Márai Sándor: Mark Twain divatban

Világot járt és világirodalmat olvasott barátom a kérdésre, mivel tölti napjait, boldog mosollyal felelte: „Most Mark Twaint olvasom…”. Megvallja, hogy nem először olvassa. Először harminc év előtt olvasta, gyermekkorában. Aztán más olvasnivalója akadt, a világirodalom meg a szakirodalom, mely mesterségéhez szükséges meg a politikai irodalom, melyet ismernie kell, hogy megértse, miét nem boldogul mesterségében. Harmincéves küszködés után eljutott végre oda, hogy falhoz csapta a világirodalmat, a szakirodalmat és a politikai irodalmat, s nyugodtan, megkönnyebbülten és elégedetten leült Mark Twaint olvasni.

    Sokan vannak így. Irodalmi ínyencek bizalmasan adják tudtomra, hogy visszatértek Verne Gyulához. Apák kisompolyognak a gyermekszobába, óvatlan pillanatban hónuk alá vágják a Nautilust vagy a Két év vakációt, fellélegezve térnek vissza munkaszobájukba, szigorúan megparancsolják, hogy senki se zavarja őket, leülnek az öreg karosszékbe, s zord téli estéken boldogan, titkos örömmel merülnek el Verne álomvilágában. „Mit csinál apuka?” – kérdik a gyermekek, akik részben Horatiust, részben a napilapok parlamenti tudósításait, részben Einstein új atomelméletét vagy Hitler Harcom című munkáját olvassák. „Apukát nem szabad zavarni” – feleli gondterhesen a családanya – „Olvas és tovább képzi magát…” Apuka fél füllel hallja ezt a csukott ajtó mögül, szórakozottan, mert teljesen elmerült a Húszezer mérföld a tenger alatt szépségeiben. Erőszakkal kell vacsorához csalogatni. Mit csinál apuka? Menekül.

    Nagy divatban van May Károly is. Jobb belvárosi kölcsönkönyvtárakban ugyanazok az előfizetők, akik néhány esztendő előtt idejében telefonáltak, hogy tegyék félre számukra Huxley új művét, panaszkodnak, mert hetek óta nem lehet megkapni a Jelky András bajai szabólegény kalandjai szárazon és vízent. Nem lehet megkapni, mert az úr, aki régebben nyugtalanul követelte az új Huxleyt, most támadó hangon követeli A szkipetárok földjént. Verne Gyula soha nem volt ilyen divatban. Mark Twain elfogyott, elkapkodták, Dickens nálunk, sajnos, soha nem volt túlságosan divatos, megjósolom, hogy most divatos lesz, nem csak nálunk, mindenütt a világon. Minden kelendő lesz, ami mese. Minden divatos lesz, ami egy másik világról mesél, mely ott rejtőzik valahol a tenger alatt vagy a gyermekkorban, vagy a mesében. Ez az éhség, ez a szomjúság általános világjelenség. „Túlságosan felnőttünk: meneküljünk vissza Verne Gyulához” – mondják az emberek.

    És meneküljünk Mark Twainhez, mondják. S mindenhez és mindenkihez, ami mosolyog és mosolyra késztet. Szükségünk van a mosolyra. Ez a világ megtanult harsányan nevetni a végzeten, megtanult teli tüdővel átkozni és vitatkozni, megtanult némán és komoran viselni veszélyt, feszültséget és csapásokat. Csak egyet felejtett el: mosolyogni. Egy angol lap cikkét olvastam múltkor: az éles szemű nevelő megállapítja, hogy angol kertekben, köztereken, játszótereken mind ritkább jelenség a mosolygó gyermek. De mosoly nélkül nincs íze, illata az életnek. A nagy, a mély, az ősi kultúrák emberei állandó mosolyban élnek, a kínaiak mosolya világhírű, titokzatos, csaknem félelmes. Ez a keleti mosoly mindig ingerelte az európai embert. Egy bölcs mondotta egyszer: „A kultúra összeesküvés”. A legnemesebb összeesküvés, melyre ember képes. A mosoly a jelképe. Apuka, amikor a gyerekek iskolában vannak, kilopakodik a gyermekszobába, megkeresi a fiúk könyvállványán a tintafoltos földgömb, a törött szerszámokkal telerakott lombfűrészes doboz, a szamárfüles tankönyvek között Mark Twain remekművét, a Huckleberry Finnt, s óvatosan visszasiet dolgozószobájába, a bölcs, okos és komoly könyvekkel telerakott polcok közé, átadja magát a mesének és a mosolynak, miért? Mert sürgős szüksége van a mesére, emlékezni akar.

    A magyar irodalomból hiányzik a mosoly. Nagy humoristáink voltak: néha fölnevettünk szavukra, harsányan vagy elkomorodunk tragikusan és hősiesen. Mikszáth mosolyra késztetett, de ez a mosoly valahogy komoly maradt. Pipaszó mellől, bölcsen és keserűen anekdotázott, látta egy világ minden mulatságos és félszeg vonását, de a történet, melyet előadott, igazi magvában kemény és keserű maradt. Más a humor, és más a derű. Nem véletlen, hogy a magyar irodalom évtizedek óta keresi azt a bizonyos mosolyra késztető lángészt, aki meg tudta engesztelni egy nemzet hősies feszültségét. Sipolusz anekdotázott, Karinthy röhögtetett, Jókai andalított – de ő sem késztetett mosolyra. A múlt század nagy irodalmából, igen, a magyar irodalom egyeteméből éppen ő hiányzik, Mark Twain, a szelíd bölcs, aki mosolyogni tanít meg egy vergődő, nyugtalan, mindig készenlétben és önvédelmi állapotban élő nemzetet. Nagy, humoros írásaink mindig mérges pamfletek is, támadások valaki vagy valami ellen. Dickens, Mark Twain nem támadott, nem csipkelődött. Ez a szelíd és érett humor hiányzik ma a világirodalomból. Shaw térfásan és kegyetlenül nyilatkozott a világról: megnevettet vagy felingerel, de soha nem békít meg, nem ingerel mosolyra. Aki ma tréfál, mind Swift szeretne lenni; aki ma tréfákat rajzol, mind gúnyrajzot vet papírra. Nincs Wilhelm Busch többé, aki megalkotná versben és rajzban Max und Moritz halhatatlan alakjait. Nincs derű többé az irodalomban. És nincs az életben sem. Tudunk még kinevetni, de mosolyogni nem tudunk többé.

    Ezért lopakodik apuka, továbbképzés ürügyén a gyermekszobába, s menekül Mark Twainhez, ezért menekül az emberiség mindenhez, ami mese. A világ új, titkos kamaszkorát éli. Amit Verne Gyula megálmodott, ma útszéli valóság: mindent megvalósítottunk, a Nautilust és az Utazás a föld körült, az Öt hét léghajónt, minden álmot és vágyat, mely valaha izgatta a gyermekszobák és az örök gyermek, az emberiség képzeletét; csak e sok valóság közepette mi magunk rosszkedvűek, mosolytalanok, komorak és gyanakvók maradtunk. Most, mikor a világ egyre komolyabb, a felnőtt és rosszkedvű emberiség óvatosan, röstelkedve visszalopakodik a meséhez. Igen, még egyszer át akarom élni e vad és kalandos világban Huckleberry Finn kalandjait és Tamás úrfi csínyjeit. Még egyszer el akarom olvasni Copperfield Dávid történetét, s mosolyogni Dick úr bölcsostobaságán vagy ostoba bölcsességén, amint mindenre tud valamilyen talpraesett együgyűséget, s mikor megkérdik, mit kell csinálni, ha elpusztul a világ, rövid gondolkodás után találóan feleli: „Legokosabb megfürödni langyos vízben.” Még egyszer el akarom olvasni a Két év vakációt, miért?… Mert a cím kimondja mindazt, amit egy felnőtt és komor emberiség titokban áhít. Mit is szeretnénk még az élettől, titokban? Egy lélegzetre való mosolyt, egy álomra való mesét és két év vakációt.

