Dukai Takács Juditnak

Berzsenyi házasélete egyhangúnak és színtelennek bizonyult, ezért is fordult figyelme a verseket írogató rokon leány, Dukai Takács Judit felé. Ennek a „szerelem”-nek emlékei irodalmunk egyik eszményi vonzalmának álmodozásait őrzik. Beteljesedése olyan ideálisan költői volt, mint a vers, melyben ennek az érzésnek állított emléket:

Midőn csapongva ömledő dalod
Klavírod érző hangjain lebeg,
Midőn nyilazva repdez ajkidon
Az ihletett szív s nyílt ész lángigéje,
Mely szívet-elmét egyaránt hevít:
Akkor, barátném, akkor érezem,
Mit veszte a föld durva gyermeke,
Hogy a Teremtő legbecsesebb alakját,
Kinek kezébe szívünk adva van,
Játéka, kénye rabjává alázta!
        /Dukai Takács Juditnak/

Balaton László: A szegek, az igazi Göcsej

Ha Teskánd irányában elhagyjuk Zalaegerszeget, majd dél felé haladunk, Dobronhegy után Göcsej legmagasabb pontjához, a Kandikóhoz érkezünk. A 304 méter magas hegyen (igen, nekünk, göcsejieknek ez már hegy) a Geodéziai és Térképészeti Vállalat mérőtornya magasodik, amelyről csodás kilátás nyílik egész Göcsejre. Illetve csak nyílna, ha látogatható lenne. Sajnos most zárva van, de reméljük, hogy hamarosan újra birtokba vehetik az idelátogató turisták. (Itt érdemes felidéznünk a Kandikó-hegy legendáját:  A népvándorlás idejében a zalai vidék réme Kandikó vezér volt, fosztogatott, pusztított és Csatár magyar vitéz feleségére pályázott, ezért vadászatra hívta. Csatár el is fogadta a meghívást, ám a megbeszélt helyen Kandikó katonái várták, és a mélybe dobták. Hogy meggyőződjön Csatár haláláról, Kandikó a hegy szélére lépett, ami ekkor füstöt és tüzet hányt, magával ragadta őt magát is a mélybe. Ezért, ha tiszta a Kandikó, az jó időt, derült égboltot ígér, ha viszont gőzölög, akkor rossz időt jósol.) Ha képzeletbeli szemeinkkel a dimbes-dombos, zöldellő tájat fürkésszük a kilátóról, számos apró települést figyelhetünk, egymáshoz viszonylag közel. Ezek a néhány száz lelkes falvak alkotják Göcsej talán legszebb részét: a szegek világát.

    Zalaegerszegtől dél-nyugatra találjuk a szegek országát, amely egyes néprajzkutatók szerint az igazi Göcsej, a valódi Göcsej. Szegek Göcsejben, szerek az Őrségben.

Erdélyi János: A magyar népdalok [XI. rész]

Pusztájába veszve a csikós, mond ő, megőrzé amaz eredeti eszméket, mik ellentételei a mi európai társadalmunk törvényeinek. Szerinte mi a földbül jő és nő uratlan; s ő nem töpreng máséhoz nyúlni, egy ökröt vagy csikót ellopni. Szemében tolvaj, ki törvényes tulajdont, ipari tárgyakat bánt melyeket nem találhatsz úton, hanem vásárolanod kell. De némely dolog Isten adománya, s mindenkié. Ímhol egy erdő, s benne sok vad. Értesd meg a csikóssal, hogy csak egy embernek van joga a szabadon iramló szarvashoz, vagy a természetültette fákhoz, kinevet. A csikósnak van joga megrázni a fát, mint ülnie árnyában. Elhajt valami jó hírű ménes mellett; ő nem aggódik könnyen választani belőle. Valóban legelnek-e, mióta megvannak a lovak, nyílt mezőn, a világ országután; és mi vak sorsból lettek volna ezek magán hasznára oly egyesnek, ki e percben talán négy száz mérföldre van? Védje, ki tudja ez elméletet; de hogyan haragudhatni azon emberekre, kik, ha vendégök vagy, jól fogadtatásodért lopnak, és a nélkül, hogy ismernének, önéltöket veszélyezik tiedért holnap^*?

    E felfogás, úgy hiszem, igen emberi és elég mély, mert a szegény legény tetteinek alapjára visz bennünket, a lélekisméretre; már pedig a milyen ez, olyan az élet. A lókötő betyár úgy van meggyőződve; ő teszi, a mit hisz, mint minden becsületes ember;hogy aztán hite balhit, balítélet, az egészen más kérdés, de hogy előítélete egyszersmind meggyőződése, már megmondottuk. Ezért és pusztán ezért kell mívelő kézzel is kímélve nyúlni az elmaradt tömeg gyönge oldalához, mert hamar megérzi, s minden legkisebb kényszerítés, habár hibáit irtod is, nála erőszaktétel a meggyőződésen.

