Erdélyi János: Népköltészet és kelmeiség

Irodalmunk életrevalóságát semmi nem tanúsítja inkább, mint az a készség, mellyel magába új elemeket bírt és bír fölvenni folytonosan, s nem marad egyéb óhajtani való, mint hogy legyen is ereje mindig saját éltével tartalmává tölemni¹, átsajátítni bármely idegen adalékot.

    Amaz első pusztán külső gazdagodás, anyagi halmozódás; de az ép szervületre, belső életerőre emez utolsó mutat. Hol ez nincs, ott kiapadt az üdülei forrása, eleped a legszebb ifjúság, vége a nemesebbnek. Innen, ha találkozott is némi ellenszenvvel némely íróink ama törekvése, mely francia szüleményeket talántán vakon imádott, legalább előítéletes hajlandósággal elfogadott annyira, hogy majdnem franciául franciább lőn egy két jámbor: nem volt az oly rossz, mint akkorában véltük; hanem előlegesen okunk volt félteni az irodalmat oly elem- s módtól, minőkről jelenleg csak történelmi okból emlékezünk; de annál több lehet örömünk utólagosan, hogy ama befolyásokat szerencsésen bírta ki a szellem.

    Hasonlag volt idő, mikor dalíróink leborultak a német líra előtt; mikor egyenesen német mintákhoz utasított az ítészet, vagy délies lágyságot ajánlott minden áron az ízlés; nem is említve, hogy a múlt század végén dicséretül íratott egy derék irodalmi bajnokra: „,majd minden munkáit görögből fordítja.”

    Bárminő erősek valának a befolyások, a minthogy valának is, mert nagy példáink éppen nem hiányzanak, de mind gyöngébbek voltak a fölébredő hazaiságnál; s mai nap, úgy szólván, föl van emésztve, némi felsőbb alkotó erő által behelyezve irodalmunk szervületébe, hol egymás melletti hódolatos nyugalomban zsöngve át- és átszövik, hatják, szülemlik egymást s rajtok, mint uralkodó, eggyé borul össze a magyar nemzeti jellem és szellem.

Mikszáth Kálmán: Beckó vagy Bolondóc vára

Zsigmond király idejében a hatalmas Stibor vajda volt a legbolondabb okos ember (a kit pillanatnyi szeszélyek vezettek néha a legkomolyabb dolgokban). Ellenben Beckó volt a legokosabb bolond.
Óriás birtokain vadászatot rendezett Stibor vajda egy napon. Hasonlóan az indus nábobokhoz, a Vág melletti kis király is ezerekre menő hajtókkal, százakra menő társzekerekkel és roppant vendégrajjal verte föl az őserdők csöndjét.
Szájhagyományok szerint egy ebédre éppen azon kopasz szikla alatt települt meg a vidám társaság, melyen később az ország legszebb vára állott. Derült hangulatba hozta a vajdát ebéd alatt a házi bolondja, a virgonc eszű Beckó.
- Vajon mit csinál most Zsigmond király? – tűnődék a főurak egyike, mire azt felelte a bolond:
- Adósságot.
Bezzeg kitört erre a hahota mindenfelé.
A nyitrai püspök a hatodik kupa bornál azon kezdett sopánkodni, hogy miért nem hisznek a zsidók a Krisztusban? Abba is beleszólt Beckó:
- Ugyan hogy is hihetnének ott a fiúban, a hol az apa örökéletű?
Talált a felelet, ez is, az is. Úgy szórta Beckó a szikrákat, mint a legnemesebb kő a színeket. Mindenki bámulta. Maga Stibor vajda el volt kápráztatva.
- No Beckó – monda, – ma nagyszerű voltál.
- Az szoktam lenni, – felelte mosolyogva a bolond.

Morvay Péter: Az Ecsedi-láp vidékének egykori állattartása és pásztorélete

    Az állattartás jelentősége a Rétoldal gazdálkodásában¹

    A legutóbbi századfordulón végbevitt vízlecsapoló munkálatok eltüntették Szatmár vármegye földjének azt az ősi foltját, melyet a köznyelt Ecsedi-láp néven nevez. Ma már csak ebben az elnevezésben, az öreg emberek emlékezetében s néhány hagyományban, tárgyban műveletben él ez az egykori, óriási kiterjedésű mocsár, mely fennállása idején meghatározta a kö9rülötte fekvő települések életformáját.

