Közi Horváth József: Az igehirdető Mindszenty [II. rész]
A prímási székben
Nem volt még esztergomi érsek, aki főegyházmegyéje határain belül és azokon kívül annyi szentbeszédet mondott volna, mint ő. Ebben a vonatkozásban érsekelődjei legnagyobbikát és a magyar szónak utolérhetetlen mesterét, Pázmány Pétert is felülmúlta.
Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy érseksége és prímássága szabadon töltött három és fél évének fontosabb hazai szentbeszédei – teljességükben vagy bő vázlatban – írásban is rendelkezésünkre állnak. A félhivatalos katolikus kőnyomatos, a „Magyar Kurir” ugyanis egészen vagy kivonatosan közölte a szövegüket. 1945-ben és 1946-ban elmondott jelentősebb prédikációi „Igazság és szeretet” címmel nyomtatásban is megjelentek a „Katolikus Főiskolák Baráti Körének” a kiadásában. Ebből a kettős forrásból vette át őket a Dr. Vecsey József által szerkesztett, Münchenben megjelent háromkötetes „Mindszenty Okmánytár”.
Vecsey bevezető megjegyzései szerint Mindszenty prímás beszédei és nyilatkozatai „nyelvi kifejezésmódjukat illetően szembeötlő stílusbeli egyenetlenséget mutatnak.” „Magyarázatul – írja – arra kell emlékeztetnünk, hogy ezek java az egyház és szabadságjogaiért folyó harcok közepette született, amikor azonnali cselekvésre volt szükség. Ezek tehát rögtönzések és esetleg pontatlan gyorsírói lejegyzések nyomán láttak napvilágot. Különben Mindszenty bíboros, ha csak tehette, beszédeiről vázlatot készített és azokat a sajtó rendelkezésére bocsátotta.
A templom megtelik hívőkkel,
1920 óta lassan, de szívósan és egyre határozottabb odaállással akkora tábor sereglett köréje, aminőre Kazinczy óra nincsen példa. Ady szuverén egyénisége lehetetlenné tette, hogy írókból rekrutálódjék a testőrsége, Babitsnak azonban szüksége volt a testőrségre, mindig reszkető s katasztrófák előérzetében lúdbőrző életérzése követelte, hogy maga köré szervezze a fiatal nemzedék számban jelentékeny részét. Ady halott volt, Móricz Zsigmonddal mereven szembehelyezkedett az uralkodó közvélemény s a hajsza ki-kiújult ellene. Babits azonban már a forradalmak után írt riadt védekezésében bebizonyította, hogy egyénisége nem lesz új hősi tömörülésnek fáklyája, még mécsese sem. Az öncélú szellem álláspont, az ártatlan elefántcsonttorony mindig hamarabb kap türelmet a hatalomtól, mint a szablyára emlékeztető penna; az emberrel, a fajtával, a közösséggel eljegyzett szándék. Babits nem gondolta át mindezt tudatosan, csupán reszkető életérzése kergette föl az elefántcsonttoronyba, ámbár ifjú testőrei már tudatos és bölcs elhatározás alapján kúsztak utána, biztosítókötelekkel a derekukon.
