Öt vers magyarul a világirodalom remekeiből VII. (Alfred de Musset: Stanzák, Charles Baudelaire: Az eszmény, Henry Bataille: Esték, Jean Moréas: Stanzák, Vasile Dan: Szerzői törvénykönyv)

Alfred de Musset:

Stanzák

Hogy szeretem a völgy ölében
sötéten
pompázó négy szárnyát az ében
monostornak, mit fény fereszt!
Mellette birtok, hol a báró
immár ó
kastélyán van egy csókra-váró
szenteltvíztartó és kereszt!

Ükei a hegyek hegyénak,
az ének,
titeket énekel, ti vének,
szikár, komor emlékeink,
a menny kövét hiába ontja,
a csonka,
ledőlt hegyláncok csorba csontja
vagytok, agg templomok, ti mind.

Szeretem, hogyha tornyotokban
kilobban
a villámfény s elül titokban,
szeretem lépcsőtök sorát,
mely mélyen kanyarog a falban,
s ha dal van
a templomban, ekhózza halkan
az oszlop és pillér tovább.

Ó, amikor üvölt morogván
az orkán,
s tépi a hegy haját morogván,
mely őszies és sárga már,
hogy szeretem a vad kesergőt,
az erdőt
s a tornyot, ezt az ősi csertőt,
mely mint egy gránit-szálfa áll.

És szeretem vecsernye-tájon,
hogy fájón
vérzik az alkony és az álom,
zárdák aranyrózsás nyilát!
A gót oszlopsorok merengnek,
és lentebb
a jó öreg atléta-szentek
érettünk mondanak imát!

Műfordította Kosztolányi Dezső

 

Charles Baudelaire:

Az eszmény

Nem kell nekem a cukros, léha holmi,
az ósdi szépség, mit puhult kor ád,
csengős kezek és tánccipős bokák
gyengék hatalmas szívem megmarkolni.

A sápkóros poéta, bús Gavarni,
szívhatja a beteg kórházi gőzt,
én nem lelem sápadt rózsái közt
azt, ami lelkem fel tudná kavarni.

Örvényt! Egy hőst, ki földet, eget megvet,
eszményeim a bán-hősnő lady Macbeth
és a viharba költő Aishylos;

vagy a Michael-Angelo-i nagy Éjjel,
mely görbedő testét oly szörnyű kéjjel
szorítja a titánok ajkihoz!

Műfordította Kosztolányi Dezső

 

Henry Bataille:

Esték

Vannak nagy esték, és meghalnak a faluk –
mikor a sok galamb a dúcban elaludt,
meghalnak édesen, meghalnak csendbe, félve,
akár a tornyokon a fecskék kék zenéje…
S ekkor virrasztóul lángocskák fénye röppen,
jó nénik fénye int ablakból, kapuból,
lámpák botorkálnak valahol künn a ködben,
s távol egy szürke út álmodva bandukol…
Virágok állanak a régi kertben sorba,
mert anyjuk az nekik, ki eltűn, ellobog.
Aztán a fények is mind-mind kialszanak,
meghalnak a tetők és a fakó falak,
szelíden, jámborul, mint öregasszonyok.

Műfordította Kosztolányi Dezső

 

Jean Moréas:

Stanzák

Ne mondd: az élet vidám, könnyű ünnep;
hogy ócska játék, ostoba, fanyar.
Ne mondd: örök bú gyötri a szívünket,
fitymáló gőgöd cserbehagy hamar.

Nevess tavasszal, ha az élet indul,
sírj, mint a szél, mint partokon a hab,
igyál a mézből és igyál a kínbul,
és mondd: ez mind egy álom árnya csak.

Műfordította Kosztolányi Dezső

 

Vasile Dan:

Szerzői törvénykönyv
– Legea de Autor –
(Tutea Péter úrnak – D-lui Petre Țuțea)

Nem ver meg Isten titeket?

Amíg beszélt megmutatta
csecsemőre hasonlító
üres fogínyét.

Arca összeaszott.

Pici verejtékcseppekben
fürdött egyenes homloka.

Nem ver meg Isten titeket?
ismétli egyre. Bibliával a kezében,
melyet úgy mutat fel mindenkinek,
mint Szerző,
Törvénykönyvgyanánt.

Regéczy Perle nyersfordítása alapján műfordította Gaál Áron

Öt vers magyarul a világirodalom remekeiből VI. - Albert Samain: Cleopatra, Camille Mauclair: Rajz, Francis Jammes: Első elégia, Tristan Combière Sírfelirat, Vasile Dan: Mindig egy fekvőhely

Albert Samain: Cleopatra

1

Nagy csöndben tornyának párkánykövére dűl,
s míg ég a füstölő, bódítva, szertelen
ás pántlikás, kékes hajfürtje szétterül,
szívébe tengerként dagad a Szerelem.

Lilás szemhéj alól bámul, vad kéjt lehell,
elfogja a párnák ölén az ájulat;
nehéz arany láncot himbál a gyenge mell,
s lágy arca unalmat, lázas gyönyört mutat.

A szobrokon leng a nap rózsabúcsúja,
a bársony-árnyú est varázsos és buja,
és hogy a krokodil a nagy folyóba rí,

görcstől vonaglanak fehérlő ujjai,
borzong s magát puhán a vágynak adja át,
és érzi már, egy kéz zilálja a haját.

2

Az éj a Níluson lomhán száll szerteszét…
Látják a csillagok térdelni ottan őt,
sápadtan küldi el a félő szolganőt,
s rongyokra tépdesi fényes király-mezét.

Tornácán megfeszül, őrjöngve hentereg,
érett-gyümölcs-testén a vágy fuvalma száll,
mezítelenül fetreng! mint a tüzes nadály,
s isszák lehelletét a perzselő szelek.

Égő szemekkel néz és azt akarja ma,
hogy illatozza be a földet hús-szaga…
Ez a sötét virág, az égő kéjszirom,
s a Szfinx – körötte az unalmas, nagy fövény –
égő tüzet érez reves gránitkövén,
s halk reszketés fut át a végtelen síkon.

Műfordította Kosztolányi Dezső

 

Camille Mauclair: Rajz

Ó nyisd ki lányom a kaput,
kopognak, gyenge liliom.
– Nem nyithatom ki, idegen,
tükröm előtt hajam borítom.

Ó nyisd ki lányom a kaput,,
ha nem nyitod, itt meghalok.
– Nem nyithatom ki, idegen,
most fűzöm be a cifra szalagot.

Ó nyisd ki lányom a kaput,
öreg vagyok, erőm lohad…
– Nem nyithatom ki, jó apó,
most kötöm fel fényes láncomat.

Ott künn egy ember összerogy,
és meghal a kapu előtt.
– Hát haljon meg, mit bánom én,
sohase láttam, nem szerettem őt.

Műfordította Kosztolányi Dezső

 

Francis Jammes: Első elégia

Kedves Samain-em, még írok tenéked.
Postát először küldök a halálnak,
majd elviszi hozzád egy vén cseléded,
a mennyei tanyádon megtalálnak.
Hát mosolyodj el, hogy nem könnyezek.
És mondd: „Te, nem vagyok olyan beteg”.
Még látogass meg jó barát. S mihelyt
belépsz az ajtón, szól: „Búsulsz, mi lelt?”
Jöjj még. Orthezbe vagy. Ne késs benyitni.
A kalapod tedd a székemre, itt ni.
Szomjas vagy? Vár a kék kútvíz s a bor ma.
Anyám lejön. „Samain…” kiáltja nyomba,
és a kutyám állát kezedre nyomja.

Beszélek. Ám te komolyan mosolygasz.
Nincs már idő. Ábrándjaidba bolygasz.
Bealkonyul. A sárga fény elomlik,
mert minden alkony az őszhöz hasonlít.
Hegyipatak zúg. Egy galamb rekedten
sóhajt a tengerzöld nyárfán, a csendben.
Hallgatsz. Ki boldog, a szavakba füsvény.
Itt az a nyárvégi, homályos ösvény,
itt az az út, amely haza vezet,
a girbe-gurba, árva kövezet,
itt estikéknél az Éj térdepel,
kormos küszöbről kék süt rebben el.

Nincs változás. Ahonnan égre keltél,
az árny, hol éltél, sírtál, énekeltél,
ma is tiéd, de minket elhagyott.
A fényed a homályon átragyog,
mely térdre készt bennünket nyári este,
mikro az Isten jár-kel itt, növesztve
a gabonát, s megérzik a szulák
mögött, csaholva a bundás kutyák.