    Az odavaló nép nyelvéből a kiszárított mocsár köznyelvi elnevezése is hiányzik. A mocsár maga, a köznyelv Ecsedi-lápja, az ottani népnyelvben csak Rét s az egykori Ecsedi-lápot körülölelő táj neve is Rétoldal².

    A Rét, mely a rétoldali községek határának nagyrészét felfoglalva tartotta, sással, gyékénnyel, náddal borított mocsár volt. Csak itt-ott szakította meg felületét egy-egy magasabb fekvésű goronc³, mocsári erdő vagy a víz színén lebegő láp⁴. A határ többi részét is víz borította a tavaszi áradások idején. Csak májusban takarodott le a víz a hátasabb földekről. Néhány domb volt mindössze a falvak határában, mely állandóan az áradás szintje fölé emelkedett. Ezen természetesen nem lehetett annyit termelni, amennyi a lakosság szükségletét kielégítette volna. A kevés művelésre alkalmas terület megmunkálása egyébként is küzdelmes és bizonytalan sikerű munka volt. Érthető tehát, hogy a rétoldali nép gazdálkodásában a földművelés nem volt döntő jelentőségű.

Volly István: 101 Szűz Mária ének népi gyűjtésből [I. rész]

Új összeállításunkban, az archívumban [http://www.szozat.org/szozatarh/showcat.php?catid=7] található „Bálint Sándor: Boldogasszony vendégségben” és a „Regnum Marianum” sorozatunkhoz hasonlóan ismét a magyar katolikus nép évszázadok óta tartó Szűz Mária tiszteletét akarjuk reprezentálni.. Volly István összeállítása önmagáért beszél. A 101 népéneket, kottákkal együtt több részletében közöljük. A füzet előszavának egy, szerintük legfontosabb részét most alább olvashatják.

*

A NÉPÉNEK

Zalától–Csíkig és Bácskától–Zemplénig, faluról-falura járva tapasztalhatjuk, hogy a nép mást is énekel a vallásgyakorlatával kapcsolatosan, mint amit számára az egyházi énekeskönyvek előírnak. És amit előírnak, az iskolában, a templomban gyakorolnak, annak is egy részét következetesen másképpen éneklik, ritmizálják az élő hagyományban. Ezt a mást, ezt a másképpen énekelt, – az eddigi kiadványokban alig-alig szereplő, vagy másképpen lejegyzett dallamanyagot vesszük itt elsősorban szemügyre.

Mellőzés, sőt üldözés ellenére is ragaszkodik hozzá a nép széles tömege. Különösen az idősebbek – énekelni akarják ezt a mást is. Testi és lelki szükségletük, hogy többet énekeljenek, mint amennyi az orgonaszóval kísért templomi ének pár verse. Többre vágynak, és ez az erő élteti, őrzi és gazdagítja a népénekkincset.

Rudnyánszky Gyula: Örökkévaló szűz Máriához

Virág kinyílik, hódít s elvirul,
Gyümölcs hamvát veszíti, ha lehull;
Fa tar lesz, lombját őszi szél letépi;
A csillogó báj is lesz fénytelen:
A földön egyedül te vagy csak, égi
Királynénk, mindörök szeplőtelen!
Édeni rózsa, mennyei fény,
Oh Mária, Mária, áldalak én!

E gyarló létben nincs tökéletes:
Gyöngévé lágyul bajban a nemes;
Bűn a szilárdat is megtántorítja,
Rosszért gyakorta a jó is hevül:
Örök szüzesség égi lángját szítva
Te állsz csupán mindig sértetlenül,
Édeni rózsa, mennyei fény,
Oh Mária, Mária, áldalak én!

Te adsz erőt, vigasztalást nekem,
Midőn a lét siralmát szenvedem;

Harsányi Lajos: Szonettek Assisi szent Ferencről

– Poverello di Dio –

Törékeny test volt. Sötét olasz.
Lovagnak készült tőrrel és karddal.
Szórakoztatta bor, zene, kardal.
Játékszere volt hol ez, hol az.

De jókor még megállott egyszer.
Szolgája legyen lovag lovagnak?
Nem! Inkább lesz cselédje annak,
Aki örök s hatalmas tenger.

Ledobta ékes bársony ruháját.
Magára vette barna csuháját.
Ámultak rajt a virágos völgyek.

Egy nevet mondott a világba
S amerre vitte gyönge lába,
Nyomán megindultak a könnyek.

Boross Sándor: Emese álma

Csitt, álmodom; hess, hess ti lármák.
Szövöm tovább Emese álmát.
«Leszáll nyergéből sírva, haj,
Napnyugaton a hős faj.

A harcok ős, véres terén
Ő volt a legkülönb legény.
A hősiség, mit keble hord,
Világraszólón virtusolt.

Mi más népvándorlás ez itt!
Kard és vér itt nem idvezít.
Mi más világ, más csatatér!
Itt verejték kell, nem vér.

S kardját hiába védi ő,
Kicsavarja az új idő.
Kantárszára, nyerge, lova –
Egy múlt világ fut rajt’ tova.

Élet-halál nem bírt vele:
Maga az idő győzi le.
Áll megcsonkítva, áll búsan,
Áll leszerelve, koldusan.

Béniss Tamás Szent Ferenc rendi papjelölt, honvédgyalogos

Szabadkán, Bács vármegyében 1829-ik évi december hó 23-én. Iskoláit ugyancsak Szabadkán végezte. Mint 6-ik költészeti osztályt végzett tanuló 1846-ban a legszentebb Üdvözítőről címzett szent Ferenc- rend papjelöltjei közé vétetett föl és a Jászberényben eltöltött próbaév után Szolnokra rendeltetett a bölcsészeti tanfolyamra, hol mint I-ső éves bölcsészt találták az 1848-iki események.
    Itt 1848. május 2án letette a szerzetesi öltönyt, hogy szükség esetén hazáját fegyverrel is szolgálhassa. Egyelőre Szabadkára tért vissza szülői házához, hol az események fejlődését azon szándékkal várta, hogy mihelyt a haza szent ügye megkívánja, azonnal a szabadság védelmére keljen.
    Így történt, hogy már 1848. szeptember hó elején a szabadságharcban oly kitűnő hős szerepet játszott. Sztancsi Román János iskolatársával együtt a magyar honvédek közé iratkozott, és mint ilyen, a régi, de a magyar haza szolgálatában állott Wasa ezredhez osztatott be, és szívósan végig küzdötte a szabadságharcot; részt vett több helyen a szerbek elleni ütközetekben, később a szolnoki, tápió-bicskei, váci, nagy-sarlói, komáromi nagy csatákban, továbbá Budavár ostrománál és így tovább harcolt, küzdött egész a világosi fegyverletételig.

Ady Endre: Október 6.

Őszi napnak mosolygása,
Őszi rózsa hervadása,
Őszi szélnek bús keserve
Egy-egy könny a szentelt helyre,
Hol megváltott - hősi áron -
Becsületet, dicsőséget
Az aradi tizenhárom.

Az aradi Golgotára
Ráragyog a nap sugára,
Oda hull az őszi rózsa,
Hulló levél búcsú-csókja;
Bánat sír a száraz ágon,
Ott alussza csendes álmát
Az aradi tizenhárom.

Őszi napnak csendes fénye,
Tűzz reá a fényes égre,
Bús szívünknek enyhe fényed
Adjon nyugvást, békességet;
Sugáridon szellem járjon
S keressen fel küzdelminkben
Az aradi tizenhárom.

Dalmady Győző: A sebesült honvéd

Dobok peregnek, fújják a trombitát,
Csattog a patkó, a vezér fölkiált:
Előre! rajta!
Hiába szólok: várjatok, várjatok!
Senkise hallja.

A csatatéren egyedül maradok,
Nem vár meg senki, hisz nyomorék vagyok,
Lábam ellőtték!
Viszi, ragadja a büszke lobogót
A hír, dicsőség.

Lankadtan dőlök a göröngyre, pedig
Lelkem fenn szárnyal, harci vágy melegít,
Mennék száz ellen!
Szívesen adnám másik lábamat is
A küzdelemben.

Oh, szinte hallom a harci riadót,
Szuronyt szegeznek, s a magyar lobogót
Viszik előre!
Az utolsók közt lehetnék legalább
Védelmezője.

Dicső bajtársak! küzdjetek, küzdjetek!
Hős harcotokban távol is részt veszek,
Sebektől égve.
Elszálló lelkem utánatok repül,
És nem az égbe.

Madách Imre: Az aradi sírra

Nem néztetek erőst, hogy szolgáljátok,
Ki fényesen majd jutalmazni tud,
Akit szolgáltatok egy árva hon volt,
Ím sírotokra emlékkő se jut.

Nagy Gáspár: Társzekerekbe fogass!

Társzekerekbe fogass!
Zúgnak a harangkondulások.

Meredek a Maros partja,
Maros-árok. Fegyveremet belehányom.

Millió huszár, millió! Vérző szügyekkel úsztat!
Áll-e a vér, hazám? – Arad?

Nyélen lőtt zászló süvölt, itt kering.
A „hon éljen” és ránknézett Damjanich.

A zsilipre kirontva zuhog az ár, mi nem merünk!
Ők tizenhármán is oldják a bitók alatt kötelünk.

Meredek a Maros partja,
Maros-árok. Ha kiszáradsz, hova állok?

Társzekerekbe fogass!
Zúgnak a harangkondulások.

Elrejtve az arc, vízben a szív, – egyre ázik.
Hab fut a Maroson, szirénázik!

Reményik Sándor: A szobor helyén

Kerestem, s megtaláltam a helyet.
Már égre nem törtek nagy vonalak,
Csak áldozati illat lebegett.
Körül vasrács, és belül puszta gyep,
De a gyep közt gyöngyvirág-levelek.
A levelek közt egy-egy karcsú szár,
Hogy mennyi nőtt: én nem számláltam meg,
Csak hittel hiszem: éppen tizenhárom,
S tizenhárom gyöngy minden karcsú száron.
Hát ez maradt: túl szobron és időn,
Ércen, márványon, merev méltóságon,
Új viharon, új vértanúhalálon:
Tizenhárom gyöngy, tizenhárom száron.

Arad, 1929. május

Baja Mihály: A kárpáti hegyoldalba

A kárpáti hegyoldalba
Egy katona fekszik halva.
Hulló lomb a takarója,
Őszi szél a siratója.

Őszi szellő, hulló lombok,
Várjatok, míg búcsút mondok:
Hét falu legszebb legénye,
Édesanyám szemefénye.

Őszi szellő, hulló lombok,
Várjatok, míg búcsút mondok:
Esküvőre engem vár ma
Hét vármegye legszebb lánya.

Édesanyám, ne sirasson,
Ne gyászolj, te szép menyasszony…
A kárpáti hegyoldalba
Álmodik egy vitéz halva.

                  1915

Góbi Imre: Imre

Csordultig volt boldogsággal
Ifjú szíve, lelke.
Nehéz poggyász katonának,
De büszkén viselte.
Édes anyja könnyein át
Fölmosolygott rája:
Koszorúsan gyere vissza
Lelkem katonája!

Ellenséggel, hogy keményen
Farkasszemet nézett,
Körülötte kis csapatja,
Jó magyar vitézek:
Egyet villant... egyet dörrent,
Vér gyűlt homlokára...
Sírhattok már apja, anyja,
Testvér, özvegy, árva...

Kihullott a kard kezéből,
Elnémult az ajka,
Sóhajtásba foszlott széjjel
Az utolsó: Rajta!
Ágyudörgés morzsolta szét
Végső sóhajtását,
Mennybe szálló tiszta lelke
Szárnya suhanását.

Gulyás Pál: Bakák, bakák!

Bakák, bakák, volt jó magyar bakák!
Hová tettétek a bakancsotok?
Ugye, ott hűvösek az éjszakák
és mégse fázik árva csontotok?
Ugye, hogy ott fölöttetek
a nyár fuvalma helyett
észak ködének dermeteg
virága bonta kelyhet?

Bakák, bakák, volt jó magyar bakák!
Hova tettétek a csajkátokat?
Ugye, hogy ott nincs jó forró menázs
és mégse szórtok hangos átkokat?
Ugye, hogy ott nem oly kemény
cibak a föld göröngye,
mely sorsotok nagy nyughelyén
táplál már mindörökre?

Bakák, bakák, volt jó magyar bakák!
Hová lett lelketek pünkösdi álma?
Ugye, ott hűvösek az éjszakák
és elpereg a gyönge majoránna?
Ugye, hogy ott a szív jaját
elnyomta a vak árok
s a sír komor bástyáin át
a vér lassan szivárog?

Sajó Sándor: Dal az éjben

Galíciában, lövőárokban
Magyar honvédek ülnek bús sorban;
Zimankós éj van, a lelkük fázik
S száll, melegedni, messzire, hazáig.

S a Tiszapartról álmok ringnak:
Harangszó, napfény, szénaillat…
S a mély árokban, méla búban,
Fölzeng a nóta édesszomorúan.

- Közelben, szemközt, muszka árok;
A hang odáig elszivárog;
Orosz legénység hallgatja, hallja.
S figyelni kezd az idegen dalra.

S ahogy bűvölten, előbbre megy egyik,
Közelebb lopódznak egytűl egyig:
Puskára könyöklőn, néma rajban
Fürösztik a kedvük a zengő dalban.

Ott állnak, - fejük lehajtva mélyen,
Szláv szomorúság szobrai az éjben,
Lelkük, magyar dal bűbáján evezve
Tudj’ Isten hol jár messze, messze…

                               1914

Vékony Pál: Kiss Péter alszik…

Hallgassatok el érctorkú kutyák!...
Legyen oly csöndes a halálmező,
Mint egy elhagyott, régi temető…
Kiss Péter alszik… Jaj, ha így találnák,
Ezer halállal küldenék a lelkét
A jó Istennek fényes trónusához…

S most jöjjetek mind: síró özvegyek,
Szegény, ártatlan, árva gyermekek,
Hét tőrrel átvert szenvedő anyák,
Szívtelen Nérók, lelketlen Cézárok,
Kik selyemágyban pihenitek ki
A dőzsöléstől tunya testetek…
S lássátok Kiss Péternek elnyűtt testét…
Beesett arcát,…glóriás fejét…
S csókoljátok meg érdes két kezét…

Kiss Péter alszik…Álmodik talán?...
Tán odahaza jár a falujába
S dolgozgat asszonyával a határba.
Messze a tájon békesség honol,
A kék mennyégben pacsirta dalol…
S előttük szerte – ó, nem vérpatak –
Égő pipacsvirágok nyílanak… -
A gyötrött ajkak ím álomban beszélnek:
„Nincs csizmácskája a kis Petikének…
Kabát kellene a kis Marikának…
Tejecskéje sincs szegény Janikának…”

S hogy reggelre felváltani akarták,
Kiss Péter még akkor is álmodott…
Megtört szemeit nem bírta felnyitni,
Mert két keserű könnycsepp ráfagyott…
S égnek meredő, ökölbeszorult
Kezét nem bírták lehajtani…

                            1918

Vargha Gyula: A Magyar társadalomhoz

Hogy gyászruhát ölts, nem kívánom,
Ma gyászruhára nem telik;
De jól vigyázz, a sors ne kérje számon
Üres szíved ledér örömeit.

A nagy halott még hantolatlan,
S te már nevetsz, örülsz, mulatsz,
A nyüzsgő emberáradatban
Nincs, nincs egy bánatülte arc.

Mosolygó asszonyok, leányok
Kacér ruhákban lejtenek,
Tolong a dandy-nép utánok,
Gyönyört szomjaznak a szemek.

Zsúfolt a kávéházak öble.
A nagy tükörtáblák megett,
Balgán időt pazarlva, ölve
Látom a léha tömeget.

Száz mulatóba s mulatóbul,
Mint nyár szakán a méheraj,
Zsibongva, zsongva ki- s betódul
Nő, férfi, agg és fiatal.

Zenétől harsog minden utca,
Húzzák a talp alá valót...
Talán a sátán maga húzza
Pokol felé az indulót.

1918.

Gellért Oszkár: Neuilly

Kék csillogó szemecskék, nekipirult orcák,
Négy összebújt szőke fej az asztal felett,
S kis mutató ujjacskák: dél, észak, kelet…
Most megy meghalni egy ország.

„A Bácskát te rajzold, az közelebb van hozzád,
S ha Erdéllyel kész leszek, majd tovább adom.”
S még marad a negyediknek is – nyugaton…
Most megy meghalni egy ország.

És siklik a ceruza s nem téved egy morzsát,
Mert felmehet sokezer magyarra az is.
S negyedfél milljóból vállal ez is, az is…
Most megy meghalni egy ország.

S hogy végül kihozzák a jövő haza korcsát,
Az új határon egy csak elmosolyodik,
Furcsállva mereszti szemét a második…
Most megy meghalni egy ország.

S míg a legkisebb – óh szent, ó szent fiatalság! –
Radírt kap s végigszánt a mappán vele,
A nagynak a szeme már daccal van tele…
Most megy meghalni egy ország.

1920. Most megy meghalni egy ország.

Fónay Jenő: 1956. október 23.

Nehéz volt a légzés már
forralt a levegő.

Az urak kapkodtak.
Most szabad vagy nem szabad?!

Aztán hirtelen… jött egy messzi gondolat
s kit érdekelt már.
Megindult a csendes utcán
a zajos tér felé.

Még a Mátyás templom harangja is kondult.
Lehet! Rosszul emlékezem
de ahogy a t ér zengett a Pesti oldalon
azt soha nem felejtem.
Egy nagy akarat, szent eskü
a sok fiatal torokból
mint valami henger
s mikor kart a karban elindultunk
a tábornok felé
hullámzott az élő tenger.
Szeretetcsíkokat rajzoltak a sorok
feltámadtak az elfüggönyözött jelszavak
felröppent újra a régi dal
„Kossuth Lajos azt üzente”…

Gavallér János: Dal a pesti srácról

„Szevasztok, én meghalok!”
- mondta a pesti srác,
mikor golyót kapott.
„Szevasztok, én meghalok!”
- mondta a pesti srác,
sírtak a csillagok.

Hitszegők, elárulták!
Naplopók, kifosztották!
Folyt a vér, sírtak falak,
pesti srác, ó pesti srác,
többet nem mész már haza!

Apáért és anyáért,
születő csecsemőért!
Folyt a vér, sírtak falak,
pesti srác, ó pesti srác,
többet nem mész már haza!

Hová mennél és minek,
hová mennél, nincs haza!
Tükörben gyáva lélek,
integet, ó pesti srác,
hová is mennél haza?

Pesti József: 1956-ban

Megrengett a vert föld,
kiléptek a nagy vizek,
megmozdult az élet,
s az új kalász zizeg.

Már nyugszik a kéreg,
a folyóknak partja van;
de nem állhat az élet!
A szabadság parttalan

Temesváry Ferenc: Dicsőséges október emlékére

Hajnali négy óra. Dörögnek az ágyúk,
tankok dübörögnek, ropognak fegyverek;
a halál orgiázik a pesti aszfalton,
míg barikádon állnak a pesti gyerekek!
Ott szorgoskodnak a Dobó Katicák,
füst, láng, korom az egész Budapest,
szórják a halált, míg a vérük csordul,
s köröttük mindent vérpirosra fest.
Helyükbe újak és megint újak jönnek,
mind bátor, mind hős, mind harcol velük,
repülnek a benzinnel megtöltött üvegek,
a hősök szelleme irányítja kezük!
S hogy mégis elbuktak, nem az ő hibájuk,
nem a kis országé, nem győzők érdeme;
Nyugat hallgatott, csalárdul elárult,
mit számított neki a magyarok élete?...
Aztán, mint Pilátus, a kezüket mosták,
mea kulpáztak és befogadtak minket,
a reménynek mécsét is felcsillantották,
hogy elaltassák lelkiismeretünket.
Mi tudjuk, a világ felejteni kész,
de mi visszük tovább az Októberi Lángot,
míg élünk, míg tehetünk valamit népünkért,
követeljük a szabad Nagy-Magyarországot!
És történjen bármi e vajúdó világban,
mi hiszünk Hazánk feltámadásában!

Dr. Tötösy Ernő: Egy hét csupán…

/Az 1956-os magyar szabadságharc 6. évfordulójára/

Egy hét csupán…
csak annyi volt a fény,
mely átvillant a barnult fák között
s életre kelt a vérrel öntözött
avar fölött.
Egy hét csupán…
csak addig szólt a dal.
A kapzsi téllel győztesen dacolt,
s a vén természet egyik elrabolt
szép álma volt.

Egy hét csupán…
csak addig szólt a dal,
csak addig szólt a dal,
és száj a szájnak büszkén adta át
de elnyomta az ágyúzó galád
- zengő szavát.

Egy hét csupán…
csak addig élt a szó!
A nyomdagépek zúgták hangjait,
és szórták, zengték a magasba vitt
nép vágyait.

Egy hét csupán…
Előtte ifjú volt.
Szerelmes, boldog, győztes lázadó.
De gyermekajkán merev lett, fakó,
s vérzett… a szó!

Egy hét csupán,
mert ennyi volt szabad!
Jött ágyúszó, tél, fagyos gyötrelem.
Így készült röpke hét nap s éjjelen
… történelem!

Sajó Sándor: Beszédes ajkad néma, csendes, Éj a szabadban, Mint megnyúlik a gyertyaláng is…

Sajó Sándor:

Beszédes ajkad néma, csendes

Beszédes ajkad néma, csendes,
Olyan borús a homlokod,
Mintha szíved egész keserve,
Búja lefestve volna ott.

Szenvedsz sokat; te is csalódtál,
Oly puszta vagy, oly hallgatag,
Bágyadt szemed sötét egében
A kín villámai látszanak.

Szenvedsz sokat; kit úgy szerettél
A lányka hűtlen elhagyott,
S fáj a szíved, hogy csak kacagja
Szerelmedet, búbánatod.

És csak bolyongsz fájón, lemondva
Zokogsz letűnt múltad felett,
Mintha feledted volna régen,
Hogy most is férfi a neved.

Óh légy erős, szegén barátom
Lelked borúja tűnjön el,
Ki bánatod fennen kacagja,
Az könnyeket nem érdemel.

Döbrentei Kornél: Halottak napi vers

„Recrudescunt inclytae gentis Hungarae vulnera”

Nem üszkösödő vád van
a gyertyalobogásban,
vérrel nemesített ősz
termését bitófa-csősz
őrzi cselédmódra jól,
kéjbehorgadt kampó alól
végső büszke kiáltás
szétrepeszt börtönfalat,
s iszonyúan abbamaradt;
dacteli csöndje mázsás
súlyként döndűl a tájba,
s újra lesben a pányva,
a rend bosszúval bagzó –
tüntetés a harangszó.

Nem üszkösödő vád van
a gyertyalobogásban,
mennyi sír fejfa nélkül,
menny a rögbe leszédül,
hány sír földdel egyenlő,
hősökre uszult bendő,
kiknek betiltva dombjuk,
sejtjeinkből a dómjuk –
emlékük, a szabadság
koravén bús magzatát
trikolórba csavarva
emeljük ravatalra,
és a nemzeti gyászpad
hír-üzérnek, de hánynak
lett azóta is vidám
terülj-terülj asztalkám –
hiénák tápdús tora:
magyar utolsó vacsora.

Horváth Béla: Tiltakozás

Egy könyvet készítek, amelyben nincsen egy betű sem,
Az üres lapokat ügyesen egybe fűztem,
Hogy tanúságot tegyenek az oktalan lapok:
Ez volt a kor, midőn a költő hallgatott.

Vagy írok majd egy könyvet én, ha még szabad,
És betűrendben lesznek ott az oktalan szavak.
Egy szótárt írok, nehogy lekobozzák,
És benne lesz a bujdosó okosság.

Kannás Alajos: Nincs mentség

A mongolt még megértheted
lökték hajtották s azt se tudta
hogy hol lett temető az utca
hogy Berlin vagy Közel-Kelet
gyújtotta rá a tankokat
de aki nyomdokába lépett
a magyar talál-e mentséget
valóban így lett boldogabb?

Matók Leó: Jaj lett itt a jóknak

Rakd el, Klió, a hétpecsétes könyvet,
Takarj be jajszót, vért és drága könnyet.
A történetnek ne legyen szava,
S fedjen be minket hosszú éjszaka.

Sokszor bízom, hogy álmodom talán,
És reggel ismét lesz egy új talány,
S én eltöprengek majd csalóka titkán,
De jaj – az álom nem lehet ily hitvány.

Rakd el, Klió, a hétpecsétes könyvet,
Mely drága múltunk erdejére zárul,
Emlék marad majd benn’ egy kis hazárul,
Mely áldozatja lett a gaz közönynek.

És írd meg még, hogy béke lett itt – béke,
De írd meg még, hogy nem titánok voltak,
Akik földünkre gyáván bandukoltak,
De Ázsiának szennyes söpredéke.

S írd meg még, hogy jaj lett itt a jóknak.
S az árulók, a pénzéhes, galád had
– Romlott idők és észtipró gyalázat –
Nevezték őket: felszabadítóknak!

Szombathely, 1947. október 18.