 

Ellenzék, 1939. január 22.          

 


 

Gabriele d'Annunzio: Tűzharcosok imája, Conrad Ferdinand: Meyer Tavaszi út, Friedrich Schiller: Prológus, Ion Pillat: Húsvét, Percy Bysshe Shelley: A nápolyi stanzák

Gabriele d'Annunzio:

Tűzharcosok imája

I.
Vér istene, tűzharcosok Vezére,
karunk imádva nem nyujtjuk feléd mi,
s könyörgő arccal az egekbe nézni
nem a mi dolgunk, sem szolgálni vérre

szomjas oltáraid kulcsolt kezekkel,
a mi imánk nem száll fennen lebegve
szférák között vagy seregről-seregre
bejárván hadaid a Te neveddel;

de csuklott fővel borulunk elébed,
fedetlen fővel, le a puszta földre,
lélekzetünk fú a hitvány göröngyre
s tekintetünk mély lábnyomokra réved,

s ott térdelünk, ó Istene a harcnak,
hol a Haza miénk, ott lenn a sárban,
a fűben, úton a kerékvágásban,
a fölszántott mezőkön, néma arccal,

hol a rög mintha húsunk része volna,
hol a virág olyan, mint ősi, rejtett
s mégis friss gondolat, minőt a gyermek
ártatlanságában gondol szorongva,

hol meghasadt szív a száraz levél és
a kő egy elmerült, hatalmas élet
csontváza, mely széthullt és semmivé lett,
ahol minden zokog, susog, beszél és

ahol emlék minden s minden igéret,
ahol a víz könnycsepp és gyenge harmat,
az ősz mindaz, mi elhull és elhallgat
bánatainkból, s a tavasz, mi éled

ujulva bennünk és mindaz, mi hajtás,
mi bimbó és mi ág lelkünkben; itten
vetjük magunkat térdre, ó Uristen,
itt hajt szivet s főt százezernyi bajtárs;

mert, ó Urunk, nem ott vagy, hol a mennyek,
de benn a földben vagy, de lenn a mélyben,
a mélységes világ sötét rögében
vagy Istenünk, tüzesen itt jelensz meg;

és nincsen boldog erdeidre gondod,
a magvakat nem táplálod s a trágya
ki nem fakasztja a csírát, de lába
a harcosoknak gyökere a bomlott

tavasznak mit jövendöl a világnak
az Arkangyal, a harcosoknak fájó
lába, a véres földben mélyen álló
vérző lába Véristen sok fiának,

és minden fájdalmuk goromba röggé
és termékennyé válik lenn a földben,
örök jósággá válik a rögökben,
lélekké s tüzzé örökkön-örökké.

II.
Kurjantásuk hallgattuk mind az éjben,
s nótáikat mind kezdetén a napnak,
a nagy latin széltől hogyan dagadnak,
mint bő vitorlák feszülő kötélen.

Álmatlan városok mig virradatnak
jöttére vártak s harmat hullt a rögre,
himnusszá nőtt a dal és mennydörögve
visszhangzott lépte a kevély csapatnak.

Vitéz anyák szivüket a vitézek
elé szökeltették piros lovasként,
május napjánál izzóbb volt a napfény,
a tiszta himnuszra felelt a fészek.

A márványházak éjsötétre váltak,
a mühelyek új fényben felragyogtak.
A városok füstös hősként dohogtak
s: Fegyverre! Fegyverre! ekként ziháltak.

Ezer vaslelkü város munka s hőség
szikrái közt a szerszámokra görbedt:
mig egyikük irtózatos pöröly lett,
a másik végeláthatlan szövőszék.

S ők az egyenes utakon dalolva
lépkedtek a kapuk felé: az élen
a Dicsőség és a Halál a szélen,
mint diszmenetben herceg és a szolga.

Első jel volt ez. Ők voltak az ősök,
a nap elsőszülöttei, a zsengék,
biztos áldozatok, halál-leventék,
- Vér Istene, - a férfiak, a hősök.

Ők voltak véres áldozataidnál
a bércek szörnyű oltárán az ostya,
midőn mindenfelől fölmagasodva
a hősök és vetések anyja itt állt;

mert, isteni bőség, a seregeknek
útjai mentén már kalászba lobbant
a mag, s az emberárral szembe roppant
zabföldek zöldelő hulláma rezgett,

szép volt az anya és fiai szépek
voltak, miként a partok és a dombok,
miként hegyek haja és ifju lombok,
szépek, miként a mag és a vetések.

S az élethez hasonló lett az álom,
mint izzó vér a szőlő rőt levéhez,
midőn népednek géniusza véres
első sebétől fénylett a határon.

Nevetett az erő, mint a virág nyit.
És a szeretet elfoglalta Alat!
S most vésett szikla hirdeti a hálát
s zengi a hőst, Cantore generálist.

III.
De az eleven háborút a piszkos
barbár a földbe ásta, mint dögöt be,
rohadni vaksötét árokba lökte,
szörnyű vermekben elvermelte, titkos

méreg gőzében fojtogatta, s mélyen
lenyomva mocskos pocsolyákba merte,
mint ahogy az iszapot itta-nyelte
a harag Dante borzalmas vizében.

S az olajfának és érő kalásznak
fiai, fénylő sarjai a napnak,
eleget tenni a bús feladatnak
a tátongó gonosz torkokba szálltak.

Akik a nyájas szőlő lombos ágát
aggatták a szilfák testére, vastag
karót hegyeztek, léceket faragtak,
most sírjuk egyre tágasabbra ásták.

Akik a méla dombokon kaszáltak
meleg szénát, kasból szedték a lépet,
zsákot, követ hordtak most és mellvédet
vertek, a sírjuk így lett még szilárdabb.

Az istenség jelen volt mindenikben.
Minden lapát föld áldozat volt Ráma
géniuszának és a vég adója.
S a harcosokkal volt a házi isten.

A Palatinus kék egét s a szellős
kis templomot látták a hősök ott a
harcban s hogy jelt ír a hős görbe botja
(de keselyűk helyett gépraj, mi felhőz),

mikor az árkokban bőszült üvöltés
repesztette a mocskos ingeket szét;
vérrel telt meg az elfojtott hevesség
s kitört a mélyből, mint a fojtott töltés.

Szent hév, a tűznek szép elsőszülöttje,
tűzvésznek s áradásnak éltetője,
az üvöltésnél gyorsabb, mely előre
hajszol még kétséges ütközetekre;

szent hév, az elkeseredett rohamnak
kapitánya, amely fejet szegezve
annál kitartóbban ront fel a hegyre,
minél meredekebb, zordabb, roppantabb;

szent hév, szerencse üstökönfogója,
ki üldözöd és oldaltámadással
szorongatod vagy gyilkos áradással,
és irgalmat nem adsz, ha itt az óra,

dicsőség néked, végső harcra szántak
vad démona e sirverembe ásott
háboruban ki értünk gyujtsz villámot,
s tollat lobogtatsz majd Viktóriának!

Fordította Sárközi György

 

Conrad Ferdinand:

Meyer Tavaszi út

A nap mind forróbban tüzel,
Tó duzzad, jég töredezik.
Egy bárka vizet szánt közel,
Szívem is vitorlát feszít.

Szívet bús vágy bolyongtat, űz,
Ha ifjúsága füstbe ment,
Mihelyt a tavasz napja tűz,
Tó vize gyűrűződve reng.

Eljátszott szebb kor fájva hív,
Beléd örök honvágyat olt –
Hogy már csak azt esdi a szív,
Csak azt a tavaszt, azt a kort.

Így lehet hajad csupa hó,
Szívednek – bár hűl a tüze –
Amikor megkéklik a tó,
Tavaszát kell keresnie.

Fordította Tompa László

 

Friedrich Schiller:

Prológus

Elhangzott Weimarban, a „Wallenstein” előadása előtt 1789 októberében, mikor a játékszínt újra megnyitották.

