Féja Géza: A népszínmű

    Szigligeti Ede (1814–1878), Szigeti József (1822–1902), Tóth Ede (1844–1876), Csepreghy Ferenc (1842–1880)

A népszínművet Szigligeti Ede ás Szigeti József kezdték, a műfaj Tóth Edében és Csepreghy Ferencben hágott tetőpontjára. Tóth Ede mélyebb tehetség volt társainál, de fejlődése derekán elpusztult. Nem volt akkora szabású tehetség, hogy Szigligeti és Szigeti népszerű műfajával szemben népdrámát küldjön a magyar színpadra, bár benne lett volna még a legtöbb erő ehhez a vállalkozáshoz.

    A népszínmű még a szabadságharc előtt indult útjára s átvészelte a nagy földrengést, a tömérdek halál között megkövéredve emelkedett föl. Divatja nőttön nőtt, miközben a magyar dráma hősibb úttörői rendre feledésbe merültek. Czakó nagyvonalú romantikus kísérletei s merész igyekezete, hogy Kelet és Nyugat szellemi ütközetét drámába foglalja, nem érdekelték az utókort. Obernyik „Brankovicsát”, a kelet-európai kis népek időtlen drámáját a kor egy-kettőre kivetette tudatából. A Kisfaludyak is háttérbe szorultak, bár mindketten, de főként Károly, az átlagos népszínműveknél mélyebb drámai anyagot és tisztultabb formát hoztak. Az egyre jobban szétbomló és a régi tisztább egység helyett zavaros képletbe tömörülő társadalomnak az a furcsa egyveleg kellett, melyet „népszínmű” néven ismer az irodalomtörténet.

szozattovabbacikkhez

Mikszáth Kálmán: Likava vára

Vér vízzé nem válik. I. Károly királyunkon is teljes életében meglátszott, hogy olasz. Ahol csak szerét tehette, mindenütt kitüntette őket. Hanem özönlöttek is be seregesen, mint légy az édes tejre.

    Így jött be valami Douch nevű kalandor gróf, kit legott nagy birtokokkal ajándékozott meg a király Liptó megyében. A magyar urak úgy se törték oda magukat valami nagyon.

    Ez a Douch építette a likavai várat. Jó ízlése volt az olasz úrnak, s pompásan választotta ki a regényes magas sziklatömböt, amelyre a likavai vár épült s melynek a háta mögött még magasabban meredezik a Chots hegy komor orma.

    Douch nem nagy hasznát vehette várának, mert nemsokára meghalt örökös nélkül; de annál nagyobb hasznát vette Liptó megye, mert ez volt valamennyi várai közt a legerősebb.

    Ott volt ugyan Hradek is, de annak a falait nagyon is gyengéllették, míg ellenben a rózsahegyi várkastély csak arra való, hogy délceg várkisasszonyok sétáljanak a kertjében s esténkint kihajolva az ablakon, hallgassák a lantos mélabús kobzát…

    Likava azonban jó menedék volt a törökök, tatárok és rablók beütései ellen. A nagyedórányira fekvő Rózsahegy városkából ide futottak a népek nagy veszedelem idején.

szozattovabbacikkhez

Szabó Kálmán: A jószág jegye és billege Kecskeméten

Bármennyire meg tudta is különböztetni a pásztor a kezére bízott jószágot neméről, koráról, színéről, szarvállásáról és egyéb testi tulajdonságairól, s ha volt is olyan számadó öregbojtár, aki a számadása alatt lévő ezer magyarfajta marha közül is ki tudta választani bármelyik gazda jószágait, s ha a jó juhász egyenként kampóval kifogta is a nyájból a kívánt juhokat, a gazdák mégis ősidők óta jegyezték, billegezték jószágaikat. Ha a jószág elveszett, elkóborolt, elszakasztották, elkötötték vagy elhajtották, e jegy és billeg alapján keresték, ismerték fel s bizonyították tulajdonukat. Ha a pásztor dögöt jelentett, bőrrel volt köteles számolni, s a jegyről, billegről bizonyosodott meg a gazda, hogy az ő jószágának bőrét szolgáltatták be.

    A szószág jegyzése, billegzése emberemlékezet óta nagypéntek napján történt. Az idő is ekkor volt a legalkalmasabb, mert a jegyzés, billegzés okozta seb még békén begyógyulhatott a kiverés idejéig, másfelől a nagypéntek olyan félünnepféle lévén, cseléd, béres, pásztor összejöhetett annak elvégzésére, munkamulasztás nélkül. A nagypénteki jószágjelzés, billegzés s az ezzel együttjáró herélés és csikónyírás, ha nem is ment különösebb ünnepségszámba, de mivel e napon egyéb gazdasági munkát nem végeztek, s mivel ilyen alkalommal a gazda gondoskodott ételről, italról, a szegényember előtt ért ez a nap annyit, mint egy közönséges vasárnap, ha nem többet.

szozattovabbacikkhez

Tarisznyás Márton: Gyergyószentmiklósi adatok az erdélyi örménység történeti néprajzához

Az örmények helyi közigazgatási szervezetei

 