Nem fáj halálod. Homlokod takarja
babérral más és födje el redőd.
Nem sért barátod, ő ezt nem akarja.
Tizenhat éves gyermekek előtt,
kik majd sírodhoz elzarándokolnak,
könnyel hódolva édes verseidnek,
ne rejtsük el dicsőségét azoknak,
akik emelt homlokkal haltak itt meg.

Nem fáj halálod. Itt az életed.
Amint a szél, mely orgonákat inget,
nem hal meg, ámde újra fölremeg
sok év után, mikor megint kinyílnak,
dalod ringatja majd el fiainkat,
akikbe immár, én kedves Samain-em,
eszméink érnek, bizton és serényen.

Sírodra nézek, mit tegyek reája,
én régi pásztor, kinek sír a nyája?
Hiába volna lelkem adománya.
A sót elenné a hegy vadja holnap,
a bort kiinnák ők, kik megraboltak.

Rád gondolok. A nap hanyatlik egyre,
mint amikor itt ültél e szalonba.
Rád gondolok. A kedves, honi hegyre.
Versailles-re gondolok, hol andalogva
bús verseket mondottunk, meg-megállva.
Hívedre gondolok, meg az anyádra.
A bárányokra, mik a tó vidékén
bégettek, a haláluk várva békén.
Rád gondolok. A tiszta üres égre.
Nagy vízre, tűzre, amely ellobog.
Harmatra, mely a szőlőn csillog égve.
Rád gondolok. Istenre gondolok.

Műfordította Kosztolányi Dezső

 

Tristan Combière Sírfelirat

Korcs, összevissza keverék:
gazdag, de pénze nem elég,
erélyes, ámde nem erős,
szabad, de furcsa-ferde hős.
A szíve nagy, a lelke gát,
sok társa közt nincs egy barát.
Bölcs, de tudása talmi kincs,
szerelme van, szerettje nincs,
tétlen, de egyre lázadoz,
erénye bűn, jósága rossz.
A lelke csorba, satnya, fás,
halála bús szívdobbanás,
az életét elvette más.
Józan volt s részegségben élt.
Tagadta a jövőt s remélt,
életre vágyva sírba szállt,
s úgy élt, hogy várta a halált.

Műfordította Kosztolányi Dezső

 

Vasile Dan: Mindig egy fekvőhely
– Întotdeauna un aşternut –

Mindig: egy fekvőhely száraz levelekből (és dongafából).
Ez van.
A csillagok forró hamuja megül az alvó emberek
házainak tetőzetén;
hamuval borított tulajdon testük, bár
fedetlen állnak, nappal ablakok csupán.
Nézd, bennük úgy énekelnek a tücskök, mint egy
régi ócsak orgona, mely isteni anyagot pumpál, pumpál.

Hallgasd: ahogy az ujjak vérrel telítődnek.
Hallgasd: hogy susog a haj, mint egy vízesés.
Hallgasd: ahogy a köröm nő, megnő a húsban,
mint evezőlapát hullámba merülve.

A madár megpirosítja a szürkület falait.
A nő öntudatlanul fehéríti férjének ingét
a reggel maró savában.

Regéczy Perle nyersfordítása alapján műfordította Gaál Áron

V/1. Háború és béke: Agrippa D’Aubigné: A Végzet verseiből, Arthur Rimbaud: Alvó a völgyben, George Heym: A háború Tu Fu: Hadiszekerek, William Butler Yeats: Ír repülő a halálát jósolja

Agrippa D’Aubigné: A Végzet verseiből

Törvényeink apagyilkosa, a király
nevében ölik azt, akin a trónus áll.
A gaz, kire a jog legfőbb hatalma szállott,
sáron vonszoltat át sok országos szenátort.
A gazdag: préda mind. Egy árva szó elég
– hogy hugenotta vagy! –, s a vak bosszú elért.
Zárul egyszeriben pörök unalmas hossza;
hogy az anya nem él: a lány, a hű okozza.
Testvér megismeri a testvér markait,
a leszúrt atyafi a szúró atyafit.
Nincsen más ismerős, nincsenek jóbarátok,
a szándék, a nemes, csak annyi, mint az álnok.
Catónk csak mosolyog, szemünkben a szeme,
majd karját nyújtja fel – akárha intene –,
s máris kard járja át, aztán azt látjuk szörnyűl,
hogy négyelik fel, őt! Feje Rómáig gördül,
testét játék gyanánt gyalázza alja had,
jelül: kezdődhetik a java iszonyat.
Megcsendül a harang: törvénykezdésre eddig,
most tolvajfütty gyanánt törvényszegésre csendít!
Dicsőségedre, jog: a jogi palota
tornyán lobog a bűn bíborszín zászlaja,
és áll a hősi harc, hol ellenednek pajzsa
a lenge ing a bőr: a szablya azt hasítja.
Védőn ez szót, amaz bajtvívni kart emel,
ez kardját rántja ki, a keblét tárja fel.
Nem is tudni, kiben nagyobb a szörny-hidegség:
ki torkot rendre csap, vagy aki nyújtja: tessék.
Csahol mind a bitang, retteg mind az igaz,
zengi amit gyűlöl s bűnt tettet: menti az!
Vért ont a gyermek is: a kamasz vérben vájkál,
restellné szégyenét, hogy tiszta kézzel járkál.
Börtönök, paloták, kastélyok, teremek,
kamrák, rejtett szobák, hercegek megvetett
ágya, titka, java, de keblük is, az élő:
úszik, minden piros a szerteömlő vértől.
Nem volt szent semmi sem, ahogy látta a nép:
király oltárt gyaláz: a hitnek védhelyét!
Ágyukból ugranak, szobájukból rohannak
a hercegnék: ne is láthassák mindazoknak
megszabdalt, vért köpő tetemeit, kiket
a remény álnokul őhozzájuk vezet.
Ahogy nemes vadé ömlik a csapdaélre,
Libithine vére úgy dől a bírói székre.
Gőzlő csapda az ágy, s a csapda sírvarem!
Lobog egymás tüzén Halál és Szerelem.
Így példázta a nap s mutatta mindeneknek,
mily móddal, okkal és eszközzel teljesednek
az Ég döntései. Máris fuldokló
élőt s haldokolót hord hátán a folyó.
Hajógyárai közt, ahogy harsogva nyalja
partját, a bűzöset az undorító Szajna,
több vért visz, mint vizet, alvadt már, összeáll,
de új s új hulla hull, s fröccsenve szerte vál,
s vize még véresebb; ó, hányan fuldokolnak,
és hánnyal végez az, akit utána dobnak.
Vitázhat, melyik ölt többet: az akarat,
vagy a véletlen-e: a kard-e vagy a hab.
A híd, mely hajdanán épült a közös jóért,
vérpad most, és a vad őrjöngés rajt a hóhér.
Nyílás egyik felén; színe, a vérveres
jelzi, hogy a halál véres hágója ez.
Gyászos, szomorú völgy, leölt bárányok völgye,
te neved igazán Siralom lesz örökre,
és négy bakóid is örökre viselik
homlokukon a bűnt: a híd borzalmait.
Híd, híd, aki magad négyszáz gyilkosa voltál!
Nyelné a Louvre-t is a Szajna, a vadult már,
áldozatot onnan – jót és bűnöst vegyest –
nyolcszázat követelt a szörnyűséges est.
Bátran a halni vert hű nyáj elébe lépvén,
kérditek, hogy ki ment az áldozatok élén?
Neved örökre él s arcod is, halovány,
istenfélő-kegyes, szorgos Iverny-lány…
…De mit látok? zuhan, s lengő hajánál fogva
– ahogy rátekerül a véres oszlopfoka –
egy nő ott fennakad; kötésig vízbe van,
sápadt, halott, de így is szép halálosan;
ahogy a hosszú haj felrántja ott a légbe,
a homlok mintha még igazságot remélne.
Ó nem, nem arra vár, ahogy hányattatik,
ó nem, nem arra várt két rettentő napig:
társát, azt várja csak, hű egy felét s szerelmét,
keblére a kebelt, ki élve tévelyeg még.
De látom, jő a férj, jő már, itt is van, itt:
tőr járja három át, ahogy megérkezik,
s már hullik is alá, és lent a nő, a sápadt,
nem várja hasztalan teltét a végső vágynak,
mert estében a férj karjába kapja őt,
és úgy merülnek el, egymás karja között.
Háromszáz, annyi még, de mind vigasz-szó nélkül,
bukott örvénybe ott árván ő életébül.
Ember, fajtád fia, ne szakítsd sose szét
a kapcsot, mit kötött test és test közt az ég…

…S míg a városban így folyik a szörnyű munka,
a Louvre mennydörög, csaták zajgását zúgja;
aztán erkélye mind, az ablak, folyosó
kíváncsival telik: látvány itt a folyó
vize, ha még víz az! Tetszeni nem ügyetlen
hölgyek izgulnak és kapkodják fésületlen
fejük, ha tetemet különöst visz a víz,
a csonkábbján csúful még gúnyolódnak is;
s akkor, midőn az ég vért gőzölög le rájuk,
ő panaszuk csak az, hogy rossz a frizurájuk…

Fordította Illyés Gyula

 

Arthur Rimbaud: Alvó a völgyben

Virágos, kicsi völgy, a daloló pataknak
ezüstös rongya zöld pázsitra hull, a hegy
csúcsán lobog-vakít tüze a büszke napnak,
s a katlan mélyein sugárzó fény pezseg.

