Balaton László: A hagyományos göcseji gasztronómia
A 19. század közepéig a göcseji nép – Gönczi Ferenc szavait idézve – elég silányan táplálkozott, ami testi állapotukon is meglátszott. A legfontosabb étel – a szent étel –, a kenyér mai szemmel és ízléssel ehetetlennek tűnhet. Egyesek megőrölt pelyvából, bükkönyből sütötték, mások rozs- vagy kukoricalisztből. Ez utóbbi esetben viszont különböző adalékokat kevertek az örleményhez. A vadóczot, lenbugát, lendeket, bükkönyt, galagonyabogyót, apróra tört kukoricatusát, zabot, hajdinapelyvát és a szőlőtörkölyt hordóba gyűjtötték, összekeverték, alaposan letaposták. Ezután vitték a malomba őrölni. Az ilyen keverékből sütött kenyér, amelyet nem is sóztak, olyan volt, mint a sár. „ Enná a világon nem vuót köservesebb kenyér. ” Később már tiszta rozskenyeret ettek.
A mezőgazdaság fejlődésével a táplálkozási szokások is változtak, javultak. Az 1850-es évektől már elmondhatjuk, hogy a göcseji nép sokkal jobban táplálkozott, mint a szomszédos vendek és horvátok, de még nem olyan jól, mint a szomszédos magyarság. A szegény parasztemberek legkedvesebb étele – a húson kívül – az ecetes krumpli-, patrabucza-, káposztaleves, öntöttlaska, kukorica- és hajdinagombóc, kukorica- és hajdinaprósza, hajdinakása, kukorica- és krumpligánica, tökmagmálé és hajdinapogácsa.
Zöldséget keveset termeltek. Finomabb tésztát nem sütöttek, mert csak az ún. parasztőrlést (daraőrlést) alkalmazták. A kelttésztát nem ismerték, ha kalácsot sütöttek, az „ szalánnás ” volt. Az ún. szitálásra őrlés a 1870-es évektől terjedt el a vízimalmokban. Búzát keveset termeltek, kalácssütéshez rozs- és kukoricalisztet használtak, amihez csak vizet és sót adtak.