Harsányi Lajos: Bűnbánó Magdolna

Kastélyban élt. A rózsák közt meleg nyár.
Milyen sebet ütött szívén az élet?
Mi volt az ok, hogy bűnös útra tévedt?
A nagy világ nem tudja soha meg már.

De nem soká volt földi útja görbe.
Mikor meglátta Őt, nyomába hágott,
Csodált szeméről elvillant a hályog
S az alabástrom-urnát összetörte.

Azóta, mint a hold, Urát követte.
Ott állt a Fánál és sötét kövekbe
Temette tiszta gyolccsal és kenettel.

S ő volt az első, aki látta Reggel.
Utána eltűnt, mintha mese volna.
Bűnök meséje, Mária Magdolna.

Mikszáth Kálmán: Drégely

Szép helyen áll. Jobbra az egymást sűrűn váltogató hegy-völgy képezte hullámok fölött látni Nógrád csúcsát, a Dunára dűlő hegyeket, Naszály széles bérceit, a környék menkőfogóját, Szandát, a bujáki magaslatokat s a sötét Mátrát. Innen át balra kéklenek a besztercei hegyek, melyek félkörben kanyarodnak le a csabraghi hegycsoport délkeleti sarkáig a vár elébe.

    Hogy mikor épült Drégely, teljesen a homályba vész. – Először bukkan fel a neve, midőn Albert király odaajándékozta Dénes esztergomi prímásnak. Azóta a prímások birtoka s igen jó karban tartják. Bél Mátyás szerint két várból állott, a külsőből és belsőből. A belsőbe kősziklából vájt oly szűk ajtó vezetett, hogy ha két őr elállotta, sem kijönni, sem bemenni nem lehetett rajta. Az udvaron száz öles, kőből kivágott kút adta a vizet, a várak eme becses italát.

    1552-ben Ali, a vitéz budai basa, bevévén Veszprémet, győzelemittasan igéré szultánjának:

    - Addig meg nem nyugszom, míg Egert is be nem veszem.

    A szultán visszaizente neki:

    - Az lesz a legszebb boglár győzelmi koszorúdon.

Volly István: Alföldi nagy aratóünnep

Az aratóünnep a magyar nép legnehezebb munkájának a végzője. Megemlíthetjük, hogy az aratás – ahogy Magyarországon szokás – páratlan erőfeszítést kívánó munka. A világ egyetlen népénél sem fordul elő, hogy ilyen rövid időre sűrítse az egész évi termelési munka legnagyobbját. „Látástól-vakulásig” aratnak napokon át, mikor úgyis hosszú a nappal s rövid az éjszaka. Alig-alig alszanak. És akkor sem ágyon, hanem „hol erdőben, hol mezőben, hol a tarló közepében”… Ott is csak annyit, míg az aratógazda aludni engedi a bandáját. Ő pedig óvatos! Nehogy mélyen elaludjék, lefekvéskor a karjára támasztja fejét. Így alszik keveset, vagyis inkább szunyókál és ha a karja elzsibbad, a feltámasztott feje pedig lebillen, mint valami ébresztőóra – önmagától felriad a legszebb álomból is. És ébreszti a bandát, amikor legkevésbé hullik a kalászokból a szem, s a leghasznosabb az aratás. A kaszás hajlott derékkal emeli, suhintja a kaszát, izzik a napsugár a fején és a vállakon. Még mélyebben hajladozik a marokszedő, s kezét-lábát vérezi a tarló, a tövis. Az arató magyarra ráillik a bibliai mondás: „arcod verítékével veszed a mindennapi kenyeret”…

Erdélyi János: Szondi Drégelben

Másé már a mező, csak a vár Szondié;
Egy út van előtte még: – az egek felé.
Az oroszfalvi pap fehér kendőjével
Integet a várba békesség hírével.
«Márton pap, üdvözlégy! Drégelnek várában;
Mi hír van ott alant Ali táborában?» -
««Jó Szondi, ha tudnád, mily tenger nép van ott…
Soha nem bírod meg ezt az állapotot!»»
«Jó Márton, akármily tenger nép vagyon ott,
Megkísérti lelkem ezt az állapotot!» –
««Ó, Szondi! Drégelnek vára fügefészek,
Lelkedre vesznek itt a drága vitézek!»» –
«Legyen bár Drégelnek vára fügefészek,
Emberek dolgánál nagyobbakra nézek.
Késő nekem minden tanácsot javalni,
Elvégezném, hogy én itt fogok meghalni.» –
««Isten veled Szondi!»» – «Isten veled Márton!
Köszöntsed utolszor minden jó barátom!»
És Szondi lelke a várnépen elárad;
Kiki a legvégső dolog körül fárad.