Közigazgatási szempontból az erdélyi örménység betelepülésétől 1848-ig külön közigazgatási egységet alkotott. Már Apafi fejedelem megengedte, hogy az örmények saját bíráik alatt legyenek. Így a gyergyószentmiklósi, csíkszépvízi és ebesfalvi (későbbi erzsébetvárosi) örmény közösségek az utóbbi helyen székelő örmény főbíró joghatósága alá tartoztak, azonban 11793-ban a gyergyószentmiklósi és csíkszépvízi örmény közösségek Csík-, Gyergyó-, Kászonszék joghatósága alá kerültek. Két év múlva pedig megszerezték a Mercantol Forum (kereskedelmi törvényszék) létesítéséhez szükséges engedélyt. Mindegyik közösségnek megvolt a maga külön bírája és elöljárósága. Egy f1799-ben kelt jelentés szerint „A Gyergyó Szent Miklósi Örmény Communitást formálják ti. a Tímár Congregatio és a Kalmárok Congregatiója. A Mercantil Forumon kívül ezek alatt van az idevaló örménység. Fundusunk (birtokjószágunk) nem lévén, kötésünkre gazdaságunk szerint repartitiót teszünk. Repartitiora egyenlő szava van a Tanátsbélinek, mint egy közülünk valónak. A Tanáts hírünk nélkül nem használta a költségeket, a Bírák esztendő végén számoltak” – mondja az említett jelentés, hangsúlyozva azt is, hogy az elöljárók fizetést nem kaptak.

szozattovabbacikkhez

Mindszenty Gedeon: Magyarország Védasszonya

Már nincsen Imre, már fölment az égbe
Az angyalokkal szűzen játszani –
Imát e földön többé nem rebegnek
Ah! nem, mosolygó halvány ajkai!

Ott nyugszik immár gyászos ravatalán,
Kezében ékes liliom vagyon,
Oly szépen nyugszik, mint a hold sugára
Bús fenyvesekkel árnyékolt tavon.

«Ó! mért hagyál itt, jó fiam, szerelmem;
Hogy válhattál el tőlem ily korán?
Mért hervasztád el nemzeted reményit?
Te legszebb gyöngy a magyar koronán!»

Zokog fel búsan, két térdére hullva
István, a szent, de megsebzett király,
«Ha te meghaltál, ó! mondd: a kereszttel
E most megváltott nép elé ki áll?!»

szozattovabbacikkhez

Petröczi Éva: Patrona Hungariae

„Hun vennétek sáraranyat,
Kódus magyar népe?

Mi elmegyünk Boldogasszony kis kertjébe,
Kérvén kérjük, adván adják.”

*

Kérünk és nem csalatkozunk,
Kertjében áll Nagyasszonyunk.

Kertjében áll, köténye kék
rétjét országnyi láb tapodta szét.

Áll rongyosan, nyújtja felénk
kevéske aranyát; az Égi jegyes gyűrűjét.

Vértesy Jenő: II. István

„Segíts rajtam, jó orvosom,
Érzem, beteg vagyok nagyon.
Hozz nékem ezerjófüvet
És tedd éppé minden tagom’!”

„Uram király, nincs fű reá,
De az Úr csodát még tehet.
Pihenj sokat, aludj soká
S tejjel szelidítsd véredet.

Mert a bor gyilkoló ital,
Sátán kevert mérget bele.
Szép lányokra se nézz, uram,
Mert örvény a szép lány szeme.”

Az orvos búsan elmegyen
S István király fejrázva mond:
„Ha így is, úgy is meghalni kell,
Ki nem vigad, merő bolond!

Csak egy halállal tartozunk
S annak fejében élni kell
S ha már elmúlunk, kedvesebb
Vígan lobogva égni el!

Még vérem ég, mellem feszül,
Szememben szikráz még a láng,
Kemény kardom pehely nekem
S van kedvem még ölelni lányt!

Még nem lobbant ki mécsesem!”
S István király asztalhoz ül
S cseng a kehely, bugyog a bor,
Friss apródok veszik körül.

„Simon! Pejkó lovamra ülj,
A legbírósabb paripa,
Hatalmas, mint a behemót
S úgy megy, mint az istennyila.

Menj a görög császárho’ rajt:
Görög császár, hódolj nekem!
Ijjathúzó hadammal én
Páncélosit mind’ szétverem!

A tengert fölkorbácsolom
S a mély pokolnak ördögit,
Hermelinjét meggázolom
És fölhasítom köldökig!

Csanád! Holló lovamra ülj,
Szilajabb mén nem volt sehol,
Lángot fú és két lábra áll,
Jól megszorítsd, másképp ledob.

szozattovabbacikkhez

Assisi Szent Ferenc: Cantico di frate Sole

Felséges Úr, mindenható s jónak mindenek felett!
Tied a dicsőség, dicséret, áldás
és minden tisztelet!
Minden Téged illet, Felség, egyedül
s nincs ember, aki Téged méltón emleget.

