A százéves Naptári Ember
Ím tisztelettel megjelen,
S üzemét, teli rejtelemmel
Megkezdi, tehát figyelem!
/Tóth Árpád: Prológ/



Az idén ötödik évébe lépő Szózat havilap tematikus számmal jelentkezik áprilisban. A magyarság, a Kárpát-haza kincsei, Tóth Árpád költő, az irodalmi művekben tündöklő Erdély, valamint hozzá kapcsolódva »Kortárs líra« rovatunkban állandó szerzőnk, Fülöp Kálmán nagykendi költő versei lesz most a vezérfonalunk. Valamint külön felhívnám a figyelmet Herczeg Ferenc, 1935-ben íródott, a »Bolyongások«-ban megtalálható elemzésére, amely kísértetiesen idézi a Kárpát-haza napjainkban történő külpolitikai eseményeit.
        Tóth Árpádról beszéljünk elsőnek, akit hazai literatúra egyik legjobb poétájának tartok. Arról a Tóth Árpádról, akit annyira szeretek, és akiről bűnös figyelmetlenségem miatt sajnos elfelejtettem megemlékezni részletesen az Írók és kávéházak című összeállításomban. (1) Ez pedig már csak azért is nagy hiba volt részemről, mert éppen a Centrál Kávéházban, ebben a neves, a második világégés előtt – írók, tudósok, művészek, sportolók által – oly gyakran látogatott kultikus helyen ismerkedett össze, egy másik jelentős magyar irodalmárral, Szabó Lőrinccel, ahogy ezt olvashatjuk a Tóth Árpádról szóló egyik visszaemlékezésben. »Tóth Árpád a legtökéletesebb modern magyar lírikus; Tóth Árpád nemcsak a művészi varázs és kvalitás jogán nagy költő, hanem igaz embersége erejénél fogva is: mikrokozmosza teljes érvényű kifejezése a születés és halál emberi keretei között kicsinyben-mindnyájunkban megismétlő világtörténetnek; a költő, aki az édes vagy bánatos merengés tündérképeit festette; « (2)
        Erdély!  »A magyarság ősi szokás szerint az elfoglalt és birtokul tartott egész területnek csak belső részeit szállotta meg és a megszállott terület, meg a szomszédos ország között széles, telepítetlen, helyenként természetes akadályokkal /gyepű/ védett területet hagyott meg. Ilyen gyepű volt kelet felé a Meszes-hegység és az Érc-hegység észak-déli vonulata. E gyepű-vonalon túli terület. Erdély, tulajdonképpen csupán határőrvidékképpen szerepel, mint gyepűelve /Erdőelve/. És így a Kende és a Gyula törzsek belső erdélyi, Szamos és Maros menti szállástelepei, valamint a Maros, Olt és Küküllő-közi székelység, mint a keleti besenyő-veszedelem ellen való gyepűn túli határőrség lakta ezt a földet. A magyar hódítással Erdély földjének és népének históriája ezer esztendőre politikailag része a magyar nemzet históriájának, de nem mindig azonos Magyarország politikai históriájával, még kevésbé kulturális históriájával. Amikor a XII. század közepe táján részben az Északi-tengernek nagy áradása miatt Hollandia lakosságának jó része kivándorlásra kényszerült, részben a Rajna melletti túl sűrű nép, hogy urainak zsarolása alól szabadulhasson, a maga szabad elhatározásából családjával együtt felkerekedett, hogy új hazát keressen magának, már II. Géza kapott az alkalmon és a rajnai frankoknak egy ilyen hazát kereső csoportját betelepítette Erdélybe az Olt és Cibin patak szögébe, ahol azok Szeben városát és a körülötte levő falvakat alapították meg. Későbbi ilyen bevándorló rajnai frank csoportokat ugyancsak Géza, majd utódai közül különösen III. Béla telepítette be még meg nem szállott, tehát királyi földekre. De a vármegyék területére is érkeztek elég sűrű rajokban a már betelepedettek nyomán és bíztatására új meg új rajok. És jöttük után azonnal épülnek Erdély első, nyugati értelemben vett városai. Az 1146-1300 évek között épülne meg a krónika szerint: Szeben, Kolozsvár, Enyed, Torda, Medgyes, Segesvár, Brassó, Szászsebes, Szászváros, Dés városok, tehát a Székelyföld városain és a vármegyei területen Gyulafehérvár kivételével minden jelentékeny erdélyi város. A szászok, mint szabad parasztok költöztek be Erdélybe és királyaink biztosították nekik mindenütt a hazájukból hozott jogszokások további használatát, társadalmi berendezkedéseik respektálást. S az úgynevezett Királyföldön /a Marostól a székelyek földjéig terjedő területen, melyet délfelől Fogaras földje, északon a küküllői várispánság területe határolnak/, területi autonómiát is kaptak a szebeni szász ispán kormányzata alatt. A királynak ezért pénz-adóval és katonaszolgálattal tartoztak, de nem egyénenként, hanem kollektíve, nemzetképpen. a szász parasztság betelepedésén kívül még két német település történt, melyek egyikének szinte tragikus következményei lettek. II. András királyunk a Barcaságot a Szentföldről kiűzött német lovagrendnek ajándékozza, mint hűbért azzal a kötelezettséggel, hogy Erdélynek dél-keleti kapuját a szomszédos pogány kunok ellen megvédelmezzék és egyúttal térítsék is őket a kereszténységre. A német lovagok a velük együtt letelepedett szolganépek és mesteremberek segítségével gyönyörű kultúrmunkát végeztek el rövid időn belül a mocsaras és erdős Barcaságon. Brassó és körülötte négy erőd épül fel, a földet falvakkal népesítik be, de függetlenségi törekvéseik miatt néhány év múlva a király fegyverrel kell kényszerítse őket az ország elhagyására. A másik és utolsó német telepítés III. András királyunk idejében történt, aki Eisenwürtzenből /Ausztriából/ vasbányászokat telepített Torockóra és környékére. A szászoknak Erdélyben való letelepedése, ha nem is közvetlen oka, de mindenesetre egyik oka volt annak, hogy Erdély megszűnt gyepűntúli határvidék lenni, de besorozódik az ország belsejével egyenlő rangú, mert gazdaságilag és kultúrában egyenértékű területei közé. Azonban nem oldva vele egyszínűvé, hanem tartományi jellegét megtartja, a király képében Erdélyt a vajda kormányozza. A tatárjárás végiggázolja ugyan Erdélyt is, de ez kevésbé volt katasztrofális, mint Magyarországon, mert Erdélyt a korábbi századokban török-tatár fajú szomszédai: a besenyők és a kunok sokszor megrohanták, tehát a keleti lovas népeknek ilyen inváziójára Erdély népei el voltak készülve és be voltak rendezkedve. Viszont a tatárjárás után az egész országgal együtt Erdély is különösképpen fellendült. Az elpusztult és elnéptelenedett Aranyos-vidéket a megszaporodott székelység kapja meg és azt, mint új székely széket szállja meg. Minden valószínűség amellett szól, hogy még a tatárjárás előtt telepítik be Kalotaszeg területét Gyula nembeli ősi urai idehúzódó besenyő töredékekkel, vagy legkésőbb a tatárjárás után kunokkal, mindenesetre valamely török-tatár fajú néppel. A szászok helyzete nem változik, ellenben a román népelem az elpusztult területeken különösen megszaporodik a délről való állandó beszivárgással. Az erdélyi román népelemet az is erősíti, hogy a tatárjárás után Havasalföldön és Moldovában a kiűzött kunok helyében a rövid tatár uralom után román államalakulások épülnek ki, egyelőre mint a magyar királyság hűbéres vajdaságai. Az utolsó Árpád idejében már teljesen kialakult Erdély etnográfiájának a képe, melyen az idők úgyszólván semmit sem változtattak a mai napig. És kialakult a maga teljességében az itt élő népeknek egymástól különböző, de fajiságukra jellemző politikai és társadalmi külön berendezettsége is, melyet csupán 1848, illetve 1868 szüntetett meg a teljes egyéni egyenlőség törvénybe iktatásával. Kiépültek a vármegyék és bennük a királyi Magyarország teljesen kialakult rendi osztálytagozódása, melyben szerepet kap már a nemesség és papság mellett a városi polgárság is. A szászok telepítése és nemzeti, meg területi autonómiájuk kiépülése bezárult a Barcaságnak és Beszterce-vidékének a szebeni szász ispánsághoz való csatolásával.
 A székelyek külön nemzeti alkotmánya, viszonyuk Erdély többi népeihez és a királyhoz bevégzett  formát kapott és a románok is tényezővé kezdenek érni különösen a Havasalfölddel szomszédos Fogaras és Hunyad vidékén, ahol területükön bizonyos nemesi jogokat is kivívnak kenézeik.« (3)
 Bodor Aladár írta (4):» Erdély földrajzilag némi autonómiát mutat, saját másodlagos határai, életet egymásba utaló medencéi vannak, melyekben bizonyos fokig önálló, a többi magyarságét integráló történelmi élete fejlődött. Amiket a magyarság szűkre zárt, kevés oldalú és sok életfunkcióra hiányosan szervesült lelkéről a föntebbiekben mondottunk, az alól az erdélyi magyarság a legjelentősebb kivétel.« szerinte »A magyarságnak alig tizenkettedrészét kitevő erdélyi magyarság egymagában differenciáltabb, szervesültebb és életreképesebb, mint az egész többi magyarság; Erdély magyarsága csak gazdaságilag volt elmaradottam és szegényebb, ámde faj-, illetőleg nemzetéleti funkcióit már rég felsőbbrendűvé fejlette a többi magyarságénál. Az erdélyi protestantizmus szervesebben és differenciáltabbra fejlődött; az unitáriusizmusban Erdély termi meg a magyar protestantizmus legnagyobb apostolát és vértanúját: Dávid Ferencet; tisztára erdélyi a szombatosság s mostanában is ott virágzott ki a baptizmus és más új felekezetek, anélkül, hogy a magyar fajiság öntudatára és intézményeire bármelyik is destruálva hatottak volna. Erdély magyarsága csak gazdaságilag volt elmaradottam és szegényebb, ámde faj-, illetőleg nemzetéleti funkcióit már rég felsőbbrendűvé fejlette a többi magyarságénál. Az erdélyi protestantizmus szervesebben és differenciáltabbra fejlődött; az unitáriusizmusban Erdély termi meg a magyar protestantizmus legnagyobb apostolát és vértanúját: Dávid Ferencet; tisztára erdélyi a – XVI. században gyökeret vert –  szombatosság s a XIX-XX. század fordulója körül virágzott ki itt a baptizmus és más új felekezetek, anélkül, hogy a magyar fajiság öntudatára és intézményeire bármelyik is destruálva hatottak volna.« 

Szombatos Himnusz


Választott szenteknek kegyes őrizője
Egeknek, tengernek, földnek nagy istene,
Hatalmas vezére,
Méltó panaszunkat fogadd füleidbe.
Dühössátán mit győz, forgódik csak azon,
Mint hűséged mellől minket elszakasszon,
Örömtől megfosszon,
De mi felségednek esedezünk azon:
Gyermekdedplántádat ne hadd kiszaggatni,
Kit pogányok között kezdettél fundálni,
Jó talpon állítni,
Örökös frigyeddel magadnak foglalni.
Ily szép móddal indult kis örökségedet
Ne hadd elpusztulni jó épületedet,
Drága szép mívedet;
Vad fától folyódni ne hadd öröködet.

Ismét Kós Károly könyvéből idézek: »Az Árpádok idejében kultúránk sorsa a papság birtokában és hatalmában volt. Hivatalos nyelv az egyház nyelve: a latin. Ez az irodalom nyelve is. Amikor Ausztriában a németség hatalmas nemzeti eposzát, a Niebelungenliedet összeírják, nekünk abból a korból egyetlenegy összefüggő magyar nyelvemlékünk van, az is muszájból való fordítása egy latin halotti beszédnek, magyarul nem tudó, vagy még csak tanuló idegen származású papok használatára. Nemzetünk ősi mondáit, meséit, históriás énekeit, virágénekeit, mint pogány és egyházellenes maradványokat, szigorúan tiltja és szorgalmasan irtja, interpretátorait és poétáit, az igriceket, regősöket üldözi, bünteti az – egyház. Éppen e tiltás alapján tudjuk, hogy volt az ősi, ázsiai hazából, az emberi kultúrák örökkévaló szülőföldjéről idehozott és itt tovább művelt nemzeti irodalmi kultúránk. Ennek töredékes és ferdített, papos tudálékossággal kitekert maradványát bírjuk Árpádházi időben kopilált, természetesen latin nyelvű krónikáinkban. Különben erdélyi krónikásunk nincsen egy sem. «  Én azonban némiképp megcáfolnám a Temesvárott 1883. született építészt- írót, hiszen Erdély, a versekben tündöklő, meséktől-mondáktól csillogó Erdély, mint lejjebb olvashatjuk, ebben sem okoz nekünk csalódást.
        Erdélyi vonulatunkban természetszerűleg megelevenítjük az erdélyi magyar népköltészet, mondák és mesék legjellegzetesebb darabjait Kriza János, Benedek Elek, Sebesi Jób és Gyulai Pál közismert gyűjtéseiből, valamint a  »tanult és tanulatlan költők, írók« műveiből összeválogatott anyagot, amelyet az alábbi, remélem nem erőltetettnek tűnő kategóriákból kerestem ki, és amelyek számának csak egy bizonyos elképzelt terjedelem szab most határt.
 A VALLÁSSZABADSÉGOS ERDÉLY időszaka alatt a fejedelmek korának másfél százada szólal meg, hitújító papok és névtelen íródeákok lantján. A SZÁRNYASZEGETT ERDÉLY a gubernium habsburgi korszakának Erdélye, melyet Thököly és Rákóczi kuruc felkelései tesznek tetszhalottaiban is időről-időre élővé. Erre a korszakra esnek az ellenreformáció utóhullámai és a székelység mádéfalvi veszedelme. Ami vers születik, ezekből a hatásokból születik, ezekből táplálkozik. A próza múzsája termékenyebb ebben a leopoldi diplomától a II. Leopold által megígért unióig terjedő időszakban. Itt ragyog Mikes franciás ízű székely prózája, itt dolgoznak ismertebb nevű főrangú emlékiratszerzőink, Bethlen Miklós, Apor, Cserei. Mára már kiderült, hogy Cserei Mihály a latin versalakok magyar leutánzásában is jeleskedik ekkortájt, és Felvinczi György, az első magyar színigazgató, szintén művelője volt a kötött formáknak, nemcsak a köznépet mulattatta érzékeny játékokkal Kolozsvár főterén, a ghibbeles tetejű lábasház padlásáról. A MEGÚJULÓ ERDÉLY az 1790-1791-es új alkotmány adta reménységekből táplálkozik, mely módot kínál egyesülésre az anyaországgal. Kazinczy siet eldalolni a »Szabad Erdély«-t, hogy kevéssel utóbb tanítványa, Kölcsey Ferenc méla lemondással zokoghassa el:

        Erdély ledőlt s fölötte
        Fiad keserve zeng.

Bizony korai volt még Erdély felszabadulásáról beszélni. A megújulás csírái azonban ezekben az években terjednek és fertőznek szerte az országban. Aranyosrákosi Székely Sándor elzengi az első hőskölteményt, hogy Vörösmartyak támadjanak nyomdokaiban. S már korábban, a testőrírók ébresztőerejű fellépésekor három férfiú áll Erdély részéről csatasorba: Barcsay Ábrahám, Naláczy József és Báróczy Sándor. Az ő munkájuk nem maradhat hatás nélkül s nem az Aranka Györgyé, ki a Kézírások Társaságának megalapításával egymásután hozza felszínre Erdély történeti múltjának írott dokumentumait, melyek nagyban hozzájárulnak a honfiúi tűz éledéséhez. A negyvenes évek már egész sor erdélyi és partiumi költővel ajándékozzák meg a magyar literatúrát, hogy csak Arany Jánost, Szász Károlyt és Gyulai Pált említsük. Mellettük méltán emelkedett népszerűségre a dési székely költőpap, Medgyes Lajos, hogy utóbb annál méltatlanabb feledésbe merüljön harcos közíró barátjával, Dózsa Dániellel egyetemben. A szabadságharcban csúcsosodik ki e korszak, mikor Petőfi is Erdélyről énekel, partiumi, költői hangulatoktól telítetten s vele dalol Szendrey Júlia, a feleségek felesége, az erdődi tiszttartó lánya. Az ELHALAVÁNYULÓ ERDÉLY évei túlélik az abszolutizmust s belenyúlnak a huszadik századba. A kis testvérhaza újból habsburgi tartománnyá süllyed, majd az erősen központosító Budapest mellett földrajzi fogalommá jelentéktelenedik. Ekkor is támadnak költői, de bizony csak másodrangú csillagok, akik azonban nemegyszer élesen kihangsúlyozzák az erdélyi jelleget. Csak Medgyes Lajosra gondoljunk, ki még az egyre erőszakosabb román ortodoxia, valamint Zalatna, Arudbánya bányavárosok 1848-as elpusztítása, »az ébredj román« uszításainak hangjai, a pálinka-vérgőzös móc erőszakhullám ellenére, az ezernyolszáznyolcvanas években is énekel, és nyomatékkal sürgeti a testvéri kézfogást magyarok, oláhok, szászok és szerbek között. Patetikus verséből ugyanaz a hang csendül ki, melynek később az érmindszenti Ady lesz erőteljesebb megszólaltatója a »magyar, oláh, szláv bánat mindétig egy bánat marad« soraiban. Ez a korszak tetőzik Adyban és a vele indult nagyváradi Holnaposokban.
 A LETIPORT ERDÉLY megkereste és megtalálja, villámcsapásként rászakadt idegen világban, sorsának és rendeltetésének új hangjait. Huszonkét év, legalább ötven költő. Arányokban, mennyiségben és minőségben csak most bontakozik ki igazán Erdély költészete, olyan dúlt és felkavart években, melyekről Reményik Sándor olimpusi gőggel állapítja meg: „Egyetlen tett a költő álma volt.” S valóban, költőnek lenni, művésznek, embernek és magyarnak egyszerre: magábavéve tett volt ezekben az időkben, melynek nyomát nem fújja be homokkal a szél. Fizikai tekintetben lehet csak leigázottságról és megtiportságról beszélni. A szellem állta és győzte az idők viharát. Vitathatatlan erősség és éles fegyver volt ez a szellem az elnyomottak kezében, mely fölött semmi erőszak nem tudott diadalt venni. Erdély fiai falakon kívül és belül csak az egy igazságot énekelték: nem veszhet el a nép, mely szellemi erőkben ennyire törhetetlen.



Friedrich Klára: Székelyföldön
 
Valaki bölcsen beszél itt, lassan, megfontoltan
hangja felidézi a régi szavakat
mintha ajtó nyílna, amelyről lehullott
a múltadat elzáró súlyos vaslakat
 
Valaki régen beszélt így, a szavak a Földre értek
és minden hangjuk édes,  mint a havasi méz
Bár nem terem már szőlő,  a tőkék rég kidőltek
de bort sajtol az idő,  az illata megigéz
 
Valaki járt itt egyszer és minden lábnyomából
forrás fakadt vagy kápolna kerekült
tündérek fogócskáztak,  a Nap lejárt Énlakára
ha a Hold a  Homoródban álomra szenderült
 
A Küküllő Fenyédnél táncol a legszebben
s mikor  átnézel Korondnál a Likaskő likán
visszanéz a múltad egy varázslatos világból
hol Isten járt közöttünk szárnyas paripán
 
Fölém borul az  öreg énlakai hárs
a régi rótt betűkből zúg a fájdalom
Firtos lova  még mindig úrnőjére vár
Hűségesen a szemközti kőfalon
 
A falvak összebújnak, megrebben a szárnyuk
a fehér galamb templom Gelencén felrepül
Valaki még itt van, de  már útra készülődik
s a Fehér Nyikó partján egy búcsúdalt hegedül…



»Voltunk, vagyunk és leszünk« áll szerte a jelmondat az Országzászlókon , a trianoni diktátumra emlékező építményeken a Kárpát-hazában. Ezért még néhány, az 1940-es felszabadulás mámorát ujjongó, és a továbbra is elszakítottan maradottak sorsát kesergő hang szólal meg a múltból, hogy reményt adjon és korszakot nyisson. Reményt, immár a XXI. században, egy új korszakát egy erősebb, magabízóbb, céljaiban összhangosabb, törekvéseiben mélyebben szántó, szeretetben állhatatosabb, egymás megsegítésében emberségesebb, egyetemes magyar, az egész Kárpát-hazára kiterjedő világnak. Megemlíteném még, hogy ugyancsak Bodor Aladár(5) írta: » Erdélyben virágzott ki a történelmi regény, Jósikával, a roppant méretű Kemény Zsigmonddal, Szathmáry Károlyt s jelentéktelenebb társait mellőzve Szabó Dezsőig. És érdekes, hogy történelmi regényeihez anyagért még Jókai és Móricz Zsigmond is Erdélyhez fordul. Erdélyből indul ki, Aranyasrákosi Székely Sándortól a XIX. század-eleji epika is, itt született a múlt-sóvárgásos Hadúr szó és az egész magyar mitológia rekonstrukciója. « Hozzáteszem, a most és régebben havilapunkban megjelent, a moldvai csángókról szóló számunkat, Bartalis János, Nyírő József, Tamási Áron és más erdélyi író-költő társaik műveit, a rendszeresen olvasható, részben kortárs versekkel teli »Erdélyi anziksz« rovatot, van tehát miből válogatnunk. Ezért légy mohó, ne tartsd vissza magad kedves OLVASÓ! Szemezgess, csipegess hát bátran a nap bármely szakában kínálatunkból.




1. http://www.szozat.org/showpage957.htm
2. Szabó Lőrinc: Tóth Árpád. Lásd: Szózat, Portré 2014 április.
3. Kós Károly: Erdély /kultúrtörténeti vázlat/1929.
4. http://www.szozat.org/showpage2300.htm
5. lásd 4.