A víg s komoly álarc játéka, mely
itt finom fülnek s szemnek és fogékony
lelketeknek sokszor volt élvezet,
most e teremben újra egybegyűjt.
Bár játékszívünk méltó új díszével
közénk hívná a legméltóbbakat.
Versenyre int a minta s magasabb
törvényt állít az ítélők elé.
Legyen ját az új színpad s ez a kör
az igaz tehetség tanúja. Hol
próbálgathatná inkább izmait,
s hol újíthatná meg hírét, ha nem
e válogatott közönség előtt,
amely érzékeny minden szép iránt,
s e könnyen mozduló érzésen át
legillanóbb jelenségében is
megragadja könnyen a szellemet?
Mert a színész csodás művészete
a lélek mellett gyorsan elhalad,
míg a szobormű s a költő dala
évezredek múltán is él tovább.
Itt a művésszel meghal a varázs,
s ahogy a fülben elcsendül a hang,
elszáll a perc gyors alkotása is,
hírét megálló mű nem őrzi meg.
Nehéz művészet ez, s a jutalom
mégis mulandó, gyorsan ködbe vesz,
az utókor nem koszorúzza meg.
Ezért a mába kell fogódznia,
kitölteni a percet teljesen,
korának lelkét meghódítani
és magának a legjobbak szívében
állítani élő szobrot. Így szerez
az elmúlásért kárpótlást, csak így,
mert aki kora legjobbjainak
eleget tett, minden időknek élt.
Az új korszak, melyet ma Thália
művészetével itt megindítunk,
a költőt is felbátorítja, hogy
– letérve régi útjáról – a szűk
polgárélet köréből magasabb
s tágabb színtérre csalja lelketek:
méltó színtér a nagyszerű napokhoz,
melyekben élünk és viaskodunk.
Mert csak a nagy tárgy tudja felkavarni
az emberiség nagy mélységeit.
A szűk körben szűkül a lélek is,
de nő az ember, hogyha célja nő.
És ma, a komoly század-alkonyon,
mikor költészetté lett a való,
s látjuk, magasra tűzött célokért
hogyan tusáznak óriás erők,
és az ember sorsáért áll a harc:
uralomért és szabadságjogért –
ma tán a művészetnek is szabad,
sőt kell magasabban szárnyalnia,
ha nem akarja kockáztatni, hogy
rápirítson az élet színpada.
A régi ércerős forma, melyet
harminc keserves év gyümölcseként
százötven esztendővel ezelőtt
Európának egy boldogan köszöntött
béke adott – ma porlik s szertehull.
Hadd vonultassa el előttetek
a zordon kort a költő-képzelet,
hogy a jelenbe vígan s a jövőbe
reménységes szemmel tekintsetek.
Most abba a nagy háborúba visz
a költő. Rablás, pusztulás, nyomor
uralkodik tizenhat éve már,
a világ erjedő, vak zűrzavar,
békét nem int egyetlen fénysugár.
Zúgó csatatér a birodalom,
a városok puszták, rom Magdeburg,
ipar, művészet a földön hever.
A polgár senki, a katona úr,
a hetykeség gúnyt űz büntetlenül,
és hosszú háborúban elvadult
hordák tanyáznak perzselt földeken.
Ebből a sötét háttérből kilép
elénk egy vakmerő vállalkozás
s egy vakmerő, elszánt egyéniség.
Ismeritek őt jól – merész hadak
megteremtőjét s bálványát, riadt,
rémüldöző országok ostorát,
a császár hívét s rémét. Fortuna
kalandos sorsra rendelt gyermekét,
aki a kor kedvéből feljutott
a rang során a legfelső fokig,
de feljebb törve telhetetlenül,
a féktelen vágy áldozatja lett.
Pártos gyűlölség s kedvezés kuszálja
a históriában vonásait.
De most közelebb hozza szemhez is
és szívhez is a művészet keze.
Mert ez megköt s határol s visszavisz
a természethez minden véglegest.
Látja az e m b e r küzdő életét
s bűn terhének súlyosabb felét
balsorsos csillagokra játssza át.
Nem önmaga jelenik meg ma itt
ezen a színpadon. De táborában,
melyet parancsa mozgat, szellem
éltet, árnyékalakja felmagaslik –
míg majd a félénk Múzsa őt magát,
az élőt meri megidézni; mert
hatalma csábított el szívét,
bűnét a tábor csak megérteti.
És ha Múzsám, a tánc és dal szabad
istennője ősi német jogát,
a rímek csengő játékát, szerény
szóval tőlem újra kívánja most –
ne bánjátok, – sőt hálálkodjatok,
hogy a valóság zord vonásait
a művészet fényébe költi át,
s a csalódást, amit előidéz,
nyíltan s önkényt maga foszlatja szét,
és szemfényvesztve nem csempészi be
a valóság helyett a látszatot.
Komoly az élet, derűs a művészet.