Egy ifjú katona – szájtátva, sapka nélkül,
tarkóját fürdetik a pázsit füvei –
alszik kinyúlva – fönn a felhők fürtje kékül -
zöld ágán sápatag képét a fény veri.

Lábról liliomok. Alszik. Mosolyog ajka,
mint beteg gyermeké. Álmodik. Látni rajta.
Jaj, fázik! – melegen ringasd el, szép vidék!

Az illatok az ő cimpáit nem zavarják –
A napban aluszik, mellére tette karját,
pihen. Jobb oldalán két mélypiros lyuk ég.

Fordította Kardos László

 

George Heym: A háború

Fölébredt, ki eddig szunnyadva pihent,
fölébredt, a felhők közül kelt ki lent;
áll a szürkületben, roppant árnya zord,
fekete kezében szétroppan a hold.

Zsongó városokra árnya rázuhan,
idegen sötétség fagyos-komoran,
jéggé dermed tőle a nyüzsgő piac.
Csönd lesz. Körülnéznek. Nem értik, mi az.

Utcán egy kéz vállon fog váratlanul.
Kérdés hangzik. Nincs rá válasz. Egy arc elfakul.
Harangszó kel távol, dideregve száll.
Minden szakáll reszket, s minden hegyes áll.

A hegyek gerincén máris táncba fog.
Nagyot rikkant: Hajrá, talpra, harcosok!
Ha fejét megrázza, nyakában ezer
koponyából fűzött nyaklánc kerepel.

A végragyogásban mint egy torony áll.
Fut a bukó napban a vérhabos ár,
hullák halmozódnak a nádak alatt,
s rajtuk nagy, fehéres halál-madarak.

Éjszaka hajszolja hegyen-völgyön át
a tüzet, a hörgő, vad vörös kutyát.
Kilép a homályból feketén az éj,
szegi szélét szörnyű tűzhányó-karéj.

S messze a sötétlő síkon szerteszét
ezer nyurga fáklya tűz-süvege ég;
s azt, ki az utcákon menekülve fut,
a tűzerdőkbe taszítja, hol a lángok dühe zúg.

Egy nagy város sárga füsttel rombadűlt,
hang nélkül az örvénybe merült,
s ő csak áll az izzó romon zordonan,
fáklyát csóvál a vad égre háromszorosan,

túl a tépett felhők villó taraján,
a halott sötétség jég sivatagán,
hogy mind az egész éjt láng eméssze el.
Gomorrára tűz- és kéneső szemel.

Fordította Rónay György

 

Tu Fu: Hadiszekerek

Szekerek dörögnek, paripák nyihognak,
a vitézek oldalát nyilak, tegzek verdesik.
Apa, anya, feleség – elnyeli a messzeség,
távol gomolyog a por, Hszjen-jang hídja eltűnik.
Megtépik ruháikat, elállják az utakat,
sírás-rívás hallatik, föl a magas egekig.
Út mentén lemaradók faggatnak sok vonulót,
és a menet feleli: „Sürgős parancs rendeli…”
Már tizenöt-évesek őrzik a határ-folyót
s negyvenéves korukig északot és nyugatot;
induláskor a bíró fölrakja süvegeik,
egyik őszen visszatér, másik ottmarad, halott.
Sok vért ont a végvidék, nő belőle tó, folyó,
nem elég: többet kíván, nagyra vágy a hódító.
San-tung-ban és egyebütt, a kínai földeken,
falvak tízezreiben csak gyom és tövis terem.
Élnek izmos asszonyok, kapát, ekét ragadók
– mit ér, ha nem óvja gát keletet és nyugatot?
A katonák győzhetik a harcokat, utakat,
tisztjeik mind terelik, mint kutyákat, tyúkokat.
Ha följebbvaló a bajt kérdezi,
közvitéz a szót torkába nyeli.
Éppen azt idén, télnek közepén
nem pihennek a nyugati hadak.
Adót sürgető pálca-viselő
gyötör véneket és asszonyokat.
Fiúgyermeket senki se kíván,
úgy is elveszik, többet ér a lány:
ha megnő a kicsi lány, szomszédba férjhez viszik,
de ha megnő a fiú, messzi fűbe temetik.
Nem láttátok-e még Csing-haj hegytetőit?
Ott csontok fehérlenek halomban, fedetlenül.
Régi árnyak könnyeit új árnyak feledtetik.
Mennydörög és záporoz, süvít a szél egyedül.

Fordította Weöres Sándor

 

William Butler Yeats: Ír repülő a halálát jósolja

Tudom, fent a felhők fölött
egyszer elér a végzetem;
nem bántott, akit üldözök,
akit védek, nem szeretem;
Az én hazám: Kiltartan Cross,
népem: földünk szegényei,
őket a vég, ha jó, ha rossz,
nem sújtja s nem emelheti.

Nem törvény, szónok, taps, tömeg,
s nem kötelesség, a szívé,
egyszerűen az élvezet
hozott e dúlt felhők közé;
mérlegeltem, mi volt s mi lesz
és úgy láttam, mindegy, mi vár:
egyensúlyban tartja üres
életem az üres halál.

Fordította Szabó Lőrinc

V/2. Román költők magyarul: Ion Minulescu: A kulcs románca, Annak, aki hazudik, Stefan Mitroi: Ezt mondá az öreg, Stefan Mitroi: Senki, Vasile Dan: Otthoni álmodozás

Ion Minulescu: A kulcs románca
– Romanţa cheii –


A kulcsot, amit adtál este -
A zöld kapu kulcsát -
Elvesztettem még az este!...
De ki nem veszti el a kulcsát?
A kulcsot, amit adtál este
Leejtettem a toronyból,
És ahogy esett
A lépcsőn, a villanyt is eloltotta.

A kulcsot, amit elejtettem este
Keresgéltem;
De a lépcsőkön lefele
Sötét volt, koromfekete -
Sötét, mint a kolostorok
Ívelt kupolája alatt,
Mikor a szentképek lábainál
A viaszgyertyák nem fénylenek.

Ott maradtam a gótikus toronyban -
Csúcsán a hármas címernek:
A Szerelemnek,
A Reménynek,
És a leendő Hitemnek...
Ott maradtam a gótikus toronyban
Ura birodalmak végtelenjének,
A koromsötét káoszban.

Az este óta percek teltek,
Az este óta órák múltak,
Szárnyai a napkeletnek
Sietősen meglebbentek,
Mint percei az életemnek,
Melyek lépcső fehérjén elzúgtak

Aztán lejöttem sietve...
De az utolsó fokra lépve,
A kulcsot, amit adtál este
Hamisítva megtaláltam
Egy fehér kehelyben, tele
Bürök megzöldült borában.

És az utolsó lépcsőfokon
Letérdeltem
És sírtam -
Mert az utolsó lépcsőfokon,
Mint egy bölcs lexikonon,
A kehely alján elolvastam
A jövendő hajótörött sorsom!...

Fordította Csata Ernő

 

Ion Minulescu: Annak, aki hazudik
– Celei care minte –


Tudom, hogy már holnap meg fogsz csalni…
De mert az enyém vagy ma teljesen,
Megbocsájtok neked -
Régi a bűn
És nem elsőnek vétkezel! …

Tiszteletedre,
Te legszebbik a lányok közül, akik hazudoznak,
Illatos olajokat égettem ezüst állványokban,
Az ágyba szegfűket szórtam
És pipacsokat -
Csupa vérszínű virágokat -
És fenyőillattal hintettem be a csipkét a tiszta párnákon,
A faliszőnyegbe beletűzdeltem, mint virágvázába
Három élő citrom
És egy száraz eukaliptusz ágat.

