Szabadság lelke, nagy s dicső alakban,
Minőt a sors csak hős nemzetnek ád…
Porod hazátlan; ámde halhatatlan
Emléked őrzi elárvult hazád!
S míg egy csillag lesz fent a magas égen:
Te élsz örökké nemzeted szívében,
És ki-kigyúlsz, mint drága égi láng,
Szabadság égő lelkét hintve ránk!
1903
Katholikus voltál, annak nevelének erővel
S úgy is haltál meg Marmora partjainál.
S mégis, hős karodat felemelve hazánkért,
A megújított hit biztosítója levél.
Hirdeti nagy példád nagy igazságul fiainknak:
Együtt él vagy hal hon s az evangélium.
1903
A francia sereg Hochstättnél nagy ütközetet vesztett a császári sereg ellenében. Erre a fényes diadalra egyszerre aláhanyatlott a magyar fölkelőkkel való kibékülési kedv Bécsben. A németországi hadseregből kivonhattak tizenötezernyi hadpróbált katonát, s ezt a hadtestet rábízták Heisterre, hogy keresse fel és verje tönkre vele Rákóczyt.
Ez a Heister volt a legkegyetlenebb ellensége a magyaroknak. Maga Széchenyi érsek jegyzé fel a borzasztó dúlásokat, amiket ez a hadvezér katonáival bekövettetett; a Kárpátok közt pusztító hajdemákok nem tesznek túl rajta a válogatott kínzásokban, amikkel a szétrombolt városok lakosait kiirtotta: asszonyokat, gyermekeket, leányokat egyaránt. Tigris volt emberalakban.
Előbb azonban Rákóczy kezdé meg a hadjáratot egy nevezetes fegyverténnyel: seregei elfoglalták a császáriaktól védett Érsekújvárt. Azt a hatalmas nagy erősséget, amit húsz év előtt a hős lotharingi annyi tudománnyal és vérontással tudott elfoglalni, aminek a török kézről elestét széles Európa fővárosaiban hálaimákkal ünnepelték meg, most elfoglalta egy kuruc vezér egy nekirohanással. Kitűnt megint annak az igazsága, hogy nem a sánc védi a népet, hanem a nép a sáncot. Ezúttal maga a bennlévő polgárság segített legjobban az ostromlónak a falakra felmászni. Hanem Érsekújvár bírása nagy előny lett Rákóczyra nézve, mert ott egyesítheté a Duna mellékén gyülekező hadait mindenkor, s egyszersmind fenyegethette az osztrák határokat.
Heister a hadával Nagyszombat felé nyomult előre.
Azért, hogy rongyosan ülök paripámon;
Az én bús életem senkinek se fájjon.
De kinek is fájna
Szegény legényeknek nagy szomorúsága,
Fájdalmatossága?
Elégett a tanyám labonc örömére!
De az én bánatom senki meg ne kérdje!
Nem hullong a könnyem.
Jó kuruc, ha ki az, elviseli könnyen,
Elfeledi könnyen.
A labonc elvitte gyöngyös feleségem,
De azért, de azért ez se' fáj már nékem.
Nem hullong a könnyem!
Jó kuruc, ha ki az, visszaszerzi könnyen,
Meg is leli könnyen.
Holttestét az úton úgyis megtalálom,
Mert hiszen más legényt nem ölel a párom.
Meghal ő magátol,
Jó asszony, ha ki az, nem fél a haláltol
Az urától távol.
Két piros fiamat labonc fölneveszti,
Jó kuruc apjának neki is ereszti.
De tudom a vérem,
Megfutós, rossz labanc abbol sose' lészen.
Jól tudom a vérem!
Azért, hogy rongyosan ülök paripámon;
Az én bús életem senkinek se fájjon.
De kinek is fájna
Szegény legényeknek nagy szomorúsága,
Fájdalmatossága?
1911
„Selmecbánya városába
Jött egy kuruc kapitány.
Felharsant a trombitája
Minden áldott délután.
Minden kislány sírt utána.
Selmecbánya városába
Jött egy kuruc kapitány.”
Zengett a dal künn az udvaron
És nem tudtam, miért fáj oly nagyon.
Oly rettenetesen mért tombol ez a
Fájó, primitív, ős-melódia
Selmecbánya csendes városáról,
Abban is egy nyalka kapitányról.
Miért fáj, hogy minden édes lányka,
Hogy minden édes asszony sírt utána.
Miért fáj, hogy Selmec öreg városában
Nincsen többé kuruc kapitány.
Hogy kihaltak az áldott ősi utcák,
És csendesek már minden délután.
Hogy egy kislány muskátlis ablakába
Se zeng fel többé érces trombitája…
Zokogott a lelkem, fájón, szabadon,
Bár elhangzott a dal rég az udvaron,
És derűs, nyári délutánokon azóta
Fülembe csendül gyakran az a nóta,
Messziről, finoman, csendesen, elhalón,
Mégis beleremeg egész lelkem, valóm.
„Selmecbánya városában
Élt egy kuruc kapitány,
Őt csodálta minden lányka,
Minden áldott délután.
Őt csodálta minden lányka,
Hogyha táncolt paripája.
Selmecbánya városában
Élt egy kuruc kapitány.”
1980
Szent István királyhoz
Királyok királya, létünknek támasza,
ostromlott egeknek késik még válasza…
Válladon, hátadon országod gondja ül,
néped a ma elől múltjába menekül.
Teremtés gőgje és irtásnak undora,
új hited mákonya, ó hited óbora,
lelkedből kiirtott halványló Holdanya,
szívedbe ültetett oltalmas Szűzanya,
fejedből kiűzött Napfivér kegyelme,
gyengének hatalma, szenteknek szerelme…
Arcodnak másával fénylányok játszanak,
váradnak faláról lármafák látszanak,
idegen indokok alantas szándéka
nyomasztja álmunkat… koronád árnyéka…
vértócsák nyugalmát felverő dübörgés,
vöröslő csendjükre rátörő üvöltés,
lelkedre gördülő mázsányi kételyek,
önváddá növesztett emésztő mételyek…
Kő-lelkek hullanak váradnak faláról,
szövik már palástod rabnéped jajából,
országot építő álmaid birokra
kelnek a holnappal, szószegő szitokra…
vesztesek véréből, lázadók jajából,
megtiport lányoknak könnyező bajából,
térdeplő népednek felszálló zokszava,
ránk omló egeknek hömpölygő dallama…
Királyok királya, hitünknek támasza,
ostromlott egeknek késik még válasza:
szívedben dübörgő táltosdob-ritmusok…
lelkedet betöltő irgalmas Krisztusok…
2016. augusztus 20.
Meghal a búzaszem. Aranykalász
Sarjad szívéből. Kaszasuhanás…
Halál, melyet megint halál követ:
a cséplőgép…kemény malomkövek…
az erjedés… a tűz… a fájdalom…
És most fehér kenyér az asztalon.
A szenvedések útján ím, felér
a Koponyák hegyének asztalára
és vár reánk a megszegett kenyér.
Mi, akik epedünk és éhezünk,
kinyújtjuk érte elaszott kezünk…
égi erőt, új életet nyerünk
és üdvösség az, amit érezünk.
Az égbolt villantja glóriáját,
a sötétség csillagok közt remeg,
az éjszaka teli harsogással,
százfelé lomb zizeg,
az ablakok kitárva,
homályos tükrük a Tejút önti el;
a tarlókon lelkek járnak,
neszükre léghuzat fülel –
s korongja alatt a menny hajnalcsillagának
a mozdulatlan terek:
lefüggönyözött éjszaka,
régi gyümölcsök illata,
tenyerek elveszett melege
a végtelent lepi be…
érzi az alvó pőrén,
mint süt fény át a bőrén.
1996
Régi fénykor egy halvány sugara
Nem csillan-e itt valahol felém?
Gejza, László üldözött tábora
Itt állt egykor e halmok tetején.
Égből angyal koronát itt hozott,
S Gejza herceg fejére tette le:
– Győzünk, győzünk! a jóslat hangzott,
És a király te lész bölcs Gejza, te!
Ide hozta győztes csapatait
Salamon a gőgös magyar király,
Rokonai vérére szomjazik!
Gonoszabb az erdők vadjainál.
Szinte látom Lászlót, a hadverőt,
A mint kilép s a földre leborul,
A csatába nem indul ő előbb,
Míg az Úr nem szegődik társaul.
Aztán látom, a mint lovára kap.
Végig vágtat a harci sor előtt,
Vitézinél egy fejjel magasabb –
Nekik elég, ha követhetik őt,
Hősi lelke mindnyájokra leszáll,
Velök a jog és a honszeretet!
A tudat, hogy meglakol a király,
Fölemeli a bátor sereget.
Hegytetőről Salamon messze lát,
Játszik vele bűbájos képzelet!
Alant látja a hercegek hadát,
S mégis mintha ez látszanék fölebb.
Bűbáj ül a tájon s a lelkeken,
És e bűbájt érezem magam is:
Várom a kürt szózatát nehezen,
Mely engem is a véres harcba visz.
Kép van-e előttem vagy szörnyű valóság?
Nyitják a várkaput. Zrínyi szól: utánam!
Egy harcos ott viszi a vezér zászlóját –
A hősök indulnak halálra elszántan.
Hajh, csak indulnának, de a hitves karja
Ezt itt nem ereszti: még egyszer ölelje!
A gyermek is eljött, menni az se hagyja:
Még egy csók! E nélkül elkárhoznék lelke.
Azt ott szeretője tartóztatja vissza,
Amott meg a szülő hű szíve reped meg.
Könnyű bátran halni, százezrekkel víva,
Nehéz hátrahagyni ennyi drága lelket,
De a kapu nyitva, Zrínyi szól: utánam!
Magasan kiválik felséges alakja.
Akármi történjék a pusztuló várban:
Szent a kötelesség! menni kell! Hát rajta!
És mennek. De én nem mozdulok helyemből,
Megragad a balsors rettenetes képe!
Vagy talán engem is hitvesem keres föl?
Gyermekemet hozza: ne mozdulja én se!
Óh művész! azt kérdem: mit vétettem néked,
Hogy szemembe imhol könnyet csalsz műveddel?
Nem elég mutatnod: mily szörnyű a végzet?
Az apának, férjnek szenvedése is kell?
Műved tökéletes! megigézett, látom,
Sohasem éreztem égőbb bánatot még,
A pusztuló vártól nem lehet megválnom,
Mintha hőseid közt én is egyik volnék.
/*/ Székely Bertalan festménye, a budapesti országos kiállításon, 1885.
Rendkívüli korszak volt az az 1848–49-diki korszak. Olyan nem volt soha és nem is lesz többé Magyarország történetében. A szívek, elmék romlatlanok s a hazáért lelkesülők voltak. Anyagi érdek és utógondolat nem uralta a kedélyeket. A honszeretet tüze tisztán lobogva égett a keblekben. Páratlan, csodás korszak vala ez, mely nőkből, gyermekekből és szentihletű ájtatos kispapokból csodálatot keltő hősöket teremtett. Ilyen volt Boróczy Laczi is.
A váci szemináriumban volt klerikus, nőies arcú, gyenge kis klerikus, ki midőn a sacellumban reggelenkint ministrált a studiorum prefektusnak, oly szemérmesen és elsütött fővel végezte teendőit az alumnátus jelenlétében, hogy szemeit a világért sem merte volna felvetni. Csupa áhítat, csupa szelídség, csupa női finomság és gyöngédség. Inkább angyal, mint ember.
S íme, pár hónap múlva, mint tüzes, bátor toborzó hadnagy vonta magára a közfigyelmet, és egy deli hölgy, ki egy év előtt még ugyanazon városi leánynöveldében tanult, hol Boróczy ministrálgatott, nem tudott hova lenni bámulatában a nyalka ifjú honvéd bátorsága fölött.
Ilyen bámulatos változásokat szült a valódi honszeretet lelketadó szelleme.
Szavak, ti mondatlan szavak,
meddig biztassalak?
Mit ültök rokkant ajkamon,
mint dermedt madarak?
Avagy enyémek vagytok-é,
vagy, rám bízott sereg,
apáktól és egy nemzettől
örökbe nyertelek?
Jaj, a tábornak, melyben a
hadsereg fogva - jaj
a kasnak, melyben fájva nyüzsg
s ki nem röpül, a raj!
Szálljatok szét, gyötrő szavak!
Mit zsongtok itt nekem?
Minden füleknek szóljatok,
és minden nyelveken,
Zengő kútfője minden bölcsességnek,
Te háromarcú egységes Titok,
Sarút megoldva érdemetlen szolgád
Könyörgőn bár. de lázadozni fog.
í% lázadás, átkos miértek? kürtje
Sikolt szavamban riadót Feléd.
Hűsítő kézzel csittítsd el szivemben
A bujtogató Gonosz szellemét!
De nézd, ragyog a csillagos nagy égbolt.
Magukba térő pályák, napkörök . ..
S hogy szép szabályát az Erő betartsa,
Tudom, fölöttünk szemed őrködött.
Minden világnak meg van: mért? mi végre?
Egyik a másért, okozat s az ok.
Egykép fontos, mint pontos gépezetben
A kis gyöngék s a nagy hatalmasok.
Hiszünk Atyánk, hiszünk, egy nagy igazságban,
Nem lehet a hazánk örökké rabságban!
Megbűnhődte bűnét ez a nép örökre,
Igaztalan békét nem tűrhet jövője.
Jönni fog már a nagy feltámadás napja,
Revízió nélkül sohasem lesz nyugta.
Igazságot kérünk Nagy-Magyarországnak!
Azután majd boldog népe lesz hazánknak!
1939
Ha zárkám festeni kéne, a kép zord
lenne. A táj faláról, mint sötét
keretben kép, úgy lóg, de néha szép zöld
lángjaival füstös főt hajt feléd.
Az ajtó komor szimbólum. Úgy képzeld,
mint végtelennek véges küszöbét…
S a közepén, keresztbetett lábakkal
Kamil ül, mint szokott, szemben a nappal.
Remekmű, de mit csak úgy hevenyészett
az Isten lágy agyagból – gondolom –,
s most a fájdalommal lesz az enyészet
drágább a végtelennel oly rokon
arcon, mint évszázados repedések
ifjú mosolyú Buddha-szobrokon.
Ül, mint kit a Sátán el sohasem nyer.
Ha élni kell, ily halálos az ember.
Mint egy szerzetes, úgy élt a magányban.
Fanyar füsttel a kunyhók körbefogták,
sovány parasztok, poros, lomha csordák,
s ő elmerengett: ez-e amit vártam:
Koldus népek közt élet hogy derenghet?
Kátyúba jut a lélek, eszme, szépség,
s hogy nemes szívét halálra ne sértsék,
ájult szavakat szórt a gyöngy-egeknek.
Gyémánt-eszével látta sorsunk átkát,
hogy ősi erőnk rút fekélyek rágják:
szeme riadt lett, borongó és árva.
Aztán egy este felcsattant a dallam,
a Zrínyi-dal, hogy te is, én is halljam,
szörnyű szavát a századokba tárva!
1939
Egyszer a párizsi Panthéon halottjairól emlékezve, a széthúzó francia egységre utaltam. "Ahogy a francia keverék nép, a nemzeti egységet is egymást keresztező egyéni áldozatkészség és személyes kockázat tartotta meg, nem a tömegmozgalmak. Franciaország egyszerre csak egy-két fiára számíthat: néha az igazság démoni megszállottjára, máskor a hazaszeretet szinte földöntúli szentjére.
Különös gondolatkereszteződések emlékeztetnek e sorokra. Illyés Gyula áthevült vallomását olvasom a nehezen magyarázható, de mélyen érzett magyar-francia lélekrokonságról. Jó pár évi franciaországi tartózkodás után szülőföldjére térve, jellemző belső inverzióval úgy érezte, ha franciának született volna, akkor se lenne idegen ezen a földön, a magyaron. Az ellenpróba bizonyít legjobban. A magyar költő francia szemmel hazájára ismer Magyarhonban.
Az ösztönszerű helyeslés hatása alatt Illyés cikke tüstént a két nemzet egyformán civakodó és ingatag egységére emlékeztet. A francia szabadság nem megszentelt közügy, csak a végveszély szemeli ki a néha fehér, néha sötét angyalt, aki honfitársait elfordítja a gyalázattól. Johanna szűzi felajánlkozással, Danton sírokat repesztő oroszlánbőgéssel, Clémenceau vésztörvényekkel menti meg a francia szabadságot. Katolikus vagy jakobinus: a nemzetmentő majdnem mindig egyedül küzd. A többség alkuszik vagy cimborál az ellenféllel, a nemzeti lét egyként emberen fordul meg. Francia ablakon át a magyar történelem tanúi vagyunk.
Zöld partján éltem a Tiszának,
Hű keblen, hű fedél alatt,
Szelíd napok tisztán folyának,
Kertem hozott virágokat;
Körűltem lelkesűlt az élet,
Bánat s öröm lágy énekké lett,
Mégis, ki fejti meg, miért,
Ohajtásom más sorsot kért.
Elhagytam partját a Tiszának,
De visszavágyott kebelem,
Bennem borongva hajnallának
Vérző honvágy s bús szerelem;
Szemem minden felhőt kisére,
Irígy valék minden szellőre,
Mely rózsás illattal tele
Pályát kelet felé lele.
Sohajtozám: derülj ki bennem
Kinos homály, enyhűlj te szív,
Ott sem hagyott lángod pihennem,
Van itt is, ami kedvre hív!
De képzetim folyton vezettek,
Lengvén a honcsillag felettek,
A távolig s a múlt felé,
Búmat minden nap érlelé.
Eget s földet kérék, miattam
Nem indult meg sem föld, sem ég,
S ím bánatomban elhervadtam,
Majd hant alá borít a vég.
S dombján a csendes énekesnek
Keletről lágy szellők röpesnek,
De azt meg nem tudhatja más,
Zúg-e köztök egy sóhajtás?
Pest, 1826. november
Töredék
Vad homály kél nyúgot boltozatán
Éjjelében a nap elmerűl,
Barna felhő szikla tornyozatán
Szívborzasztó néma csendben űl,
Rejt villámot, rejt halált keblébe,
Vándor indul mégis ellenébe,
Nem remeg, bár búsan int az ég,
S nyílt előtte kétes messzeség.
1831
E bús imádságot dalolta ajkam,
Mikor nem is tudtam még, mit dalol,
Csak éreztem, hogy orgonás szavakban,
Ezer év búja búg a hant alól.
A Végeken, hol mély magányban éltem
S Rodostó gyásza szállt lelkem felett,
A néma dacban, büszke szenvedésben
Fajtám keserve, megértettelek!
E dalt dúdoltam ott fáradt ajakkal,
Az éghez oly közel járt e magyar dal,
Kárpátok ormán ültem egyedül
És gondolkoztam Kölcsey felül,
Ki félszemével a jövőbe látott,
Szent táltosunk, teljék be látomásod!
1907
Erdély fejedelme, „választott magyar király”, a Habsburgok elleni döntő jelentőségű érsekújvári csatát megelőzően írta levelét első feleségének, Károlyi Zsuzsannának.
1621. április 11.
Szerelmes édes szívem, a felséges Isten minden jókkal megáldjon.
Ezen órában hozzák a füleki vicekapitány levelét, én édes szívem, melyben írja, hogy tegnapelőtt délután ama hitetlen Herencséni, ki mellett te is sokat törekedvén dolgaiban, mennyi jóval voltam az árulónak. Füleknek a felső várát meglopta, és a bennevalókat Ferdinánd számára eskettette mindjárást. Azért a Szécsi dolgát, immár nyilvánvaló árultatását, akárki elhiheti. Annak okáért szerelmes szívem, szükség igen a vigyázás ott alatt, nem egyébből, hanem hogy valami árultatásból, lopásból való fortély valami várunkon ne essék, másikból ebből, hogy Kassán igen vigyáztass magadra édes szívem. A vármegyék lovasit, gyalogit éjjel-nappal siettessék Kassához gyülekezni. Mutassák meg Bornemisza János és Abafi igaz hűségeket hozzánk, kíméltessék meg a Szécsi lovasát, micsoda falukon vannak, és menjenek reájok, verjék fel őket.
Még az igazságos Mátyás is csinált egy nagy igazságtalanságot, amikor heves, ingerlékeny természeténél fogva ide záratta anyai nagybátyját, Szilágyi Mihályt.
Valószínű is, hogy megbánta mindjárt, de azt már még sem tehette meg, hogy a rendeletét, ha egyszer kimondta, visszavegye.
Szilágyi Mihály uramnak pedig annál is rosszabbul eshetett ez a fogság, mert a saját gyámfia záratta el és éppen a saját várába, melyet sógorától, a nagy Hunyadi Jánostól kapott.
Ahol mint úr járt-kelt azelőtt, most ott rabul kellett élnie. Mégis keserű sors!
Ámbár igyekeztek azt megédesíteni, amennyire lehetett, a saját volt emberei. Lábatlan Gergely várnagy uram mindig levett kalappal beszélt a rabbal s bizony a szakács se csinált egyebet egész nap, mint hogy sütötte, főzte neki a jobbnál jobb ennivalót.
Sőt szakács uramnak voltak magasabb tervei is (azelőtt a szakácsok voltak a nagy politikusok, nem a csizmjadiák).
Egyszer odakünn járkálván, nagy lihegve és ijedt arccal rohan be a várudvarra:
- Itt a török! Jaj, itt a török!
- Nosza fegyverre gyorsan – kiáltja a vitéz Lábatlan Gergely s kirohan őrségével veszett fejjel, hogy ő a török ellen mégyen.
Török azonban nem volt a környéken sehol, hiába nézték a világ mind a négy tájéka felől.
A várban nem maradt más benne, csak a rab és a furfangos szakács.
Rég elmúltak azok az idők, midőn a nép körében fennmaradt ősrégi szokásokat tűzzel-vassal irtották és pusztították, mert azóta, hogy a néprajz és vallástörténelem őket kutatásuk körébe vonták, egészen más szemmel nézzük és tudjuk, hogy a fitymáló lenézésnek vagy közömbösségnek nincs velök szemben semmi helye. Megtanultuk ugyanis egyfelől, hogy a népszokások legjobban fejezik ki a nép lelkét és így azok megőrzése, összegyűjtése valósággal nemzeti feladat, másfelől pedig megtanultuk, hogy e szokások közt van akárhány, mely mindenféle babonás hiedelemmel egybegyűlve népünk ősvallására képes némi fényt vetni. E szokások továbbá sokszor oly mélyen gyökereznek a nép lelkében, életében, magatartásában, hogy ezt meg nem érthetjük azok ismerete nélkül.
Hadd világítsa meg állításunkat egy, az életből vett példa. Néhány évvel ezelőtt a brassói törvényszék előtt Pap J. türkösi lakos bűnvádi panaszt emelt Dávid Jánosné, Kovács M. és Porr Mari ellen hamis tanúzás miatt. A tárgyalás folyamán kitűnt, hogy Porr Mari csakugyan kioktatta a társait a hamis esküre olyképp, hogy tegyenek sós kenyeret a ruhájuk alá a szívükre és mikor a bíróságnál esküt kell tenniök, tegyék kezüket a kenyérre és esküdjenek bátran, mert így nem követnek el vétket. Az eskü letétele után pedig adják a sós kenyeret lónak vagy kutyának. Ez eljárásban ezek az emberek nyilván oly hagyományt követtek, melyben a kenyérnek és a sónak ördögűző hatása érvényesül. (Binder J. tanár közlése szerint.) Íme, csak egy példa arra, hogy nemcsak a szaktudósokra, hanem a néppel sűrűn érintkező közigazgatási tisztviselőkre, tanítókra, papokra, bírákra is mily fontos a népszokásokban megnyilvánuló népies észjárás és gondolkozás ismerete!
Magyarok királynéja,
Boldogságos Szűzanya, Mária!
Neked áldoz magyar szív,
Mely hozzád örökre hív, Mária!
Óh Mária! Jézus anyja,
Könyörögj híveidért,
A te magyar népedért, Mária!
Ím hozzád folyamodunk,
Mert benned bizakodunk, Mária!
Segíts szenvedésinkben,
Bokros keserveinkben, Mária!
Óh Mária! Jézus anyja,
Könyörögj híveidért,
A te magyar népedért, Mária!
Tekints le országodra,
Te árva fiaidra, Mária!
Neked élünk és halunk,
Te híveid maradunk, Mária!
Óh Mária! Jézus anyja,
Könyörögj híveidért,
A te magyar népedért, Mária!
Magyarid szószólója,
Ügyeink pártfogója, Mária!
Hallgasd könyörgésünket,
Ínségben nyögésünket, Mária!
Óh Mária! Jézus anyja,
Könyörögj híveidért,
A te magyar népedért, Mária!
Áll elő végóránkban,
Mint megvédő a harcban, Mária!
Légy életünknek fogytán,
Velünk úgy mint azután, Mária!
Óh Mária! Jézus anyja,
Könyörögj híveidért,
A te magyar népedért, Mária!
coki hát trianonra!
látjátok-e
tejút ragyogása
micsuda rettegető
jóvátétel?…
.korcs időből
únosan rendre
kiszakadtak
tömegsírárusok és
tűzvészpattintók de
füveknek mindegy
miféle dög
.már megsokasodtak
jósigék és belterjzóna
pincekéjek sikolyai
.olyik bőrös mésztej
vakolókanálban
amint pikellyétörik
jusskövérje légyhaláltól
.már megmindenültek
bétemülö dögkutak
jósjelei
.tudjátok is hát
mifélét susognak
terítékfiókban kések
pokolcímeres
napszálltakor
látjátok-e
őstenugro
szurokcsóvája
micsudánpozsonyos
kovász
elrendelődés?…
.ránkhuhognak
ezer évek romtemplomai
ódon paráznaszaggal
de térhullám csillagrenddé
dagályul és sivatagrózsáll
galerie des cotelle-ben
milliombizonyos
jámborságunk
Mikor már Lipót császárnak nem maradt meg más Magyarországból, mint a körülzárt várak s egynéhány határszéli kulcsos város, akkor kezdte maga is belátni, hogy, nagy veszély fenyegeti trónját.
Fegyvereit lekötve tartá a külháború, a franciák és bajorok már Innsbruckot és Augsburgot is elfoglalták. A hadvezérei azt tanácsolták, hogy tegyen túl a gyűlölt kormányán, s békítse ki a magyarokat.
Lipót rászánta magát a kezdő lépésre. Meghatalmazta Széchenyi Pál érseket, kit az egész nemzet nagyrabecsült, hogy ajánljon békét Rákóczy Ferencnek, ígérjen adóleengedést, sérelmek megorvoslását.
Az ajánlatok elég szépen hangzottak, de Rákóczynak nem volt bizodalma az ajánlattevőhöz.
Hiszen I. Lipót csaknem félszázadig uralkodott már az országai felett; Magyarország trónjára koronázási eskü letétele mellett lépett; ennyi idő alatt mind a maga által, mind az őseitől kötött békeszövetséget szüntelen mellőzte, üres szónak vette, soha a leghívebb magyar tanácsosainak a szavát be nem vette; ha volt is jóakarata a magyar népe iránt, de olyan embereket rakott a kormányra, akik a magyart gyűlölték, üldözték, akik a szabadságot elnyomni, a felvilágosodást kioltogatni rendszerüknek fogadták; hogy a legnagyobb békehajlam mellett sem lehetett a felkelő nemzetnek abba belenyugodni, hogy mikor teljes győzelmében van, akkor a fegyvert letegye, s az annyiszor megszegett szóra építse jövendő sorsát.
Rodostói sírját unja már,
Rákóczi szelleme haza jár.
Néha éjfélkor jön, néha fényes nappal
S szívünkbe lopódzik tüzelő bánattal.
Jövel dicső szellem, óh jövel!
Ne is röppenj többé innen el;
Láthatatlanul is légy híveid vezére,
Vezesd be őket az ígéret földjére.
1903
A magyarnak Rákóczy volt
A legdicsőbb bajnoka,
Mégsem díszlik e hazába
Neki egy emlékszobra.
Úgy látszik a magyar nemzet
Nem gondol a szép múltra,
Rákóczy a szabadságért
Küzdött; s ki lett tagadva.
Ébredj fel hát szép nemzetem,
Gondolj azon bajnokra,
Aki mindent feláldozott,
A hazáért a múltban.
Lelkesülj hát magyar nemzet,
Ne légy fösvény se gyáva,
Rákóczynak e hazába’,
Legyen itt örök szobra.
Szégyen reád ősi nemzet,
Hogy eddig ezt nem tetted,
Itt az idő, most mutasd meg,
A hőst el nem feleded.
Nagy Lengyelországban de hangos az erdő,
Nagy lengyel pusztában be véres a mező;
Véres nagy pusztában magyarok nyargalnak.
Süvíti a vihar: jaj a muszka hadnak, jaj a muszka hadnak.
Őszi vihar szárnyán zúg: a „rajta-rajta”
Régi hős kurucok,
Győzelmes magyarok
Tárogató hangja
Tárogató hangja.
Nagy Lengyelországban de csendes az erdő,
Nagy lengyel pusztában be sok a temető…
Régi temetőbe új hősök feküsznek,
Új sírhantok felett, régi nóták kelnek, régi nóták kelnek.
Csendes őszi szellő altatóan zenél;
„Piros csizmám nyomát,
Zöld erdő harmatát,
Hóval födi be a tél,
Hóval födi be a tél.”
1915
A Rákóczi sírját
Messze Galatában
Ne zavarja senki,
Jobb neki ott békén
Hontalan pihenni,
Mint nyugovó álmát:
A magyar nemzetnek
Szomorú sorsával
Szomorúvá tenni.
Hadd álmodozzon ott,
Szabad föld porában,
Távoli honáról.
A magyar libertás
Kivirulásáról…
Hadd álmodja meg ott
Szegény magyaroknak
Felszabadulását
A nehéz rabságból!
1903