Fordította Áprily Lajos

 

Ion Pillat:

Húsvét

Éjen által a
borostyán kinyílott,
éj múltával a
kék ég fénye csillog.

Zeng a fecskenép
csiripelő hangja,
jőnek az ekék,
mint megannyi hangya.

Vattás csibe kelt
kotlónak alóla,
fészket remekelt
szomszédban a gólya.

A berekben a
szalonka lefészkel,
cigány jött meg a
kocsmába, zenész kell.

Ereszek mögül
sárkányok kiszállnak,
rucahad örül
sárga papucsának.

Réten a kutyák
futnak bohón, szökve,
gyors becskebukát
vet a szél s a szöcske.

Kék vize kiált
csöpp és nagy pataknak,
fehérre sikált
falvak ránk kacagnak.

Cigány hímporos
primulát kínál ránk.
Húsvétra piros
tojást ad és bárányt.

Fordította Szemlér Ferenc

 

Percy Bysshe Shelley:

A nápolyi stanzák

Derült az ég, a nap meleg,
    Csillannak táncos, gyors habok,
Kék sziget s havas bérc felett
    Áttetsző déli hő lobog:
A nedves föld langy illatot
    Lenget a zárt zsengék során;
Ezer hangon egy kéjt susog
    A szél, madár és óceán;
A város hangja lágy, mint maga a magány.

Nézem a hínár rozsdazöld
    Füstjét a Mély szűz mezején;
A csillagporrá szétömölt
    Hullámok fényét a fövény
Hosszán, hol magam ülök én;
    A villámló dagályú tenger
Körüldübörög, s kimért neszén
    Keresztül édes dallam zeng fel,
Van-e szív, ki most együtt zeng az én szívemmel?

Jaj! nincs reményem, nincs erőm,
    Csönd nincs belül s kint béke nincs,
S mi bölcs fölény sajátja lőn,
    A büszkén hordott lelki kincs:
Bennem az ész nyugalma sincs –
    Se kéj, se vér, se hír, se jóllét,
Mást átölel mindez, tekintsd:
    Vidáman én. övé a jólét,
Nekem nem ilyen sorsot osztott ki a jó ég.

De most még búm is csendesebb,
    Akár a víz, akár a lég;
Ledőlök, mint fáradt gyerek,
    Csitul a súlyos-gondú lét,
Bár rajtam régi terhe még,
    Míg meglep álom és halál,
S arcom kihűl az enyhe ég
    Szelében, hol a tengerár
Holt homlokom verő egyhangú gyásza száll.

Sírhatnak, hogy hideg leszek,
    Mint én, ha lemúlt ez a nap,
Mi koravén és elveszett
    Szívemnek csak kínt osztogat –
Sírhatnak, mert bár nem sokat
    Szerettek, vesztem fájni fog;
Noha nem úgy, mint ha a nap
    Fehér dicsfényben lebukott
S tűnt képe mégis boldog lelkünkben ragyog.

Fordította Szemlér Ferenc

szozattv


szozat a tiszta hang 
szozat a tiszta hang szozat a tiszta hang
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf