Féja Géza: A második reformátor
Kézai Simon, Kun László udvari papja igen keveset beszél Kun László nagyapjáról, IV. Béláról, akit talán éppen a legnagyobb árpádkori reformátornak tekinthetünk. IV. Béla koráról külföldi írók tudósítanak, de közvetlen élmények alapján: Rikhárd szerzetes, aki Juliánus barát nagymagyarországi útjának élményeit jegyezte fel. Rogerius nagyváradi kanonok, aki „Siralmas éneket” írt a tatárjárásról és Tamás spalatói érsek históriájának a tatárjárásra vonatkozó közlései. Mindhármat idegen papok írták, akik hűvös, tárgyilagos szemmel, kívülről nézték életünket, de jóindulatú együttérzéssel viseltettek irántunk, éppen ezért az Árpádkor belső fejlődéséről nélkülözhetetlen adatokat közölnek.
Rogerius mester és Tamás spalatói érsek nemcsak a tatárjárásról írnak, hanem a nagy történelmi tragédiát megelőző siralmas társadalmi viszonyainkat is feltárják. A magyar oligarchia a tatárjárás előtt éppenolyan siralmas szerepet játszott, mint Mohács előestéjén. A királyi jószágok az előbbi uralkodók könnyelmű adományozásai folytán jelentéktelenné olvadtak, a főispánok birtok híjján katonaságot nem is tarthattak, amidőn hadba indultak „egyszerű vitéznek” látszottak. Az oligarchák pedig „annyira megvagyonosodtak, hogy a királyokat semmibe sem vették”. A tatár veszedelemben sem hittek, elhomályosította tekintetüket a hanyatlásnak indult vezetőréteg örök kórsága, a teljes felelőtlenség. IV. Béla szembeszállott velük, le akarta törni őket s merész reformot tervezett, a nemezt regenerálásának reformját: keleti erővel, friss keleti vérrel;ezt a nagy szándékát törte ketté a tatárjárás.