Dicsérjen s áldjon, én Uram,
kezednek minden alkotása,
különösen bátyánk-urunk, a Nap,
ki nappalt ád, világít és minket megvidámít.
Fényes ő és ékes ő és sugárzó roppant ragyogása
felséges arcod képemása.

Áldjon, én Uram, asszony-nénénk, a Hold és minden csillagok,
kiket az égre szórtál és szépek most és kedvesek és csillogók.

Áldjon, én Uram, a mi öcsénk, a Szél,
az Ég s a Lég s a Hó s a Hő s a derűs és borús Idő,
kik által éltetsz mindent, ami él.

Áldjon, én Uram, Húgunk, a Víz,
oly tiszta, hasznos, jóleső, alázatos és kedves ő.

Áldjon, Uram, mi Földanya-nénénk,
ki tart és táplál minket, hogy megélnénk,
ki füvet hajt és gyümölcsöt terem és sok színes virággal élénk.

Áldjon, én Uram,
minden ember, kit háborúság, baj, gyötrelem ért,
de tűr és megbocsájt szerelmedért.
Boldogok, kik mindent békén viselnek,
Te nyújtasz nekik, Felség, egykoron babért.

Áldjon, én Uram,
mi nővérünk, a testi Halál,
ki minden élő embert megtalál.
Akik halálos bűnben halnak meg, jaj azoknak,
boldogok, akik szentséges akaratodhoz igazodnak,
nem tesz kárt bennük második halál.

Dicsérjétek s áldjátok az Urat,
s adjatok hálát Neki,
s roppant alázattal szolgáljatok Neki!

Fordította: Dsida Jenő

vitéz Somogyváry Gyula: Assisi

Ahol az Isten poétája
halódva is Urát dicsérte,
a bús kolostor-kamarára
templom vigyáz most, hófehér.

Szikrázó dél. A kapu tárva.
S beles a harsogó tavasz.
Hej, mert tavasz jár Umbriában!
A fákra rózsaszínt havaz,
meg fehér, hamvas felleget.
S hogy fütyörészve lépeget
észak felé, sugárpalástban:
egy pillanatra itt reked
s megáll a templom kapujában.
Benéz.
A fénye bevilágít.
Lábujjon járó emberek…
és halk moraj … látcső… Baedeker…
hívők s fanyar hitetlenek.

A cellaboltban: gyertyafény,
pislogva küzd a vak homállyal.
Valaki ott gubbaszt szegény,
a kép előtt s némán beszél
az öt-sebhelyű poétával.

Fiúcska. Apró kisfiú.
Rongyos cipőben. Öt-hat éves.
Vállán tarisznya. Irka, könyv.
De szeme, arca: tiszta, fényes,
mint egy álruhás angyalé.

Körötte zsong az öt-világrész
s ő meg se látja idebent.
Csak ül s ha néha mégis ránéz
hát úgy pillant e nép felé,
hogy látni rajta: maga van
valahol roppant magasan
s nincs véle senki odafent,
csak ő s a rámosolygó Szent.

S hogy tovaárad és kirajzik
New-York, Páris, Sidney, Bécs,
meglobban bent a kép előtt
a gyertyasor s a csöppnyi mécs.
A kisfiú föláll, fejet hajt,
keresztet vet s megy zajtalan,
csak nézem, nézem:
szép szemében
a boldogoknak fénye van.

szozattovabbacikkhez

Dsida Jenő: Eközben a világ elalszik körülöttünk

Alkonyodik már. Lanyhul a fény és enyhül a hőség.
Fák tövein, mint sűrű gaz ágboga, hajt ki az árnyék,
percek alatt burjánzik, sűrűsödik, tovaterjed,
árad, elönti az erdők lábait, ellepi nyirkos
nyújtózással a völgyet s felfele kúszik a dombon, -
meg-meglendül a szél, pirosan szaladoznak a felhők,
halvány rózsapiros fény reszket a domb tetején még:
édes mérget ivott haldokló elnehezült és
békés teste hűl így ki, a lábtól szív fele, lassan,
arca pirosra hevülten a láztól, szép szeme megtört,
s alkonyi szellőként finoman sóhajtja ki lelkét.
Esteledik már. Sápad a pír. A juhok hazamennek
távol úton kanyarogva, nyakukban a halk pici csengő,
mint eltévedt szűzlány gyermeki hangja, csilingel.
Lent a sötétbe borult város kék tornya felől most
kondul az Angelus édes ezüst zengéssel, aranyló
zsongással. Pihegő madarakra simulnak a lombok.
Lélegző levelekre, gyomokra hűvös suhogással
perceg a harmat. A végtelen, illatos angyali csendben
hallik, amint a csigák finoman súrolódnak a fű közt!

szozattovabbacikkhez

Bódás János: Károli Gáspár

A legnagyobbaké között
kell ragyogni nevednek.
Letűnt már az idő, mikor
papi dölyf, vakság megvetettek,
s kárhozott voltál és eretnek.

Voltak dicső, nagy hőseink,
kik életüket a szabadság
oltárán bátran bemutatták.
Ám a te győztes regimented
könyvek voltak, nagy pergamentek,
füstszínűvé vált fóliások
és egér rágta szentírások.
Kis lúdtoll volt csak fegyvered.
Nem kellett puska, kard, se ló,
így lettél te honfoglaló
s a műved ma is szentség:
ránk hagytad édes anyanyelvünk
gyönyörű tündérkertjét.

Így látlak:
              Hosszú pipaszárral
ülsz a mécsesnél. Könyvek, árkusok
az asztalon. S tollad alól az Úr
szava édes, magyar nyelven buzog,
fény és vigasz rajtad keresztül árad...

Szenci Molnár, (önkéntes kis küldöncöd)
egy fidibusszal meggyújtja pipádat...

Reményik Sándor: Az óriás

A wormsi birodalmi gyűlés 400 éves fordulójára

Lefojtott álmok, lenyűgözött vágyak,
Zöldből szürkébe halványult remény,
Kiábrándulás, te keserű füst:
Oltárok romján imbolyogva szálló,
Gyász, mely hamuban tépi önmagát,
Gyengeség, melyre egy világ zuhant,
Törpék mi mind, akiknek óriások álmát
Álmodni adta Isten:
Jertek ma velem.
Jertek, kapaszkodjunk az óriásba!

Ki hát az óriás?
Az, kinek homlokán
Ijesztőn tündököl a büszke bélyeg:
Ha kell: egy világ ellen, egyedül.
Egyedül. Hallottátok ezt a szót?
Úgy hangzik ez a szó, mint egy sirám.
De úgy is, mint egy diadalkiáltás!

szozattovabbacikkhez

Sántha Károly: Reformáció

Vállat a vállhoz, szív összedobogjon!
Kálvin s Luther így int egyiránt;
Úr Jézus Krisztus, tüzed itt lobogjon,
Te vagy az Út, mutass jó irányt!
Könny áztat mostan minden magyar orcát,
De félre kétség! Lesz Nagy-Magyarország!
Uram, szabad nép nem lesz soha szolga –
„Te benned bíztunk eleitől fogva!”

Nem érheti sem szégyen, sem enyészet
Az ezeréves féltett koronát,
Ha tiszta erkölcs védi s honfiérzet
S magyar magyart testvérként karol át.
Tiprott hazánknak biztos menedéke:
A szikla-hit, a munka és a béke;
Él még az igaz Bíró, hogy segítsen –
Zengjük: „Erős vár nekünk az Isten!”

1925. október.

Névtelen íródeákok: Báthory Gáborról

Báthory Gábornak bátor vala szíve,
Ő rendin kinek volt hasonló ereje
Erdélyben? Nem szóllok – higyjed – hízelkedve:
Igazán volt neki Báthory a neve.

Vala Báthorynak esze is, elhigyjed,
De supplicans dámák csalák meg, így higyjed,
Nem ő kezdte elől, ha mondják, se higyjed –
Urak kötötték rá feleségek, higyjed.

Lőtt volna ő jókkal incomparabilis:
Mind mezőn, mind otthon volt ő probábilis;
Kard lekötve holt meg, mert volt horribilis –
Két gyilkos kéz miá lőn lamentábilis.

Névtelen íródeákok: I Rákóczy Györgyről

Hol van pénzgyűjtéssel híres gazdag gazda?
Ma is sír miattad sok szomszéd barázda.
Kihordád pénzünket Patakra s Munkácsra,
Marada rollád ránk csak rongyunk galléra.

Igaz, jó öreg György, valál jó őrálló,
Haza s nemzet körül nemes talponálló
De potens szomszédod nem vala duráló,
Successió kül is valál praetendáló.

Nem volt haszontalan gyűlt pénzed, fiadnak,
Mert ha kiolvassa azt fia fiadnak,
Azt sugák: megéled holt lelke apjának –
Itt szegék meg inok töltött Bibliádnak.

Istennél szerencséd oly nagy mértékben volt,
Minémü előtted egy princepsben sem volt;
Ki vont két császárral ujjat, hogy meg nem holt?
De rajtad még így is nem lőn sem rés, sem folt.

Harcolál s jól kötél elsőbben szultánnal,
Hasonlót követél a más nagy császárral –
Így bánál te kétszer mind konttyal, kalappal!
S még is jól halál meg szép s csendes regnummal.