De íme,
Éjfélre jár…
Amikor a régi lovagok,
Szeretőikkel együtt szürcsölték az áldott bódulatot…
Jöjj hát,
Jer és bontsd ki az elefántcsont fésűből a hajad,
Döfd szembe a Hazugságot
És ajkad melegében az Igazat
És mondd:
A szerencsések közül, akik így tudtak ölelni
Hány halt meg
És hány átkozódik, mert nem tud elfeledni? …

Tudom, hogy már holnap meg fogsz csalni…
De mert az enyém vagy ma teljesen,
Megbocsájtok neked -
Régi a bűn
És nem elsőnek vétkezel! …

Nem akarok csókokkal párosult szavakat,
Ne mondjál
Semmit, amit mondtál másoknak,
Csupán, amit senkinek sem mondtál.
Nem akarok őrült és végtelen szenvedélyt,
Nem akarok
Semmit, amit a sápadt költő
Koldul öröktől fogva, elhagyottan,
Akarom, hogy megváltoztasd egy pillanatra
Az unalmas percek füzérét,
Töltsd lelkembe egy pohár méhsör végtelenjét,
Fond hajamba a zöld babérkoszorút
És tekintetemben
Dermeszd kővé örökre a tiszta szerelmek ámítását.
És így némán -
Mint két árnyék, egy halom virágra dobva -
Indítsuk az éjféli áhítatot,
Hogy befejezzük holnap hajnalra!

(2015)
Fordította Csata Ernő

 

Stefan Mitroi: Ezt mondá az öreg
– Zise bătrânul –

Tudtam hogy fiatalon halok meg
mondá az öreg.
Már tízévesen szóba hoztam!
Húszévesen mgismételtem.
Ötvenesen a legbiztosabban.
Nyolcvankor megint s megint.
Hogy ma, amikor
készen a távozásra
ebből a világból
mindenki láthassa: ímé,
mekkora igazam volt!

Fordította Bölöni Domokos

 

Stefan Mitroi: Senki
–Nimeni–

Kicsoda volnál?
kérdi a tükörbéli.
Senki, válaszolom.
Hát akkor, koma,
ne áltasd magad –
nem hasonlítasz!

Fordította Bölöni Domokos

 

Vasile Dan: Otthoni álmodozás
– Reverie acasă –

A kicsi, szomorú Dániel egyáltalán nem volt szomorú és kicsi ezen az estén.
A berkenyék – lándzsái a távolból szétszaggatták ruháikat
édes virágaikkal,
piros-rózsaszínnel díszített tűz-plazmákkal
már távolból elcsábítottak – egyáltalán nem voltak kivirágozva,
hanem törött lándzsákkal visszahúzódtak ezen az estén.
De a ház előtt egy pompás, ősi kő izzott,
amelyen te egy őszi álmodozásban újra és újra
elaludtál.
Hiszen
a ház előtt már nem parázslott egyetlen kő sem, csupán egy
fekete-fehér
mozaik Ösvény, mint egy sakktábla, amelyen állva most szégyenkezve
meghívod vendégedet.

Regéczy Perle nyersfordítása alapján műfordította Gaál Áron

 

Válogatás P. Tóth Irén fordításaiból - Arghezi, Tudor


Alig mentél el

Alig mentél el. Én kértem, hogy menj.
A szelíd ösvény mentén lépteid követtem,
Míg eltakart sok lóherevirág.
Egyszer sem tekintettél vissza rám!

Intettem volna, miután elmentél,
De a messzi homályból minek integetnék?

Akartam, hogy menj, azt is, hogy maradj.
Te megfogadtad első gondolatomat.
Néma óhajom nem tartott itt tovább.
Miért mentél el? Minek maradnál?

 

Határozatlanság

Egyszer majd időm s álmaim gyilkosa leszek.
Sötétben foltozgatom létem kopott mentéjét.
Hálából tudni fogom, hogy a hideg egek
Hozzám csempészik majd egy csillag vágyott fényét.
Hagyjam, hogy az ég temérdek kincsével áthassa?
Úri öltözékben, rongyos halotti lepelben;
Könyököm csillagozva, mellkasom bearanyozva,
Villámmal tetoválva, ne győzzek? Ne küzdjek?
Csukott szemmel tapossam az idő sarát. Vonzza
Palástom a részeg, vicsorgó semmirekellőket.
Mint lepke, mely tűri, a hernyó porban vonszolja,
Tűrjem én is terhét e kettős életemnek?
Holnap egy elgyötört ember, szeplőtlen kezével
Az emlékezések sírját előttem megnyitva,
Napba törve, halálom kenyérre cserélve,
És leendő testvéreknek, rebegve, szétosztana.
De a múló nap, mely megsebez menet közben,
Megalázza mankóm, hajlítja liliomaim,
És mint egy rozsdás lakat, úgy lóg a kopott szívem
A fény kapui előtt, mert elvesztek kulcsai.
Miért nem bírom nem tudni, nem hallani meg sem
Az idő csörtetését, amint egyre csak siet?
Hét fuvolalyukon keresztül nyílj ki hát lelkem,
Az időt a dal, az élet, a halál fojtsa meg.

 

Testamentum

Nem hagyok rád vagyont halálom után
Csak nevem betűit egy könyv borítóján,
Egy lázadó estén, mely közelít feléd
Őseimtől kezdve, egész, míg hozzád ér,
Ők szakadékokon és árkokon át
Kúszva, mászva jutottak tovább,
És hogy fiatalon könnyebb legyen utad,
Neked fiam, könyvem utat mutat.

E fontos könyvet bizalommal kezeld,
Legyen első adományleveled.
A raboké, kiknek szűrük bélése
Belém töltött csontokkal van tele.

Hogy lecserélhessük most végre-valahára
Az ásót tollra, a határt tintatartóra,
Az öregek gyűjtötték hosszú időn át
Évszázados robot izzadtságszagát.
Szavaikból, melyekkel a gulyát bíztatták,
Újabb szavakat alkottam tovább.
És bölcsőket az ezután jövőknek,
Miket sok ezer hétig gyúrtam meg,
Belőlük versek és szentképek lettek,
És koronák, s a rongyok kirügyeztek.
Mézzé változtattam az összegyűjtött mérget
Meghagyva erejét mely annyira édes,
Fogtam a szidalmat, s elkezdtem fonni,
Olykor csábítani, olykor gyalázkodni.
Tűzhelyből a holtak hamvait kiszedtem
Belőlük erős kőistent készítettem.
Magas határként, ölében két világ,
Legfontosabb küldetésedre vigyáz.

Fájdalmunkat, mely néma és keserű
Összezsúfoltam egyetlen hegedűn,
És a gazda, ezt a nótát hallva,
Mint leszúrt bakkecske, úgy ropta.
Fogtam a penészt, sarat, keléseket,
Alkottam szépséget és új értékeket.
Hosszan tűrt korbácsból így lesznek szavak
És lassú megváltás lesz méltó büntetése
Élő magzatának mindenki bűnének.
A sötét ág így lesz feljogosítva
Erdő mélyéről a fényre térni vissza.
Szemölcsfürtként nőnek ágak hegyein
Századok fájdalmának bő termései.

Kanapéra dőlve lustán, kényesen,
A kisasszony szenved az én könyvemen.
A tűzbetű és a teremtett betű
Összepárosodva házasságot ül,
Mint forró vas, mit fogó szorít vadul.
Rabszolga írta és olvassa az Úr,
Nem sejtve, hogy könyvem belsejében
Őseim százados dühe hever éppen.

Öt vers magyarul a világirodalom remekeiből IV. - Charles Baudelaire: Az ember és a tenger, Edmond Rostand: Széllel-béleltek, Leconte de Lisle: Csillaghullás,Stuart Merrill: Húsvéti dal, Victor Hugo: Tavasz

Charles Baudelaire: Az ember és a tenger

Mindig szeretted a vad óceánt,
ember, te vad, vad mint a zivatar.
A tengeren vihar ekéje szánt,
és lelked is örvényes és fanyar.

Leszállsz kevély, tajtékos mélyibe
és csókolod arcát ölelkezőn,
gyakran szíved zajától futsz ide,
s felejtesz a bőgő, szilaj mezőn.

Nagy mélyetek titokzatos, sötét
ember, szíved se méri fel az ón.
Tenger, ki látta kincsed özönét?
Örök titok pecsétje áll azon.

Hiába múlnak új s új századok,
ma is dühöngtök, mert a harc örök,
halálra, vérre szomjas lázadók,
őrült testvérek, szörnyű küszködők!

szozattovabbacikkhez

 

 

Válogatás P. Tóth Irén fordításaiból - Ștefan Augustin Doinaș: Az ezüstagyarú vadkan

Egy levanti herceg ki imád vadászni,
az erdő fekete szívében baktatott.
Sűrű bozótban kellett utat vágni,
fuvolaszóval hívta a csapatot:

- Gyertek, kapjuk el az ezüst agyarú vadkant,
az erdőkben, hol senki se járt még,
mely rejtett odúkban cseréli naponta
bundáját, patáját, üveges szemét...

- Urunk - kérlelték a kürtös szolgák,
nem jön erre a félelmetes kan.
Tereljünk össze kürtjeinkkel inkább
vörös rókákat vagy apró nyulakat...

De a herceg mosolyogva folytatta útját,
színekre figyelve a fák ágai alatt,
nem zavarta meg szelíd őzek álmát,
sem a csillogó szemű hiúzokat.

szozattovabbacikkhez

 

Öt vers magyarul a világirodalom remekeiből III.

Ernest Raynaud: Tanyai reggel

,
Gyorsan kitárom az ablakredőket,
s a zümmögő és cifra nyári kert
szobámba lépett, minden nevető lett,
a fény kicsattant, a virág kikelt.

Poros fűszál szikrázik égi könnytül,
felhőtlenül villámlik az azúr;
a dombok alján vattapuha köd gyűl,
a búza sárgul mozdulatlanul.

A béreslány, végében a fasornak,
facipőben csoszog, kutat csikorgat,
a szérű zúg, csipeg a csirkeól.

A szorgalmas ásó pengéje szól,
víz foly, fa rezzen, rebben a madárka,
és a mezőszag becsap a szobámba.

szozattovabbacikkhez

 

Válogatás P. Tóth Irén fordításaiból - George Coșbuc: Anyám, Utolsó kívánság

George Coșbuc: Anyám

P. Tóth Irén fordítása

A révnél gyorsvizű folyók
Süvöltve rohannak,
Nyárfák nyirkos alkonyon
Örök búról dalolnak.
Összefonódott ösvények
Visznek a malomba,
Ott látlak anyám, téged,
Egy rozoga kunyhóban.

Fonsz. Régi kandalló ölén
Jajongó tűz pislákol,
Nehéz szívvel gyújtottad
Pár kerítésdeszkából.
Alig hunyorog a láng,
Menten aludni készül,
Fény lengi át a szobát,
Azután elsötétül.

szozattovabbacikkhez

 

Öt vers magyarul a világirodalom remekeiből II. (Paul Verlaine: Fehér hold, Három év múlva, Jóság, Költészettan, Porban heverő Ámor)

Paul Verlaine: Fehér hold

Fehér hold,
remegve kél,
az ág dalolt,
szólt a levél,
szavuk lesem…

Ó, édesem.

A tiszta tó
száz árnyat űz.
Rajt látható
a barna fűz.
A szél zokog…

Föl, álmodók.

Mostan suhan
az este lenn,
halkan-búsan
és nesztelen.
A csend mi mély…

Tündéri éj.

Műfordította Kosztolányi Dezső

 

Paul Verlaine: Három év múlva

A szűk kapu rozsdásan megcsikordul.
Sétálok a kert drága, halavány,
édesdeden andalgó sugarán.
Nedves tüzek szikráznak fel a porbul.

A régi kert. A vadszőlő-lugasban
pár kertiszék, egy hosszú árnyas út,
a szökőkút ezüstös ajka zúg,
panaszkodik, pityereg sírva, lassan.

A rózsa bólong, mint a múltba régen,
pár liliomszál merevül kevélyen,
a lombokon madárdal rezeg át.

Még áll a régi-régi kis veranda,
csöndben mállik-kopik agg vakolatja,
s hervadnak a keserű rezedák.

Műfordította Kosztolányi Dezső

 

Paul Verlaine: Jóság

1

– Uram, félek. Lelkem habozva rendül,
mert érzem, kell, hogy szeresselek.
De hogy öleljem által térdedet,
hisz az erény is fél sújtó kezedtül?

Nem, nem. Sajog mellem sírboltozatja,
hol árva szívem nyugszik hallgatag,
a dörgedelmes égbolt rámszakad…
Ki az, ki hozzád utam megmutatja?

Nyújtsd a kezed, vezess te drága gyámol.
Tört testem, ernyedt lelkemet vigyed –
veled kötök, Uram, szelíd frigyet…

Pihenhetek-e kebleden, Atyám, hol
egykor vigasztalódva nyugodott
kedves, szelíd szívű apostolod?

2

– Igen, fiam, csak jöjj hamar szívemre.
Nézd. Templomom számodra felnyitom.
Szállj karjaimba, mint a liliom
kelyhébe a darázs, repülj sietve.

Jöjj, én szegény fiam, kegyes fülemhez
és gyónd meg, amit súg neked a szív.
Add át a bánat bús virágait,
ne mentekezz, jóságom megkegyelmez.

Jöjj és ne félj, terítve vár az asztal
örök kenyérrel, gyógyító malaszttal,
s angyal lesz a lakoma szolganője.

És szűzi bort ereszt az égi tőke,
minek erős zamatja véredet
felpezsdíti, ha már megvénhedett.

3

– Mi ez? Jaj! megkapom a szentek üdvét?
Égő szememből hull a könnyeső,
fáj az öröm, s a bú oly jóleső…
mint hogyha egyben sírnék és örülnék.

Kacagva sírok, zeng a harci szózat,
az égi harctér szentektől ragyog,
a pajzsokon fehér, kék angyalok
s a kürt csatára hívja mind a jókat.

Elkábulok, nem értem ezt a választ.
Gyarló vagyok, s az irgalmad kiválaszt.
Szállnék tehozzád, s az erőm hiú.

Imádkozom, s a lelkem megzavarja
nehéz bűnöm vonuló zivatarja.
Tüdőm piheg…

4

– Úgy, úgy, szegény fiú!

Műfordította Kosztolányi Dezső

 

Paul Verlaine: Költészettan

Zenét minékünk, csak zenét,
ezért a versed lebegőben
ragadd meg a lágy levegőben,
amint cikázik szerteszét.

Ha szókat írsz, csak légy hanyag,
és megvetőn dobd a zenének,
mert édes a tétova ének,
s a kétes olvadó anyag.

Fátylak mögött tüzes szemek
és déli, reszkető verőfény,
s a langyos őszi és merő fény,
kék csillagok tündöklenek.

Mert csak te kellesz, Árnyalat,
és semmi Szín, koldusi ékül,
ó, fuvola s kürt összebékül,
e sima álomszárny alatt.

A gyilkos Csattanó gaz úr,
baj lenne ha versedbe hagynád,
az ötletet, e durva hagymát,
melytől könnyez a szent Azúr.

Szónoklat? Törd ki a nyakát
és jó, ha izmod megfeszíted,
pórázra szoktatván a Rímet.
Mi volna, ha nem volna gát?

Ó jaj, a Rím silány kolomp,
süket gyerek, oktondi néger,
babrál olcsó játékszerével
s kongatja a szegény bolond.

Zenét minékünk, muzsikát!
Legyen a vers egy meg nem álló
lélek, mindig új vágyba szálló,
mely új egekbe ugrik át.

Egy jó kaland legyen dalom,
hajnalban, az ideges szélben
mentákra üljön észrevétlen…
A többi csak irodalom.

Műfordította Kosztolányi Dezső

 

Paul Verlaine: Porban heverő Ámor

A tegnap esti szél leverte Ámort,
aki az íját feszítette lassan,
és huncutul mosolygott a lugasban,
eszünkbe hozva sok-sok régi mámort.

A tegnap esti szél… És most a márvány
a fűbe fekszik, s a szél zúgva csapja,
fönn búsul a szobor betűs alapja,
és egy művésznév rémlik a fa árnyán.

A kőben a múlás bomlasztva őröl.
Egyedül áll! könny reszket a szívemben,
és bánatos, rossz álom mardos engem,
míg álmodom magányos, bús jövőről.

Szívedben is halványul a verőfény,
amíg kacagsz vidáman és ledéren
a bíboros, aranyszínű lepkéken,
az elmúlás rózsálló temetőjén.

Műfordította Kosztolányi Dezső

 

Válogatás P. Tóth Irén fordításaiból - Zaharia Stancu

A harcnak vége

A harcnak vége. Egy katona
Meglapulva vár fedezéke mögött,
Valahol messze még jajgat a föld,
Sikolyra készen, mint szülés előtt.

Fölötte tátongó Ég és a Nap,
Körötte csupasz rét s a holtak,
Lelkeik vigyázzban állva, a Menny
Kapuja előtt várakoznak.

Fedezékéből egy virágot lát,
Füle mögé biggyeszti vidáman,
Mennyi szépség, mennyi tisztaság,
És aljasság, bűn van e régi világban!...

szozattovabbacikkhez

 

 

Öt vers magyarul a világirodalom remekeiből I. (Samuel Beckett, Tommaso Campanella, Mihail Eminescu, Al-Ghazali, Zaharia Stancu)

Samuel Beckett: A keselyű

vonván az éhét égen át
ég s föld kagylóján fejemen

csapván arcrahullókra le
kiknek majd kelni s járni kell

megcsúfolva céljanincs szövettől
míg éhség menny föld szemét nem lesz

Fordította Szabó Lőrinc

 

Tommaso Campanella: A nép

A nép szeszélyes öntudatlan állat,
nem ismeri erőit és veszélyét,
türi a kő s dorong ingerkedését
s egy gyönge gyermek is hátára szállhat,
akit lerázna egykönnyen, ha vállat
rándít, de ő szolgálja száz szeszélyét.
Szavak kábitják, még növelve félszét
s nem tudja, mily félelmetesre válhat.
Csodálatos! magát ketrecbe zárja,
kis pénzért mindenét urának adja,
halált és háborut vállal magára.
Ég-föld között övé minden, de hagyja
másoknak; és nem hallgatván szavára
intőjének, megöli s megtagadja.

Fordította Sárközi György

 szozattovabbacikkhez

 

Válogatás P. Tóth Irén fordításaiból - Octavian Goga

Octavian Goga


Egy könnycsepp

Ha úgy történne valamikor,
Hogy szétosztod mindenedet,
Legdrágább ajándékaidból
Add nekem egy könnyedet.
 
Megkapnám így lelked egy cseppjét,
Ami mélyten-mélyről jöhet,
Hisz' csak a tenger fenekéről
Lehet halászni gyöngyszemeket...

 szozattovabbacikkhez

 

Vasile Dan öt verse, fordította Gaál Áron

Vasile Dan: Interregnumok
– Interregnuri –

A tavaszi fákra
emlékeztető tétova kezek
az álmokból úgy csüngenek alá,
mint az ártatlan csiga szarvacskái,
mint az ártatlan csiga antennái.

Regéczy Perle nyersfordítása alapján műfordította Gaál Áron

 szozattovabbacikkhez

 

Irlanda Máté - Matt Rasmussen: Fordított öngyilkosság

Fordított öngyilkosság

Akinek apa az autód eladta
visszajön a pénzéért

itt hagyja a kocsit. Mocskos rongyokkal
addig töröljük, amíg már nem ragyog

és a véredet visszadörzsöljük
az ülések varrataiba.

Minden hópehely egyenkén kavarog,
mielőtt az égbe száll, ahogy

megtudom, nem leszel halott.
A nemszenvedésnek vége

szozattovabbacikkhez

 

Rácsai Róbert: Az ír katolikus, forradalmár költő Joseph Mary Plunkett (1887-1916) élete és költészete

Joseph Plunkett | Century IrelandJoseph Mary Plunkett jószerivel ismeretlen a magyar olvasók előtt, noha számos kitűnő ír költőt, írót ismerhetünk, Plunkett – méltatlanul – a háttérbe szorult, bár költészete és rövid, ám tartalmas élete feltétlen megérdemli a figyelmet.

J.M. Plunkett 1887. november 21-én született Dublinban. A Plunkett család katolikus ágában nevelkedett, abban, amely már 600 éve nagy hírnévnek örvendett Angliában. Egyik őse, Szent Olivér Plunkett, 17. századi pap volt az utolsó katolikus mártír Angliában (emlékét bélyeg őrzi Írországban). Édesapját 1884-ben Pápai Gróffá nevezték ki a katolikus egyházért tett szolgálataiért.
Plunkett gyermekkorától fogva betegeskedett, súlyos tüdőgyulladása miatt a teleket többnyire a Földközi Tenger partján, illetve Észak-Afrikában töltötte. Tanulmányait a dublini Jezsuita Főiskolán, a Belvedere Főiskolán, illetve a Stonyhurst Főiskolán, Lancashireben folytatta, itt katonai ismereteket is szerzett a Tisztképző Alakulatnál. A költészet mellett zenét és festészetet tanult.

szozattovabbacikkhez

 

Válogatás Pilinszky János fordításaiból: Hugo von Hofmannsthal: Elektra (Részlet), Pierre Emmanuel: Novemberi száműzetés, Robert Burns: Mary Morison

 Hugo von Hofmannsthal: Elektra
(Részlet)

ELEKTRA:
Ki vagy te hát? Én reszketek.

ORESTES:
A kutyák rámismertek odakünn,
s te nővérem, te nem?

ELEKTRA:
Orestes!

ORESTES:
Ha meghallott a házban valaki,
kezében tartja életem.

szozattovabbacikkhez

 

Válogatás Sajó Sándor fordításaiból: Gustav Falke, Rainer Maria Rilke

Gustav Falke: Ketten

Te ott túl, vagy fehér rózsád
Int felém a vízen által;
Én emitt, és vágyón hívlak
Vérszín piros rózsaszállal.

Széles folyam zúg közöttünk,
Benne reszket kettőnk árnya,
Két bús árnyék eggyé vágyón
És egymásra nem találva.

szozattovabbacikkhez

 

Válogatás P. Tóth Irén fordításaiból: George Bacovia

Alkony


Falevelek, mint véres
Könnyek folynak az ágról,
És véresen, az alkony,
Az ablakon betáncol.

Kékben úszó dombokon
Véresen ébred a hold,
És vérvörös a tó is,
Olyan, mint még sose volt.

szozattovabbacikkhez

 

Válogatás Rácsai Róbert fordításaiból: Joseph Mary Plunkett 2.

A fehér toll

Néztem a borzalmas évet,
Míg egy tollat a félelem
Szárnyából kezed kitépett --
Ártatlanságod szúrt szíven.

Szörnyű titkod reám bíztad,
Most tűzként égeti lelkem,
Keserű könnyeim miatt
Búzám aratni nem mertem.

szozattovabbacikkhez

 

Öt orosz vers Baka István fordításában

Viktor Szosznora: Első ima Magdolnához
– Первая молитва Магдалине –

Szeptemberi leveleken
a harmat tejfehér.
Az ágakon ezüstösen
fénylik-ragyog a dér.

Emlékezz rám, Magdolna, ám
ne hidd, hogy van remény.
Bort látok viskód asztalán.
Nem támadtam fel én.

Csak árny vagyok. Ne jöjjenek
rajongó némberek.
Te se emelj rám serleget.
Ne örvendezzenek.

szozattovabbacikkhez

 

Válogatás P. Tóth Irén fordításaiból - Eminescu, Mihai (II.)

Kitekintő Eminescu

 

 

 

 

 

 

 

Jössz-e még?

Lásd, búcsúzik a fecskehad,
Diófalevelek hullanak,
Szőlőskertben pihen a dér -
Mondd, jössz-e még? Ó, jössz-e még?

Jöjj karjaimba kedvesem,
Mohón nézhessen két szemem,
Pihenjen édesen fejem
A kebleden, a kebleden!

Akkoriban - emlékszel még
A rétek, völgyek rejtekén
Karom remegve átkarolt
Annyiszor, de annyiszor?

szozattovabbacikkhez

 

Válogatás P. Tóth Irén fordításaiból - Eminescu, Mihai

Eminescu, Mihai


Prin nopți tăcute

Prin nopti tacute,
Prin lunce mute,
Prin vantul iute,
Aud un glas;
Din nor ce trece,
Din luna rece,
Din visuri sece,
Vad un obraz.

Lumea senina,
Luna cea plina,
Si marea lina
Icoana-i sunt;
Ochiu-mi o cata
In lumea lata.
Cu mintea beata
Eu plang si cânt.


Csendes éjeken

Csendes éjeken,
Néma réteken,
Sebes szelekben,
Szólít egy hang.
Illó fellegben,
Hideg holdszemben,
Tűnő képzeletben,
Egy arc suhan.
A derűs világ,
A teliholdvilág,
Nyugodt tengerár -
Számára ikon -
Keresi szemem
A végtelenben.
Bódultan éneklek,
S őt siratom.

szozattovabbacikkhez

 

Válogatás Rácsai Róbert fordításaiból - J.M. Plunkett, Robert Frost, Dylan Thomas

J.M. Plunkett: Fehér hullámok a vízen
(White Waves on the Water)

A víz fehér hulláma,
A fán arany levelek,
Akár Mananan leánya
A tengerből feljöttek.

A zöld hajtás és a virág,
A haboknak gyümölcse,
Tenger-otthonuk elhagyták,
Nem rejti sötét mélye.

Hívtátok őt és előbújt,
Világ szelei fújtak,
Mikor az érett gyümölcs hullt,
S a virágok kinyíltak.

Előjött, mikor sírtatok,
Ó, föld teremtményei,
Zenét adtak s boldogságot
Sóhajotok hangjai.

Siratódalra érkezett,
Kik végzetről álmodtok,
Alusztok, s új álmotok lett,
Fényetek s virágotok.

szozattovabbacikkhez

 

Román költők magyarul: Vaszile Alecsandri: Búcsú Moldvától, Tudor Arghezi: Pohárfelirat, Octavian Goga: Mors magna, Ada Negri: Havazás, Ion Pillat: Őszi elégia

Vaszile Alecsandri: Búcsú Moldvától

Óh, be fáj itt hagyni téged,
szép hazám, te drága föld:
ezt a lombos hegyvidéket,
melynek minden ága zöld!
Életem belőled árad,
itt ringattál kebleden –
más ország is van, de nálad
nem hiszem, hogy szebb legyen!

Kéken csillog fent az égbolt,
oh, de már mi haszna van?
minden fáj most, ami szép volt,
minden oly vigasztalan.
Fáj, hogy el kell mennem innen –
gyász tölti be lelkemet:
hull a könnyem, s bennem minden
kedves élményt eltemet!!

szozattovabbacikkhez

Perzsa költők verseiből egykor és ma (VI. rész)

Utolsó részünkben – történelmi kényszerűségből – több évszázadot is átugrunk. A mongol kor vége felé fejlődött ki a perzsa szatíra, amelynek legkitűnőbb képviselője Obejd-e Zákání, a sajátos keleti „értelmiségi proletariátus” tagja. A klasszikus perzsa költészet legnagyobb szatirikusa (született Qazvínban, valószínűleg Háfíz előtt, meghalt 1371-ben). Élete nagy részét Shírázban töltötte, és ugyanabban az udvarban tevékenykedett, ahol Háfíz. Zákání költészetének egy jelentős része a tipikus perzsa udvari költők alkotásai (közepes qaszídák, hagyományos, rendkívül kifinomult és művészi ghazalok és időnként Omar Khajjámot idéző rubá’ík), másik – számunkra értékesebb – része a szatirikus hangú művek (kiemelkedő mű a Mús o gorbe, „Egér és macska” című szatirikus elbeszélő költemény).

 

Obejd-e Zákání: Az egér és a macska

Ha művelt vagy, ha értelmes, megérted
Meséjét most a macskának s egérnek.
Elámulsz majd: tanulsággal megáldott
A történet, amit néked ajánlok.

szozattovabbacikkhez

 

Válogatás P. Tóth Irén fordításaiból - Elena Liliana Popescu II.

Szerelmes Dal

A Csend asztalánál ülve
egy ismeretlen királyságban,
a Költők friss kenyérrel
kínálnak,
mit meglocsolt
az égi harmat.

Holtak a holtakkal, mondják,
és élőkkel az élők!
De jól tudjuk-e,
hogy kik a holtak
és kik az élők?

Egy Költővel több
odaát...
Itt egy Költővel
kevesebb.

szozattovabbacikkhez

 

Válogatás Rácsai Róbert fordításaiból - Robert Frost

Tűz és jég
(Fire and Ice)

Mondják, a világ jégbe fagy,
Mondják, elég.
Tudom, a test vágya oly nagy,
Hogy tűz pusztít majd, nem a fagy.
De ha kétszer jönne a vég,
Olyan sok itt a gyűlölet,
Hiszem: pusztításra a jég
épp oly remek
és pont elég.

szozattovabbacikkhez

 

Válogatás Rácsai Róbert fordításaiból - Oscar Wilde

REQUIESCAT*

Halkan járj… itt van ő,
S a hópihék.
Hallgatja, hogyan nő
A százszorszép.

Aranyló hajába
Rőt rozsda bújt,
Tiszta ifjúsága
Már porba hullt.

Mint a hó, oly fehér,
S tudja vagy sem:
Asszony volt rég, s ezért
Nő édesen.

szozattovabbacikkhez

 

Perzsa költők verseiből egykor és ma (V. rész)

     A szufizmus, a szufi költészet után foglalkozzunk a kor legnagyobb s egyben klasszikus lírikusával, utolsó versalkotó dalnokkal Háfizzal. Bár ő is a hagyományokat foglalja össze, a hagyományokban rejlő lehetőségeket mégis a végsőkig viszi, s a variációs lehetőségeket a perzsa költészet határain belül a lehető legegyénibb módon meríti ki. (A klasszikus perzsa költészetben sohasem „megszüntetve őrzik meg” a költők a hagyományt, vagyis nem a tagadás útján hozzák létre az új állítást; a megőrzés itt mindig „csupán” a korábbi betetőzése lehet, vagyis a tézis és a szintézis között hiányzik az antitézis.

Samszo’d-dín Háfiz: Muzulmánok

Muzulmánok! ki társam volt, szívem volt.
Ha bánkódtam szíves szót szólt – hívem volt.
Ha kétségek vad örvényébe hulltam,
Tanácsától remény csillant. Ilyen volt.
Megértő, mélyrelátó, bölcs, tapasztalt,
Nemes lelkére nem hullt semmi szennyfolt.

szozattovabbacikkhez

 

Válogatás P. Tóth Irén fordításaiból - Elena Liliana Popescu

Piéta

Színtiszta márványt jár át a tekintet,
páratlan szerelmét dalolja szüntelen,
végtelen belenyugvással viselve mindent
a világ-fájdalom, bölcsőben pihen.

Zsugorodik a Tér, eltűnik az Idő,
tökéletes csendben zokog a márvány...
A természet néma. Oly kétségbeejtő,
ha halál jár az élet körül jussot várván.

Belevész most az egész emberiség
a roppant nagy bűnbe, mely túltesz mindenen,
maga Szűz Mária is könyörög azért
hogy megbocsássák ezt odafenn.

Megkönyörül az ég és jön a Kegyelem.
Csak a márvány tűnik elevennek.
Az örökéletű szobor, mit Te készítettél,
küldetése isteni Könyörületnek.

szozattovabbacikkhez

 

Perzsa költők verseiből egykor és ma – IV.

      A szeldzsuk korban élt a rubá‘i legnagyobb – Európában nagyon is ismert - művelője, Omar Khajjám (meghalt 1123 körül, lásd: http://www.szozat.org/index.php/kitekinto/tartalommutato/16992-omar-khajjam-kolteszet-bolcsesseg).
     A rubá‘i, ez a kisepikus epigrammaforma, a XI. században indult fejlődésnek, amikor az egyén és a közösség viszonyát egyre újabb földrengések rázták meg, amikor a közösség már nem biztosítja az egyén természetes védelmét, de az egyénnek még nincsenek más lehetőségei a közösségen kívül – kivéve az irracionális, misztikus utat.

szozattovabbacikkhez

 

Válogatás Rácsai Róbert fordításaiból - William Butler Yeats

A vándor Aengus dala (The Song of Wandering Aengus )

Kimentem a mogyorósba
- Fejem lángolt a vad tűzben -
Vesszőt vágtam s lehántottam,
Horgomra egy bogyót tűztem.
Fehér lepkék keltek szárnyra,
Sok lepke csillag ragyogott,
Bogyóm, mit patakba dobtam,
Egy ezüst pisztrángot fogott.
Amikor a földre tettem,
És mentem tüzet szítani,
Valami megzörrent ott lenn,
S a nevem mondta valaki:
A hal egy fényes lányka lett,
Hajában egy almavirág,

szozattovabbacikkhez

 

Válogatás Rácsai Róbert fordításaiból - Joseph Mary Plunkett

Piros vérét rózsán látom
(I See His Blood upon the Rose)

Piros vérét rózsán látom,
Szeme a csillagokban lángra gyúl,
Ő ragyog az örök hóhatáron,
S könnye az égből hull.
Arcát látom, hol virág van,
Mennydörgés és madárdal hallatszik,
- Az ő hangja! És vésett sziklákban
Írott szavát őrzik.
Övé minden fáradt ösvény,
Szíve dobban a tengert kavarva,
Koronája ott van minden tüskén,
S keresztje minden fa.

szozattovabbacikkhez

 

Perzsa költők verseiből egykor és ma – III. A szeldzsuk kortól kezdve…

     A X–XI. század udvari költészetében, különösen a költészetet rendkívül pártfogoló Számánidák és Ghaznavidák (999 – 1042) korában a sokat ígérő kezdetek frissességét érezzük, a mondanivaló bősége és emberközelsége nem tűri még a bonyolult formákat. A szeldzsuk kortól kezdve (1040) a társadalmi fejlődés a szűk keretek között is mindinkább megreked, ami a költészetben a formalizmus egyre erőteljesebb kifejlődését vonja maga után. Ezt, a költészetben bekövetkező változást Rúdakí⃰ ⃰ egyik versében különböző értékelései révén érzékelhetjük.
     Nizámí-je Arúzí, aki 1150 körül írta a költőkkel is foglalkozó híres munkáját, a Csahár meqálé-t (Négy beszélgetés), beszámol Rúdakí egyik versének keletkezéséről. A költő patrónusának, Naszr ibn Ahmad számánida emírnek (914–943) Bokhárá volt a fővárosa, de itt csak a telet töltötte.

szozattovabbacikkhez

 

Frantisek Halas: Csatatér

Sisakos öröklétben
rossz varázslatok kúsznak
a halott csatatéren

Hú árnyak silbakolnak
őrzik a csillag-vonulást
s a méreg-ittas holdat

Buján tenyészve kéjjel
szór rovart és virágot
a halál szerteszéjjel

szozattovabbacikkhez

 

Quintus Horatius Flaccus: Lesbiához

Szorossan a' Deák szerént.

Éljünk Lesbia Lelkem! és szeressünk,
És a' mord Öregek' komor beszédit
Eggy fél pénzre betsűljük öszvességgel.
Lám a' Nap le-mégyen, meg' újra fel-nő.
Nékünk eggyszer enyész rövid világunk
'S hosszú éjet örökre kell alunnunk.
Adj tsókot nékem ezret, újra százat...

szozattovabbacikkhez

 

Pierre de Ronsard: Hevertem április huszadikán

Hevertem április huszadikán a réten,
úgy tetszett: álmodom, s láttam egy őzbakot,
amely kedve szerint föl-alá futkosott,
s virágok közt tiport a táncos szökdelésben.

Agancsa ütközött, de csak úgy éppen-éppen,
s kis homlokán kecses, friss dölyffel duzzadott,
villogtatott szemét, két gömbölyű napot,
s vas-örvecske feszült kényes nyaka tövében.

szozattovabbacikkhez

 

Perzsa költők verseiből egykor és ma – II. Történés nélküli történelem és változékony állandóság

     Irán politikai történelme – a többi keleti országhoz hasonlóan – rendkívül színes, kavargó képet mutat, a külső hódítók, ill. gyarmatosítók (Nagy Sándor i. e. IV., az arabok a VII., a török ghaznavidák és szeldzsukok a XI., a mongolok a XIII., Timúr Lenk a XIV., az európaiak a XIX–XX. században) és az egymást váltogató dinasztiák az állandó változás, mozgás csalóka képzetét keltik. Valójában – mint ezt éppen a legtipikusabb és legadekvátabb perzsa társadalmi tudatforma, a perzsa költészet bizonyítja – a mozgás csupán a dinasztiák mozgása, állandó kicserélődése, miközben a társadalom alapjai változatlanok maradnak.

szozattovabbacikkhez

 

Perzsa költők verseiből egykor és ma (I. rész)

Irán és a nyugat

     A Görög-perzsa háborúk óta az európai civilizáció – főleg az ókorban – számtalanszor került kapcsolatba a perzsákkal, pontosabban az iráni népekkel, s a marathóni csatában (490) és a szalamiszi tengeri ütközetben (480) részt vevő Aiszkhülosz monumentális és rendkívül igazságosan ítélkező Perzsái óta a Nyugat ismeretei sokat gazdagodtak „az első történeti népről” – Ahogy Hegel nevezte a perzsákat. Héródotosz, Platón, Xenophón, Polübiosz, Sztrabón, az idősebb Plinius, Plutarkhosz – hogy csak a legismertebb neveket említsük – sok értékes híradást őriztek meg Iránból, s Sztrabón méltán írhatta, hogy korában az összes barbár nép közül a perzsákat ismerik a legjobban. Ez az ismeret azonban – valljuk be – rendkívül csekély volt, de alig kevesebb annál, ami tulajdonképpen a legutóbbi időkig élt a köztudatban.

Európa számára azonban Irán csupán kuriózum maradt egészen a XIX. századig, mikor a gyarmatosító cári Oroszország és Anglia mind nagyobb figyelmet fordítottak Iránra. Mint minden „egzotikus” keleti országot, Iránt is a kapitalista hatalmak „ébresztették” fel, kényszerítették bekapcsolódni az immár valóban az egész világot magába foglaló világtörténelembe, s ez az új helyzet megköveteli az egzotikus homály eloszlatását s az ország valóságos múltjának megismerését. Ehhez keresve sem találhatunk célravezetőbb útitársat a perzsa költészetnél.

szozattovabbacikkhez

 

 

Thomas Stearns Eliot: Hamvazószerda

1

Mert nem remélem hogy megfordulok
Mert nem remélek
Mert nem remélek új fordulatot
Hogy tehetséget, látókört cserélek
Ilyesmire törekedni nem törekszem
(Öregedő sas szárnyat mért feszítsen?)
Miért sirassak
Szokott uralkodást, eltűnt hatalmat?

Mert nem remélem hogy tapasztalom
A jelen tűnő dicsőségét megint
Mert többé nem hiszem
Mert tudom hogy többé nem tudhatom
Milyen az egy igaz tünékeny hatalom
Mert nem iszom már soha sem
Ott hol fa virágzik, forrás fakad
Mert semmi se lesz megint

szozattovabbacikkhez

Po Csü-ji: Búcsú a téli kályhától

Ötödnapja, hogy megjött a tavasz,
a táj oly szagos, ízes, sugaras!
A fehér nap naponta melegebb,
roskadnak a kék-szürke fellegek;
az utolsó jégcsap peng s eltörik;
új rügy szökkenti fák friss gallyait.
Fényt áraszt minden, reményt és vigaszt,
nem csupán én szeretem a tavaszt.
Virág kell? Megyek, le, a ház mögé.
Napozni? Ki, a veranda elé.
Az embernek mégis fáj a szíve:
Eltűnök, mint kályhám piros tüze!

Fordította Szabó Lőrinc

Sully Prudhomme: Könyörgés - Sóhaj - Törött váza

Könyörgés

Ha tudnád, mily magányban élek,
s a bú, a gyász már-már benőtt,
el-elhaladnál, drága lélek,
házam előtt.

Ha tudnád, hogy derül rajongva
szemedtől a borús kedély,
föl-fölfigyelnél, ablakomra
tekintenél.

Ha tudnád, hogy mily enyhe balzsam
a szerelem e bús úton,
leülnél a kapumba lassan,
mint a húgom.

Ha tudnád, hogy nincs hűbb szívemnél,
s szeretlek is, keservesen,
talán belépnél, itt teremnél,
én kedvesem.

Műfordította Kosztolányi Dezső

 

Sóhaj

Nem látni őt, nem hallani,
nem szólni és nem vallani,
imádni híven, nem feledni,
folyton szeretni.

A két karunk felé kitárni,
a semmiségbe nézni, várni,
s ha nem jön, úgy is rámeredni,
mindig szeretni.

Szenvedni s bírni, egyre bírni,
nem érni el és sírni, sírni,
elhullani, könnyben feredni.
mindig szeretni.

Nem látni őt, nem hallani,
nem szólni és nem vallani,
de láztól és vágytól veretni
s mindig szeretni.

Műfordította Kosztolányi Dezső

 

Törött váza

Hol a verbéna haldokol ma,
a kristályváza megrepedt.
Egy legyező épp csak súrolta,
még zaj se hallatszott, s beteg.

De a kicsiny karc egyre jobban
harapta az üvegfalat,
és láthatatlan és titokban
és biztosan tovább haladt.

Vize lassanként csepegett ki
a senyvedő virág körött.
Mi történt itt, nem sejti senki.
Ne nyúljatok hozzá: törött.

Szívünkhöz is így ér a drága
és megkarcolja hirtelen.
A szív tovább hasad, virága
elhull, az édes szerelem.

Az emberek azt vélik, ép még,
de benn szívünk sír és sajog.
Mert érzi mély-mély repedését.
Törött: hozzá ne nyúljatok.

Műfordította Kosztolányi Dezső

 

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf