Ukrajna, Lengyelország és az uniók
Lengyelország már az 1300-as évek végétől kezdve létrehozta a maga unióit a Szovjetuniót és az Európai Uniót megelőzően. A Lengyel Koronát és a Litván Nagyfejedelemséget a közös ellenség, a Német Lovagrend elleni küzdelem fűzte össze. Nagy Lajos, Magyarország, Horvátország és Lengyelország királya 1382-ben hunyt el. Halálát követően az uralkodó kiskorú leányát, (az 1997-ben szentté avatott) Hedviget vette feleségül Jagelló (Jogaila) litván nagyfejedelem az 1385-ben kötött egyezmény, a krewói unió alapján.
A lengyel-litván seregek 1410-es grünwaldi győzelme után megkötött horodlói unió további rendelkezésekkel fűzte szorosabbra a közös uralkodó vezette államok szövetségét.
A reneszánsz korban fénykorát élő Jagelló-ház utolsó királya, Zsigmod Ágost az 1569-es lublini unióval létrehozta a „Két Nemzet Köztársaságát” (Rzeczpospolita Obojga Narodów).
A hatalmas ország választott királya 1576-tól Báthory István, erdélyi fejedelem volt, aki a Rettegett Iván elleni háborúban a korábban elvesztett livóniai területeket is visszaszerezte.
A Balti-tengertől a Fekete-tengerig terjedő unió jelentős államnak bizonyult – egészen 1795-ös felosztásáig.
Kétszáz éve, 1822. június 25-én hunyt el Ernst Theodor Amadeus Hoffmann író, zeneszerző, grafikus, a német romantika legnagyobb hatású alakja. Az ő történetéből készült a Diótörő és a Coppélia, és róla szól a Hoffmann meséi.
A szentté avatás (kanonizáció) a keresztény vértanúk, a példaszerű életet élt hitvallók haláluk utáni tiszteletéből (kultuszából) alakult ki a 4. századra. Kezdetben spontaneitás jellemezte a folyamatot: az, hogy a nép szentként tekintett az illetőre, illetve a kultuszban részesített sírjánál, ereklyéinél a szentség mivoltát igazoló csodák történtek, elegendő volt a tisztelethez.
Pár nap késéssel, de annál nagyobb szeretettel, tisztelettel köszöntöm Czegő Zoltánt 84. születésnapja alkalmából! Zolival régi, huszonöt éves barátság köt össze. Emlékszem, hogy a Megyei Tükörnél, kezdő újságíróként, Bogdán László és Czegő Zoltán árnyékában lapulva loptam el a mesterektől az újságírás titkait. Nagyon sokat korrigáltak, segítettek a munkásságomban. Jó tanáraim voltak.
Régen – de az is lehet soha – nem látott érdeklődésnek örvendő könyvbemutatóra került sor szerda este a kovásznai kulturális központban. Egyrészt a bemutatott könyv címe: A székelyek egy története (O istorie a secuilor – Argonaut Kiadó, Kolozsvár, 2022.) vonzotta az érdeklődőket, másrészt a magyarok, székelyek ismerőjeként, az országunkban kisebbségi sorban lévő közösséggel kapcsolatos történelmi tényeket ritkaságszámba menően objektív módon kimondó szerző, Cristian Sandache személye, harmadsorban az író beszélgetőtársa, Kovászna polgármestere, Gyerő József jelenléte volt a mágnes – így Orbaiszék minden településéről érkeztek kíváncsiskodók.
De nem ám! Ötven év távolából is vitalitással, frissességgel teli. Átsugárzik róla az adott perc varázsa, máig érzékelhető a rögzített mozzanatban felgyülemlett életerő. Tanúságtétel és kordokumentum is a fekete-fehér fotó. A fotográfus Balázs Ferenc eleve nem művészi szándékkal készítette képeit a tülekedő nagy tömegben, vérbeli vizuális krónikásként az eseményt akarta minél elevenebben, minél nagyobb hűséggel megörökíteni. Sikerült neki, méghozzá úgy, hogy felvételei művészi erényekkel is telítődtek. Balázs Feri bácsi, ahogy a székelyudvarhelyiek régóta nevezik, mindig ott volt a történések sűrűjében, az évtizedek során hatalmasra duzzadt fotótára a székelyföldi tájak szinte minden fontos eseményéről őriz egyedi fotográfiákat, sorozatokat. Közösségszervezőként is elévülhetetlen érdemei vannak, de fotós szenvedélye hozta meg számára a legtöbb elismerést, így az Élő Székelyföld életműdíját is, amelyet 2018-ban kapott meg.
Ezt nem én mondom, hanem az a sok-sok kommentelő, akik az előző cikkem alatt fejlették ki sommás véleményüket, amelyben egy asszimilálódó fiktív egyén gondolatvilágát írtam le.
A fiatalon elhunyt magyar evangélikus teológushallgató, költő és újságíró, Gyón községben született Áchim Géza néven, 1884. június 25-én, és a szibériai hadifogságban, Krasznojarszkban halt meg harminchárom évesen a születésnapján, 1917. június 25-én.
„Amikor elkezdjük kutatni elakadásaink, szorongásaink, elhibázott párkapcsolataink, ismétlődő kudarcaink okát, gyakran kiderül, hogy saját életünk történései nem adnak megfelelő magyarázatot. Ilyenkor érdemes a tágabb perspektívát is megvizsgálni, és szüleink, nagyszüleink vagy akár a még korábbi generációk életeseményeit is feltárni. „– írja Orvos-Tóth Noémi az Örökölt sors c. kötete ajánlójában. A klinikai szakpszichológus és terapeuta majd 20 éve kezdte kutatni a transzgenerációs szemléletet. A kötete 2018 decemberében jelent meg, s hosszú hónapokig tanyázott a sikerlisták élén. A könyv azért is nagyon népszerű, mert tanulmányokon keresztül azt a kijelentést tárgyalja, miszerint felmenőink életének történései sejtszinten öröklődnek az utódokban, és mindez hatással van a mindennapjainkra.
Súlyos aggodalomra ad okot, hogy a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottsága (ICRC) mindeddig egyszer sem tájékoztatta Oroszországot ukrajnai orosz hadifoglyoknál tett látogatásól – jelentette ki Tatjana Moszkalkova orosz emberi jogi biztos, amikor hétfőn fogadta őt Vlagyimir Putyin elnök.
Olvasom a napi hírekben az állítólag Öntől származó mondatot, miszerint az Európai Unió oroszellenes. Szeretném jelezni, hogy ebben a mondatban több probléma is van.
Szeptember 16. és 18. között Tállya szőlőskertjei, pincészetei ismét megtelnek zenével, irodalommal, színházzal és különleges programokkal a hetedik Kerekdomb Fesztiválon.
Egy hete elmúlt Pünkösd… és ma újra Pünkösd van. Ortodox Pünkösd. Pont egy hete, hangos a világsajtó a nigériai Owo városában történt, kegyetlen vérengzés miatt, ahol egy katolikus templomban, pünkösdi mise közben fegyveresek rontottak az ártatlan hívőkre, legyilkolva 50 és megsebesítve több mint száz keresztényt. Az áldozatok között sok volt a gyermek és egy, az előző nap összeadott fiatal pár is életét veszítette a kegyetlen mészárlásban.
Sütő András Kossuth-díjas író, újságíró, drámaíró az erdélyi Mezőségben fekvő Pusztakamaráson született 1927. június 17-én. Szülei Sütő András és Székely Berta voltak. Az általános iskola elvégzése után népes családjából elsőként tanulhatott tovább a hírneves Nagyenyedi Református Kollégiumban. A családhoz és a szülőföldhöz való kötődése élete végéig elkísérte. Íróként is ebből táplálkozott, az összetartó közösséget erőforrásnak és az erkölcsi eszmények hordozójának tartotta. Életművének jellemzője a népe iránti hűség, felelősség és küldetéstudat.1945-től a kolozsvári református gimnáziumban folytatta tanulmányait, majd a Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskola rendező szakos hallgatója volt. Tanulmányai megszakítása után a Falvak Népe című hetilap főszerkesztője lett. 1951-ben munkájából kifolyólag Bukarestbe költözött. Mivel nem tudott azonosulni az 1950-es évek politikai viszonyaival, ezért 1954-ben lemondott állásáról és Marosvásárhelyre ment, ahol az Igaz Szó című folyóirat főszerkesztő-helyettese lett. 1958 és 1989 között a Művészet és az Új Élet című marosvásárhelyi lapok, majd 1989-ig az Erdélyi Figyelő főszerkesztői pozícióját töltötte be.