Erdős Aurél Gergely honvédvadász, teológusjelölt

Erdős Aurél Gergely Gyöngyösön, Heves megyében született 1830-ban, iparos polgári szülőktől. Az elemi iskolákat s a gimnázium hat osztályát ugyancsak Gyöngyösön végezte. – Mint költészeti osztályt végzett, 1845-ben a legszentebb Üdvözítőről nevezett Szent-Ferenc rendbe felvétetett és a próbaév eltöltése után mindkét bölcsészeti tanfolyamot a szegedi szerzetházban végezvén, 1848-ban a gyöngyösi kolostorba rendeltetett a teológiai tanfolyamra. Itt találta őt a szabadságharc küzdelme.
Herceg Windischgrätz tábornagy hadi tervének főeszméje abban állott, hogy az ország egyszerre minden oldalról támadtassék meg s a betörendő seregek valamennyien Budapest felé közeledjenek, hogy így a magyar hadsereget, mintegy összeszorítva, tönkre tegyék s a nemzetet hódolatra kényszerítsék. E tervének kivitelére mintegy 125–130 ezer ember tétetett mozgásba az ország ellen – minden oldalról. Magyarország éjszaki részein, a morva határszéleken Simunics altábornagy, Sziléziában Frischeisen ezredes, Galíciában Schlick altábornagy, e két utóbbi közt pedig a lutheránus pap-ezredes, Hurbán – a lutheranizmus nagyobb dicsőségére, törtek be Magyarországba. Schlick Galíciából a duklai szoroson tört be hazánkba, mely szoros az illetőknek hanyagsága folytán oly hanyagul volt megerősítve, hogy azon Schlick serege minden nehézség nélkül átjöhetett s december 11-én már szemben állott Kassa és Budamér közt Pulszky Sándor alezredes hiányosan felszerelt seregével. A magyarok vesztesége előrelátható volt.
A kassai vereség után a kormány a felsővidéki hadak élére Mészáros Lázár hadügyminisztert állította, ki legott az összes közelfekvő megyékben elrendelte a népfelkelést.

szozattovabbacikkhez

Dalmady Győző: Honvédsírok az isaszegi temetőben

Szép zöld erdő veszi körül
A honvád sírokat,
Szép zöld erdő gallyai közt
Vidám napfény mulat.

Nem is napfény, tán az örök
Dicsőség sugara, –
Csak káprázva nézhet a szem
A sír hantjaira.

Vörös sipka, fénylő szurony,
Tüzes szemsugarak
Kápráztatják a szemeket, –
Azok csillámlanak.

Régen, régen volt a csata,
De híre most is él,
És a vándor lelke előtt
Minden életre kél.

Még egyszer és újra rohan
A honvéd, a dicső,
Diadaltól visszhangozik
Szerte a hegytető.

Kitűzi ott a lobogót,
Övé a harci tér,
A kiáltás: éljen a hon!
Világ végéig ér.

Eltűntek a hős daliák,
Álom szép képei,
Diadalok hosszú sora
Útjokat jeleli.

De a kiknek kezeiből
Kiesett a szurony,
Itt alusszák álmaikat
Fénnyel homlokukon.

szozattovabbacikkhez

Garay János: Honvéd halála

Ott volt véres csatában,
Küzdött mint senki még,
Kilenc nehéz sebétől
Végre elesék…

A sírásók csodálva
Bámulják tetemét,
Megvizsgálják egyenkint
Kilenc nehéz sebét.

«Ez él!» kiált az egyik,
Mert fölnéz a vitéz –
S azonnal ápolyára
Hajlik mindannyi kéz.

«Légy megnyugodva – mondják –
Derék vitéz valál;
Illő, hogy martalékul
Ne kapjon a halál.

Pajtásid elhullának,
Csatátok elveszett;
De te karunk közt vissza
Kapod az életet.»

«Mit! szól az éledő hős,
S megint megdermedett –
Pajtásim elhullának?
Csatánk is leveszett?

Úgy mért nekem az élet,
Ha ők elestenek…
Ha nem hazám a győztes,
Úgy csak temessetek!»

S kilenc nehéz sebéről
Letépi kötegét –
A sírásók könnyezve
Ássák el tetemét.

1850

Jászay-Horváth Elemér: Vén Kerekes Márton

Öreg a lépte, erőtlen a szava,
Fejét ezüstözte nyolcvankét tél hava.
Szép ifjúságából csak a híre maradt;
Ott küzdött valaha Gábor Áron alatt
Vén Kerekes Márton.

Gábor Áron elhullt, szép ifjúság elmúlt,
Muszka galádságra nagy sötét lepel hullt…
Kardja helyett kasza villogott kezében,
Míg ereje bírta, dolgozgatott szépen
Vén Kerekes Márton.

Egyszer csak megzendül a Kárpátok alja,
Itt vannak a muszkák! – megint csak ezt hallja.
Áldott nagy melegség fűti szíve táját,
Kikeresi régi honvédatilláját
Vén Kerekes Márton.

Dereka kinyúlik, szeme fölhajnallik,
Gyönge szava újra trombitaként hallik.
Csontos, nagy öklébe szorítja kaszáját,
Úgy indul vitézül védeni hazáját
Vén Kerekes Márton.

Mint a halálisten, riasztva világot,
Babonás muszkák közt véres rendet vágott.
Villogó kaszája kozákcsonton csorbul,
Lángoló szívéből meleg vére csordul
Vén Kerekes Mártonnak.

Tenger volt a muszka, agg testét benyelte,
Magyar mennyországba szállott vitéz lelke,
Tudom, jöttére az Isten is örvendett…
Hej, de nagy tisztesség illeti meg kendet,
Vén Kerekes Márton.

Kerecseny János: Az aradi tizenhárom

Döbbenet volt az ország lelke akkor,
Egyetlen sóhaj morajlott tova,
Mint vészes rianás, gáttörő tavaszkor,
Úgy dübörgött Kossuth nagy kora.
Vijjogva szállt a zord halálmadár,
Mint pokolból szabadult szörnyű rém:
Sötétség lett úrrá e szent hazán,
Mert Világosnál kialudott a fény.
Egy jajszó sikoltott a honfiszájon -
Az aradi Tizenhárom!...
 
Az Óriás, ki lelke tűzborával
Tízmillió magyart harci lázba vert,
Lángajkára fagyott utolsó dalával
Már Mars hadisten kebelén pihent...
Nem pergetett már riadót koboz szava,
Elnémultak pacsirták és sasok,
De égre zúgott a holt Petőfi sóhaja,
Mint üllőn csengő, villámló vasok
S végig dörögte a vérszagú világon:
Az aradi Tizenhárom!...
 
Egy szó jajdult csak a meghőkölt világon -
Még a kancsukás cár is felnyögött:
A frank, a belga, német és angol határon
Kegyelmet követelt a Titán-Száműzött.
Döblingbe űzött börtön posztján
Gyilkos tollával a Legnagyobb Magyar,
Mint ketrecbe láncolt fenséges oroszlán,
Ki kétségbeesetten saját húsába mar,
A boltra írta: - mint gyújtó, égi árom:
Az aradi Tizenhárom!...

szozattovabbacikkhez

Túrmezei Erzsébet: A vértanúk éve elé

49! Te centennáris év!
Vesztett csaták, letiprott lobogók,
bitófák, börtönök, vértanúk éve,
Megyünk eléd.

Ma este megszorítják a kezünk
Ők tizenhárman és a többiek,
a nagyapáink és a dédapáink…
Emlékezünk.

Száz év ködén szemük fürkészve néz
unokáik arcába: őrzik-e,
amit reájuk hagytak? Az örökség
szent és nehéz.

Megállni mindhalálig! Vesztesen,
eltiportan is győzni! A hitet
tartani bátran, soha fel nem adni
egy percre sem!

Néha úgy tetszik, balgán tékozolt
kincs a kihulló, meleg hősi vér,
de nagy jövendő áldott magvetése,
ha példa volt!

Megérkezésed akármit jelent,
emlékeiddel, ó 49,
utat mutatva és irányt jelölve,
ragyogd be a jelent!

Megyünk eléd. Nem látszik még az út,
köd és homály borítja, de a régi
49 mifelénk ragyogtatja
a mártírkoszorút!

1948, óéveste.

Peterdi Andor: Zempléni Árpádhoz

Mint sziklaüregében ama sas,
kit nem bánt mélység, se magas,
úgy ülsz s figyelsz ki fészked ablakán.
Majd csak elhúz e vihar is talán
magyar tájak fölött.

Ülsz s neszelsz, mint kunod a kövön.
Hej, meghalt bennünk a magyar öröm,
s ha eddig sírva vigadott a szánk,
most, hogy portánkra átcsapott a láng,
nótánk is mennydörög!

Nagy bánat gubbaszt rajtunk és gyötör,
mert fáinkról, hej, sok szirmot söpör
a dermesztő, a fagyasztó halál
s a paraszt helyett ő arat, kaszál, -
mi lesz, Uram, velünk?

S Te hallgatsz most, búba temetkezel,
mondván: jaj annak, ki most énekel
és érző szívvel távolokba lát.
Ó, áldottak most a halk éjszakák,
ha megpihenhetünk.

szozattovabbacikkhez

Zempléni Árpád: Éji futás, Szonett

Zempléni Árpád:

Éji futás

És a vonat fut a puszta sötétben,
Zúgnak alattam a vaskerekek,
Elmenekül a fasor a vak éjben,
Nyargal utána a partmeredek.
Én kivigyázok az ablakon, őrként,
Mért fut e vad riadalban a táj?
Nyugtalanít, ki elől iramodnak?
Űzi az ellen? az éj? a halál?

Harsog a gép, kürtője liheg, mögötte
Hosszú vonalban a füstje halad;
Pislog, özönlik a szikra közötte,
Jön, ragyog, elhal, a korma marad.
Szikra-e? tűzmag-e? ködbeli ember?
Raj szúnyog égve repült-e belé?
Zúg a vonat, fut a puszta sötétben,
Fut a halálba, a végzet elé.

szozattovabbacikkhez

Arany János: Alkalmatosságra írott versek

midőn Szilágyi Sándor úr az ő első és utolsó malacának végső tisztességtételét nagy és fényes gyülekezet jelenlétében tartaná:
ezen alkalmatosságra készítődött és elmondódott egy bocskoros poéta által következőképpen:

Múzsám! ki lebuktál Parnasszus hegyérül
És csak orrbézúzást nyertél pálya-bérül,
Szűnj meg erőltetni szárnyadat magasra,
Hagyd az égi kvártélyt a fellengő sasra;
Jobb teneked immár itt lenn tollászkodni,
Hősek és harcokról még nem is álmodni; -
Lelsz alacsony tárgyat akármennyit; - hisz na
Ehol van Szilágyi s az ő poltrás diszna!

Oh te, disznótornak nyájas istensége!
Kitől ihletődve jobban vált a gége,
Bicskanyitó új bor a vászon-kehelyben,
Ki előttem állasz tamquam egy pendelyben:
Tehozzád kiáltok, te légy segítségem,
Adj néhány rossz rímet, máskülönben végem;
Csak a leghitványabb fűzfaverset adsza,
Milyet ő érdemel és az ő malaca.

De talán azt kérdik - magam is azt kérdem -
Mi közös tulajdon, vagy mi közös érdem
Fűzi össze őket, hogy így énekembe
Mindig egy pórázra kötve vezetem be? -
Épen ez a dolog fő-fő csínja-bínja,
Ezért gyötör engem a versgyártás kínja,
Hogy megbizonyítsam ékes rigmusokkal,
Szépen földerítsem "ad hominem"-okkal,
Mi hasonlatosság vagyon ő közöttök: -
Elmondom, Uraim! - ha ki nem... köhögtök.

szozattovabbacikkhez

Galamb Sándor: Gárdonyi Géza

    A világtól elvonult életű Gárdonyi Géza csak látszólag volt remete: valójában alig kapcsolódott valaki jobban irodalmi életünk szakadatlanságába mint ő. A maga elszigeteltségében is ezer szállal fűződött a magyar elbeszélő próza multjához, s belőle is nem egy sarkaló hatás fog tovább öröklődni későbbi íróinkra. Mult századvégi elbeszélő irodalmunknak ahhoz az ágához tartozott, amely egy bizonyos vonásában Jókai hagyományait sodorta tovább. Nem arra a bizonyos magyaros levegőre célozok itten, amely ezt a csoportot olyan élesen elválasztja a nyugati irányokhoz szorosabban kapcsolódó íróinktól. Elsősorban stílusukban fűződnek Jókaihoz, aki mondatainak megszerkesztésében, felépítésében és egymás mellé helyezésében az élőszó ritmusát, a hallgatóságnak beszélő magyar ember modorát akarja kifejezni. Ez az elbeszélői mód Jókaiból indul ki, de ami a mesternél még csak kezdet, az követőinek gyakorlatában egyre nagyobb jelentőségűvé válik. Már Mikszáth jelszóvá fogalmazza, és egyik főcéljának vallja, hogy mondatain keresztüllüktessen a magyar embernek még a „lélekzetvétele" is. Ez a törekvés Gárdonyiban éri el tetőpontját. Rövid mondatai, merésznek látszó szórendi elhelyezései, elbeszélő modorának a kezdésben bizonyos tempós szélessége, majd rohanóbb drámaisága — mind vidéki öreg urainknak, vagy a kukoricafosztás közben mesélgető parasztjainknak ösztönszerüen művészi mesemondásából fejlődtek tudatosan artisztikussá. Ha Mikszáthnak stílusában ott lehel még a lélekzetvétel is, Gárdonyiéból még a pipapöffentés szünetjei is kihallatszanak. Nehéz volna írót elképzelni, akinek modora távolabb álljon a papirosízű stílustól, mint az övé. Éppen az élőbeszédből való stílus-kündulása teszi annyira tökéletessé a novellában.

szozattovabbacikkhez

Gyökössy Endre: Rab magyar éneke túl a Királyhágón

Beteg az én lelkem, csontom,
Jaj, még meg kell háborodnom!

Uram, ölelj, szeress jobban,
Ne ostorozz haragodban.

Mentsd meg az én gyötrött lelkem,
A sír szélén tarts meg engem.

Nem volt még itt a nagy próba!
Ne fektess a koporsóba.

- Nyöszörögve fohászkodom,
Nyoszolyámat könnyel mosom.

A gubbasztón ülök, várok –
Fülem siket, szemem hályog,

Orcám hervadt, testem vénhedt…
Sok ellenség úgy megtépett!

Úgy rohantak rám mindnyájan,
Levagdosták kezem, lábam.

Kimetszették számból nyelvem,
Mert szent magyar szót nyögdeltem!

- Uram, mégis, így is – vagyok,
Hozzád fel-felsóhajthatok.

Ha bénán is: élni hagyj csak –
Vége szakad siralmamnak.

Óh, most minden ellenségem
Megszégyenül rút bűnében.

Nem hallgat csak a bolond rá,
Hazug híre feslik ronggyá.

Sár-hatalma omlik röggé…
Igaz magyar él örökké!

1920

Tarnóczy Árpád: Bujdosik a madár

Bujdosik a madár,
Ellankadt a szárnya.
Hujh! … fekete hajnal virradott, virradott
Szép Magyarországra,
Szép Magyarországra,
Hét dicső vezérek meghasadt sírjára.
Hét vezérek sírján
Panaszkodik sírván
Tummuznak a táltos:
Huj! … én szegény népem, aki nem tapos meg,
Legalább megátkoz,
Megátkoz, megátkoz.

Bujdosik a magyar,
Kinek nincs hazája,
Hajh! … nincsen hazája, siratott, siratott
Szép Magyarországba,
Szép Magyarországba,
Hét vezérek vérén szerzett országába.
Nagy idők letűntek
Horpadt csatakürtnek
Mégis rí a hangja:
Huj! … Árpád vezérnek dicső nemzetsége!
Hujrá, magyar rajta!
Rajta magyar, rajta!

Vesszen el a magyar,
Magja is szakadjon.
Hujh!... bús emléke is örökké, örökké
Átkozott maradjon,
Átkozott maradjon,
Elfelejtett sírján fűszál se sarjadjon,
Ha Árpád országát,
Drága szép hazáját
Gyáván veszni hagyja…
Huj!... ha veszni hagyja, ne is nézzen Isten
Többé a magyarra,
Többé a magyarra!

1920

Várady Aladár: Ki a viharba!

Ki a viharba ! . . . Hej hajós !
A gálya reng!...
A lánc szakad!
A vész ragad, a partra csap,
Darabra szab az áradat!
Ki a viharba, hej hajós!
Nincs vesztened! Órád ütött!
Töltsék ki nemtelen dühök
A bosszúálló ördögök!
Tombolja ránk mérgét a vész,
Rettentő torkát tárja fel,
Üvöltse végítéletünk! . . .
A gályáról zsoltár felel!
Az éghez vágják jajszavunk
A tébolyodott elemek:
Ó ! Sors mennydörgő Istene!
Ne hagyd elveszni Népedet! . . .
Hát megveszett a földteke,
Hogy gúnykacajt röpít feléd?!
Egy őrült megragadta tán
A sors borzasztó tengelyét?!
Hogy összetörje kis hajónk,
Mit ezredév viharja dúlt . . .
S melynek falán a gaz pogány
Harag rettegni megtanult?!
Hogy ránk uszítsa rémhadát,
Hogy rágják élő csontjaink! . . .
Hogy vérbe fúljon jajszavunk /
Halálhörgésbe kínjaink! . . .
Eget ostromló tengeren
Uram 1 . . .
karod terjeszd felénk !
Kovácsold össze fegyverünk,
Szablyád, mit összetördelénk ! . . .
Ki a viharba! Hej, Magyar!
A legborzasztóbb óra hajt! . . .
Majd odvaikra forrasztják
Bús karjaink a gúnykacajt!

Homor Imre: Az áradó Duna mellett…

Jertek ki a Duna partra
Jó magyarok! Jertek, jertek!
A Dunának vize árad –
Nyaldos földet, rétet, kertet.
A Dunának vize árad
Gyors iramban, egyre jobban…
Mi okozza? Eső nem jár,
Honnan hát e sok víz? Honnan?

Dévény alatt, Pozsony mellett
Kezd a Duna áradásba,
Komáromnál már magasan
Rohan tovább; bárki látja.
Vág is duzzadt, Nyitra szintén,
Garamnak is völgye telve,
Az Ipoly is medrét vájja
Mélyre – búsan, keseregve.

Magyar könnyek hullanak be
E folyókba mindenfelől,
Magyar könnyek hullanak ma
Tátra alól, Fátra mellől!
Kis-Kárpátok bús lankáin
Ma könnyekkel permeteznek,
Várromos Vág-völgye táján
Porló hősök is könnyeznek.

Duna vize ezért árad
Napról-napra egyre jobban.
Egyik partján a cseh örvend
S a magyar szív alig dobban;
Másik partján magyar sóhaj,
Magyar ököl… magyar átok…
Sok Duna-víz folyt le eddig,
De magyart így sohse látott!

Jertek ki a Duna partra
Jó magyarok! Jertek, jertek!
S itt e víznél, melybe annyi
Magyar könnye belepergett,
Esküdjünk szent esküvéssel
És kiáltsuk túlra, - oda:
„Széthullani szép hazánkat
Nem engedjük! Nem, nem, soha!”

1920

Móra László: Feltámadunk

A sok babér, a sok írás,
Mit aranyból kötött a Múlt:
Tarlott mezőn, őszi csatán
Mind elhervadt, mind elfakult…
Magyar csillag nincs az égen!
Aludj, aludj szittya vérem…

Kárpátoknak sziklaorma
Nem védi már Árpád földjét,
Magyar kasza nem aratja
Szép Bánátunk zsenge zöldjét.
Magyar csillag nincs az égen!
Aludj, aludj szittya vérem…

Duna-Tisza gyöngyhabjára
Félve szállnak a sirályok.
Szent Istvánnak koronáját
Félve lesik új királyok.
Nincs csillagunk fent az égen!
Aludj, aludj szittya vérem…

Eltemetted kis hazámat
Gyűlölködés lángvetése!
Ezért csügged a rab madár,
Hazaszálló szárnyverése.
Csak veszteség földön, égen!
Aludj, aludj szittya vérem…

… De ha egyszer feltámadunk
S újra nőnek majd nagy nevek:
Véremből nőtt két fiammal
Szent csatánkban elől leszek!
Kél még csillag fent az égen!
Feltámadsz még szittya vérem!

1920

szozattv


szozat a tiszta hang Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet
 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf