Féja Géza: Ószövetség, zsoltárok, tragikus pátosz
Farkas András az Ószövetség kereső, tévelygő, komor folyamában találta meg a XVI. század magyar sorsának mását; az Ószövetségnek, mint sorsnak és kultúrterületnek magyar értelmet adott ezáltal. A század általános nemzeti bűntudata s a vele kapcsolatos történelmi elégedetlenség hangokat, kifejezést keresett s ilyenirányú vágyai a komor ószövetségi zsoltárokban találtak bíztatásra. A zsoltár a protestáns vallásgyakorlat része lett, s már ezért is korán megindultak a zsoltárfordítások. A zsoltár ezenfelül lírai megnyilatkozása lett a magyarságnak; főként a korai zsoltárfordítóknál tapasztalhatjuk, hogy a zsoltár nékik kert, melybe beönthetik a maguk tragikus magyar líráját. A zsoltárok két vonatkozásban hatottak a magyar lírára: mint a méltóságteljes tragikus pátosz igéi s ritmusai és mint feddő, panaszkodó, átkozódó énekek. Mindkét hang a magyar lélek alaphangjává mélyült.
Az újkor elején a magyar líra szoros kapcsolatban áll a bibliával, a kinyilatkoztatás kútfejével. A biblikus költő szövetséget köt a végokkal, Istennel, s folytatja a próféták kinyilatkoztatását, de megtelik a magyar valóság élményeivel is;a költő és a próféta, a vallásos kinyilatkoztatás és a magyar valóság élményei összeolvadnak zsoltáríróinkban, akiknek belső alkata s hagyománya a XX. század Ady Endréjében nő új énekké s a magyar ősiség diadalává.
