Csata Ernő műfordításai: Ştefan Augustin Doinaş: A körzős ember, Az ezüst agyarú vadkan

Ştefan Augustin Doinaş:

A körzős ember

Omul cu compasul

Az este bekarcoltam a homokba
egy másik, új rend képletét, ami
a dolgok titkos lényét hordozza,
mi nem romos, nem lehet mozdítani.
 
Itt, e gyűrű, ahová megpróbálom
befogni csillagok forgását a végtelenen:
valami bűvös kör tüzes medálon,
nyers étke önmagának és telhetetlen.
 
Mint egy bölcs szimbólum, a túloldalon
egy sugársátor áttetsző hártyával:
A háromszög, amerre kell tartanom
az esti bronz harangkongásával.
 
Semmi ismeretlennel nem számoltam
ebben a mindenség lenyomatában,
sem a liliomokkal díszített korsóban,
sem a keserű kristályok villámában.
 
Öröktől fogva, mint a fúvós hangszer,
énekkel megtelik, mert a teremtett
tapogatja önnön határát még egyszer,
igazolván éppen egy saját méretet.

Így hittem. A késő csillagok egén,
lefeküdve, magam mellé helyeztem
a körzőt, harmónia mérnökként én,
a gólya, nyugodtabb repülésemen.
 
Ó! mennyi örökkévalóság egy órában,
mikor hazugsággal testvér az álom?
Épen, a tegnap esti formájában
és tisztán, jaj! egyiket sem találom.
 
Mily pokoli hővel és fekete esőkkel
érkezett ma világra a hajnal?
Hatalmas gazok puha levelekkel
susognak a parton tengeri habbal.
 
A homokon csonkok, formátlan gyökerek,
amik megsértették az idillinek tűnő vackot,
és az áttetsző képek tönkrementek,
melyekről én mondtam szerény jóslatot.
 
Ó, mély vergődésekkel habzó tenger,
mért kavarogsz a termékeny aljzaton?
A só éneke helyett, a sziklahegyen,
rovarok s hüllők hemzsegnek zajoson.
 
Rézsútos a buckán csillagok járása,
s kísértetek hagyománya is ledőlt,
mióta egy egér kimúlt járkálva,
körbehordozván hulláját, mit megölt.
 
Hamuval és hangyabolyok törekével
éltek majd, ti - kicsapongó levelek,
a kifinomult minták feledésével,
és eltűnnek az isteni erezetek!
Ti, seregben és csapatban szárnyalók,
az örök ajándék, ami nektek átadódik,
a szárnyak csapkodása, mély titok,
mellyel a repülés művészetté oldódik!
 
Jaj! ez a csillag napnyugtára halad...
A kristályok széttörtek és vérzenek.
Töméntelen víz betegen szalad
és folyók éber koszorúi elkenődnek.
 
Itt a világi hanyatlás közepén
állok s várom félénken az időmet,
a sok nyíló virág, mikor már nem él,
mint békák, melyek zavarják körzőmet.

Akkor beszúrva hegyét a homokba,
ugyanazon jelek ragyognak a napban,
megőrizvén örök arcukat a dolgokban,
a múló világok ábrázatában.

Fordította Csata Ernő


Ştefan Augustin Doinaş:

Az ezüst agyarú vadkan

Mistreţul cu colţi de argint

Levante hercege, ki vadászni imádott,
gyászos, mélabús erdőben lovagolt.
Ösvényt a bozótban nehezen vágott,
egy csontfuvolába fújt, majd szólt:
 
- Gyertek vadásszunk sűrű erdőkben
ezüst agyarú vadkanra, mi félelmetes,
mely naponta cseréli rejtett gödrökben,
a körmét, szőrét és látása üveges...
 
- Uram, mondták a kürtös cselédek,
az a vadkan nem erre szokott jönni.
Kürtös vadászatunk inkább térjen
vörös rókákra vagy kis nyulakra lőni.

De a herceg nevetve lovagolt előre,
fák között a színekre tapadva figyelme,
fekvőhelyén nem rontott a szelíd őzre,
sem a röhögő hiúzra, minek villant a szeme.

Bükkök alatt ő a burjánba gázol:
- Nézzétek, hogy hempereg, jelez nekünk
az ezüst agyarú vadkan, nem lehet távol:
gyertek, mit fanyíllal, elejthetünk!...

- Uram, a fák alatt a víz csillog lent,
a szolga ránézve, elmésen szólott.
De megfordulván, ő válaszolt: - Csend...
És a víz, mint ezüst agyar, csillogott.

 Szilfák alól nógatja az elszéledt cselédeket:
- Nézzétek, hogy fújtat és járatja velünk
az ezüst agyarú vadkan, a hegyi réteket:
gyertek, mit vas nyíllal elejthetünk!...

- Uram, a fák alatt a fű susog lent,
a szolga, merészen nevetve, szólott.
De megfordulván, ő válaszolt: - Csend...
És a fű, mint ezüst agyar, csillogott.

Kiáltva noszogat a fenyves bozótjából:
- Nézzétek, hol pihen, ahol rátörhetünk
az ezüst agyarú vadkanra, a mondából:
gyertek, mit tüzes nyíllal elejthetünk!...

- Uram, az ágak közt a hold ragyog fent,
a szolga, megvető nevetéssel, szólott.
De megfordulván, ő válaszolt: - Csend...
És a hold, mint ezüst agyar, csillogott.

De jaj! az égbolt halvány csillagával,
a félhomályban, forrás fölé hajoltan,
egy óriás vadkan jött és az agyarával
vonszolta őt vadul a vörös porban.

- Milyen különös dúvad, mi összevérez,
megállítván a vadkanvadászatom?
Mily sötét madár van a holdon és könnyez?
Milyen fonnyadt levél ütögeti az arcom?...

- Uram, az ezüst agyarú vadkan,
mely elkapott röfögve, s a fákhoz ment.
Hallgasd a kutyákat, üldözik az avarban...
De megfordulván, ő válaszolt: - Csend.

Fogd a vadászkürtöt és fújjad folyton.
Fújjad, míg meghalok, a tiszta égre...
Aztán nőtt a hold egyre az alkonyon,
és a kürt is szólt, majd elhalkult végre.

Fordította Csata Ernő

 


 

Heszke Béla: Rainer Maria Rilke*

Vannak írók, akikre, haláluk után, ha róluk beszélünk, nem illik ez a szó: emlékezni. Azokról szoktak emlékezni, akiket már elfelejtettek. Rilkét pedig nem lehet elfelejteni. Aki egyszer megismerte ennek a fehérvérű, szomorú embernek a költészetét, nem tudja feledni. Rilkére csak többet gondolni lehet. Ő halva is élő költője a világirodalomnak.

    Számára a halál nem volt egyenlő a földön sem a végső elmúlással, mert ez emberiség halhatatlanjai közé tartozik. Fehérvérűsége ölte meg ezt a sápadt, erőszakra és durvaságra képtelen költőt s elmúlásában teljesedett a vágya: «saját halála» ölte meg, amelyet már születésével magával hozott a világra. Véralkata határozta meg egész gondolkodását és érzésvilágát. Csak egy ilyen fehérvérű ember képes annyira anyagiatlan és a test közönséges földhözkötöttségétől mentes lenni, mint amilyen Rilke volt.

    Úgy élt, mint egy kínzott és tévelygő árnyék. Az első pillanatban rossz benyomást keltett az emberekben. Kicsi volt, csúnya, beteges külsejű. Hosszúkás arcán csak ábrándos kék szemei voltak szépek.

    Nem lelte seholsem nyugtát. Űzte a zseniális ember egyedülléttudata s kínozta a vágy, hogy valaki lelkéből szeresse, mint ahogy felsírt a mi Adynkból is egy szer, olyan szépen «…S lennék valakié…» De a nyugalmat és a szeretetet nem találta meg sehol a föld kerekségén. Moszkva titokzatosságára áhítozott s mikor oda megérkezett, hirtelen Páris után ébredt benne kívánság s ezért odasietett. Rodin mellé szegődött, akiről csodálatosan szép kis könyvet írt, majd Róma, München és Koppenhága következett. A megnyugvást azonban mégsem találta és a különös odisszea újból kezdődött.

    Gyermek volt egész életében. Felnőtt gyermek, akinek egyedüli létérzete volt egyik legerőteljesebb sugallója:

    «Én Senki vagyok és Senki leszek,
Most még kicsi, aztán éjbe veszek
S elhalkul a vád.

    Anyák, ti Apák
Nyújtsátok az égből kezetek…

    De jaj, mit is ér törődni velem,
Úgyis letiporják árva fejem,
Mit kellek is én: ma még korai,
Holnap befednek a sír porai.

    Csupán ez egy ruhám van itt,
Az is vékonyka és avitt,
Örökre kitart ez a kis ruha rajtam,
S talán ebben fogad az Egek Ura majdan…»

     

    Magárahagyott gyermek volt Rilke egész életében s a gyermekességnek sok jellemző vonását valóban megtaláljuk költészetében. Mindent megelevenített. Életre keltette a dolgok halottnak vélt lelkét. Játékosan, de ugyanakkor valami állandó borús hangulattal szemléli és eleveníti meg a «dolgokat» s Wilhelm Michelnek, Rilke egyik kritikusának, valóban igaz megállapítása, hogy Rilke «mennyire gyakran használta a »dolgok« szót.» «Meglepő az a sok minden, amit Rilke a »dolgokról« tud. Ő kiterjeszti ezek jogait az emberi hegemóniával egyenlő nagyságra. Törődik velük, mintha valóban lelkük lenne.» S ettől a szemlélettől pedig csak egy lépés a panteizmus. Rilke valóban mindenben is mindenütt feltalálja Istent. «Az életem állandó keringés a valóság körül, de ha jobban megfigyelem körpályám útját, látom, hogy Isten van a középpontban», - írja egyik levelében. Azonban ez a tudat nem ad biztonságot neki. Rilke passzív ember, aki gyermeteg lelkével és még gyermekesebb természetével nagy ámulattal csüng az élet kis csodáin. Ámulata sokszor félénkségbe csap át. Érdekesen világítja meg ezt a lelkiállapotot egy másik levelében, amelyben betegségéről ír: «Beteg voltam s a szobák azonnal elpártoltak tőlem, midőn látták, hogy rosszul vagyok, mintha féltek volna, hogy beszennyezik magukat a velem történt szerencsétlenséggel. Felültem s lehet, hogy arcom annyira rémült volt, hogy semmi sem mert barátkozni velem. Még a lámpa is, amelynek megtettem azt a szolgálatot, hogy meggyújtottam, semmit sem akart tudni rólam». Számtalan levélből (több mint 18 ezer levelet írt) és több verséből idézhetnénk, amelyekben érthető módon nyilvánul meg ez a gyermekes szorongás, ami Rilke lelkivilágának egyik jellemző vonása. Mindennek pedig eredője az, hogy végtelen szeretet, gyermekies szeretet volt ennek az embernek a lelkében. Gyermekies volt az ő szeretete, mert föltétlen és érdektelen volt. A felnőtt többnyire föltételesen szeret. Inkább akkor, ha őt is szeretik. A gyermekben ez még nincsen meg. Szereti lélektelen és élettelen játékbabáját és nem vár tőle viszontszeretetet. Rilke ilyen végtelen nagy és viszontszeretetet nem váró szeretettel akarta megbénítani az emberek és a természet gyűlöletét. Nem sikerült. De ha elgondoljuk, nem ez az első ilyen eset a földön. Annak idején egy ács Fia is erre törekedett s a végén mégis keresztre feszítették.

    Ha egy ember életének folyását s lelkének tettekben, érzésben és gondolkodásban való megnyilatkozását közelebbről vizsgáljuk, látjuk, hogy mennyire sorsdöntően elhatározó a nevelés. Rilke minden gyermekessége ellenére, bizonyos férfiassággal indult volna az életbe, amelynek egyébként mindig csak a külső határán állott, de a rossz nevelés következtében nőiessé fejlődött.

    Gyermekkora idején játszódott le szüleinek nem éppen épületes válópöre, amely megakadályozta az egyöntetű nevelést. Ha pedig szülei mégis érdeklődéssel kísérték gyermekük fejlődését, ezt nagyrészt azért tették, hogy egymáson üssenek egyet. Az anya – még szívében őrizte a fájdalmat, amelyet korán elvesztett leánya miatt érzett – a fiából mindenáron leányt akart varázsolni. Úgy nevelte tehát, mintha fia kisleány volna. A fiú kezdetben tiltakozott e nevelési módszer ellen, amely önérzetét sértette, ez azonban nem akadályozta meg, hogy inkább tudat alatt, befolyás alá ne kerüljön. Ekkor azonban megjelent az apa. Ő viszont katonai nevelésben akarta részesíteni a fiát. A sankt-pölteni katonaiskolába adta s e zordon intézet aligha látott falai között különösebb növendéket, mint a félig nőiessé nevelt, vagy inkább félrenevelt Rilkét.

    Nőiességére mi sem jellemzőbb, mint az előérzetnek döntő befolyása a költő lelkiéletére és ezen keresztül egész költészetére. Az előérzet nagyobb mértékben való léte a női lélek sajátos tulajdonsága. Ennek révén döbben a női lélek sokszor az eljövendő rejtett titkaira. Ezen keresztül él, mert az élet kezdeti határán van. Rilke is az élet kezdeti határán éldegélt s egy-egy pillantásra tekintett a jövendőbe, az életbe és azt fejezte ki, ami még nem valósult meg, azt a lehetőséget, amelyet a lét még nem öntött formába. «Les plus beaux vers sont ceux qu’on n’écrira jamais». Erre a költő azt felelte: az a legszebb élet, amelyet még nem éltek le. Ezért menekül a «dolgok» világába, mert tudja, hogy ott minden lehetséges, hisz az élet, melynek sine qua nonja a mozgás, ismeretlen fogalom és egyben a lehetőségek végtelenjét zárja magában.

    Rilke lelkivilágának egyik legjelentősebb sajátsága az előérzet szokásosnál nagyobb mértékben való fejlettsége. Előérzetei közül különösképpen uralta egész lelkivilágát a halálé és az elmúlásé. Nem ritka jelenség, mondanák sokan, hisz ez az érzet minden ember lelkében megvan. Ki nem foglalkozott volna, valamilyen titkos és belső sugallat hatására, a halál gondolatával? Azonban Rilkénél ez nem szórványos lelki jelenség volt, hanem állandó. Ennek pedig az az oka, hogy Rilke mindig csak az élet kezdeti stádiumában érezte magát. Előtte volt az élet számtalan titkot rejtegető lehetősége, de ő nem mert azzal bátran szembeszállni. Félt az élettől, mert előérzete mindig azt diktálta, hogy csak a halál létezik.

    Költő volt, akinek nem epictetum ornans-a is csak annyi, hogy költő Rilke számára a költészet minden volt. Ismeretelv, erkölcstan és széptan. Gondolatai olyanok, mint a dalok s költészete egy egészen kifinomult léleknek utalásai a lét, az élet és a dolgok világára. Utalások embertársunk egy-egy elkapott pillantására, egy-egy elhaló hangra, vagy elsikló életünk nyugvópontjaira, a tárgyakra. Ennek a költőnek állandó extázis volt az élete. Rilke pontos ellentétje a modern francia irodalom nagy költőjének: Paul Valérynek. Valéry az ész költője. Világos és kiegyensúlyozott lélek. Rilke szentimentális, misztikus. Mégis van egy közös tulajdonságuk: a tisztaság. Rilke is a «poésie pure», a tiszta költészet mestere. Költészetében nincs elírás, probléma, szónoklás, fennhangú hirdetése eszméknek, deklamálás. Ellenben van ritmus, lemérhetetlen érzés, elragadtatás, belső dinamika, végtelenbe szárnyaló érzés, utalás a kimondhatatlanra, tehát mindaz, ami a költészet lényegét alkotja. Rilke költészete, mentesen az anyagi világ minden ballasztjától, a misztika világának legbelsejében a lélek érverésének hű és tiszta képe. Ez a költészet a lélek mélyéből a külvilág felé tett tétova mozdulat. Elhaló akkordja annak a dalnak, amelyet az örökkévalóság énekel…            

   

    [*1875. december 4.-† 1926. december 29.]

szozattv


szozat a tiszta hang vers2020a A3 wass albert est plakat Könyvbemutató 12 112019SZENTKORONA attila20191214 23 56 os eganivanpalmeghivo 2019SZENTKORONADELUTANOK újpogányság szalonna alap 1 VIIKerecsen Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf